Irodalmi Ujság, 1959 (10. évfolyam, 1-24. szám)
1959-01-15 / 2. szám
6 Irodalmi Újság 1959 január 15 A rossz költők Magyarországon nagy garral hirdetik, hány külföldi költőnek a műveit fordították magyarra. Egymás után jelennek meg a román, orosz, lengyel, szlovák és bolgár, sőt nyugati versgyűjtemények, ami nagyon helyes lenne, ha a fordításokat meg is lehetne érteni. De a rossz fordítók becsapják a jóhiszemű olvasókat. Az olvasó nem tudja ellenőrizni, hogy a fordítás megfelel-e az eredeti szövegnek, kritika nincs, amely visszautasítaná a silány fércmunkákat, így hát vígan burjánzik a vershamisítás. Vannak versfordítások, amelyeknek egyetlen szavát sem lehet megérteni. Az olvasó tudja például, hogy egy világhírű költeményt fordítottak magyarra, de nem érti, miért oly híres ez a költemény, hiszen nem lehet megérteni belőle semmit. Iparkodom mindenütt leleplezni e rossz költők kártevését, abban a reményben, hogy vagy abbahagyják, vagy, megemberelve magukat, egyszer majd derekasabban dolgoznak. Ma Mickiewicz Ádám „Óda az ifjúsághoz” című versének fordítását veszem sorra, amely Kardos László munkája. Megjelent a lengyel költők antológiájában, Budapesten. Mickiewicznek ez a lángoló hitvallása mintegy összefoglalása a múlt század szabadságeszméinek. Kardos László fordításában a nagy és hiteles pátoszból, a költői lendületből nem maradt semmi, amit még csak elnézhetnénk, elvégre nem mindenki lehet Mickiewicz Ádám. Nagyobb baj, hogy a versnek a szövege semmiképpen sem egyezik az eredetivel. A költemény elején Mickiewicz a fiatalságot dicsőíti és azt mondja, hogy akit már megtört az aggkor, annak feje lehanyatlik és lecsukló, fáradt szeme nem tudja átfogni az egész világot. Kardos László ennek éppen az ellenkezőjét írta a fordításban, ő felszólítja az öregeket, hogy boruljanak a földre és úgy nézzenek körül. Ezt írja: Kinek szemén hályogot vont a kor, Ráncos homlokkal boruljon a földre És pillantson szét olyan kicsi körbe. Mely tompult szemein még behatol. Erről szó sincs. Mickiewicz valójában ezt írta: Akit meghódított az aggkor, A földre hajtva tikkadt homlokát, Csak annyit lát, amennyi egy marok por, Mert vaksi szem kerek világot nem fog át. Kardos László szövege nemcsak homályos, de rút és magyartalan. A kor nem von hályogot a szemen, különösen nem egy lendületes költeményben. Szemünk meghályogosodik, hályog borul rá, illetve borulna, ha Mickiewicz ezt írta volna. Azonkívül, akit meghódított az aggkor, ráncos homlokkal nem borul a földre, hanem csak lehajtja fejét, homlokát. Kardos László azonban egyenesen előírja az aggoknak, hogy boruljanak földre, holott Mickiewicz csupán megállapítja, hogy aki öreg, annak feje bizony már lecsuklik, földre hajtja tikkadt homlokát. A költő, miután az ifjúság szárnyain a magasba röppen, letekint a földre. Kardos László a hatalmas ódának ezt a szakaszát ilyen setesuta módon fordította: Tekints le, hol az örök árnyú köd Ül a tanyaság mocsara fölött, A föld az! Nézd, hol a holt vizek dagálya nő, Páncélos hüllő bukkan most elő, Hajó, kormányos egymaga. Száz apró hüllőt hajszol, ver tova, Kibukkan, aztán újra mélybe hull. De habhoz ő, a hab hozzá nem simul, S mint buborék, egy sziklán szerte freccsen, Élte és holta egyként ismeretlen: Ezek az önzők!» És így írnak a rossz költők! Mert ebből a szövegből nem derül ki Mickiewicznek ez a látomása: Nézz arra, hol sötétedik örökköd S a butaság, mint rút iszap, mindent elöntött. A föld ez, a mi földünk! A holt mocsárból, nézd, fölbukkan, egyedül