Irodalmi Ujság, 1959 (10. évfolyam, 1-24. szám)

1959-01-15 / 2. szám

6 Irodalmi Újság 1959 január 15 A rossz költők Magyarországon nagy garral hirdetik, hány külföldi költőnek a műveit fordították ma­gyarra. Egymás után jelennek meg a román, orosz, lengyel, szlovák és bolgár, sőt nyugati versgyűjtemé­nyek, ami nagyon helyes lenne, ha a fordításokat meg is lehetne érte­ni. De a rossz fordítók­­ becsapják a jóhiszemű olvasókat. Az olvasó nem tudja ellenőrizni, hogy a fordí­tás megfelel-e az eredeti szöveg­nek, kritika nincs, amely visszauta­sítaná a silány fércmunkákat, így hát vígan burjánzik a vershamisí­tás. Vannak versfordítások, ame­lyeknek egyetlen szavát sem lehet megérteni. Az olvasó tudja pél­dául, hogy egy világhírű költe­ményt fordítottak magyarra, de nem érti, miért oly híres ez a költe­mény, hiszen nem lehet megérteni belőle semmit. Iparkodom mindenütt leleplezni e rossz költők kártevését, abban a reményben, hogy vagy abbahagy­ják, vagy, megemberelve magukat, egyszer majd derekasabban dolgoz­nak. Ma Mickiewicz Ádám „Óda az ifjúsághoz” című versének fordítá­sát veszem sorra, amely Kardos László munkája. Megjelent a len­gyel költők antológiájában, Buda­pesten. Mickiewicznek ez a lángoló hitvallása mintegy összefoglalása a múlt század szabadságeszméinek. Kardos László fordításában a nagy és hiteles pátoszból, a költői len­dületből nem maradt semmi, amit még csak elnézhetnénk, elvégre nem mindenki lehet Mickiewicz Ádám. Nagyobb baj, hogy a vers­nek a szövege semmiképpen sem egyezik az eredetivel. A­ költemény elején Mickiewicz a fiatalságot dicsőíti és azt mondja, hogy akit már megtört az aggkor, annak feje lehanyatlik és lecsukló, fáradt szeme nem tudja átfogni az egész világot. Kardos László ennek éppen az ellenkezőjét írta a fordításban, ő felszólítja az öregeket, hogy borul­janak a földre és úgy nézzenek kö­rül. Ezt írja: Kinek szemén hályogot vont a kor, Ráncos homlokkal­­ boruljon a földre És pillantson szét olyan kicsi körbe. Mely tompult szemein még behatol. Erről szó sincs. Mickiewicz való­jában ezt írta: Akit meghódított az aggkor, A földre hajtva tikkadt homlokát, Csak annyit lát, amennyi egy marok por, Mert vaksi szem kerek világot­­ nem fog át. Kardos László szövege nemcsak homályos, de rút és magyartalan. A kor nem von hályogot a szemen, különösen nem egy lendületes köl­teményben. Szemünk meghályogo­­sodik, hályog borul rá, illetve borul­na, ha Mickiewicz ezt írta volna. Azonkívül, akit meghódított az agg­kor, ráncos homlokkal nem borul a földre, hanem csak lehajtja fejét, homlokát. Kardos László azonban egyenesen előírja az aggoknak, hogy boruljanak földre, holott Mickiewicz csupán megállapítja, hogy a­ki öreg, annak feje bizony már lecsuklik, földre hajtja tikkadt homlokát. A költő, miután az ifjúság szár­nyain a magasba röppen, letekint a földre. Kardos László a hatalmas ódának ezt a szakaszát ilyen sete­suta módon fordította: Tekints le, hol az örök árnyú köd Ül a tanyaság mocsara fölött, A föld az! Nézd, hol a holt vizek dagálya nő, Páncélos hüllő bukkan most elő, Hajó, kormányos egymaga. Száz apró hüllőt hajszol, ver tova, Kibu­kkan, aztán újra mélybe hull. De habhoz ő, a hab hozzá nem simul, S mint buborék, egy sziklán szerte freccsen, Élte és holta egyként ismeretlen: Ezek az önzők!» És így írnak a rossz költők! Mert ebből a szövegből nem derül ki Mickiewicznek ez a látomása: Nézz arra, hol sötétedik örök­­köd S a butaság, mint rút iszap, mindent elöntött. A föld ez, a mi földünk! A holt mocsárból, nézd, fölbukkan, egyedül