Irodalmi Ujság, 1958 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1958-01-01 / 1. szám

Irodalmi Újsá IX. évf., 1. szám A MAGYAR ÍRÓK LAPJA Az idők vajúdása „Mert mi más, ha nem az teszi a költői hivatást és küldetést, hogy az idők tüzét és a felhők dörgését prófétai módon előre megérzi, hogy minden idegét meg­feszíti és meggyötri az átváltozás vajúdása?!“ (Stefan Zweig) Nézz körül! A századeleji láto­mások beköltöztek a hétköznapba. Épületek és bútorok, plakátok és lakberendezési tárgyak, film- és televíziós­ díszletek a század első felének kubista és szürrealista, ex­presszionista­­ és dadaista vízióit mímelik, mindennaposítják, hígít­ják és toldozzák. A tudat révület­­ében és teremtő szórakozottságá­ban megszülető szó- és kép­kap­csolatok érthetetlen-ellenszenvesen hatottak, amikor először robbantak rá a világra. A „békebeli béke“ korszakában a „jogállamban“ élő, fejlődésben, tudományban, huma­nizmusban bízó polgárok vissza­riadtak a képzőművészeti, zenei és irodalmi avantgárd vízióitól, a fosz­­ladozó-kacsintó valóságtól és a fur­csa asszociáció-montázsoktól. Mi­lyen csillapíthatatlan honvágy ker­geti ezeket a művészeket — ha művészek — nemlétező titkok után? Mi szükség van a tudathasa­dás pillanatában felvillanó látomá­sok megörökítésére? Kérdezték a polgárok. Úgy érezték, hogy ez az iroda­lom és ez a művészet nem közöl semmit a jelenről, s a jövő — a felvilágosult és nyugodt tempóban haladó emberiség jövője — bizto­san még derűsebb, még tisztább, még humánusabb lesz. Aztán a valóság elkezdett kacsin­tani ... A békés-biztonságos világ foszladozni. Új, soha nem sejtett veszélyek vadonjává vált a föld­golyó. Az ember sötét lehetőségei egy talán még be sem fejeződött hosszú korszakon át, a Mauthause­­nek és Vorkuták korszakán át, a legiszonyatosabb lidércálmok hagy­­mázos tébolyát „szürke hétköznapi­vá“, valósággá tették. És ami­kor alaposan meggyőződtünk mi emberiség arról, hogy a barbár itt van köreinkben, tudományunk a korlátlan teremtés és a korlátlan pusztítás eszközeit adta kezünkbe, írók és művészek baljós látomásai már rettenetes emlékekként és aggasztó lehetőségek­ként töltik el tudatunkat. De megszoktuk — a huszadik század második felének embere egyre jobban megszokja —, hogy elhessegessük magunktól a teljes valóságot. Emlékeink és félelmeink — hála gyanús újfajta rugalmas­ságunknak — elfojtódnak. Ösztö­nösen zárójelbe tesszük a valósá­got, s csak kis közvetlen dolgokkal törődünk. " Ember vagyok és „nem nézek oda“. Nem nézek a múltba és gör­csösen behúnyom a szemem, ha túl nehéz nem észrevenni a jelenben lappangó tüneteket, a jövő tüne­teit. De az írók és művészek, akik látomásaikban megélték a jövőt, sugallatot és reményt is adtak, s bátorságot is, hogy szembenézhes­sünk mindennel. Az a Bartók, aki­nek solilogusai „mintha egy elhagyatott csillag panaszai volná­nak a világűrben“ a „Cantata pro­fana “-ban egy tisztultabb, a minden szörnyűségek által megacélozot­­tabb emberség felé mutat. A valóság valóban kacsintott, szertefoszlott sok minden az ember­ségünkből, a békénkből. Álompa­lotáink sorra dőltek romba, de — azok az írók