jő Egy rút páncélos hüllő. Hajó, kormány, kormányos egymaga S előtte fut a kisebb hüllők vert hada. Magasba hág, aztán a mélybe fullad. Habokba nem borul s fölébe nem borul hab. Egy sziklán mint a buborék frecseg szét , nem látta senki sem se életét, se vesztét. Ím, itt az önző nyomorultak! Kardos László szerint ez a hüllő, amely az emberi önzést jelképezi, nem simul a habokhoz és a habok sem simulnak hozzá. Nem lehet tudni, hogy a hab miként simul a hüllőhöz vagy bármi egyébhez. Beleveti magát a habokba valaki, a habok közé bukik, vagy elborítják őt a habok, de semmiképpen sem simulnak hozzá. Mickiewicz ebben a verssorban azt mondja, hogy az önzők nem akarnak résztvenni az emberi életben, semmi sem érdekli őket, csak önnön maguk, de úgy pusztulnak el, hogy senki sem veszi észre sem életüket, sem halálukat. Az óda végén a szabadság születését dicsőíti a költő. Mint ahogy az Isten egyetlen szóval megteremtette a világot és a csillagrendszereket és lelke lebegett a mélységek felett, úgy dereng már a küszködő föld felett is a drága szeretet és a zűrzavarban lelkedzik a lélek. Főlkés a szabadság hajnalcsillaga, amelynek nyomában megjön a megváltás napja is. Ezt írta Mickiewicz. Kardos László pedig ily értelmetlenül beszél az ő nevében: Mint a zűr és sötétség káoszában, Hol forrongtak a küzdő elemek És szólt az Úr, Légy! — s egyetlen szavában A dolgok rendje nőtt az űr felett, — Viharok zúgtak, gomolygott a mély, S kék csillagfényben villódzott az éj. Köztünk vak züze egyre tart az éjnek, Az elemek vad háborúban állnak, De ím a szeretet lángjai szállnak, S a káoszból felcsap a tiszta lélek! Nem akarom untatni az olvasót a „zűr káoszának” elemzésével, sem az Úr szavával, amely állítólag így hangzott: „Légy!”, inkább ideírom, hogyan hangzik helyesen a szöveg: Miként az éjszakában és a zűrzavarban Egymásnak estek a gomolygó elemek, De fölharsant az Úr szava: „Legyen!” S meglőn a földi dolgok égi rendje, A Lélek szállt a mélységek felett S kigyúltak fenn a csillagrendszerek, — Süket sötétben sínylődnek az országok, a népek S harcolnak földi vágyaink, mint hajdan elemek: De már tüzesen felragyog a drága szeretet S a zűrzavarban lelkedzik a lélek: Az ifjúság kebléből támad tündökölve És hű barátság őrzi meg örökre. A buta jég mindenütt meghasad És szertefut a vakhit és a babona. Üdvöz légy, szent szabadság hajnalcsillaga, Mert a megváltás két nyomodban, mint a nap! Irodalmunk egyik legszebb hagyománya volt, hogy a világirodalom remekeit költőink hitelesen és jól fordították le, fordításaik majdnem mindig egyenértékűek voltak az eredeti művekkel. A kontárság ma ennek is véget vetett. A most bemutatott egyetlen példából is láthatjuk, hogy nyöszörög és dadog a rossz költő, — nem tudja őt dalra ihletni még az oly lángoló és lendületes óda sem, mint Mickiewicz Ádám ódája az ifjúsághoz. H. B. Érvénytelen műfordítások Idegen asszony a szigeten A Champs-Élysées stúdiószínházában Georges Soria új drámáját játsszák. Robert Kemp, a ,,Le Monde” finnyás öreg kritikusa elragadtatva írja: ,,Korunk hatalmas és szörnyű igazságainak világába sodorja a nézőt. Habozás nélkül ajánlom a közönségnek.” A darab egyidejűleg Moszkvában is színre került. Magyarországon azonban csak ímmel-ámmal tárgyaltak az előadásáról s ennél tovább nem jutottak: sem a hatóságok, sem a szerző. Pedig Sora úr kommunista, sűrűn zarándokol a vasfüggönyön túlra, s művét Közép-Európán kívül nyilván valamennyi ország kommunista pártja felvési majd az