jő Egy rút páncélos hüllő. Hajó, kormány, kormányos egymaga S előtte fut a kisebb hüllők vert hada. Magasba hág, aztán a mélybe fullad. Habokba nem borul s fölébe nem borul hab. Egy sziklán mint a buborék frecseg szét , nem látta senki sem se életét, se vesztét. Ím, itt az önző nyomorultak! Kardos László szerint ez a hüllő, amely az emberi önzést jelképezi, nem simul a habokhoz és a habok sem simulnak hozzá. Nem lehet tudni, hogy a hab miként simul a hüllőhöz vagy bármi egyébhez. Beleveti magát a habokba valaki, a habok közé bukik, vagy elborít­ják őt a habok, de semmiképpen sem simulnak hozzá. Mickiewicz ebben a verssorban azt mondja, hogy az önzők nem akarnak részt­­venni az emberi életben, semmi sem érdekli őket, csak önnön ma­guk, de úgy pusztulnak el, hogy senki sem veszi észre sem életüket, sem halálukat. Az óda végén a szabadság szüle­tését dicsőíti a költő. Mint ahogy az Isten egyetlen szóval megterem­tette a világot és a csillagrendsze­reket és lelke lebegett a mélységek felett, úgy dereng már a küszködő föld felett is a drága szeretet és a zűrzavarban lelkedzik a lélek. Fől­kés a szabadság hajnalcsillaga, amelynek nyomában megjön a megváltás napja is. Ezt írta Mickie­wicz. Kardos László pedig ily értel­metlenül beszél az ő nevében: Mint a zűr és sötétség káoszában, Hol forrongtak a küzdő elemek És szólt az Úr, Légy! — s egyetlen szavában A dolgok rendje nőtt az űr felett, — Viharok zúgtak, gomolygott a mély, S kék csillagfényben villódzott az éj. Köztünk vak züze egyre tart az éjnek, Az elemek vad háborúban állnak, De ím a szeretet lángjai szállnak, S a káoszból felcsap a tiszta lélek! Nem akarom untatni az olvasót a „zűr káoszának” elemzésével, sem az Úr szavával, amely állító­lag így hangzott: „Légy!”, inkább ideírom, hogyan hangzik helyesen a szöveg: Miként az éjszakában és a zűrzavarban Egymásnak estek a gomolygó elemek, De fölharsant az Úr szava: „Legyen!” S meglőn a földi dolgok égi rendje, A Lélek szállt a mélységek felett S kigyúltak fenn a csillag­­rendszerek, — Süket sötétben sínylődnek az országok, a népek S harcolnak földi vágyaink, mint hajdan elemek: De már tüzesen felragyog a drága szeretet S a zűrzavarban lelkedzik a lélek: Az ifjúság kebléből támad tündökölve És hű barátság őrzi meg örökre. A buta jég mindenütt meghasad És szertefut a vakhit és a babona. Üdvöz légy, szent szabadság hajnalcsillaga, Mert a megváltás két nyomodban, mint a nap! Irodalmunk egyik legszebb ha­gyománya volt, hogy a világiroda­lom remekeit költőink hitelesen és jól fordították le, fordításaik majd­nem mindig egyenértékűek voltak az eredeti művekkel. A kontárság ma ennek is véget vetett. A most bemutatott egyetlen példából is láthatjuk, hogy nyöszörög és dadog a rossz költő, — nem tudja őt dalra ihletni még az oly lángoló és lendü­letes óda sem, mint Mickiewicz Ádám ódája az ifjúsághoz. H. B. Érvénytelen műfordítások Idegen asszony a szigeten A Champs-Élysées stúdiószínhá­zában Georges Soria új drámáját játsszák. Robert Kemp, a ,,Le Monde” finnyás öreg kritikusa el­ragadtatva írja: ,,Korunk hatalmas és szörnyű igazságainak világába sodorja a nézőt. Habozás nélkül ajánlom a közönségnek.” A darab egyidejűleg Moszkvában is színre került. Magyarországon azonban csak ímmel-ámmal tárgyaltak az előadásáról s ennél tovább nem ju­tottak: sem a hatóságok, sem a szerző. Pedig Sor­a úr kommunis­ta, sűrűn zarándokol a vasfüggö­nyön túlra, s művét Közép-Euró­­pán kívül nyilván valamennyi or­szág kommunista pártja felvési majd az ajánlott olvasmányok