Irodalmi Ujság, 1957 (8. évfolyam, 1-15. szám)

1957-05-15 / 1. szám

VIII. évf. 1. szám A MAGYAR ÍRÓK LAPJA * 1957 május 15 Az orosz beavatkozás az egész világot fölháborította ... Azt hi­szem, joggal mondom: aligha fordult még elő a világ történetében, hogy egy nemzet szabadságharca nagyobb rokonszenvet keltett vol­na, mint a miénk. Egyedül harcoltunk, teljesen elvágva a világtól. KOSSUTH LAJOS A SZÁMŰZÖTT NEMZET ÍRÓI Az írók talán egyetlen ország életében sem játszottak olyan nagy, történelemalakító szerepet, mint a miénkben. Egyes korokban — a napóleoni háborúk idején, a Szent Szövetség első évtizedében — hazánknak szinte nincs is poli­tikai története, csak irodalomtör­ténete van. Elnémított politiku­saink helyett íróink fogalmazták meg és fejezték ki a magyar nép szenvedéseit, reményeit és vá­gyait; máskor — ez volt a gyako­ribb — nem akadt számottevő po­litikusunk és ezért íróink vették át a meg nem született magyar államférfiak feladatát. E kénysze­redetten vállalt politikai, társa­dalmi, sőt­ történelmi szerep, az, hogy az író egészen fáklya legyen, aki Kemény Zsigmond szavával szólva másnak lángol, magát emészti meg, lassanként magától értetődő kötelessége, hagyomány­szabta feladata és vitézi vállalko­zása lett minden magyar írónak, nemzeti függetlenségünkért folyta­tott több mint négyszázharminc esztendős és szinte szakadatlan küzdelmünk során. Más, szerencsésebb helyzetű és boldogabb népek írói mit sem tud­nak erről. Vegyük elő a francia költőket, Villontól Verlaine-ig és — Hugót meg Beranger-t leszá­mítva, ha ugyan utóbbit a költők közé soroljuk — szinte semmit sem tudunk meg a franciák törté­nelméről. De lapozzuk fel a ma­gyar irodalmat! A nemzeti függet­lenségért vívott küzdelem elején, mikor a dögletes keleti hódító bele­csimpaszkodott Buda tornyaiba és pocakját az Alföld ingoványaiban hengergette, mikor a Nyugat ál­mos részvéttel pislogott felénk és tovább kalmárkodott, a magyar ifjúság feláldozta magát a szabad­ságért, végvári vitéznek állt. Mit sem tudnánk róluk, ha Ba­lassi Bálint nincs velük. Hetven év múlva, mikor az ösztönös gue­rilla állandó háborúvá alakult, használható politikus híján Zrínyi Miklósnak, a költőnek kellett jön­nie, hogy a török és a német ellen vívott kettős küzdelem célját és elveit összefoglalja. A XVIII. század utolján Csokonai Vitéz Mihály élesztgette honi művelődé­sünk hamukodó tüzét, míg ócska klepetusában ott ballagott a hos­­­szúra nyúlt somogyi lankákon, melyek tetején a forgószél vitte táncba a porfelhők szoknyáit. Kis­faludy Károly és eposzíróink a múltat támasztották fel azért, hogy nekünk, a Herder sza­vaival „történelem nélküli nép­nek" történelmi tudatot adjanak, mely nélkül nincs nemzeti öntu­dat, míg Kazinczyék nyelvünket szedték rendbe, hogy legyen mivel összeesküdnünk, hiszen a­ nyelv már egymagában is összeesküvés. Március idusa reggel nyolckor Petőfivel ébredt és a szabadság­­harc vele alkonyult Segesvárott délután öt óra tájt. Két hónappal Világos után, mikor Haynau betil­totta a magyar játékszínt, Szig­ligeti írt vígjátékot a magyar ko­médiás, azaz a magyar szó örökké­valóságáról; két esztendővel Vilá­gos után Jókai szerzett regényt, hogy ébren tartsa a szabadságharc legendáját és a Bach-kor útvesztő­jében az „egyensúlylelkű, ritka észmagyarok” történelmünkben oly páratlan triásza, Eötvös József, Kemény Zsigmond és Szalay László akarták talpra segíteni az elesett nemzetet. A századvég álné­pies, parlagi és unott köpködőjén A Hét fütyörészett ébresztőt, míg csak a Nyugat nagy kürtösei, Ady Endre, Móricz Zsigmond és társaik m­­eg nem zendítették az európai szellem, a polgári radikalizmus nagy