és művészek, akikre gondolok — tudták, hogy van remény. Igen, küzdelem az élet, de lehet jó küzdelem is, lehet igazi emberi küzdelem, igazán emberi célokért. ★ ★ ★ 1958 Újév. Az ezerkilencszáz­­ötvenes évek utolsóelőtti újéve. Jócskán benne vagyunk a század­középben, s az a gyanúnk, hogy a huszadik század második fele me­rőben, visszavonhatatlanul más korszak lesz, mint az első fele volt. A századközép két évtizede alatt majdnem minden megváltozott a világ térképétől természettudomá­nyunk alapelveiig, egyes jól ismert nemzeti jellegzetességektől magán­életünk berkeiig. Birodalmak tűntek el, hitek és ideológiák váltak sem­mivé, évszázados mithoszok zúzód­tak pozdorjává. Új nemzetek tűn­tek fel a világ színpadán, de az „egy­ világ“ álma szétfoszlott. Az űrhajózás korszakának küszöbén annyira kettészakadt a világ, hogy a szovjet-kínai vörös földtekét mintha millió fényévnyi űr válasz­taná el a másik, a sokszínű félte­kétől, amit szabad világnak szoktak nevezni. Áramvonalas szólamok és olcsón ötletes szószaporítások számtalan nevet adtak ennek az új korszak­nak, amelyben élünk: „Tehetetlen­ség a korlátlan lehetőségek korá­ban“,. .. „A kevesek hatalma és a sokak apátiája“,... „Atomkor­szak“,. .. „Az összeomlott hitek kora“,... „A nagy válaszút kor­szaka: kollektív öngyilkosság vagy csodálatosan gazdag világ?“,... „Hidrogén-bombák a mechanikus agyvelők kezében.“ A végtelenségig lehetne idézni a címkéket, amelyeket buzgó politiku­sok és ügyes publicisták akarnak korszakunkra ragasztani. A legtöbb címke szerzője tudományos és technikai teljesítményeink bűvkö­rében él. Úgy érzi, némi joggal (de csak némi joggal!), hogy sorsun­kat nem mi emberek határozzák meg, hanem alkotásaink: a hadi­gépek, elektronikus agyvelők, hid­rogén-bombák és irányított löve­dékek. A régi nóta a bűvészinasról. De a hasonlat — hála az egeknek — roppant módra sántít. Mi em­berek, mi emberiség, nem a bű­vészinas vagyunk, ha­nem m­a­g­a a bűvész. Mi teremtettük mai vi­lághelyzetünket, mi teremtettük baljós eszközeinket, s nem érdemli meg az ember nevét az, aki fel sem tudja tételezni, hogy közös emberi háztartásunk ügyeit rendbe tudjuk egyszer hozni. Ne politizáljunk most. Politikai dilemmáink legalább olyan unal­masak és egyszerűek, mint ami­lyen félelmetesek és gigásziak. A helyzet négy-öt mondatban vázol­ható, sajnos, s amikor éppen nem hazudunk önmagunknak, a meg­oldás módjait is untig ismerjük. ★ ★ ★ Milyenné válik az ember útban az új századvég felé? Lehet egyál­talában ilyet kérdezni? Lehet egy­általán „emberiségről“ beszélni? Bizonyos síkon feltétlenül. Egy kí­váncsi marsbeli, aki minden száz esztendőben meglátogatja az embe­riséget szépen berendezett föld­golyóján, mostani látogatása után igen pontos jelentéssel utazhatna vissza. Az emberiség egészsége­sebb, gazdagabb és tanultabb, mint volt száz évvel ezelőtt. És főleg több. Sokkal több! A világnépesség 1650-ben 470 millió, 1850-ben 1090 millió és 1950-ben 2500 mil­lió volt. De valami történt a szá­zad derekán és a szaporulat hihe­tetlen mértékben meggyorsult. 