Irodalmi Ujság, 1957 (8. évfolyam, 1-15. szám)
1957-05-15 / 1. szám
VIII. évf. 1. szám A MAGYAR ÍRÓK LAPJA * 1957 május 15 Az orosz beavatkozás az egész világot fölháborította ... Azt hiszem, joggal mondom: aligha fordult még elő a világ történetében, hogy egy nemzet szabadságharca nagyobb rokonszenvet keltett volna, mint a miénk. Egyedül harcoltunk, teljesen elvágva a világtól. KOSSUTH LAJOS A SZÁMŰZÖTT NEMZET ÍRÓI Az írók talán egyetlen ország életében sem játszottak olyan nagy, történelemalakító szerepet, mint a miénkben. Egyes korokban — a napóleoni háborúk idején, a Szent Szövetség első évtizedében — hazánknak szinte nincs is politikai története, csak irodalomtörténete van. Elnémított politikusaink helyett íróink fogalmazták meg és fejezték ki a magyar nép szenvedéseit, reményeit és vágyait; máskor — ez volt a gyakoribb — nem akadt számottevő politikusunk és ezért íróink vették át a meg nem született magyar államférfiak feladatát. E kényszeredetten vállalt politikai, társadalmi, sőt történelmi szerep, az, hogy az író egészen fáklya legyen, aki Kemény Zsigmond szavával szólva másnak lángol, magát emészti meg, lassanként magától értetődő kötelessége, hagyományszabta feladata és vitézi vállalkozása lett minden magyar írónak, nemzeti függetlenségünkért folytatott több mint négyszázharminc esztendős és szinte szakadatlan küzdelmünk során. Más, szerencsésebb helyzetű és boldogabb népek írói mit sem tudnak erről. Vegyük elő a francia költőket, Villontól Verlaine-ig és — Hugót meg Beranger-t leszámítva, ha ugyan utóbbit a költők közé soroljuk — szinte semmit sem tudunk meg a franciák történelméről. De lapozzuk fel a magyar irodalmat! A nemzeti függetlenségért vívott küzdelem elején, mikor a dögletes keleti hódító belecsimpaszkodott Buda tornyaiba és pocakját az Alföld ingoványaiban hengergette, mikor a Nyugat álmos részvéttel pislogott felénk és tovább kalmárkodott, a magyar ifjúság feláldozta magát a szabadságért, végvári vitéznek állt. Mit sem tudnánk róluk, ha Balassi Bálint nincs velük. Hetven év múlva, mikor az ösztönös guerilla állandó háborúvá alakult, használható politikus híján Zrínyi Miklósnak, a költőnek kellett jönnie, hogy a török és a német ellen vívott kettős küzdelem célját és elveit összefoglalja. A XVIII. század utolján Csokonai Vitéz Mihály élesztgette honi művelődésünk hamukodó tüzét, míg ócska klepetusában ott ballagott a hosszúra nyúlt somogyi lankákon, melyek tetején a forgószél vitte táncba a porfelhők szoknyáit. Kisfaludy Károly és eposzíróink a múltat támasztották fel azért, hogy nekünk, a Herder szavaival „történelem nélküli népnek" történelmi tudatot adjanak, mely nélkül nincs nemzeti öntudat, míg Kazinczyék nyelvünket szedték rendbe, hogy legyen mivel összeesküdnünk, hiszen a nyelv már egymagában is összeesküvés. Március idusa reggel nyolckor Petőfivel ébredt és a szabadságharc vele alkonyult Segesvárott délután öt óra tájt. Két hónappal Világos után, mikor Haynau betiltotta a magyar játékszínt, Szigligeti írt vígjátékot a magyar komédiás, azaz a magyar szó örökkévalóságáról; két esztendővel Világos után Jókai szerzett regényt, hogy ébren tartsa a szabadságharc legendáját és a Bach-kor útvesztőjében az „egyensúlylelkű, ritka észmagyarok” történelmünkben oly páratlan triásza, Eötvös József, Kemény Zsigmond és Szalay László akarták talpra segíteni az elesett nemzetet. A századvég álnépies, parlagi és unott köpködőjén A Hét fütyörészett ébresztőt, míg csak a Nyugat nagy kürtösei, Ady Endre, Móricz Zsigmond és társaik meg nem zendítették az európai szellem, a polgári radikalizmus