Irodalmi Ujság, 1957 (8. évfolyam, 1-15. szám)

1957-05-15 / 1. szám

4 Irodalmi Újság 1957 május 15 VÁLASZ EGY LEVÉLRE ! mióta eljöttem hazulról, vá­­­­­lasz nélkül hagytam a ma­gyar lapokban és rádióban ellenem, vagy rólam megjelent vagy elhang­zott megnyilatkozásokat. Öregebb vagyok, hogy sem a visszagorom­­báskodás öröme túlságosan szóra­koztatna, azt pedig szintén nem ér­zem szükségesnek, hogy elvi magas­latra emelkedve elmondjam a ma­gyar hallgatóknak, amit úgyis tud­nak. Hiszen olyan lesújtó véle­ményt akarva sem mondhatok mindarról, ami a szovjet megszállás védelmében otthon elhangzik, mint amilyent a magyarság 99 százaléka mond róla, éjjel-nappal, a szívé­ben, az álmában, óvatlanul elejtett szavaiban is. Mikor van értelme válaszolni egy támadásra, vagy egy számonkérő nyílt levélre? Csakis­zokat akik emberevő becsvágyának és hazaáruló mesterkedésének útjá­ban állhattak. Nem mondom ter­mészetesen, hogy Lengyel Józsefet ugyanez a szándék vezeti, de a tak­tika azonos. Kivédeni legjobban azzal tudjuk, ha nem ugrunk be neki, e térjünk most az általáno­­­zJ­jabb érdekű tárgyakra. Mint Lengyel József cikkéből is látni vélem, más hazai megnyilat­kozásokból pedig még inkább: a Kádár-kormány körei zokon ve­szik tőlünk, nyugaton tartózkodó demokratikus magyar íróktól, hogy összeálltunk, megszervezkedtünk s hogy a hazai, előbb rendőri segéd­lettel felfüggesztett működésű, majd forma szerint is feloszlatott Magyar Írók Szövetsége helyett soknak s az úgynevezett népi de­mokrácia szemináriumában és főis­koláiban nevelt ifjaknak azok az ezrei és tízezrei, akik a magyar nép lelkiismeretének bátor és eleven hangú tolmácsát szerették benne. Írószövetség nincs Magyarorszá­gon, Irodalmi Újság nincs Magyar­­országon, de elismerem, hogy ez nem minden.Kenyér van — mond­ja Lengyel József, legalábbis a kor­mányközegek megteszik a tőlük tel­hetőt, hogy legyen és mindenkinek jusson. Valóban, a felkorbácsolt szenvedélyű lakosság lecsillapítása végett piacra dobták az ország élel­miszertartalékát s hogy ez enyhí­tett a közellátás gondjain, azt a hazai értesülések alapján kétségte­lennek látom. Még csak azt sem mondom, hogy nem örülök neki: még mindig jobb, ha kenyérrel tö­mik be a megbilincselt ember szá­ját, mint hogyha a bilincsbeverést éheztetéssel tetézik a Rákosi— Gerő-féle nagyvonalú gazdaságpoli­tika előírásai szerint. Azt az egyet legalább elérte a magyar forrada­lom, hogy ebben a tekintetben kissé előzékeny­ebbé vált a rabtartás. De amikor Lengyel József azt kérdi tőlem, hogy ezek után miért nem méltánylom azt, ami otthon a ,,hibák kijavítására” történt és történik, mégis azt kell felel­nem neki, hogy bizony nem mél­tánylom, nem is méltányolha­tom, mégpedig több okból nem. Az egyik az, hogy amit én otthon láttam, az nem úgyne­vezett hibák gyűjteménye volt. Emberek ezreinek ártatlan megkín­­zását, kitelepítését, meggyalázását, sokuknak lemészárlását magyarul nem hibának hívják. Az, hogy egy magát az úgynevezett munkás-pa­­rasztszövetség képviselőjének fel­tüntető kormány a munkásokat féktelenebbül kiszipolyozta, mint akár a Horthy rendszer legkapzsibb tőkés vállalkozása, a parasztok millióit pedig kuláklikvidálás címen vagy megrabolta földjüktől, vagy földjük megrablásával rémítgette és állandóan sanyargatta — ezt legudvariasabb kedvemben sem tudnám