Irodalmi Ujság, 1957 (8. évfolyam, 1-15. szám)
1957-05-15 / 1. szám
4 Irodalmi Újság 1957 május 15 VÁLASZ EGY LEVÉLRE ! mióta eljöttem hazulról, válasz nélkül hagytam a magyar lapokban és rádióban ellenem, vagy rólam megjelent vagy elhangzott megnyilatkozásokat. Öregebb vagyok, hogy sem a visszagorombáskodás öröme túlságosan szórakoztatna, azt pedig szintén nem érzem szükségesnek, hogy elvi magaslatra emelkedve elmondjam a magyar hallgatóknak, amit úgyis tudnak. Hiszen olyan lesújtó véleményt akarva sem mondhatok mindarról, ami a szovjet megszállás védelmében otthon elhangzik, mint amilyent a magyarság 99 százaléka mond róla, éjjel-nappal, a szívében, az álmában, óvatlanul elejtett szavaiban is. Mikor van értelme válaszolni egy támadásra, vagy egy számonkérő nyílt levélre? Csakiszokat akik emberevő becsvágyának és hazaáruló mesterkedésének útjában állhattak. Nem mondom természetesen, hogy Lengyel Józsefet ugyanez a szándék vezeti, de a taktika azonos. Kivédeni legjobban azzal tudjuk, ha nem ugrunk be neki, e térjünk most az általánozJjabb érdekű tárgyakra. Mint Lengyel József cikkéből is látni vélem, más hazai megnyilatkozásokból pedig még inkább: a Kádár-kormány körei zokon veszik tőlünk, nyugaton tartózkodó demokratikus magyar íróktól, hogy összeálltunk, megszervezkedtünk s hogy a hazai, előbb rendőri segédlettel felfüggesztett működésű, majd forma szerint is feloszlatott Magyar Írók Szövetsége helyett soknak s az úgynevezett népi demokrácia szemináriumában és főiskoláiban nevelt ifjaknak azok az ezrei és tízezrei, akik a magyar nép lelkiismeretének bátor és eleven hangú tolmácsát szerették benne. Írószövetség nincs Magyarországon, Irodalmi Újság nincs Magyarországon, de elismerem, hogy ez nem minden.Kenyér van — mondja Lengyel József, legalábbis a kormányközegek megteszik a tőlük telhetőt, hogy legyen és mindenkinek jusson. Valóban, a felkorbácsolt szenvedélyű lakosság lecsillapítása végett piacra dobták az ország élelmiszertartalékát s hogy ez enyhített a közellátás gondjain, azt a hazai értesülések alapján kétségtelennek látom. Még csak azt sem mondom, hogy nem örülök neki: még mindig jobb, ha kenyérrel tömik be a megbilincselt ember száját, mint hogyha a bilincsbeverést éheztetéssel tetézik a Rákosi— Gerő-féle nagyvonalú gazdaságpolitika előírásai szerint. Azt az egyet legalább elérte a magyar forradalom, hogy ebben a tekintetben kissé előzékenyebbé vált a rabtartás. De amikor Lengyel József azt kérdi tőlem, hogy ezek után miért nem méltánylom azt, ami otthon a ,,hibák kijavítására” történt és történik, mégis azt kell felelnem neki, hogy bizony nem méltánylom, nem is méltányolhatom, mégpedig több okból nem. Az egyik az, hogy amit én otthon láttam, az nem úgynevezett hibák gyűjteménye volt. Emberek ezreinek ártatlan megkínzását, kitelepítését, meggyalázását, sokuknak lemészárlását magyarul nem hibának hívják. Az, hogy egy magát az úgynevezett munkás-parasztszövetség képviselőjének feltüntető kormány a munkásokat féktelenebbül kiszipolyozta, mint akár a Horthy rendszer legkapzsibb tőkés vállalkozása, a parasztok millióit pedig kuláklikvidálás címen vagy megrabolta földjüktől, vagy földjük megrablásával rémítgette és állandóan sanyargatta — ezt legudvariasabb kedvemben sem tudnám egyszerűen