lajstromára. Pygmalion ügyvéd görög ember, noha anyanyelvén nem beszél, mert Oxfordban nevelkedett, s an­gol nőt ve­tt feleségül. Alicia an­­­nyira elvágyott a londoni ködből a verőfényes tenger közelébe, hogy kérlelésére férjével Nicosiában te­lepszenek meg. Pygmalion fényes hírnevet szerez magának, de haj­dani katonat­ár­sainak sajnálatára merénylettel vádolt felkelőket is kiment a bíróság kezéből. Feleségét figyelmeztetik, hogy ennek nem le­het jó vége. Az asszony, aki amúgyis elszigeteltnek érzi magát ebben az idegen világban, egyre világosabb célzásokkal próbálja rá­venni férjét a visszaköltözésre. Csakhogy az ügyvéd már nem a régi, határozott ember. Demetriosz, diákköri barátja, a szemére lob­­bantja angolhű magatartását. Pyg­malion kibúvik az érvek gyűrűjé­ből, ám két villámgyors esemény válaszút elé állítja. Apósa egy po­kolgépes merényletnek esik áldoza­tául. Alicia dönt és megváltja Lon­donba a repülőjegyét. Másnap pe­dig Demetrioszt tartóztatják le ut­cai merénylet vádjával. Pygma­lion, dacolva a fenyegetésekkel, habozás nélkül elvállalja barátja védelmét, őt is letartóztatják. Ali­cia Nicosiában marad. Csendes asszonyi zokogás ennek a csendesen feszülő drámának a záró­akkordja. Elejétől végig megkapó ez a hűvös, társasági hangszerelés, ritkán tódul be a nyitott ablakon a rekkenő délszaki hőség, s a jólne­velt szereplők alig engedik szabad­jára gyötrő indulataikat. Soria az ábrázolás lélektani hűségére töre­kedett s elkerülte az olcsó kortes­fogásokat. Így aztán — jóllehet Pygmalion a központi hős, az ő er­kölcsi próbatételének eredménye tölti izgalommal a nézőt — Alicia sem szürkül a statiszták sorába. Ellenkezőleg. Vannak olyan pilla­natok, mikor az ő érzései kerülnek előtérbe, s az ő szenvedő, emberi gondolataival mérve nem értjük, mi szítja a szigetlakókat lázadásra, miért dördülnek háztetőkről, utca­sarkokról gyilkos fegyverek. Mit is érthetne egy idegen asszony abból, amit Pygmalion keserves tapaszta­latok árán így fogalmaz meg: ,,Azt kell hinnem, hogy semmilyen ne­velés nem ölheti ki az emberből a hazaszeretetet.” Mit is érthetne? Legfeljebb annyit, amennyit a maga Anglia utáni ellenállhatatlan honvágyából kiérez. S talán épp ez a ki nem mondott gondolat vezeti vissza Pygmalionhoz, aki a taní­tott igazság helyett a szívéből fel­törő igazság szavára hallgat. Az övé mellett az ügyvéd útja szinte egyenesen fut a lázadók tá­borába. Elvégre a szülőföldjén él s nap mint nap szemtanúja lehet népe akaratmegnyilvánulásainak. Apósának halála nem sújtja olyan közvetlenül, s az már nevelésének furcsa paradoxonjából ered, hogy „korrekt” ember lévén, ,.korrek­tül” kell kiállnia barátja mellett s vállalnia az elkerülhetetlen követ­kezményeket. Szabadságszerete­tre tanították, ezért nem tűrheti, hogy az eszményt akárhol, de legfőkép­pen a hazájában sárba tiporják. Amikor tehát volt katonatársa arra hivatkozik, hogy Ciprust mégis csak a brit birodalom látja el min­dennel s egy esetleges szabadság ■tragédiába sodorná a szigetet, Pyg­malion nem keresi már a választ: ,,Ahhoz, hogy feltételezésedet bizo­nyítsd, előbb fel kellene szabadul­nunk. Addig pedig engemet te meg nem győzöl.” Ennél több politikai szóváltás nem is igen hangzik el, a dráma erősebb a retorikánál. Lélektani drámának is nevezhetnők, bár ezt a jelzőt századunkban az ember ,,magánügyei” számára tartják fenn. Mindenesetre ügyesen meg­szerkesztett dráma, ha nem is nagyigényű (újat sem színpadfelfo­gásban, sem színpadtechnikában nem nyújt) és eléggé mértékletes az időszerűsítésben ahhoz, hogy a