egyszerűen hibának minő­síteni. S milyen hibákat soroljak fel még? Egy-két apróságot szem­léltető például még megemlítenék. Így azt, hogy volt egy Lengyel József nevű kommunista író, aki valamikor a huszas években kiuta­zott Oroszországba és ott aztán gondolom 1936-tól fogva mintegy húsz évet ült börtönben, szibériai száműzetésben és más gyűjtő­tábo­rok­ban, mert Sztálin József úr akárcsak magyar tanítványai, elkö­vette néhány millió hibájának egyikét. Révai József a fölkent Sztálin-tanítványok egyike, ugyan­akkor azt felelte Magyarországon a Lengyel József sorsa iránt érdek­lődő barátoknak, hogy remekül megy a sora; könyvtárt igazgat Moszkvában. Aztán meghalt Sztá­lin, erkölcsileg meghalt Révai, egy­­idő múlva hazatért Lengyel József, találkozott azzal az Ignotus Pállal, akivel időközben szintén elkövettek volt egy csaknem hét évig tartó hibát — most pedig azt kérdi tőle, hogy miért nincs elragadtatva a hibák kijavításától? Of­­át elismerem, Lengyel József és Ignotus Pál jelenleg nem ülnek. Helyettük most Déry Tibor ül, Zelk Zoltán ül, Háy Gyula ül. De hibakiigazításnak ez meglehető­sen egyoldalú. Kivált, ha meggon­dolom,hogy nemcsak ők ülnek, ha­nem még vagy egy tucat becsüle­tes, bátor fiatal íróember — nem is szólva a szerencsétlenekről, akik már nem ülnek, mert akasztófán végezték, a hibaigazító kormányzat jóvoltából. És nem szólva a többi szerencsétlenről, aki bírói ítélettel, vagy anélkül börtönben vagy gyűj­tőtáborban sínylődik vagy esetleg orosz parancsra, Romániába elhur­colva, hogy a magyar nemzeti füg­getlenségbe vetett bizalom annál nagyobb legyen. Nos, amíg ez a helyzet, bajos bárkitől, akit nem kényszerítenek rá, azt várni, hogy a hibák kijaví­tásától el legyen ragadtatva. Bocsássák szabadon írótársainkat, bocsássák szabadon többi becsüle­tes honfitársunkat is, bocsássák haza az országból elhurcoltakat, hagyják abba az emberek megtize­delését — a többiről aztán be­szélhetünk. Ignotus Pál Ignotus Pál ismeretlen címére akkor, ha némely elvi kérdés tisz­tázására ad alkalmat, olyan elvi kérdésekére, amelyekben talán a jó­­hiszemű emberek sem látnak vala­mennyien tisztán. Ezért és csak ezért érzem helyesnek válaszolni Lengyel Józsefnek az ,,Élet és Iro­dalom“ március 29-i számában hoz­zám intézett nyílt levelére. De erről szólva is tisztázni szeret­ném minden előtt, mire nem érde­mes válaszolnom — sem most, sem semmi más hasonló alkalommal. Nem válaszolok és ne válaszoljon senki, azok közül, akik hozzám ha­sonlóan gondolkoznak, olyasfajta kérdésekre vagy számonkérésekre, amelyek így kezdődnek: ,,hogy is állhatsz össze azzal a ?" Még csak megvédeni sem szabad azt a társat, akit így támadnak. Rákosi Mátyás így támadta előbb Nagy Ferenchez fordulva Sulyok Dezsőt, aztán a kisgazdapárt úgynevezett baloldalához fordulva Nagy Feren­cet; így támadta Kéthly Annához fordulva Peyer Károlyt, aztán a szociáldemokrata párt úgynevezett baloldalához fordulva Kéthly An­nát, így támadta a nemzeti pa­rasztpárt úgynevezett baloldalához fordulva Kovács Imrét — általá­ban így támadott mindenkit, aki­vel egy ideig hajbókolva fitogtatta együttérzését, hogy nemsokára az­tán a száműzetésbe vagy a börtön­be taszítsa, saját kommunista elvtársainak egy­­ nagy részével együtt s hogy végül saját személyi rémuralmának részegségében pöf­­feszkedve dicsekedjék el