Irodalmi Ujság, 1960 (11. évfolyam, 1-24. szám)

1960-01-01 / 1. szám

ÚJÉVI ÜDVÖZLET BUDAPESTRŐL Tartsatok ki mellettünk, barátaim. És tartsatok ki magatok mellett. Nem tudjuk a mi ügyünket a derekétől elválasztani. Mi rabok vagyunk, ti földönfutók. Együtt vagyunk a nemzet, amely itthon akar szabad lenni. Erről nem mondhatunk le és nem mondhattok le ti sem. Az emelkedő nemzet, mely a forradalom alatt hű volt önmagához, ma sem hanyatlik. Hiszen a szabadság vágyát nem ölhették meg azok a tankok, melyek megölték a szabadságot. Elég alaposan fejünkbe verték az elmúlt évtized alatt, hogyan lehet az elméletet anyagi erővé változtatni. De a történelem iskolája, mely nemcsak okosabb, de emberibb is a dialektika szemináriumainál, arra is megtanított, hogyan lehet a vágyat cselekedetté érlelni. 1956-ban megpróbáltuk. Dicsőségesen elbuktunk vele. Ki okozta a bukást, most ne firtassuk. De tudjuk, hogy kiknek köszönhetjük a dicsőséget. Azoknak, akik elestek a tűzharcban; azoknak, akik kitehelték a lelküket a bitófán; azoknak, akik ma is börtönben és gyűjtőtáborban sorvadnak; és azoknak, akik — az országhatáron innen és túl — hívek maradtak a vértanúk emlékéhez és a bebörtönzöttek ügyéhez. Ismert szólam, hogy az emlék kötelez. De vannak korszakok a nemzet életében, amikor a szólamnak tartalma van s a tartalomnak erkölcsi parancsa. Tudjuk, hogy ezt a parancsot nem teljesíti mindenki. Sokan elárulták azóta a forradalmat, nálunk is, nálatok is. Nálunk előbb a mindenkori falánkok és kiéhezettek, akik mohón kaptak a gyors átállóknak felkínált koncon, aztán az idegbajos meghasonlottak és a céltudatos önzők, akik belefáradtak az ellenállásba, még a madárnyelv és a némaság hadviselésébe is. Ne ítélkezzetek felettük türelmetlenül. Nem tudhatjátok, ti mint bírnátok öntudattal, bátorsággal és lemondással, a hódító vasmarkában szuszogva, aki előtt meghunyászkodni most már szerte a világon bölcsességnek és békeszeretetnek számít. Tudjuk, hogy nektek sem könynyű. Ha vitággá kiáltjátok fájdalmunkat, rátok olvashatják, hogy mások vértanúságából kovácsoltok tőkét, mások kockázatára intézkedtek. Ha elhallgattok, vagy csendesebbre fogjátok hangotokat, az a gyanú hallhat rátok, hogy elalkudtátok és eltemettétek testvéreitek ügyét, meglapultatok és elkeveredtetek a koegzisztenciális látogatások és millenáris békeremények zsibvásárában. Nem csoda, ha sokan közöttetek fejüket vesztették s hogy a kétszázezer közül, aki valamikor azért menekült el Magyarországról, hogy szabadon legyen magyar, ma már mind kevesebben ápolják annak a forradalomnak hagyományát, amelynek hitvallóiként a határt átlépték. Egy forradalmat, egy szabadságharcot többféleképpen lehet elárulni. A hazai akarnokok ezt úgy gyakorolják, hogy elnevezik „ellenforradalom”nak, fasiszta-imperialista puccskísérletnek. Kinn, a Nyugaton pedig elárulják azzal, hogy úgy dicsőítik, mintha valóban az lett volna. Kisajátítják a szabadságharcot és megtagadják az eszmevilágát , némelyek belerúgnak a vértanúiba, mások a börtönben szenvedő írók megleckéztetésén élik ki pártpolitikus harci kedvüket. Az, hogy a magyarság 1956- ban mit akart, ugyanúgy elsikkad kinn a vitézkötéses parádékban, mint itthon a moszkvai vezényszóra dübörgő tapsorkánban. Ti tudjátok, hogy a magyar nemzet mit akart. Szabad, demokratikus és semleges ország akart lenni. Nem a szocializmus ellen zendült fel, hanem a szocializmus meghamisítása, a gyarmati elnyomás és a parancsuralom ellen. A „demokráciá”-ból csak az fájt neki, hogy nem demokrácia. A „humanizmusból”, hogy embertelen, a jövőből az, hogy nincs jelene, s a jelenből az, hogy nincs jövője. A