Irodalmi Ujság, 1960 (11. évfolyam, 1-24. szám)

1960-02-01 / 3. szám

6 — Hozzászólás Cs. Szabó László tanulmányához — A Romantika voltaképpen nem szemlélet, hanem indulat, egyfajta érzelmi attitűd, amely épp ezért a legkülönfélébb, egymással ellentétes nézetek táptalaja leh­et és volt. Ráadásul a Romantika nem­csak térben, de időben sem egysé­ges, ami abból is látható, hogy egyesek szerint már 1830-ra kimúlt, mások szerint csak 1850-re, megint mások viszont azt vallják, még ma is él. Akárhogy legyen is, annyi bi­zonyos, a Romantika okozatként született meg, nem a világűrből szállt alá a földre, s ezért a 18. szá­zad feltétlen csodásságában vajmi nehéz hinni, főleg, ha tekintetbe veszi az ember azt a türelmetlen dühöt, amellyel boldogtalanságuk­ban megboldogult elődeink ellene fordultak. Cs. Szabó László igen szép és ro­mantikus cikkében mindazt a rosz­­szat, aminek iskolakönyv- és szem­tanúja lehettünk, a Romantika számlájára írja, de sajnálatos mó­don úgy véli, a Romantika fellépé­se óta eltelt időszakban alapjában véve csak rossz dolgok történtek. (Zárójelben meg kell jegyezni, a Romantika fellépésének időpontját illetően szintén eltérőek a vélemé­nyek, de hála Istennek, Rousseau­­nál hátrább még senki sem ment, s így a kérdésben mégis akad egy biztos pont.) Nehéz lenne eldönteni, hogy az az alapvetően nem keresztény ál­láspont, amely szerint a rossz min­dig megsemmisíti a jót, mennyiben védhető; de ha védhető lenne is, a jó megszületése nem tagadható, s azokat is fel kell írni a számlára,. Kell? Talán mégsem. Gyermekek felelősségre vonhatják apjukat, szellemi irányzatok csak megtagad­hatják őket. Már csak azért is, mert szellemi irányzatoknál megle­hetősen nehéz megállapítani az apaságot, azaz, hogy nehéz csak egy apát találni. Az ember akarat­lan Maupassant novellájára gon­dol, amelyben az ártatlan leányka és a három apajelölt együtt sem tudta eldönteni, kitől van a gye­rek. De ott legalább az apa­jelöltek száma háromra korlátozódott. A napóleoni háborúkat, s mind a há­borúskodást, amely azóta tele­­böm­bölte fülünket, a Romantika számlájára írni hát nem igazságos d­olog. Romantikán egy elsősorban művészeti és (helytelenül csak má­sodsorban) filozófiai korszakot és az e korszakban jelentkező érzelmi és művészeti attitűdöt értünk, s ha az előbbi hasonlatot, a sikamlós­­ságtól való félelmünket legyőzve, tovább vezetjük, azt kell monda­nunk, hogy művészek és filozófu­sok legjobb esetben is csak felvilá­gosítják a feleket, ellátják őket bű­vös ötletekkel, de az emberek szük­ségleteit, azok kielégítésének igé­nyét s végül is magát a gyereket nem ők csinálják. A Romantika érzelmi attitűd, a Romantika művészi attitűd — ol­vasható fentebb. Hát most már melyik a kettő közül? Mindkettő, természetesen, és magyarázatkép­pen, hogy ugyanis erre a szétvá­lasztásra miért van szükség, vala­mint hogy mi is értendő a fenti egykedvű kifejezéseken, álljon itt néhány mondat a német Roman­tika megindulásáról és második pe­riódusának létrejöttéről. H­a a filozófiai Romantika Rousseauval kezdődött is, az irodalmi Romantika valóban Angliából indult ki, azaz hogy tu­lajdonképpen, ami Angliából át­szelte a csatornát, az nem is a Ro­mantika volt, hanem a Szientimen­­talizmus. Szentimentalizmus és Rousseau együtt érkeztek meg Né­metországba, hogy aztán egymásra találkozásukban Romantika váljék belőlük. Ez a találkozás másutt is megtörtént, de