vele; miképpen szeletelte fel — miképpen szalámizta fel, ahogy a jelen politi­kai tolvajnyelv mondja — minda­megalakult a Magyar Írók Szövet­sége külföldön. Hogy ez fáj, megér­tem. De nagyon könnyen segíthet­nek rajta. Engedjék meg újra a Magyar Írók Szövetsége megalaku­lását. Engedélyezzenek neki lega­lább félannyi szabadságot, mint amennyit akkor élvezett, amikor szabadon és titkosan választott vezetőséget, amire akkor vagy hét év óta nem volt példa Magyar­­országon. Lengyel József tudhatja ezt, hiszen maga is jelen volt a nevezetes kongresszuson. Járjon közbe, hogy a magyar irodalomnak megint legyen őszinte képviselete magyar földön s akkor a mi külföl­di pótképviseletünkre nem lesz szükség — és higgyék el, mi leszünk a legboldogabbak, ha ennek levon­hatjuk a konzekvenciáit. Lengyel József zokon veszi hoz­zám közelálló írótársaimtól, hogy megindítják, illetve egy március 15-i mutatványszám erejéig már meg is indították az otthon betil­tott Irodalmi Újságot. Ezen is rop­pant könnyű segíteni, csak jóaka­rat, no meg a Kádár-kormány enge­délye kell hozzá. Támasszák fel otthon! Lengyel József szerint az, amit itt külföldön megindítanak csak ,,úgynevezett" Irodalmi Új­ság lesz. Igaz, hogy egykori szer­kesztőinek, vezető munkatársainak jelentős hányada részt vesz benne, de mégiscsak úgynevezett lesz. Ha így van, erről is tehetnek otthon. Indítsák meg a valódi és hamisítat­lan Irodalmi Újságot, mármint azt, amit ők is elismernek annak. Nem­csak mi fogunk örülni neki, hanem ami még fontosabb, forró szeretet­tel fogadják majd a munkások­a­t kétszázezer menekülttel a magyarság szerves része került kül­földre. A mai emigráció: Magyaror­szág kicsinyben, s így megnyilatko­zásai valójában a nemzet tényleges képviseletét jelentik. Feladatainkat a forradalom prog­ramja szabja meg, az a szellem, amelyet a magyar irodalom men­tett át az októberi napokra és ki az emigrációba. 1956 októbere fél­reérthetetlenül kinyilvánította a magyar nép igazi érzelmeit, hatá­rozottan megfogalmazta követelé­seit. Aki ezt nem érti meg, vagy nem fogadja el, önmagát rekeszti ki a nemzet szellemi egységéből. Emigrációm kezdetén — bizony most már tíz éve — virtuális Ma­gyarországról írtam és beszéltem, fogalommá szublimálódott hazáról, amely földrajzi fekvésénél mara­dandóbb eleme életünknek. A tö­rök hódoltság idején Magyarország megszűnt egységes államiságában, ami megmaradt belőle, az néhány magyar eltökélt szándéka volt a visszaállítására. Most is virtuális ország a hazánk. Megmaradásának két döntő tényezője van. Az egyik: a nép, a lecsapolhatatlan tenger, amely felold minden totalitárius kísérletet. A másik: a magyar szel­lem, amely évszázadok óta ápolja a szabad nemzeti lét gondolatát. A kommunista elképzelések sorra összeomlottak. Nem nyerték meg az ifjúságot: az új nemzedék tíz évi nevelés után a legádázabb ellensé­güknek bizonyult. Amit tőlük ta­nult, ellenük fordította, mint pél­dául az egykori bolsevik ellenállás és földalatti mozgalom, vagy a partizánharcok technikáját és mód­szereit. Nem tudták megtartani a munkásságot, a ,,proletárdiktatúra élcsapatát”. A parasztság kezdettől és szívósan gyűlölte őket. A sok frázis után a hadsereg a forrada­lomban egyszerre meglelte a hazát és fegyverét a pártdiktatúra ellen fordította. Nincs varázslat és nincs jövő a kommunizmusban. Zárt