jog, az emberiesség légkörét akarta meghonosodva látni az élet minden ágában. Az 1956-os esztendő a magyar szavó erjedésének volt tanúja, olyannak, amelyet nemcsak a magyar, de a világtörténelemből sem lehet eltüntetni. Ennek az erjedésnek volt kovásza az Irodalmi Újság és egész írói gárdája. Néha, amikor nagyon magunkra maradunk, előkotorjuk a fiókok mélyéről a féltve őrzött példányokat. Nemcsak a múltat ébresztjük ezzel, hanem a jelent is. Hisszük és tudjuk, hogy nem fogtok megfeledkezni annak az örökségnek ápolásáról, amely e lappal együtt reátok szállt. Ha szembe kell szállnotok honfitársaitok nagy részével — a muszkavezető reakcióval és a muszkafaló reakcióval —, természetesen még nagyobb és történelmibb feladat hárul rátok a nemzetközi világgal való érintkezésben. Senki nálatok hivatottabban nem magyarázhatja meg Európának, Amerikának, sőt Ázsiának is, hogy mivel tartozik a világ a magyarságnak — a magyarság és a világ érdekében egyaránt. Tisztában vagyunk azzal, hogy a magyarság „divatja” fakulóban van. A koegzisztenciális erőfeszítések, csúcstalálkozások és csúcselőző találkozók sorozatában kényelmetlen dolog felhánytorgatni azt, amit a szovjet haderő és főképp a szovjet ávó Magyarországon művelt. A békét féltik a zavaró emlékek felhánytorgatásától, ezzel tudjuk csak megmagyarázni a magyarországi kormányrendszer mentségére, viselt dolgainak elkozmetikázására megjelent közleményeket, amelyek néha tiszteletreméltó és kétségtelenül jó célra törekvő fórumokon találnak nyilvánosságot, s amelyeket azután a budapesti rádió diadalittasan harsog a fülünkbe. Kell némi lelkierő ahhoz, hogy ezeknek hatására ne fásuljunk el végképpen. De nem fásulunk el, mert bízunk bennetek, és bízunk a demokratikus világ értelmességében. Nem kívánjuk tőlük, hogy vérbenforgó szemmel hadakozzanak értünk. Csak azt, hogy ne dugják homokba a fejüket. Arra, hogy „békés együttélés” a legelendős emberi jogok tisztelete nélkül elképzelhetetlen, a sztálini évek tanulsága nyomán ráeszmélhettek. Azt pedig, hogy a legutóbbi hónapok diplomáciai közeledése során a magyarországi kormányzat gyakorlata nem vált demokratikusabbá és jogtisztelőbbé, ugyancsak tudhatják. Rá fognak jönni, ha eddig nem jöttek rá, hogy Kelet- Európa népeinek rabsorban tartása mellett nemcsak a NATO- országok nem érezhetik magukat biztonságban, de a Szovjetunió népei sem. Talán lassú és fárasztó folyamat lesz erre ráébredniük, de a mi feladatunk itthon, hogy önuralommal és áldozatossággal kivárjuk, a tietek pedig, hogy felvilágosító munkátokkal ezt a folyamatot tőletek telhetően meggyorsítsátok. A felvilágosításban néha váratlan helyről kaptok segítséget. Nem tudom, eléggé felfigyelt-e a nemzetközi világ Hruscsov budapesti beszédére, amely akárhány önellentmondó szólamot tartalmazott is, mégis csak fényt derített arra, hogy maguk az oroszok milyen rossz lelkiismerettel szánták magukat a magyarság legázolására és mennyire tisztában voltak azzal, hogy szocialista munkásokat gázolnak le. Általában az elmúlt esztendő nem hozott sok jót, s ha néha reménykedtünk, utána csalódnunk kellett. Szétfoszlottak azok a remények is, melyeket az amnesztiába vetettünk; a börtönök kapui nem nyíltak ki, sem az írók, sem a diákok, sem a munkások előtt. Igaz, az ENSZ minden szovjet „hidegháborús” vád ellenére sem volt hajlandó eltemetni bennünket, de határozata, mint eddig is, csak határozat maradt. Különös ábrándjaink nincsenek sorsunk gyors jobbrafordulásáról. De látjuk az erőket, amelyek feltartóztathatatlanul dolgoznak létkérdéseink felszínre vetésén. Anynyira vérmesek nem vagyunk, hogy boldog új esztendőben