Irodalmi Magazin, 2023 (11. évfolyam, 1-3. szám)
2023 / 1. szám - Petőfi
A ciklus emberképe ugyanis relativizálja a humán és mitikus szerepeket és karaktert, azáltal, hogy antinomikus szélsőségre feszíti szét. Ilyen többek között az Angyal-Ördög antinómia, melyet a ciklus egyrészt az emberre alkalmazva relativizál (Miért, hogy láthatatlanok...), majd pedig magát a két archetípust is relativizálja egymáshoz képest (Nem sűlyed az emberiség...), relativizálja egymáshoz képest (Nem sűlyed az emberiség...). De legalább ennyire izgalmas a poétikai karakterrel is bíró Megváltó (Kereszt) / Vates-költő (Kivágom én...) kontra Szörnyeteg (Fejemben éj van...) / Őrült géniusz (Az én szívem...) antinómia. Míg az előbbit a végletes önfeladás, az utóbbit a végletes önkiterjesztés határozza meg, ugyanakkor mint az önpusztítás két formája, egymás mellé rendelődnek. A legsúlyosabb antinómia, amely végletek közé feszített, mintegy annak kettős vonzásában vergődő, folyvást változó embert meghatározza: az élet és halál. Nem véletlen, hogy ezt az antinómiát alkalmazza a ciklus keretként: az Elvándorol a madár... kezdetű felütés az életidő, és ezáltal az élet értékességét hangsúlyozza, míg az önmagában is antinomikus Átok és áldás című zárás átkot mond az életre (bölcső) és áldást a halálra (koporsó), azaz az élettel szemben a halált szentesíti értékként. Mindezt mellesleg két, ugyancsak természeti metafora keretében: a felütés a madár röptével jeleníti meg az idő tünékeny voltát, a zárás a nap és eső váltakozásával felnevelt, de helyéből ki nem mozduló fa szimbólumával jelzi az életbe való be- és kilépés, mint határpont állandóságát. A ciklus antropológiájának valódi különlegességét pedig az adja meg, hogy a végletek közé feszítettség, a folytonos változékonyság karakterjegyeihez hozzárendeli nemcsak a köztes lét, hanem a szubjektumba zártság állapotát is. Az Itt állok a róna középen... kezdetű szöveg, egyébként tipográfiailag is szinte a ciklus közepén állva, egy hatásos tér-metaforával érzékelteti, hogy minden szubjektum szükségképp a világ közepén állónak érzékeli önmagát, és szükségképp önnön középpontjából, önnön látómezejéből látja az őt körbevevő világot: voltaképp mindkét versbeli szereplő a zóna közepén áll, és mindkettő arról gondolkodik, mit gondolhat a másik, a megismerés, a saját ön-középpontból való kimozdulás esélye nélkül. Ugyanez a játék jelenik meg a Mögöttem a múlt szép kék erdősége... kezdetű szövegrészlet kronotoposz jellegű út-metaforájában: a szubjektum létállapotát a vers a folytonos úton-levés, a múlt és jövő végletei közé feszített, pillanatba zárt, folyvást mozgó-változó pozíció szimbolikus erőterével jelöli ki. A Ferő ír-ciklus - vagy épp fragmentált hosszúvers - tehát egy sok szállal a romantikus diskurzusokhoz kapcsolódó, a Petőfi-líra korábbi formáit, szerepeit részben lebontó, részben új, dinamikus összefüggésekbe állító, kísérletező, a modernitás irányába mutató poétikát látszik kirajzolni. És ha e poétika sajátságait vizsgáljuk, akkor egyáltalán nem biztos, hogy Petőfi alkotói válsághelyzetével való esetleges összefüggése lesz a legérdekesebb vonatkozása. Tóth Pitya István: Holnap vihar leszek..., akril, vászon, 100x100 cm, 2022 (forrás: A velünk élő Petőfi, a MANK Galéria kiállítása) Kelj föl és járj, Petőfi Sándor!” Petőfi Sándor S3