nemzethez való tartozás és az ide­gen nevelés konfliktusát ne rekes­­­sze a ciprusi kérdés korlátai közé. Moszkvában erre talán nem is gon­dolnak, elvégre az oroszokat mégis csak oroszok kormányozzák, s So­ria darabja elég egyértelműen tá­madja az angol politikát. Csak­hogy Magyarországon vajon elég egyértelmű lenne-e? Az illetékes színházi hatóságok, úgy látszik, nemmel válaszoltak erre a kérdés­re, amiből arra következtethetünk, hogy káprázatosan megértik a ma­gyar helyzetet. A. N. A Hollandiába látogató külföl­dit, ha a hivatalos fakabucsok, szélmalmok és tulipánmezők után még szellemi igényeket is mutat, rendszerint a komoly, tekintélyes Rijksmuseumba szokás elvinni, ahol Rembrandt, Jan Steen Ruys­­dael és más klasszikus mesterek remekműveit lehet megcsodálni. Látogatók és utazási irodák prog­ramján viszont ritkán szerepel az állami múzeumtól kétszáz méterre fekvő városi, a Stedelijk Museum, mely századunk nagyjait mutatja be a gyakran fejét csóváló érdeklő­dőnek. Amszterdam e szempont­ból­ mintha Parist utánozná. A Louvre mellé csináltak ők is Mu­sée de TArt Modeme-t, a klas­­­szikus Rijksmuseum mellé modern Stedelijk Museumot. Bár teljesen érthető, hogy Rembrandt több embert érdekel, mint Léger vagy Mondriaan, nem szabad elfeled­nünk e múzeum érdemeit sem; ki­állításainak nívójával — hadd em­lítsem kapásból a van Gogh, Cha­gall, Miró, Lehmbruck, Moore, Marc, Klee kiállításokat —, ízlé­ses berendezésével, kiállítás- és fénytechnikájával, szakkönyvtárá­val kivívta magának az egyik leg­első helyet az európai modern múzeumok körében. Ez alkalommal különleges kiállí­tás megrendezésére vállalkozott a Stedelijk Museum; nem megcsodál­ni (vagy megvitatni) való festmé­nyek, szobrok osztják fel arányo­san a teret egyik legnagyobb ter­mében, hanem több mint négyszáz tárgy, kép, plakát, levél, zsúfol­tan, üveg alatt. A kiállítás címe: Dada. Erről az immár a művé­szet- és irodalomtörténethez tar­tozó múltról, megmozdulásról akar képet adni, dokumentációs átte­kintést nyújtani a kiállítás. A megnyitásnál, december 23-án, jelen volt Dada ,,great old man”­­je, a szemüveges, ősz, de mozgé­kony Tristan Tzara is. Hajlott háttal állt a háttérben, barátságo­san és kissé gúnyosan mosolygott — talán csak azért, mert nem so­kat érthetett a holland múzeum­igazgató beszédéből. A kiállítás február 2-ig tart. Tankönyvekben a dadaizmust rendszerint a szürrealizmussal együtt, mint a szürrealizmus elő­futárát szokták emlegetni, és mi­vel szükség van elvi megkülönböz­tetésre is, azt mondják, hogy a da­daizmus pusztán rombolni kívánt, teljesen destruktív jellegű volt, a szürrealizmus viszont ezekből a ro­mokból már valami újat akart te­remteni, azaz nem állt meg az első, kizárólag negatív fázisnál. Az amszterdami kiállítás, mely egy eredetileg Düsseldorfban kiállított anyag kibővítéséből született s a maga nemében eddig a legna­gyobb, alkalmat ad arra, hogy el­lenőrizzük a könyvek és kiáltvá­nyok egyszerűsítő féligazságait. Mert a levelek, könyvek láttán valóban kiderül, hogy az iskolás igazság csak féligazság volt. Míg a szürrealizmus jellegzetesen francia jelenség, addig a dadaizmus nem­ DADA­ zetközi mozgalom. Zürichben kez­dődött, a híres Cabaret Voltaire­ben, 1916-ban, ahol Tzara, Arp, Ball és Hülsenbeck adták elő da­daista verseiket, hangkompo­zíciói­­kat,­­— itt született meg a név is; innen átcsapott New Yorkba, ahol Man Ray, a fényképész és a külö­nös humorú ,,practical joker”, Marcel Duchamp voltak legismer­tebb képviselői. Pár hónappal ké­sőbb felüti fejét