reménykedhessünk. De kívánunk nektek és magunknak erőt és öntudatot az új esztendő józan és alúziómentesen bizakodó elviseléséhez. Budapest, 1959 december 19. CSOKITS JÁNOS: Ha elmondom mi történt velünk... Azt mondják, felejtsem el anyámat aki szült, apámat aki nemzett, mert él az Ember s a népek kihalnak, felejtsem el a forradalmat, a súlyt, mitől guggolva él a nemzet, felejtsem, mi történt Budapesten, Pécsett, Miskolcon, Magyaróváron, hogy négykézláb hoztuk az országhatáron a bevérzett drága elvet, mit most a Nyugat elvet és azt kéri tőlem, legyek már végre józan, felejtsem el a nyelvet, beszéljek más nyelven, beszéljek másról: hindukról, Holdról, haladásról, békéről és a készülő nagy összefogásról, mert minden jobb lesz már holnap, mondják a nagyhatalmak, csak én beszéljek másról, ne hősökről, árulásról, Tárcsáról, Recskről, Vácról, Molotov-koktélos srácról, mert, úgy mondják, senkinek sem használ, ha elmondom, mi történt velünk Győrött, Kanizsán, Kiskunhalasnál, mi fájt minálunk mindenkinek, Nagy Imrének és Mindszentynek, ne esküdjek földre, égre, megtisztult nemzedékre, milyen új rendet teremthet a hűség, mikor esznek, szívnek, karnak szabad az egyszerűség, de mondjak már búcsút végre minden magyarnak, bölcsőnek, ravatalnak, hogy hallgassak: ezt kérik tőlem szépen, a történelem nevében, a nagyhatalmak! Hiszen minden jobb lesz majd holnap — csak felejtenem kell, mit reméltem, hogy élhessek bizánci nyugalommal, bölcsen és kiherélten. Talán nem értem a világ baját? Azt kérdik, miért nem mondom el Ali Babát s a negyven ENSZ-tagot, hogy a négernek nem jut télikabát, az eszkimó nem kap mangómagot, és kérdik, mért vagyok oly lelketlen fráter: miért nem sajnálom Amerikát, ahol csak minden harmadik kutyára jut egy pszichiáter? Bizony, szomorú világ, hol millió neandervölgyi néger hasztalan vágyódik a jóra, mozira, rádióra, s ezalatt én, bőre európai, nem nézek a pőre francia színésznőre, pedig, lám, a fényreklám szerint ezeregyéjszakát biztosít a bőre... S ha már a filmvászon mélységeiben nem halászom, mert nem vigasztalódom, mint a többi népek, hogy az űrhajók milyen szépek s a Holdban talán már holnap emberszabású gépek zakatolnak . Mit morgolódom, hogy mi volt Önödön, Békéscsabán, vagy Szegeden, hogy miket beszél az egyetem, mi van a Csepel szigeten, talán csak mégsem hihetem, hogy New Yorknak sorsunk idegen s igazat szól a sok arab, kínai, hindu, néger, hogy Nyugat csak ugat, soha nem harap, és végül Moszkva lesz az, ki a végső szerepet kiosztja, hiszen ott van mindenütt a Párt újságkioszkja... Meglátogatnak, mondják, utazzam, háljak repülőn, éljek vonatban, levelet írnak, pénzt kínálnak, megmondják azt is, mit csináljak: talán, ha nem ,tartom nehéznek, a nagy történelmi perben tanúnak beidéznek, csak, kérik, ne nézzek olyan leverten, emlékeimből ne idézzek, és mondjam, hogy mindent kihevertem. Beszélnek hozzám, biztatnak gyakran, feledni nem tudok, de élve maradtam — ha kérdeznek, nincs mit felelni, torkon ragad az iszony: hazug jövőbe nézek, holtak borából iszom. JANUÁR 1-I SZÁMUNK TARTALMÁBÓL: Levél Budapestről (1. old.) Hadady Miklós cikke a szovjet ideológia új támadásáról (3. oldal) Tábori Pál a magyar PEN ügyének újabb fejleményeiről (3. oldal) Enczi Endre, Vajda Albert, Vámos Imre tárcái és novellái. Két gramm tea — két kiló statisztikával (5. old.) Heimito von Doderer elbeszélése (9. old.) Csokits János, Horváth Béla, Fáy Ferenc, András Sándor és Muzsnay György versei. Cs. Szabó László, Albert Pál könyvbírálatai (8. old.) Riport egy japán népművészről (4. old.) Idő Sodrában. Levelek a szerkesztőhöz, hírek, riportok.