ideológiája börtön, s a homo sovieticus, amint megízleli a szabadságot, mind töb­bet és többet követel belőle, s a mind több szabadság utáni vágy kivezet a kommunizmusból. Aki a kommunizmust meg akarja mente­ni vagy tartani, annak meg kell állnia, de meg kell állítania a meg­lódult tömegeket is. A kommunizmus élettartama egy nemzedékre korlátozódik. Jól ismert okok miatt e század nyugtalan gyermekei a kommunizmusban vél­ték megtalálni a megoldást: az első és egyetlen kommunista nemzedék Lenintől Thorezig végignyújtózko­­dik a kollektív ihletésű XX. száza­don. Nagy emberek is hittek ben­ne, nagy elméket is magával raga­­ dd1 a­­­ dott, de eddig még mindenki kiáb­rándult belőle és ami ennél is kom­­munista nemzedékkel sírba száll­a­tosabb: nincs utánpótlás. A kom­­kommunizmus is, legalábbis abban a formában, ahogy Sztálin hagyta ránk örökül. Nagy erők­­ feszülnek a szovjet táborban, s egy nap a Kreml kény­telen lesz belátni, hogy nincs más hátra, mint visszaadni a leigázott népek szabadságát, hogy a saját elképzeléseik szerint rendezkedhes­senek be. A forradalom megmu­tatta, hogy a magyar nép demokrá­ciára kíván berendezkedni és azért érdemes élni, hogy azt a napot megérhessük. Kovács Imre Amiért é­r­e­m­e­s A HARMADIK HÁBORÚ UTÁN Ki ismeri majd fel a jelt, hogy itt álltak a sátorok? Hajnalonként még megremeg a bozót és a mély torok, a szakadék ha csupa pára, felszáll a fellegek fokára egy csapat csillogó madár — — de meglehet, hogy nemsokára nem zizzen fel a füvek szára, mikor az este arra jár. Kié lesz majd a hajnali tündökölés s az esti szél, a selyembőrű szépleány, milyen ágyon pihen, kinél? Ha porba fulladnak a fáklyák és szerterázza lombkabátját a hegy s kivillan a salak . — Egy csillagtól majd messze látják, amint a kék barázdát szántják kéklábú, lassú madarak. Csiky Ágnes Mária IGNAZIO SILONE : „Nomina perdictimus rerumec „A legveszélyesebb önkényuralom a szavaké. Ha el akarunk kez­deni újra tisztességesen gondolkodni, akkor először tisztogatást kell rendeznünk nyelvünkben. Higgyék el nem lesz könnyű. Példának okáért mi a fenének beszélünk még mindig az orosz hadseregről, mint szovjet hadseregről? Valójában a szovjetek eltűntek Oroszor­szágból 1920-ban és az egyetlen szovjetek, amelyek jelenleg a vilá­gon léteznek pontosan a magyar forradalmi bizottságok! És ezek szovjetek, tanácsok, a szó legszorosabb értelmében, a néphatalom­nak nyílt, elemi és rögtönzött formái egy olyan országban, ahol az önkény megakadályozta a politikai pártok szervezését. Ez azt jelenti, hogy a „Szovjet katona“ kifejezés ugyanolyan történelmi emlékeket idéz föl, mint például az olasz csendőrség által még mindig használt tizenhetedik századbeli egyenruha. Mind­azonáltal, ha azt akarjuk, hogy mindenki megértse, mi is kényte­lenek vagyunk alkalmazkodni szavaink jelenlegi eltorzított értelmé­hez; példának okáért azt kell írnunk: ‘szovjet csapatok harcolnak a magyar felkelők ellen’ ahelyett, hogy hűen az igazsághoz és a pontos kifejezésmódhoz, ezt írnánk: ‘az orosz imperialista csapatok harcolnak Magyarország szovjetjei, tanácsai, ellen’. Így állanak tehát a dolgok: nomina perdictimus rerum—elvesztettük a dolgok neveit. Milyen istenáldása ez azoknak, akik szeretnek zavarosban halászni.“ (Ignazio Silone a párisi „L’Express“ 1956 december 7-i számában)

Next