ajánlott olvasmányok lajstromára. Pygmalion ügyvéd görög ember, noha anyanyelvén nem beszél, mert Oxfordban nevelkedett, s angol nőt vett feleségül. Alicia annyira elvágyott a londoni ködből a verőfényes tenger közelébe, hogy kérlelésére férjével Nicosiában telepszenek meg. Pygmalion fényes hírnevet szerez magának, de hajdani katonatársainak sajnálatára merénylettel vádolt felkelőket is kiment a bíróság kezéből. Feleségét figyelmeztetik, hogy ennek nem lehet jó vége. Az asszony, aki amúgyis elszigeteltnek érzi magát ebben az idegen világban, egyre világosabb célzásokkal próbálja rávenni férjét a visszaköltözésre. Csakhogy az ügyvéd már nem a régi, határozott ember. Demetriosz, diákköri barátja, a szemére lobbantja angolhű magatartását. Pygmalion kibúvik az érvek gyűrűjéből, ám két villámgyors esemény válaszút elé állítja. Apósa egy pokolgépes merényletnek esik áldozatául. Alicia dönt és megváltja Londonba a repülőjegyét. Másnap pedig Demetrioszt tartóztatják le utcai merénylet vádjával. Pygmalion, dacolva a fenyegetésekkel, habozás nélkül elvállalja barátja védelmét, őt is letartóztatják. Alicia Nicosiában marad. Csendes asszonyi zokogás ennek a csendesen feszülő drámának a záróakkordja. Elejétől végig megkapó ez a hűvös, társasági hangszerelés, ritkán tódul be a nyitott ablakon a rekkenő délszaki hőség, s a jólnevelt szereplők alig engedik szabadjára gyötrő indulataikat. Soria az ábrázolás lélektani hűségére törekedett s elkerülte az olcsó kortesfogásokat. Így aztán — jóllehet Pygmalion a központi hős, az ő erkölcsi próbatételének eredménye tölti izgalommal a nézőt — Alicia sem szürkül a statiszták sorába. Ellenkezőleg. Vannak olyan pillanatok, mikor az ő érzései kerülnek előtérbe, s az ő szenvedő, emberi gondolataival mérve nem értjük, mi szítja a szigetlakókat lázadásra, miért dördülnek háztetőkről, utcasarkokról gyilkos fegyverek. Mit is érthetne egy idegen asszony abból, amit Pygmalion keserves tapasztalatok árán így fogalmaz meg: ,,Azt kell hinnem, hogy semmilyen nevelés nem ölheti ki az emberből a hazaszeretetet.” Mit is érthetne? Legfeljebb annyit, amennyit a maga Anglia utáni ellenállhatatlan honvágyából kiérez. S talán épp ez a ki nem mondott gondolat vezeti vissza Pygmalionhoz, aki a tanított igazság helyett a szívéből feltörő igazság szavára hallgat. Az övé mellett az ügyvéd útja szinte egyenesen fut a lázadók táborába. Elvégre a szülőföldjén él s nap mint nap szemtanúja lehet népe akaratmegnyilvánulásainak. Apósának halála nem sújtja olyan közvetlenül, s az már nevelésének furcsa paradoxonjából ered, hogy „korrekt” ember lévén, ,.korrektül” kell kiállnia barátja mellett s vállalnia az elkerülhetetlen következményeket. Szabadságszeretetre tanították, ezért nem tűrheti, hogy az eszményt akárhol, de legfőképpen a hazájában sárba tiporják. Amikor tehát volt katonatársa arra hivatkozik, hogy Ciprust mégis csak a brit birodalom látja el mindennel s egy esetleges szabadság ■tragédiába sodorná a szigetet, Pygmalion nem keresi már a választ: ,,Ahhoz, hogy feltételezésedet bizonyítsd, előbb fel kellene szabadulnunk. Addig pedig engemet te meg nem győzöl.” Ennél több politikai szóváltás nem is igen hangzik el, a dráma erősebb a retorikánál. Lélektani drámának is nevezhetnők, bár ezt a jelzőt századunkban az ember ,,magánügyei” számára tartják fenn. Mindenesetre ügyesen megszerkesztett dráma, ha nem is nagyigényű (újat sem színpadfelfogásban, sem színpadtechnikában nem nyújt) és eléggé mértékletes az