nagy és a Tisza-korban mégis oly társtalanul hangzó riadóját. A Horthy-korszakban két ellenlábas folyóirat és két ellenlábas költő — hadd emlegessük őket egymás mellett és együtt — a Válasz és a Szép Szó, József Attila és Illyés Gyula emelték fel szavukat a magyar föld problémáinak megoldása, az ország demokratizálása és a Dunavölgyi népek összefogása érdekében. És végül a szovjet hódoltság rendszere, melynek gyarmati elnyomása és imperialista zsarnoksága ellen a magyar írók egy része már elejétől fogva tüntető hallgatással vagy másról írással tiltakozott, míg a többiek, kik először a sztálinista diktatúra bűvkörébe kerültek, éppen itt, az Irodalmi Újság hasábjain indították el egyre koncentrikusabb támadásaikat a teljes erkölcsi, anyagi és politikai csődbe került bolsevista rémuralom ellen. Ezt követte a forradalom, mely nemcsak a magyar nép legdicsőbb fegyverténye, hanem a huszadik század egyik legjelentősebb eseménye is lett. Amikor most, hathónapos kényszerű szünet után ismét megjelentetjük a Budapesten betiltott Irodalmi Újságot, ezt azért tesszük, mert nem is tehetünk másként. így kívánja tőlünk a világ közvéleménye, mely szűnni nem akaró érdeklődéssel figyeli Magyarország sorsát és az Irodalmi Újság forradalmi különszámának fordításait annyiszor tíz- meg tízezer példányban kapkodta szét Koppenhágától Rómáig és Tokiótól Santiago-de-Chileig. Erre szólítanak fel bennünket a szabad világ íróinak legjobbjai, Ignazio Silone és Sinclair Lewis, Stephen Spender és Francois Mauriac, Arthur Koestler és Salvador Madariaga, Albert Camus és Jean-Paul Sartre. Erre kötelez szolidaritásunk magyar írótársaink iránt, akiket elnémítottak, akik helyett nekünk kell szólnunk itt, kinn a szabad világban, mert őket valamelyik börtön szögesdrótja, vagy az ország börtönének Hegyeshalomtól Battonyáig futó szögesdrótja mögé, zártak. Az Irodalmi Újság megindítására kötelez írói hivatásunk, lelkiismeretünk s a forradalom eszméihez való hűségünk. Ahogy semmi másban, úgy ebben sem lehet különbség köztünk, Magyarországon maradt vagy újonnan kibujdosott írók, akik odahaza vívtuk meg, avagy régebben bujdosó írótársaink között, akik valamelyik külországban várták, lelkesedtek és zokogták végig 1956 októberét és „Kossuth Lajos, Horváth Mihály s többi honáruló cimboráik, akik az Al-Dunánál kiszökdestek Magyarországról, nem érdemlenek mást, mint megvetést, mert e cselekedetükkel már 1849 ama vészterhes napjaiban kizárták magukat a nemzet testéből.” ..MAGYAR SAJTÓ.” (A Bach-korszak kormánybérenc napilapja, 1854. február.) ... azok az állítólagos írók, akik elhagyták az országot, e cselekedetükkel mindörökre kirekesztették magukat a magyar nép közösségéből ... .,ÉLET ÉS IRODALOM.” (Szakasits Árpád nyilatkozata, 1957 február.) novemberét., Nevezhetjük eszménket új kifejezéssel, egyszerűen forradalomnak, nevezhetjük, régi szóval, nemzeti függetlenségnek, szabadságeszmének, humanista hitvallásnak, egyre megy — mi, magyar írók, egyöntetűen valljuk, hogy e forradalomnak voltunk és vagyunk nemzői és gyermekei, testőrei és trubadúrjai, mindhalálig nem alkuvó, törhetetlen katonái és hirdetői, csak úgy, mint elődeink és példaképeink, kik ugyanezen elveket vallották és ugyanezt az utat járták meg; Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos és a 18-as forradalom legjobbjai. De az Irodalmi Újság megjelenésére kényszerítenek azok is, akik már jó előre üvöltöznek beszédeikben és bértollnokaik útján lapunk és személyeink ellen, akiknek a magyar irodalom egysége láttán dühükben szikrát hány a szeme — a Szovjetunió Pesten lakó