1950 óta évi 40, illetve 50 millió új taggal szaporodik emberi ház­tartásunk. Mégha a jelenlegi sza­porulat le is lassudik, a századvég idején 4000—4500 milliós föld­lakosságra számíthatunk. Az embe­riség növekedése az elmúlt száz év alatt nagyobb volt, mint az előző egymillió év folyamán. Az átlagos testmagasság minde­­nütt növekszik. A kis alacsony, ki­állófogú, szemüveges „tipikus japá­­nit“ kiszorítja a magas, karcsú, jó­­arcú új generáció; az alacsony, véz­na közép- és dél-indiaiak fiai és unokái magasabb, keménykötésű emberek. Az írástudatlanság föld­golyó-méretekben csökken. Új is­kolák milliói, új egyetemek ezrei, új városok százai keletkeznek. A világ számos pontján több évszá­zadot sűrítenek éppen most egyet­len egybe, amint évtizedek alatt teszik meg annak az útnak jó ré­szét, amit Európa többszáz év alatt futott be. A tudomány és technika minden eredménye köz­kinccsé válik és a „világirodalom“ valóban világirodalommá. Persze mindezek a „globális­világ“ közismert és egyszerű té­nyei. „Globális világ“, mert akar­­va-akaratlan földgolyó méretekben kell gondolkoznunk. Az Európa­­centrikus szemlélet a múltté, s a korszaknak, amelyben élünk, az is egyik jellegzetessége, hogy az em­beriség — tehát Ázsia és Afrika és Amerika is — közös kulturális öröksége valóban közös örök­séggé válik. És így az az ember, aki kortár­sává akar válni saját korának, csak­ugyan globális szemléletű. A tágult szellemi horizont, a film, a rádió és a televízió által közelebb hozott nagyvilág gazdagítja és többrétűvé teszi képzeletvilágunkat. Az össze­hasonlítási anyag roppant változa­tával merészebb és alaposabb gon­dolkodásra ösztökél. A verseny élesebb. Az elérhető lehetőségek nagyobbak. És több bátorságra van szükség. Sokkal-sokkal több bátorságra. Minden mai ember, aki tudatában van a lehetőségeknek és veszélyek­nek, megismeri a szerencsejátékos lelkiállapotát. Tudja, hogy meg kell barátkozni a hétköznapivá vált élet-halál kockázatokkal. Normáli­san kell élni, abban a tudatban, hogy a kockázat ennyi, bármelyik pillanatban izzó köddé válhatok, azzal a várossal együtt, amelyben élek. Vajon milyen lesz az emberiség, amelynek hozzá kell szokni a rég­múlt primitív idők frontkatonájá­nak életérzéséhez? De szerencsére az élet olyan sokszínű és soksíkú. Ezt az élet­érzést be kell sorozni a többi közé. Lassanként mindenki hozzászokik ahhoz, hogy a sorsunkkal élünk. S közben van a gazdagult életünk egész skálája, van ez a tagadhatat­lanul színesebb, érdekesebb és fur­csább világ. Igaz, ehhez a világ­hoz, ehhez a korszakhoz aligha le­het jobb úti­kalauzt kívánni, mint a század első felének jövőbelátó vízióit. Képzet­társításaink nem túlságosan merészek, ha azt mond­juk: az atombomba nagy, de a kilencedik szimfó­nia még nagyobb. Nem az a fontos, hogy milyen mesterséges holdak keringenek körülöttünk, hanem az, hogy mennyire tudunk emberien és emberibben élni: mű­vészettel és irodalommal, bátor­sággal és józansággal, tisztességgel, s hittel, hogy az ember lélektől való. Az ember nem szeret unatkozni. És ez a veszély nem fenyeget. Nem tudjuk, hogy milyen századvég felé megyünk, de annyi bizonyos, hogy útunk nem lesz unalmas. És még az sem