Irodalmi Magazin, 2023 (11. évfolyam, 1-3. szám)
2023 / 1. szám - Petőfi
A politika és az, amit Petőfi annak látszik tekinteni, meglehetősen különbözik mind egymástól, mind az irodalomtól, nemzetvédelemként való felfogásának annál inkább. A Bessenyei György-féle program, mely a modern követelményeknek inkább megfelelő penna nemességét éppoly érvényes, ha nem érvényesebb alapnak tekinti ahhoz, hogy az illető a nemzet testéhez tartozzon, mint a kard nemességét, megnyitja az utat e hagyomány felelevenítése előtt, s első ránézésre nem is tűnik túl távolinak tőle. Fontos különbség azonban, hogy e korábbi diskurzus jórészt elvi alapvetések, programok, állásfoglalások formájában jelenik meg a 18-19. század fordulóján, s a közösség és az annak képviselőjeként megszólaló írók-költők a politikailag aktuálisan érvényes nemzetfogalmon belül állnak (vagyis a nemesi nemzet fogalmán belül) még akkor is, ha esetleg a prófétai szerephagyományt is segítségül hívva ostorozzák nemzetüket. Ezt a fajta „nemzeti egységet” majd egyébként kritikusai Petőfin is számon kérik, illetve pozitívumként mutatják fel, amikor felfedezni vélik. Az is kijelenthetőnek tűnik, hogy bár az irodalom teret adhat a közt, azaz a nemzetet érintő (politikai) célok megjelenítésének, az irodalom nem maga a politikai cselekvés - az másutt zajlik, más eszközökkel. Petőfi esetében azonban a kettő egylényegű: a költő verseit a forradalomban politikai tettként aposztrofálja, s ezekre később mint politikai képességeit igazoló eredményekre hivatkozik. A kiskunoknak szóló kortesbeszédében művei például a nép érdekében végzett tettekként jelennek meg (Petőfi Sándor: A kiskunokhoz = Petőfi Sándor összes prózai művei és levelezése, sajtó alá rend., utószó és jegyz. Martinkó András, Szépirodalmi, Budapest, 1974, 277-278.), Kossuthnak pedig 1848 decemberében (mint Kalla Zsuzsa is kiemeli) szintén korábbi nyilvános irodalmi-szónoki működésének politikai eredményre válthatóságára hivatkozva kér előléptetést. Politikusi pályafutása azonban teljes kudarcnak bizonyul: az a szókimondó, elvekből nem engedő őszinteség, mely az irodalmi nyilvánosságban oly sikeres „brand”-jévé vált, itt nem bizonyul elégnek (a követválasztás sikere nem ennyin múlik), sőt kifejezetten Thorma János: Talpra magyar!, 1900 körül (forrás: PIM)