és a Tisza-korban mégis oly társtalanul hangzó riadóját. A Horthy-korszakban két ellenlábas folyóirat és két ellenlábas költő — hadd emlegessük őket egymás mel­lett és együtt — a Válasz és a Szép Szó, József Attila és Illyés Gyula emelték fel szavukat a magyar föld problémáinak megoldása, az ország demokratizálása és a Duna­­völgyi népek összefogása érdeké­ben. És végül a szovjet hódoltság rendszere, melynek gyarmati el­nyomása és imperialista zsarnok­sága ellen a magyar írók egy része már elejétől fogva tüntető hallga­tással vagy másról­ ír­ással tiltako­zott, míg a többiek, kik először a sztálinista diktatúra bűvkörébe kerültek, éppen itt, az Irodalmi Újság hasábjain indították el egyre koncentrikusabb támadásai­­kat a teljes erkölcsi, anyagi és po­litikai csődbe került bolsevista rémuralom ellen. Ezt követte a forradalom, mely nemcsak a ma­gyar nép legdicsőbb fegyverténye, hanem a huszadik század egyik legjelentősebb eseménye is lett. Amikor most, hathónapos kény­szerű szünet után ismét megjelen­tetjük a Budapesten betiltott Irodalmi Újságot, ezt azért tes­­­szük, mert nem is tehetünk más­ként. így kívánja tőlünk a világ közvéleménye, mely szűnni nem akaró érdeklődéssel figyeli Magyar­­ország sorsát és az Irodalmi Újság forradalmi különszámának fordítá­sait annyiszor tíz- meg tízezer pél­dányban kapkodta szét Koppen­hágától Rómáig és Tokiótól San­­tiago-de-Chileig. Erre szólítanak fel bennünket a szabad világ írói­nak legjobbjai, Ignazio Silone és Sinclair Lewis, Stephen Spender és Francois Mauriac, Arthur Koestler és Salvador Madariaga, Albert Ca­mus és Jean-Paul Sartre. Erre kö­telez szolidaritásunk magyar író­társaink iránt, akiket elnémítot­tak, akik helyett nekünk kell szól­nunk itt, kinn a szabad világban, mert őket valamelyik börtön szö­gesdrótja, vagy az ország börtöné­nek Hegyeshalomtól Battonyáig futó szögesdrótja mögé, zártak. Az Irodalmi Újság megindítá­sára kötelez írói hivatásunk, lelki­ismeretünk s a forradalom eszméi­hez való hűségünk. Ahogy semmi másban, úgy ebben sem lehet kü­lönbség köztünk, Magyarországon maradt vagy újonnan kibujdosott írók, akik odahaza vívtuk meg, avagy régebben bujdosó írótár­saink között, akik valamelyik kül­országban várták, lelkesedtek és zokogták végig 1956 októberét és „Kossuth Lajos, Horváth Mihály s többi honáruló cimboráik, akik az Al-Dunánál kiszökdestek Magyarországról, nem érdemlenek mást, mint megvetést, mert e cselekedetükkel már 1849 ama vész­terhes napjaiban kizárták magukat a nemzet testéből.” ..MAGYAR SAJTÓ.” (A Bach-korszak kormánybérenc napilapja, 1854. február.) ... azok az állítólagos írók, akik elhagyták az országot, e csele­kedetükkel mindörökre kirekesztették magukat a magyar nép kö­zösségéből ... .,ÉLET ÉS IRODALOM.” (Szakasits Árpád nyilatkozata, 1957 február.) novemberét., Nevezhetjük eszmén­ket új kifejezéssel, egyszerűen for­radalomnak, nevezhetjük, régi szó­val, nemzeti függetlenségnek, sza­badságeszmének, humanista hitval­lásnak, egyre megy — mi, magyar írók, egyöntetűen valljuk, hogy e forradalomnak voltunk és vagyunk nemzői és gyermekei, testőrei és trubadúrjai, mindhalálig nem al­kuvó, törhetetlen katonái és hir­detői, csak úgy, mint elődeink és példaképeink, kik ugyanezen elve­ket vallották és ugyanezt az utat járták meg; Rákóczi Ferenc, Kos­suth Lajos és a 18-as forradalom legjobbjai. De az Irodalmi Újság megjele­nésére kényszerítenek azok is, akik már jó előre üvöltöznek beszédeik­ben és bértollnokaik útján lapunk és személyeink ellen, akiknek a magyar irodalom egysége láttán dühükben szikrát hány a szeme — a Szovjetunió Pesten lakó porko­lábjai. Szerepüket méltán vethet­jük