időszerűsítésben ahhoz, hogy a nemzethez való tartozás és az idegen nevelés konfliktusát ne rekessze a ciprusi kérdés korlátai közé. Moszkvában erre talán nem is gondolnak, elvégre az oroszokat mégis csak oroszok kormányozzák, s Soria darabja elég egyértelműen támadja az angol politikát. Csakhogy Magyarországon vajon elég egyértelmű lenne-e? Az illetékes színházi hatóságok, úgy látszik, nemmel válaszoltak erre a kérdésre, amiből arra következtethetünk, hogy káprázatosan megértik a magyar helyzetet. A. N. A Hollandiába látogató külföldit, ha a hivatalos fakabucsok, szélmalmok és tulipánmezők után még szellemi igényeket is mutat, rendszerint a komoly, tekintélyes Rijksmuseumba szokás elvinni, ahol Rembrandt, Jan Steen Ruysdael és más klasszikus mesterek remekműveit lehet megcsodálni. Látogatók és utazási irodák programján viszont ritkán szerepel az állami múzeumtól kétszáz méterre fekvő városi, a Stedelijk Museum, mely századunk nagyjait mutatja be a gyakran fejét csóváló érdeklődőnek. Amszterdam e szempontból mintha Parist utánozná. A Louvre mellé csináltak ők is Musée de TArt Modeme-t, a klasszikus Rijksmuseum mellé modern Stedelijk Museumot. Bár teljesen érthető, hogy Rembrandt több embert érdekel, mint Léger vagy Mondriaan, nem szabad elfelednünk e múzeum érdemeit sem; kiállításainak nívójával — hadd említsem kapásból a van Gogh, Chagall, Miró, Lehmbruck, Moore, Marc, Klee kiállításokat —, ízléses berendezésével, kiállítás- és fénytechnikájával, szakkönyvtárával kivívta magának az egyik legelső helyet az európai modern múzeumok körében. Ez alkalommal különleges kiállítás megrendezésére vállalkozott a Stedelijk Museum; nem megcsodálni (vagy megvitatni) való festmények, szobrok osztják fel arányosan a teret egyik legnagyobb termében, hanem több mint négyszáz tárgy, kép, plakát, levél, zsúfoltan, üveg alatt. A kiállítás címe: Dada. Erről az immár a művészet- és irodalomtörténethez tartozó múltról, megmozdulásról akar képet adni, dokumentációs áttekintést nyújtani a kiállítás. A megnyitásnál, december 23-án, jelen volt Dada ,,great old man”je, a szemüveges, ősz, de mozgékony Tristan Tzara is. Hajlott háttal állt a háttérben, barátságosan és kissé gúnyosan mosolygott — talán csak azért, mert nem sokat érthetett a holland múzeumigazgató beszédéből. A kiállítás február 2-ig tart. Tankönyvekben a dadaizmust rendszerint a szürrealizmussal együtt, mint a szürrealizmus előfutárát szokták emlegetni, és mivel szükség van elvi megkülönböztetésre is, azt mondják, hogy a dadaizmus pusztán rombolni kívánt, teljesen destruktív jellegű volt, a szürrealizmus viszont ezekből a romokból már valami újat akart teremteni, azaz nem állt meg az első, kizárólag negatív fázisnál. Az amszterdami kiállítás, mely egy eredetileg Düsseldorfban kiállított anyag kibővítéséből született s a maga nemében eddig a legnagyobb, alkalmat ad arra, hogy ellenőrizzük a könyvek és kiáltványok egyszerűsítő féligazságait. Mert a levelek, könyvek láttán valóban kiderül, hogy az iskolás igazság csak féligazság volt. Míg a szürrealizmus jellegzetesen francia jelenség, addig a dadaizmus nem DADA zetközi mozgalom. Zürichben kezdődött, a híres Cabaret Voltaireben, 1916-ban, ahol Tzara, Arp, Ball és Hülsenbeck adták elő dadaista verseiket, hangkompozícióikat,— itt született meg a név is; innen átcsapott New Yorkba, ahol Man Ray, a fényképész és a különös humorú ,,practical joker”, Marcel Duchamp voltak legismertebb képviselői. Pár hónappal később felüti fejét