hibának minősíteni. S milyen hibákat soroljak fel még? Egy-két apróságot szemléltető például még megemlítenék. Így azt, hogy volt egy Lengyel József nevű kommunista író, aki valamikor a huszas években kiutazott Oroszországba és ott aztán gondolom 1936-tól fogva mintegy húsz évet ült börtönben, szibériai száműzetésben és más gyűjtőtáborokban, mert Sztálin József úr akárcsak magyar tanítványai, elkövette néhány millió hibájának egyikét. Révai József a fölkent Sztálin-tanítványok egyike, ugyanakkor azt felelte Magyarországon a Lengyel József sorsa iránt érdeklődő barátoknak, hogy remekül megy a sora; könyvtárt igazgat Moszkvában. Aztán meghalt Sztálin, erkölcsileg meghalt Révai, egyidő múlva hazatért Lengyel József, találkozott azzal az Ignotus Pállal, akivel időközben szintén elkövettek volt egy csaknem hét évig tartó hibát — most pedig azt kérdi tőle, hogy miért nincs elragadtatva a hibák kijavításától? Ofát elismerem, Lengyel József és Ignotus Pál jelenleg nem ülnek. Helyettük most Déry Tibor ül, Zelk Zoltán ül, Háy Gyula ül. De hibakiigazításnak ez meglehetősen egyoldalú. Kivált, ha meggondolom,hogy nemcsak ők ülnek, hanem még vagy egy tucat becsületes, bátor fiatal íróember — nem is szólva a szerencsétlenekről, akik már nem ülnek, mert akasztófán végezték, a hibaigazító kormányzat jóvoltából. És nem szólva a többi szerencsétlenről, aki bírói ítélettel, vagy anélkül börtönben vagy gyűjtőtáborban sínylődik vagy esetleg orosz parancsra, Romániába elhurcolva, hogy a magyar nemzeti függetlenségbe vetett bizalom annál nagyobb legyen. Nos, amíg ez a helyzet, bajos bárkitől, akit nem kényszerítenek rá, azt várni, hogy a hibák kijavításától el legyen ragadtatva. Bocsássák szabadon írótársainkat, bocsássák szabadon többi becsületes honfitársunkat is, bocsássák haza az országból elhurcoltakat, hagyják abba az emberek megtizedelését — a többiről aztán beszélhetünk. Ignotus Pál Ignotus Pál ismeretlen címére akkor, ha némely elvi kérdés tisztázására ad alkalmat, olyan elvi kérdésekére, amelyekben talán a jóhiszemű emberek sem látnak valamennyien tisztán. Ezért és csak ezért érzem helyesnek válaszolni Lengyel Józsefnek az ,,Élet és Irodalom“ március 29-i számában hozzám intézett nyílt levelére. De erről szólva is tisztázni szeretném minden előtt, mire nem érdemes válaszolnom — sem most, sem semmi más hasonló alkalommal. Nem válaszolok és ne válaszoljon senki, azok közül, akik hozzám hasonlóan gondolkoznak, olyasfajta kérdésekre vagy számonkérésekre, amelyek így kezdődnek: ,,hogy is állhatsz össze azzal a ?" Még csak megvédeni sem szabad azt a társat, akit így támadnak. Rákosi Mátyás így támadta előbb Nagy Ferenchez fordulva Sulyok Dezsőt, aztán a kisgazdapárt úgynevezett baloldalához fordulva Nagy Ferencet; így támadta Kéthly Annához fordulva Peyer Károlyt, aztán a szociáldemokrata párt úgynevezett baloldalához fordulva Kéthly Annát, így támadta a nemzeti parasztpárt úgynevezett baloldalához fordulva Kovács Imrét — általában így támadott mindenkit, akivel egy ideig hajbókolva fitogtatta együttérzését, hogy nemsokára aztán a száműzetésbe vagy a börtönbe taszítsa, saját kommunista elvtársainak egy nagy részével együtt s hogy végül saját személyi rémuralmának részegségében pöffeszkedve dicsekedjék el vele; miképpen