Irodalmi Ujság, 1958 (9. évfolyam, 1-24. szám)
1958-01-01 / 1. szám
Irodalmi Újsá IX. évf., 1. szám A MAGYAR ÍRÓK LAPJA Az idők vajúdása „Mert mi más, ha nem az teszi a költői hivatást és küldetést, hogy az idők tüzét és a felhők dörgését prófétai módon előre megérzi, hogy minden idegét megfeszíti és meggyötri az átváltozás vajúdása?!“ (Stefan Zweig) Nézz körül! A századeleji látomások beköltöztek a hétköznapba. Épületek és bútorok, plakátok és lakberendezési tárgyak, film- és televíziós díszletek a század első felének kubista és szürrealista, expresszionista és dadaista vízióit mímelik, mindennaposítják, hígítják és toldozzák. A tudat révületében és teremtő szórakozottságában megszülető szó- és képkapcsolatok érthetetlen-ellenszenvesen hatottak, amikor először robbantak rá a világra. A „békebeli béke“ korszakában a „jogállamban“ élő, fejlődésben, tudományban, humanizmusban bízó polgárok visszariadtak a képzőművészeti, zenei és irodalmi avantgárd vízióitól, a foszladozó-kacsintó valóságtól és a furcsa asszociáció-montázsoktól. Milyen csillapíthatatlan honvágy kergeti ezeket a művészeket — ha művészek — nemlétező titkok után? Mi szükség van a tudathasadás pillanatában felvillanó látomások megörökítésére? Kérdezték a polgárok. Úgy érezték, hogy ez az irodalom és ez a művészet nem közöl semmit a jelenről, s a jövő — a felvilágosult és nyugodt tempóban haladó emberiség jövője — biztosan még derűsebb, még tisztább, még humánusabb lesz. Aztán a valóság elkezdett kacsintani ... A békés-biztonságos világ foszladozni. Új, soha nem sejtett veszélyek vadonjává vált a földgolyó. Az ember sötét lehetőségei egy talán még be sem fejeződött hosszú korszakon át, a Mauthausenek és Vorkuták korszakán át, a legiszonyatosabb lidércálmok hagymázos tébolyát „szürke hétköznapivá“, valósággá tették. És amikor alaposan meggyőződtünk mi emberiség arról, hogy a barbár itt van köreinkben, tudományunk a korlátlan teremtés és a korlátlan pusztítás eszközeit adta kezünkbe, írók és művészek baljós látomásai már rettenetes emlékekként és aggasztó lehetőségekként töltik el tudatunkat. De megszoktuk — a huszadik század második felének embere egyre jobban megszokja —, hogy elhessegessük magunktól a teljes valóságot. Emlékeink és félelmeink — hála gyanús újfajta rugalmasságunknak — elfojtódnak. Ösztönösen zárójelbe tesszük a valóságot, s csak kis közvetlen dolgokkal törődünk. " Ember vagyok és „nem nézek oda“. Nem nézek a múltba és görcsösen behúnyom a szemem, ha túl nehéz nem észrevenni a jelenben lappangó tüneteket, a jövő tüneteit. De az írók és művészek, akik látomásaikban megélték a jövőt, sugallatot és reményt is adtak, s bátorságot is, hogy szembenézhessünk mindennel. Az a Bartók, akinek solilogusai „mintha egy elhagyatott csillag panaszai volnának a világűrben“ a „Cantata profana “-ban egy tisztultabb, a minden szörnyűségek által megacélozottabb emberség felé mutat. A valóság valóban kacsintott, szertefoszlott sok minden az emberségünkből, a békénkből. Álompalotáink sorra dőltek romba, de — azok az írók és művészek, akikre gondolok — tudták, hogy van remény. Igen, küzdelem az élet, de lehet jó küzdelem is, lehet igazi emberi küzdelem, igazán emberi célokért. ★ ★ ★ 1958 Újév. Az ezerkilencszázötvenes évek utolsóelőtti újéve. Jócskán benne vagyunk a századközépben, s az a gyanúnk, hogy a huszadik század második fele merőben, visszavonhatatlanul más korszak lesz, mint az első fele volt. A századközép két évtizede alatt majdnem minden megváltozott a világ térképétől természettudományunk alapelveiig, egyes jól ismert nemzeti jellegzetességektől magánéletünk berkeiig. Birodalmak tűntek el, hitek és ideológiák váltak semmivé, évszázados mithoszok zúzódtak pozdorjává. Új nemzetek tűntek fel a világ színpadán, de az „egy világ“ álma szétfoszlott. Az űrhajózás korszakának küszöbén annyira kettészakadt a világ, hogy a szovjet-kínai vörös földtekét mintha millió fényévnyi űr választaná el a másik, a sokszínű féltekétől, amit szabad világnak szoktak nevezni. Áramvonalas szólamok és olcsón ötletes szószaporítások számtalan nevet adtak ennek az új korszaknak, amelyben élünk: „Tehetetlenség a korlátlan lehetőségek korában“,. .. „A kevesek hatalma és a sokak apátiája“,... „Atomkorszak“,. .. „Az összeomlott hitek kora“,... „A nagy válaszút korszaka: kollektív öngyilkosság vagy csodálatosan gazdag világ?