össze Haynauéval, aki szintén idegen szuronyokkal gázolta le a magyar népet, aki szintén vésztör­vényszékek elé állíttatta és fel­akasztatta szabadsághőseinket, aki legjobb fiainkat börtönbe vetette és­­ aki ugyancsak egy olyan rend­szert kényszerített a magyar nép­re, melyet az már egyszer elsöpört. Nincs fájdalmasabb látvány, mint a semmit­ sem tanult és semmit sem felejtett bolsevizmus . Bour­bon restaurációja, mikor napfé­nyes délben libben ki az udvarra a régi kísértet, ez az enyészet jel­vényeivel cifrálkodó, hullaházi jég­ből kelt ribanc. Noha aligha lesz módunk Kádár és társai sze­mélyével, melyek a történelemben közvetlenül Batu kán, Zápolya, Básta, Kolonics, Karaffa, Hay­nau és Szálasi mellé kerültek, so­kat foglalkozni, úgy hisszük, hogy egyetlen fegyverünk, a toll, jóval mélyebb és sokkal nehezebben he­gedő sebeket üt majd rajtuk, mint amilyen sebeket az ő pribékjeik ütöttek megkínzott írótársaink, Háy Gyula és Zelk Zoltán testén. De ugyanekkor szüntelenül mozgó­sítjuk a világ közvéleményét az otthoni gyilkosok, elnyomók és ki­­zsákmányolók ellen és a világ színe előtt, húsz nyelven és negyven or­szágban leplezzük le szűnös-szün­­telen azt a rendszert, mely írógár­dáját az aggkori elmegyengeség végső mérföldköveire rogyott ag­gastyánokból és a szabadverseny­­nek még gondolatától is verejté­kező kontárokból verbuválja; a bol­sevik rendszert, ezt a repülőgépre pattant középkort, ezt a tankon lovagló Bizáncot, melynek gazda­sági életformája az örökös csőd és amely éhező proletárjait a jövő század vacsoráinak szagával táp­lálja . És — csak sorrendben utolsó, valójában első és legfontosabb in­dokunk ez — útnak indítjuk az Irodalmi Újságot, mert az otthoni és a világon szétszórt magyarok sok-sok levélben, hosszú hónapok óta követelik rajtunk. Nemcsak az otthoni magyarságot akarjuk fájdalmában vigasztalni, védeni, az igaz szó erejével gyámolítani, hanem a kétszázezer emigránsun­kat is. Egy részük most keres új hazát, nyelvi nehézségekkel küzd; sokan meg táborokban rostokol­nak, mások már megszokták a Nyugat civilizatórikus berendezé­seit, de kultúráját még nem élve­zik; nappal, nem egyszer nekikese­redve, túlzott illúzióikat vetkezik, de éjjeli rémálmaikban még ofd­aha­­za vannak,­­és legalább ébredéskor boldogok. Azt reméljük, hogy ha­mar megértik lapunkat és progra­munkat, mely oly magától értetődő. A haza Az apa vállán fiával törtetett előre a havas esőben. Erősen fogta felesége kezét és a feladatra gon­dolt. Órák óta jöttek már, ingová­­nyon és sártengeren át, egyre erőt­lenebb testtel, egyre elszántabb lé­lekkel kémlelték a fel-felvillanó fé­nyeket a vaksötétben és a csend milliónyi ijesztő neszét meg-meg­­bontó dörrenéseket. Rémület és révület játszott idegeikkel. Időn­ként belevetették magukat a sárba. Az anya ernyedten zuhant előre, az apa hanyatt vágta magát, hogy fiát óvja. Belefüleltek az éjszaká­ba, dermedten szinte szimatolták a veszélyeket. Agyoncsigázott tes­tük már-már a végső kinyújtózást áhította. Aztán a bealtatott gyer­mek megmozdult, s utolsó csepp erejükkel feltápászkodtak, s neki­lódultak a sártengernek. A rémü­let minden rezzenetre érzékennyé tette idegeiket, a révület emlék­­foszlányokat, kis bátortalan vágya­kat és furcsa képeket kápráztatott fel minduntalan. Mindezen felül és alul és közben gondolkodni is le­hetett. Az anya csak a gyerekre gondolt, a gyerekre, a havasesőre, a metsző szélre, toroklábra, egy gyerekágyra ezen a nagy kerek vi­lágon, ahová majd beteheti fiát. Az apa fejében egy Kosztolányi­­versfoszlány járt: „Most harminc­két éves vagyok, nyár van. Lehet, hogy tán ez amire vágytam” és: „A küszöbön fiam, szeme