szeletelte fel — miképpen szalámizta fel, ahogy a jelen politikai tolvajnyelv mondja — mindamegalakult a Magyar Írók Szövetsége külföldön. Hogy ez fáj, megértem. De nagyon könnyen segíthetnek rajta. Engedjék meg újra a Magyar Írók Szövetsége megalakulását. Engedélyezzenek neki legalább félannyi szabadságot, mint amennyit akkor élvezett, amikor szabadon és titkosan választott vezetőséget, amire akkor vagy hét év óta nem volt példa Magyarországon. Lengyel József tudhatja ezt, hiszen maga is jelen volt a nevezetes kongresszuson. Járjon közbe, hogy a magyar irodalomnak megint legyen őszinte képviselete magyar földön s akkor a mi külföldi pótképviseletünkre nem lesz szükség — és higgyék el, mi leszünk a legboldogabbak, ha ennek levonhatjuk a konzekvenciáit. Lengyel József zokon veszi hozzám közelálló írótársaimtól, hogy megindítják, illetve egy március 15-i mutatványszám erejéig már meg is indították az otthon betiltott Irodalmi Újságot. Ezen is roppant könnyű segíteni, csak jóakarat, no meg a Kádár-kormány engedélye kell hozzá. Támasszák fel otthon! Lengyel József szerint az, amit itt külföldön megindítanak csak ,,úgynevezett" Irodalmi Újság lesz. Igaz, hogy egykori szerkesztőinek, vezető munkatársainak jelentős hányada részt vesz benne, de mégiscsak úgynevezett lesz. Ha így van, erről is tehetnek otthon. Indítsák meg a valódi és hamisítatlan Irodalmi Újságot, mármint azt, amit ők is elismernek annak. Nemcsak mi fogunk örülni neki, hanem ami még fontosabb, forró szeretettel fogadják majd a munkásokat kétszázezer menekülttel a magyarság szerves része került külföldre. A mai emigráció: Magyarország kicsinyben, s így megnyilatkozásai valójában a nemzet tényleges képviseletét jelentik. Feladatainkat a forradalom programja szabja meg, az a szellem, amelyet a magyar irodalom mentett át az októberi napokra és ki az emigrációba. 1956 októbere félreérthetetlenül kinyilvánította a magyar nép igazi érzelmeit, határozottan megfogalmazta követeléseit. Aki ezt nem érti meg, vagy nem fogadja el, önmagát rekeszti ki a nemzet szellemi egységéből. Emigrációm kezdetén — bizony most már tíz éve — virtuális Magyarországról írtam és beszéltem, fogalommá szublimálódott hazáról, amely földrajzi fekvésénél maradandóbb eleme életünknek. A török hódoltság idején Magyarország megszűnt egységes államiságában, ami megmaradt belőle, az néhány magyar eltökélt szándéka volt a visszaállítására. Most is virtuális ország a hazánk. Megmaradásának két döntő tényezője van. Az egyik: a nép, a lecsapolhatatlan tenger, amely felold minden totalitárius kísérletet. A másik: a magyar szellem, amely évszázadok óta ápolja a szabad nemzeti lét gondolatát. A kommunista elképzelések sorra összeomlottak. Nem nyerték meg az ifjúságot: az új nemzedék tíz évi nevelés után a legádázabb ellenségüknek bizonyult. Amit tőlük tanult, ellenük fordította, mint például az egykori bolsevik ellenállás és földalatti mozgalom, vagy a partizánharcok technikáját és módszereit. Nem tudták megtartani a munkásságot, a ,,proletárdiktatúra élcsapatát”. A parasztság kezdettől és szívósan gyűlölte őket. A sok frázis után a hadsereg a forradalomban egyszerre meglelte a hazát és fegyverét a pártdiktatúra ellen fordította. Nincs varázslat és nincs jövő a kommunizmusban. Zárt