Párisban, Berlin­ben, Kölnben, Hannoverben és másutt. Berlinben erősen politikai, szatirikus jellege van, Kölnben Max Ernst ijeszti a polgárokat ter­mészetrajzi festményeivel, Hanno­verben Kurt Schwitters szavak nélküli, csak hangokból álló ver­seivel. Párisban a szellemes Ribe­­mont-Dessaignes, Philippe Sou­­pault, a költő és a fenegyerek Pi­­cabia, Apollinaire barátja, aratnak úgyneveze­tt ,, babérokat”; az iro­dalmi érdeklődés itt kezdettől fogva erős és így lesz a dadaizmus francia földön a szürrealizmus apja — apai örökség irodalom el­leni hiábavaló tiltakozása is —, míg másutt két-három év alatt szétesik, megszűnik Dada (a da­daisták általában büszkék is e ko­rai halálra). Az amszterdami kiál­lítás külön-külön csoportosítja az egyes városok anyagát, Zűriektől vezet Hannoverig. Az utolsó falon még Kassák folyóiratának, a Má­nak is megtalálhatjuk néhány pél­dányát. Az sem egészen igaz, hogy a da­daizmus kizárólag destruktív jel­legű. Ellene szegült ugyan minden hagyománynak, az irodalommal is csak azért pár tölt le, Tristan Tzara szerint, hogy elárulja, mint Tróját a faló, de más céljai is vol­tak: a véletlen tudatosítása, tu­datalatti erők felszabadítása, a szép fogalmának új, az életből és nem magasabb szférákból merített meghatározása. E célkitűzések szé­pen hangzanak, a valóság azonban az, hogy a dadaizmus képtelen volt túljutni az első, a romboló fá­zison: annyira ,,belejött” szerepé­be, annyira hozzászokott minden polgári érték, minden művészi ha­gyomány állandó gúnyolásához, hogy másra már nem telt erejéből. A kiállítás katalógusához, melyet Georges Hugnet, a korszak kiváló ismerője állított össze, a még élő dadaisták kísérő szöveget írtak: Tzara és Arp negyven év távlatá­ból pozitív ideálokat vélnek felfe­dezni: tiltakozás a háború ember­telensége ellen, a szépség keresése stb. A látogató azonban Max Ernstnek ad igazat: a dadaisták utálatuknak, felháborodásuknak, lázadásuknak akartak kifejezést adni: a kiállítás, mely a spontán tiltakozást, a kiáltó szót akarja megrögzíteni a maga történelmi távlatában, tulajdonképpen para­doxon. Azoknak a tárgyaknak, melyeket mi szenvtelenül és értel­metlenül nézünk, negyven évvel ezelőtt a pillanat ihlete adott sok­szor egyszeri és múlandó jelentést. Paradoxális egy ilyen kiállítás, mert muzeális, művészeti értéket kölcsönöz olyan tárgyaknak, me­lyeknek alkotói szemében értéke nem volt, hanem csupán funkció­ja. És ez a funkció éppen az úgy­nevezett művészi értékek lerombo­lása! A látogató persze nem tehet róla, ha pontosan a Dada által ki­átkozott esztétikai szempontok miatt áll meg Hannah Höch újság­papír - ragasztványai (,,collage”) előtt, ha neki Man Ray költői fényképei és színfoltjai jobban tet­szenek Marcel Duchamp hólapátjá­nál és biciklikerekénél. Ribemont- Dessaignes humora Picabia feltű­nési viszketegségénél. De ha nem veszítjük el szem elől ezt a paradoxont, még akkor is hasznos és tanulságos lehet e különös kiállítás: meglátjuk Dada érdemeit a reklám, a tipográfia te­rén és megilletődötten nézzük a verseket és tárgyakat, melyek ös­­­szetörték a művészeti elefántcsont­­tornyait. Mert ha másra nem, erre az egyre mindenesetre mindenkit megtanított Dada, a kortünet, hogy a költészet te­tt, cselekvés, és hogy a művészetet nem lehet el­vont magasságra emelni, elválasz­tani az élet teljességétől. Az már más kérdés, hogy újabb nemzedé­kek e szavakat hogyan értelmez­ték, hogy még szörnyűbb háborúk és igazságtalanságok után nem mo­solyognak-e kissé elődjeik néha gyerekesnek tűnő vadságain. Kibédi Varga Áron

Next