kék láng. Álmos puha száján csikland­­va csorran a­ lanyha tej.” Kosztolányi. Béke. Nyugalom. Az én fiam? Szőrmebugyorban, „bealtatva“, az apja vállán, havas­esőben a haza határán. * Dörrenések. Aknavető ugat? Gránát rakkant rövideket? Gép­hogy csak összefoglalni érdemes. Legfőbb célunk, hogy jó irodalmat adjunk, amennyire erőnkből telik, sőt erőnkön felül. Célunk, hogy a forradalom emlékét ápoljuk, őriz­zük, eszméit terjesszük, történetét megírjuk; célunk, hogy a bolse­­vizmust állandó pergőtűz alatt tartsuk, de a Nyugat hibáit, bű­neit és mulasztásait is leplezetlen kegyetlenséggel tárjuk fel. Célunk, hogy a magyarságot a Nyugat kultúrájával megismertessük és cé­lunk, hogy a nemzeti egységet, melynek forradalmunk oly fel­emelő példáját adja, fenntartsuk, nem zárva ki­ belőle Szálasi és Ká­dár jellemben, értékben és szám­ban egyformán csekély hívein­ kívül legfeljebb azokat, akik ezt az egységet netán meg akarnák bontani. A magyar történelem egyik leg­jellegzetesebb alakjának, Marti­­nuzzi Fráter Györgynek az volt élete egyik célja, hogy a három részre szaggatott, leigázott Ma­gyarország szellemét megmentse, sértetlenül megóvja az utókor szá­mára. Ez a szellemi Magyarország halála után nemcsak virtuálisan, határán puska zakatol? Fénycsóvák vagdosnak bele ide­gesen a koromsötétbe. Van puha, otthonos sötét. Ez rideg és ellen­séges. Nem is­ közönyös. A csilla­gok is közönyösen pislákoló szem­tanúk, amikor előbukkannak a felhőfoszlányok mögül. A haza határán. A haza határán áramlanak a sö­tét árnyak, ezrével küzdenek a ke­mény ellenséges sárral, a roppant iszapgöröngyökkel, amelyek minden lépést agóniává tesznek, a bizony­talansággal, az eltévedés lehetősé­gének iszonyatával. A haza menekül. A haza marha­vagonokban gördül Kelet felé, a haza a nagyvárosi lakások, bérka­szárnyák, kis parasztházak veszé­lyeztetettségében szorong, s retteg a kopogtató kezektől. A haza me­gint elveszett. Néhány bolond má­morai­­ napig azt hittük, hogy újra megkerült. S most nincs. Dehogy nincs. Itt van a válla­mon, ott botorkál mindenütt a messzi sötétben, ott búvik meg a pesti bérkaszárnyákban, a pa­rasztházakban, a börtönök szalmá­ján, a keleti táborok kietlenségé­ben. A haza örök. ★ Egy újabb óra végtelensége. Az­tán egy félóra az eltévedtség ré­mületében. Végre egy rúd és egy lobogó vászondarab. Zászló. Ide­gen zászló. Biztonság. Az iszo­nyat lehull az idegekről. A sajgó, fájó, mázsássá ernyedt test új erő­re kap. A távolban egy fénysor, a közelben egy szalmakazal. Már csak néhány lépés és le lehet ros­­kadni, ziháló mellel, békült sóhaj­­­jal. J Folytatás a következő oldalon,­ hanem geográfiai valóságban is testet öltött Erdély határai közt. A mi virtuális Magyarországunk nem lesz olyan összefüggő, mint Erdély — inkább a harminc éves háború után száz kis szigetre szag­gatott fejedelemségekhez fog ha­sonlítani a Római Szentbirodalom térképén. Ott egy budapesti bér­ház, itt egy magyar falu, hová la­punk egy-egy példányát sikerül el­juttatni; amott egy ház a Parana sárgászöld partján; az egész ma­gyar kolónia Winnipegben; itt egy új település a nyugatausztráliai tó­vidéken, néhány magyar a belga Charlerois bányáiban, a bajor he­gyek közt, a montevideói tenger­parton, Genua dombjai alatt. Tíz­ezer kilométer széles és negyven­ezer kilométer hosszú ez az út, ez a ritkán lakott, ez a virtuális Ma­gyarország, melyet Kossuth La­jos „száműzött nemzetnek” ke­resztelt. Nem lesz könnyű feladat ezen a Magyarországon az embe­riesség, a kultúra és a szellem vi­harlámpáit meggyújtani, de ha egyszer meggyújtottunk néhány ez­ret, világítani fognak és mi sem éltünk hiába e földön.

Next