ideológiája börtön, s a homo sovieticus, amint megízleli a szabadságot, mind többet és többet követel belőle, s a mind több szabadság utáni vágy kivezet a kommunizmusból. Aki a kommunizmust meg akarja menteni vagy tartani, annak meg kell állnia, de meg kell állítania a meglódult tömegeket is. A kommunizmus élettartama egy nemzedékre korlátozódik. Jól ismert okok miatt e század nyugtalan gyermekei a kommunizmusban vélték megtalálni a megoldást: az első és egyetlen kommunista nemzedék Lenintől Thorezig végignyújtózkodik a kollektív ihletésű XX. századon. Nagy emberek is hittek benne, nagy elméket is magával raga dd1 a dott, de eddig még mindenki kiábrándult belőle és ami ennél is kommunista nemzedékkel sírba szállatosabb: nincs utánpótlás. A komkommunizmus is, legalábbis abban a formában, ahogy Sztálin hagyta ránk örökül. Nagy erők feszülnek a szovjet táborban, s egy nap a Kreml kénytelen lesz belátni, hogy nincs más hátra, mint visszaadni a leigázott népek szabadságát, hogy a saját elképzeléseik szerint rendezkedhessenek be. A forradalom megmutatta, hogy a magyar nép demokráciára kíván berendezkedni és azért érdemes élni, hogy azt a napot megérhessük. Kovács Imre Amiért éremes A HARMADIK HÁBORÚ UTÁN Ki ismeri majd fel a jelt, hogy itt álltak a sátorok? Hajnalonként még megremeg a bozót és a mély torok, a szakadék ha csupa pára, felszáll a fellegek fokára egy csapat csillogó madár — — de meglehet, hogy nemsokára nem zizzen fel a füvek szára, mikor az este arra jár. Kié lesz majd a hajnali tündökölés s az esti szél, a selyembőrű szépleány, milyen ágyon pihen, kinél? Ha porba fulladnak a fáklyák és szerterázza lombkabátját a hegy s kivillan a salak . — Egy csillagtól majd messze látják, amint a kék barázdát szántják kéklábú, lassú madarak. Csiky Ágnes Mária IGNAZIO SILONE : „Nomina perdictimus rerumec „A legveszélyesebb önkényuralom a szavaké. Ha el akarunk kezdeni újra tisztességesen gondolkodni, akkor először tisztogatást kell rendeznünk nyelvünkben. Higgyék el nem lesz könnyű. Példának okáért mi a fenének beszélünk még mindig az orosz hadseregről, mint szovjet hadseregről? Valójában a szovjetek eltűntek Oroszországból 1920-ban és az egyetlen szovjetek, amelyek jelenleg a világon léteznek pontosan a magyar forradalmi bizottságok! És ezek szovjetek, tanácsok, a szó legszorosabb értelmében, a néphatalomnak nyílt, elemi és rögtönzött formái egy olyan országban, ahol az önkény megakadályozta a politikai pártok szervezését. Ez azt jelenti, hogy a „Szovjet katona“ kifejezés ugyanolyan történelmi emlékeket idéz föl, mint például az olasz csendőrség által még mindig használt tizenhetedik századbeli egyenruha. Mindazonáltal, ha azt akarjuk, hogy mindenki megértse, mi is kénytelenek vagyunk alkalmazkodni szavaink jelenlegi eltorzított értelméhez; példának okáért azt kell írnunk: ‘szovjet csapatok harcolnak a magyar felkelők ellen’ ahelyett, hogy hűen az igazsághoz és a pontos kifejezésmódhoz, ezt írnánk: ‘az orosz imperialista csapatok harcolnak Magyarország szovjetjei, tanácsai, ellen’. Így állanak tehát a dolgok: nomina perdictimus rerum—elvesztettük a dolgok neveit. Milyen istenáldása ez azoknak, akik szeretnek zavarosban halászni.“ (Ignazio Silone a párisi „L’Express“ 1956 december 7-i számában)