“,... „Hidrogén-bombák a mechanikus agyvelők kezében.“ A végtelenségig lehetne idézni a címkéket, amelyeket buzgó politikusok és ügyes publicisták akarnak korszakunkra ragasztani. A legtöbb címke szerzője tudományos és technikai teljesítményeink bűvkörében él. Úgy érzi, némi joggal (de csak némi joggal!), hogy sorsunkat nem mi emberek határozzák meg, hanem alkotásaink: a hadigépek, elektronikus agyvelők, hidrogén-bombák és irányított lövedékek. A régi nóta a bűvészinasról. De a hasonlat — hála az egeknek — roppant módra sántít. Mi emberek, mi emberiség, nem a bűvészinas vagyunk, hanem maga a bűvész. Mi teremtettük mai világhelyzetünket, mi teremtettük baljós eszközeinket, s nem érdemli meg az ember nevét az, aki fel sem tudja tételezni, hogy közös emberi háztartásunk ügyeit rendbe tudjuk egyszer hozni. Ne politizáljunk most. Politikai dilemmáink legalább olyan unalmasak és egyszerűek, mint amilyen félelmetesek és gigásziak. A helyzet négy-öt mondatban vázolható, sajnos, s amikor éppen nem hazudunk önmagunknak, a megoldás módjait is untig ismerjük. ★ ★ ★ Milyenné válik az ember útban az új századvég felé? Lehet egyáltalában ilyet kérdezni? Lehet egyáltalán „emberiségről“ beszélni? Bizonyos síkon feltétlenül. Egy kíváncsi marsbeli, aki minden száz esztendőben meglátogatja az emberiséget szépen berendezett földgolyóján, mostani látogatása után igen pontos jelentéssel utazhatna vissza. Az emberiség egészségesebb, gazdagabb és tanultabb, mint volt száz évvel ezelőtt. És főleg több. Sokkal több! A világnépesség 1650-ben 470 millió, 1850-ben 1090 millió és 1950-ben 2500 millió volt. De valami történt a század derekán és a szaporulat hihetetlen mértékben meggyorsult. 1950 óta évi 40, illetve 50 millió új taggal szaporodik emberi háztartásunk. Mégha a jelenlegi szaporulat le is lassudik, a századvég idején 4000—4500 milliós földlakosságra számíthatunk. Az emberiség növekedése az elmúlt száz év alatt nagyobb volt, mint az előző egymillió év folyamán. Az átlagos testmagasság mindenütt növekszik. A kis alacsony, kiállófogú, szemüveges „tipikus japánit“ kiszorítja a magas, karcsú, jóarcú új generáció; az alacsony, vézna közép- és dél-indiaiak fiai és unokái magasabb, keménykötésű emberek. Az írástudatlanság földgolyó-méretekben csökken. Új iskolák milliói, új egyetemek ezrei, új városok százai keletkeznek. A világ számos pontján több évszázadot sűrítenek éppen most egyetlen egybe, amint évtizedek alatt teszik meg annak az útnak jó részét, amit Európa többszáz év alatt futott be. A tudomány és technika minden eredménye közkinccsé válik és a „világirodalom“ valóban világirodalommá. Persze mindezek a „globálisvilág“ közismert és egyszerű tényei. „Globális világ“, mert akarva-akaratlan földgolyó méretekben kell gondolkoznunk. Az Európacentrikus szemlélet a múltté, s a korszaknak, amelyben élünk, az is egyik jellegzetessége, hogy az emberiség — tehát Ázsia és Afrika és Amerika is — közös kulturális öröksége valóban közös örökséggé válik. És így az az ember, aki kortársává akar válni saját korának, csakugyan globális szemléletű. A tágult szellemi horizont, a film, a rádió és a televízió által közelebb hozott nagyvilág gazdagítja és többrétűvé teszi képzeletvilágunkat. Az összehasonlítási anyag roppant változatával merészebb és alaposabb gondolkodásra ösztökél. A verseny élesebb. Az elérhető lehetőségek nagyobbak. És több bátorságra van szükség. Sokkal-sokkal több bátorságra. Minden mai ember, aki tudatában van a lehetőségeknek és veszélyeknek, megismeri a szerencsejátékos lelkiállapotát. Tudja, hogy meg kell barátkozni a hétköznapivá vált élet-halál kockázatokkal. Normálisan kell élni, abban a tudatban, hogy a kockázat ennyi, bármelyik pillanatban izzó köddé válhatok, azzal a várossal együtt, amelyben élek. Vajon milyen lesz az emberiség, amelynek hozzá kell szokni a