Párisban, Berlinben, Kölnben, Hannoverben és másutt. Berlinben erősen politikai, szatirikus jellege van, Kölnben Max Ernst ijeszti a polgárokat természetrajzi festményeivel, Hannoverben Kurt Schwitters szavak nélküli, csak hangokból álló verseivel. Párisban a szellemes Ribemont-Dessaignes, Philippe Soupault, a költő és a fenegyerek Picabia, Apollinaire barátja, aratnak úgynevezett ,, babérokat”; az irodalmi érdeklődés itt kezdettől fogva erős és így lesz a dadaizmus francia földön a szürrealizmus apja — apai örökség irodalom elleni hiábavaló tiltakozása is —, míg másutt két-három év alatt szétesik, megszűnik Dada (a dadaisták általában büszkék is e korai halálra). Az amszterdami kiállítás külön-külön csoportosítja az egyes városok anyagát, Zűriektől vezet Hannoverig. Az utolsó falon még Kassák folyóiratának, a Mának is megtalálhatjuk néhány példányát. Az sem egészen igaz, hogy a dadaizmus kizárólag destruktív jellegű. Ellene szegült ugyan minden hagyománynak, az irodalommal is csak azért pár tölt le, Tristan Tzara szerint, hogy elárulja, mint Tróját a faló, de más céljai is voltak: a véletlen tudatosítása, tudatalatti erők felszabadítása, a szép fogalmának új, az életből és nem magasabb szférákból merített meghatározása. E célkitűzések szépen hangzanak, a valóság azonban az, hogy a dadaizmus képtelen volt túljutni az első, a romboló fázison: annyira ,,belejött” szerepébe, annyira hozzászokott minden polgári érték, minden művészi hagyomány állandó gúnyolásához, hogy másra már nem telt erejéből. A kiállítás katalógusához, melyet Georges Hugnet, a korszak kiváló ismerője állított össze, a még élő dadaisták kísérő szöveget írtak: Tzara és Arp negyven év távlatából pozitív ideálokat vélnek felfedezni: tiltakozás a háború embertelensége ellen, a szépség keresése stb. A látogató azonban Max Ernstnek ad igazat: a dadaisták utálatuknak, felháborodásuknak, lázadásuknak akartak kifejezést adni: a kiállítás, mely a spontán tiltakozást, a kiáltó szót akarja megrögzíteni a maga történelmi távlatában, tulajdonképpen paradoxon. Azoknak a tárgyaknak, melyeket mi szenvtelenül és értelmetlenül nézünk, negyven évvel ezelőtt a pillanat ihlete adott sokszor egyszeri és múlandó jelentést. Paradoxális egy ilyen kiállítás, mert muzeális, művészeti értéket kölcsönöz olyan tárgyaknak, melyeknek alkotói szemében értéke nem volt, hanem csupán funkciója. És ez a funkció éppen az úgynevezett művészi értékek lerombolása! A látogató persze nem tehet róla, ha pontosan a Dada által kiátkozott esztétikai szempontok miatt áll meg Hannah Höch újságpapír - ragasztványai (,,collage”) előtt, ha neki Man Ray költői fényképei és színfoltjai jobban tetszenek Marcel Duchamp hólapátjánál és biciklikerekénél. Ribemont- Dessaignes humora Picabia feltűnési viszketegségénél. De ha nem veszítjük el szem elől ezt a paradoxont, még akkor is hasznos és tanulságos lehet e különös kiállítás: meglátjuk Dada érdemeit a reklám, a tipográfia terén és megilletődötten nézzük a verseket és tárgyakat, melyek összetörték a művészeti elefántcsonttornyait. Mert ha másra nem, erre az egyre mindenesetre mindenkit megtanított Dada, a kortünet, hogy a költészet tett, cselekvés, és hogy a művészetet nem lehet elvont magasságra emelni, elválasztani az élet teljességétől. Az már más kérdés, hogy újabb nemzedékek e szavakat hogyan értelmezték, hogy még szörnyűbb háborúk és igazságtalanságok után nem mosolyognak-e kissé elődjeik néha gyerekesnek tűnő vadságain. Kibédi Varga Áron