Irodalmi Magazin, 2019 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2019 / 2. szám - Kányádi
A DIKTATÚRÁBAN, AMIKOR A TEMPLOMOKON MEG AZ IRODALMON KÍVÜL KIZÁRÓLAG HAZUG PROPAGANDA ÖMLÖTT AZ EMBEREKRE, ERŐTELJES VOLT AZ ELVÁRÁS A KÖLTŐKKEL SZEMBEN, HOGY MŰVEIKBEN MONDJÁK EL A KÖZÖSSÉG FÉLELMEIT, REMÉNYEIT, MUTASSÁK FÖL A MAGYARSÁG ÉRTÉKEIT Mit gondol, a képviseleti líra hogyan viszonyul az „öncélú" (líra)nyelvi megoldásokhoz Kányádinál? Melyik a jellemzőbb? A 21. század elején a képviseleti lírának milyen helye lehet? A költészet természete szerint akármilyen lehet, közösségi, individuális, konfesszionális, propagandisztikus, öncélú stb., s minden kor megfogalmaz megszólalási, magatartásbeli elvárásokat a költővel szemben (a mi korunk is, csak esztétikai fogalmakba burkolja, hogy milyen a korszerű vers, a költői-írói jelenlét). A magyar irodalmi hagyományban mélyen gyökerezik a képviseleti költői szerep, magatartás. A diktatúrában, amikor a templomokon meg az irodalmon kívül kizárólag hazug propaganda ömlött az emberekre, erőteljes volt az elvárás a költőkkel szemben, hogy műveikben mondják el a közösség félelmeit, reményeit, mutassák föl a magyarság értékeit. Persze, az irodalom szólásszabadsága is erősen korlátozott volt, az olvasók azonban nagyon érzékenyek voltak az ún. áthallásos beszédre, ott is észlelték, ahol egyébként talán nem volt. Nem szívesen használom a „képviseleti” jelzőt. Kányádi - Petőfi nyomán - „közszolgálatiról beszél, ami körülbelül azt jelenti, hogy kötelessége azt a közösséget képviselnie, amelyből vétetett. Kányádi tényleg mindvégig vallotta, hogy „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Saját fájdalmad s örömed: / Nincs rád szüksége a világnak” (Petőfi Sándor: A XIX. század költői). De nagyon sok versformát, a dalt, a haikut, a zsánert éppúgy alkalmassá tette a közszolgálatra, ahogy az avantgárd hosszúverset. És olykor nagyon pici, vagy nincs is határ az individuális meg a közszolgálati vers között. Jellemző Kányádi finom iróniájára, hogy a rendszerváltás utáni egyik első nyilatkozatában arról beszélt, hogy most dől el, megszabadult-e közszolgálati felelősségétől költészetünk, tud-e érdekes lenni, lesznek-e olvasói. Aztán persze kiderült, hogy a gondok a demokráciában is megmaradtak, a szülőföldön maradás változatlanul dilemma, a nyelv is, a kiszolgáltatottság is, meg az európaiság is. Azt hiszem, hogy ma, amikor mindenhonnan dől ránk az „igazság”, nagyon nehéz hiteles közszolgálati költészetet művelni. Kinek a poétikájához kapcsolódik Kányádié az elődei közül? És a kortársai közé „beilleszthető-e", érzékelhető-e tendenciózusság -mi a viszonya például a Forrás-nemzedékhez vagy a posztmodern költészethez? Kányádi valójában nem népi költő, csak születését illetően az Illyés Gyula nemzeti klaszszicizmusához közelebb áll, mint magyarországi nemzedéktársaihoz: Juhász Ferenchez vagy Nagy Lászlóhoz. A 60-as években a határon túli költőkre sokféle, a magyarországitól eltérő inspiráció is hatott. Közép-Európában fölfedezik a századelő avantgárdját, megjelennek a neavantgárd kísérletek. A hagyományos lírai beszédmódot, a lineáris verset fölváltja a prozódia élőbeszédszerűsége, a polifónia, a nyitott vers, a kollázsolás, a hagyományok szélesebb értelmezése stb. De Illyés tárgyias realizmusa, az újholdasok személytelensége éppúgy kimutatható a 60-as évek verseiben, ahogy Áprily Lajos, s főleg Jékely Zoltán líraisága. Kányádi maga hívta fel a figyelmet arra, hogy a kortárs román költészet latinos affinitása révén már a 60-as években közvetítette a legújabb latin-amerikai irodalmat, Borges összetett időszemléletét például, s modernizmust inkább általuk tanult. Később Basó meg Kosztolányi Dezső inspirálta ,vannak vidékek" Kányádi