régmúlt primitív idők frontkatonájának életérzéséhez? De szerencsére az élet olyan sokszínű és soksíkú. Ezt az életérzést be kell sorozni a többi közé. Lassanként mindenki hozzászokik ahhoz, hogy a sorsunkkal élünk. S közben van a gazdagult életünk egész skálája, van ez a tagadhatatlanul színesebb, érdekesebb és furcsább világ. Igaz, ehhez a világhoz, ehhez a korszakhoz aligha lehet jobb útikalauzt kívánni, mint a század első felének jövőbelátó vízióit. Képzettársításaink nem túlságosan merészek, ha azt mondjuk: az atombomba nagy, de a kilencedik szimfónia még nagyobb. Nem az a fontos, hogy milyen mesterséges holdak keringenek körülöttünk, hanem az, hogy mennyire tudunk emberien és emberibben élni: művészettel és irodalommal, bátorsággal és józansággal, tisztességgel, s hittel, hogy az ember lélektől való. Az ember nem szeret unatkozni. És ez a veszély nem fenyeget. Nem tudjuk, hogy milyen századvég felé megyünk, de annyi bizonyos, hogy útunk nem lesz unalmas. És még az sem lehetetlen, hogy jövőnk olyan lesz, amilyenné mi akarjuk formálni. Pálóczi-Horváth György PETŐFI SÁNDOR: A KIRÁLY ESKÜJE Megesküdt a király Hunyadi Lászlónak: ,,Esküszöm az égre, Az ég istenére, Bántani nem foglak." Készül föl Budára Jó Hunyadi László. Ne menj fel, ne menj fel, Ne légy életeddel Könnyelműen játszó! Vermed lesz Budavár, Beleesel ha megysz, Maradj lenn Belgrádban, Vagy bujdoss hazátlan, Szép fiatal vitéz. Kora még fenéked Sírba fekülnöd le, Éktelen halotti Szemfedőt borítni Ékes szemeidre. Hazám szép vitéze, Ne menj föl Budára! látod, mi villog ott? Nem a te csillagod... Hóhérbárd sugára! ,, Balga aggódástok Nem ijeszt el engem, Köszönöm tanácstok, De reá nem állok. Megyek, föl kell mennem. Vén Budavárban van Ifjú menyasszonyom; Érted száz halálba Mennék meg sem állva, Szerelmes angyalom! De halálról ottan Szó sincs, nem is lehet, Megesküdtél nekem, Királyom, s én hiszem Szent esküvésedet.” Nemes bizalommal László Budán termett, Ássák a zsiványok, Ássátok, ássátok Áldja a vermet! Menyasszonya keblén Meg sem pihenhetett, Szerelme egédül Mély pokolba szédül: Tömlöcbe vettetett. ..Miért dobtok engem Fekete tömlöcbe?" . ..Mert királyod ellen Van szándék szivedben; Hűséged megszegve." — ,,Én királyom ellen! Én hűséget szegő! Emelj szót ellenem, Lelkiismeretem, Légy bíróm, lépj elő. Ez hallgat, ez alszik, Mint csecsemő-gyermek Anyja lágy ölében, S engemet, oh szégyen! Itt bilincsre vernek. Vegyétek le rólam Ezt a rozsdás vasat, S adjátok helyébe Hazám védelmére Tündöklő kardomat!" Beszélhetsz, jó vitéz, Senki sem hallgat rád, Tömlöcöd becsukták. Halld fordulni kulcsát, Csikorogni a zárt. Nem sokáig hagyták, Hogy magát eméssze Nagy Magyarországnak Legszebbik virága, Legnagyobb vitéze. ..Kelj föl, és jöszte ki!” — ,,Szabad vagyok, tehát?" — , ,Szabad lesz, oly szabad, Hogy egy óra alatt Ott vagy, ahol apád." — ,,Mit? megöltök engem? Apám szent nevére, Ez őrült merészség!... Ki sem hallgatva még, És már elitélve. Hunyadi Jánosnak Vagyok én gyermeke; Velem így tennetek Nem rettent bennetek E félisten neve? De volnék akárki, Én ártatlan vagyok, S a király végtére Esküvel Ígérte, Hogy bántani nem fog! Halld meg, egész világ, Te hozzád kiáltok: így add rá hitedet, Ha esküvéseket Tesznek a királyok!" Szép vitéz Hunyadit Föl Szent-György terére Hurcolták a latrok... Többet is akartok Tudni? kifolyt vére! Háromszor csapott a Hóhér a fejéhez, S László vitéz még él, Él, s halljátok, beszél, Ekkép szól a néphez: ,,Én ártatlan vagyok; Ha volna is vétkem, Bűnhődtem már érte, S törvény értelmében Szabad már személyem!” S föláll László vitéz, De megbotlik lába, S estében negyedszer Sújt hozzá a mester És fejét levágja! Lemenőben volt a Nap, piros volt arca. Vad haraggal vetett Végső tekintetet A véres piacra. Azért volt a nap oly Haragos kedvében, Hogy a nép csak állt ott, S merőn szájat látott Tehetetlenségben. Mert nem éltem akkor! Mért nem voltam ottan! Kiáltottam van a Gyáva bámulókra Veszett fájdalmamban: ,,Föl, ha istened van, Föl magyar nép, és e Gaz királyt legottan Fojtsuk az ártatlan Áldozat vérébe!” Pest, 1848 május. ) 1958 január 1