lehetetlen, hogy jövőnk olyan lesz, amilyenné mi akarjuk for­málni. Pálóczi-Horváth György PETŐFI SÁNDOR: A KIRÁLY ESKÜJE Megesküdt a király Hunyadi Lászlónak: ,,Esküszöm az égre, Az ég istenére, Bántani nem foglak." Készül föl Budára Jó Hunyadi László. Ne menj­ fel, ne menj fel, Ne légy életeddel Könnyelműen játszó! Vermed lesz Budavár, Beleesel ha megysz, Maradj lenn Belgrádban, Vagy bujdoss hazátlan, Szép fiatal vitéz. Kora még fenéked Sírba fekülnöd le, Éktelen halotti Szemfedőt borítni Ékes szemeidre. Hazám szép vitéze, Ne menj föl Budára! l­átod, mi villog ott? Nem a te csillagod... Hóhérbárd sugára! ,, Balga aggódástok Nem ijeszt el engem, Köszönöm tanácstok, De reá nem állok. Megyek, föl kell mennem. Vén Budavárban van Ifjú menyasszonyom; Érted száz halálba Mennék meg sem állva, Szerelmes angyalom! De halálról ottan Szó sincs, nem is lehet, Megesküdtél nekem, Királyom, s én hiszem Szent esküvésedet.” Nemes bizalommal László Budán termett, Ássák a zsiványok, Ássátok, ássátok Áldja a vermet! Menyasszonya keblén Meg sem pihenhetett, Szerelme egédül Mély pokolba szédül: Tömlöcbe vettetett. ..Miért dobtok engem Fekete tömlöcbe?" . ..Mert királyod ellen Van szándék szivedben; Hűséged megszegve." — ,,Én királyom ellen! Én hűséget szegő! Emelj szót ellenem, Lelkiismeretem, Légy bíróm, lépj elő. Ez hallgat, ez alszik, Mint csecsemő-gyermek Anyja lágy ölében, S engemet, oh szégyen! Itt bilincsre vernek. Vegyétek le rólam Ezt a rozsdás vasat, S adjátok helyébe Hazám védelmére Tündöklő kardomat!" Beszélhetsz, jó vitéz, Senki sem hallgat rád, Tömlöcöd becsukták. Halld fordulni kulcsát, Csikorogni a zárt. Nem sokáig hagyták, Hogy magát eméssze Nagy Magyarországnak Legszebbik virága, Legnagyobb vitéze. ..Kelj föl, és jöszte ki!” — ,,Szabad vagyok, tehát?" — , ,Szabad lesz, oly szabad, Hogy egy óra alatt Ott vagy, ahol apád." — ,,Mit? megöltök engem? Apám szent nevére, Ez őrült merészség!... Ki sem hallgatva még, És már elitélve. Hunyadi Jánosnak Vagyok én gyermeke; Velem így tennetek Nem rettent bennetek E félisten neve? De volnék akárki, Én ártatlan vagyok, S a király végtére Esküvel Ígérte, Hogy bántani nem fog! Halld meg, egész világ, Te hozzád kiáltok: így add rá hitedet, Ha esküvéseket Tesznek a királyok!" Szép vitéz Hunyadit Föl Szent-György terére Hurcolták a latrok... Többet is akartok Tudni? kifolyt vére! Háromszor csapott a Hóhér a fejéhez, S László vitéz még él, Él, s halljátok, beszél, Ekkép szól a néphez: ,,Én ártatlan vagyok; Ha volna is vétkem, Bűnhődtem már érte, S törvény értelmében Szabad már személyem!” S föláll László vitéz, De megbotlik lába, S estében negyedszer Sújt hozzá a mester És fejét levágja! Lemenőben volt a Nap, piros volt arca. Vad haraggal vetett Végső tekintetet A véres piacra. Azért volt a nap oly Haragos kedvében, Hogy a nép csak állt ott, S merőn szájat látott Tehetetlenségben. Mert nem éltem akkor! Mért nem voltam ottan! Kiáltottam van a Gyáva bámulókra Veszett fájdalmamban: ,,Föl, ha istened van, Föl magyar nép, és e Gaz királyt le­got­tan Fojtsuk az ártatlan Áldozat vérébe!” Pest, 184­8 május. ) 1958 január 1

Next