porkolábjai. Szerepüket méltán vethetjük össze Haynauéval, aki szintén idegen szuronyokkal gázolta le a magyar népet, aki szintén vésztörvényszékek elé állíttatta és felakasztatta szabadsághőseinket, aki legjobb fiainkat börtönbe vetette és aki ugyancsak egy olyan rendszert kényszerített a magyar népre, melyet az már egyszer elsöpört. Nincs fájdalmasabb látvány, mint a semmit sem tanult és semmit sem felejtett bolsevizmus . Bourbon restaurációja, mikor napfényes délben libben ki az udvarra a régi kísértet, ez az enyészet jelvényeivel cifrálkodó, hullaházi jégből kelt ribanc. Noha aligha lesz módunk Kádár és társai személyével, melyek a történelemben közvetlenül Batu kán, Zápolya, Básta, Kolonics, Karaffa, Haynau és Szálasi mellé kerültek, sokat foglalkozni, úgy hisszük, hogy egyetlen fegyverünk, a toll, jóval mélyebb és sokkal nehezebben hegedő sebeket üt majd rajtuk, mint amilyen sebeket az ő pribékjeik ütöttek megkínzott írótársaink, Háy Gyula és Zelk Zoltán testén. De ugyanekkor szüntelenül mozgósítjuk a világ közvéleményét az otthoni gyilkosok, elnyomók és kizsákmányolók ellen és a világ színe előtt, húsz nyelven és negyven országban leplezzük le szűnös-szüntelen azt a rendszert, mely írógárdáját az aggkori elmegyengeség végső mérföldköveire rogyott aggastyánokból és a szabadversenynek még gondolatától is verejtékező kontárokból verbuválja; a bolsevik rendszert, ezt a repülőgépre pattant középkort, ezt a tankon lovagló Bizáncot, melynek gazdasági életformája az örökös csőd és amely éhező proletárjait a jövő század vacsoráinak szagával táplálja . És — csak sorrendben utolsó, valójában első és legfontosabb indokunk ez — útnak indítjuk az Irodalmi Újságot, mert az otthoni és a világon szétszórt magyarok sok-sok levélben, hosszú hónapok óta követelik rajtunk. Nemcsak az otthoni magyarságot akarjuk fájdalmában vigasztalni, védeni, az igaz szó erejével gyámolítani, hanem a kétszázezer emigránsunkat is. Egy részük most keres új hazát, nyelvi nehézségekkel küzd; sokan meg táborokban rostokolnak, mások már megszokták a Nyugat civilizatórikus berendezéseit, de kultúráját még nem élvezik; nappal, nem egyszer nekikeseredve, túlzott illúzióikat vetkezik, de éjjeli rémálmaikban még ofdahaza vannak,és legalább ébredéskor boldogok. Azt reméljük, hogy hamar megértik lapunkat és programunkat, mely oly magától értetődő. A haza Az apa vállán fiával törtetett előre a havas esőben. Erősen fogta felesége kezét és a feladatra gondolt. Órák óta jöttek már, ingoványon és sártengeren át, egyre erőtlenebb testtel, egyre elszántabb lélekkel kémlelték a fel-felvillanó fényeket a vaksötétben és a csend milliónyi ijesztő neszét meg-megbontó dörrenéseket. Rémület és révület játszott idegeikkel. Időnként belevetették magukat a sárba. Az anya ernyedten zuhant előre, az apa hanyatt vágta magát, hogy fiát óvja. Belefüleltek az éjszakába, dermedten szinte szimatolták a veszélyeket. Agyoncsigázott testük már-már a végső kinyújtózást áhította. Aztán a bealtatott gyermek megmozdult, s utolsó csepp erejükkel feltápászkodtak, s nekilódultak a sártengernek. A rémület minden rezzenetre érzékennyé tette idegeiket, a révület emlékfoszlányokat, kis bátortalan vágyakat és furcsa képeket kápráztatott fel minduntalan. Mindezen felül és alul és közben gondolkodni is lehetett. Az anya csak a gyerekre gondolt, a gyerekre, a havasesőre, a metsző szélre, toroklábra, egy gyerekágyra ezen a nagy kerek világon, ahová majd beteheti fiát. Az apa fejében egy Kosztolányiversfoszlány járt: „Most harminckét éves vagyok, nyár van. Lehet, hogy tán ez amire vágytam” és: „A küszöbön fiam, szeme kék láng. Álmos puha száján csiklandva csorran a lanyha tej.” Kosztolányi. Béke. Nyugalom. Az én fiam? Szőrmebugyorban, „bealtatva“, az apja vállán, havasesőben a haza határán. * Dörrenések. Aknavető ugat? Gránát rakkant rövideket? Géphogy csak összefoglalni érdemes. Legfőbb célunk, hogy jó irodalmat adjunk, amennyire erőnkből telik, sőt erőnkön felül. Célunk, hogy a forradalom emlékét ápoljuk, őrizzük, eszméit terjesszük, történetét megírjuk; célunk, hogy a bolsevizmust állandó pergőtűz alatt tartsuk, de a Nyugat hibáit, bűneit és mulasztásait is leplezetlen kegyetlenséggel tárjuk fel. Célunk, hogy a magyarságot a Nyugat kultúrájával megismertessük és célunk, hogy a nemzeti egységet, melynek forradalmunk oly felemelő példáját adja, fenntartsuk, nem zárva ki belőle Szálasi és Kádár jellemben, értékben és számban egyformán csekély hívein kívül legfeljebb azokat, akik ezt az egységet netán meg akarnák bontani. A magyar történelem egyik legjellegzetesebb alakjának, Martinuzzi Fráter Györgynek az volt élete egyik célja, hogy a három részre szaggatott, leigázott Magyarország szellemét megmentse, sértetlenül megóvja az utókor számára. Ez a szellemi Magyarország halála után nemcsak virtuálisan, határán puska zakatol? Fénycsóvák vagdosnak bele idegesen a koromsötétbe. Van puha, otthonos sötét. Ez rideg és ellenséges. Nem is közönyös. A csillagok is közönyösen pislákoló szemtanúk, amikor előbukkannak a felhőfoszlányok mögül. A haza határán. A haza határán áramlanak a sötét árnyak, ezrével küzdenek a kemény ellenséges sárral, a roppant iszapgöröngyökkel, amelyek minden lépést agóniává tesznek, a bizonytalansággal, az eltévedés lehetőségének iszonyatával. A haza menekül. A haza marhavagonokban gördül Kelet felé, a haza a nagyvárosi lakások, bérkaszárnyák, kis parasztházak veszélyeztetettségében szorong, s retteg a kopogtató kezektől. A haza megint elveszett. Néhány bolond mámorai napig azt hittük, hogy újra megkerült. S most nincs. Dehogy nincs. Itt van a vállamon, ott botorkál mindenütt a messzi sötétben, ott búvik meg a pesti bérkaszárnyákban, a parasztházakban, a börtönök szalmáján, a keleti táborok kietlenségében. A haza örök. ★ Egy újabb óra végtelensége. Aztán egy félóra az eltévedtség rémületében. Végre egy rúd és egy lobogó vászondarab. Zászló. Idegen zászló. Biztonság. Az iszonyat lehull az idegekről. A sajgó, fájó, mázsássá ernyedt test új erőre kap. A távolban egy fénysor, a közelben egy szalmakazal. Már csak néhány lépés és le lehet roskadni, ziháló mellel, békült sóhajjal. J Folytatás a következő oldalon, hanem geográfiai valóságban is testet öltött Erdély határai közt. A mi virtuális Magyarországunk nem lesz olyan összefüggő, mint Erdély — inkább a harminc éves háború után száz kis szigetre szaggatott fejedelemségekhez fog hasonlítani a Római Szentbirodalom térképén. Ott egy budapesti bérház, itt egy magyar falu, hová lapunk egy-egy példányát sikerül eljuttatni; amott egy ház a Parana sárgászöld partján; az egész magyar kolónia Winnipegben; itt egy új település a nyugatausztráliai tóvidéken, néhány magyar a belga Charlerois bányáiban, a bajor hegyek közt, a montevideói tengerparton, Genua dombjai alatt. Tízezer kilométer széles és negyvenezer kilométer hosszú ez az út, ez a ritkán lakott, ez a virtuális Magyarország, melyet Kossuth Lajos „száműzött nemzetnek” keresztelt. Nem lesz könnyű feladat ezen a Magyarországon az emberiesség, a kultúra és a szellem viharlámpáit meggyújtani, de ha egyszer meggyújtottunk néhány ezret, világítani fognak és mi sem éltünk hiába e földön.