közel sem olyan hatással, mint német földön. A nagy angol romantikus költők, Coleridge és Wordsworth (de még Shelley és Byron is) a németekhez jártak iskolába, s bár Coleridge Schelling elolvasása és kijegyzetelé­se után azt mondta hogy ő Schel­ling nélkül is eljutott volna a schellingi tételekhez, ez már csak afféle késő bánat, el gondolat. A németek első romantikusai, Novalis, F. Schlegel, a felvilágoso­dás jegyében kantiánusokként in­dultak útnak. A német Romantika létrejöttéhez ugyanis, és éppen eb­ben rejlik kiépítettségének és foko­zott hatásának oka, nem csak Szentimentalizmusra és Rousseau­­ra volt szükség, de a kanti ismeret­elméletre is. Ahogy Volta felfedezte és előállította az elektromosságot, Mesmer pedig a magnetizmust, a hipnózist, épp így akarták Novali­­sék megtalálni, megmagyarázni és egy cél érdekében összpontosítani érzelmeiket. Novális kémiát, fizi­kát, matematikát tanult és termé­szettudományos alapon, kívánta feltérképezni lelki életét. Szándéka ma talán naivnak tűnik, de akkor az adott természettudományos fel­fedezések, valamint az előre felis­mert, eltervezett és végrehajtott társadalmi változások fényében úgy tűnt, hogy minden lehetséges és hogy az emberiség az aranykor, vagyis az eszménnyé­, istenné válás küszöbén áll. Hölderlin a Francia Forradalomban nemcsak politikai aktust látott, hanem azt az általá­nos forradalmat vélte elérkezett­nek, amely az embert istenné tö­kéletesíteni hivatott. Akkoriban, s ez a rövid periódus szinte egyedül­álló a történelemben, egy pilla­natra ismeretelméleti alapon lehe­tett csodákban hinni. Ebből a le­hetőségből született meg a német Romantika. Schelling azonosságtana értel­mében anyag és szellem nemcsak együtt, de egyben, azo­nosságban jelentkezik, s ebből fa­kadóan lélek nélkül test, viszont épp így test nélkül lélek, nem lé­tezhet: a lélek halhatatlanságai csak a test halhatatlansága esetén lehet­séges. Mivel Lavoisier felfedezte az anyag megmaradásának törvényét, a test halhatatlanságáról elmebaj gyanúja nélkül lehetett beszélni — így fedezték akkor újra fel a pan­­teizm­ust, a lélek-, illetve testván­dorlást. Novalis regényének hőse, Ofterdingen, fejlődésének, életének különböző fokán kristállyá, fává alakult. Novalis nagyon is isten­hivő ember volt, elképzelése a val­lás ellenében, de nem a vallásosság ellen alakult ki; ha nem lett volna annyira istenhivő, valószínűleg megmaradt volna katolikusnak. Amikor panteizmusával a túlvilág­ból m­ás életet formált, amikor a mennyországot egyedül a földön képzelte megvalósíthatónak, csak egy logikus gondolatsort követett. Logikai alapon misztikusnak lenni­­ érre, egy egész világszemlélet erejéig, valószínűleg csak a néme­tek képesek, holott többé-kevésbé minden ember ezt cselekszi. Mire az általa is használt, illetve csak megkezdett, gondolatsort kor­társai végiggondolták és arra a végkövetkeztetésre jutottak, itt még csak, sajnos, nem is vázolható módon, hogy a mennyország, vagy­is a megvalósult és időben örökké­való eszmény állapota a földön nem lehetséges, de épp ezért a föl­dön kívül sem, Novalis, szerencsé­jére, már halott volt. E felismerés­től Hölderlin megőrült, ő nem tu­dott volna szkepticizmusig, iróniáig alacsonyodni, a többiek viszont részben katalizáltak, részben a mű­vészet segítségével kívánták megal­kotni azt az eszményi állapotot,­ amelyet a valóságban megteremte­, mi lehetetlennek tűnt — így ala­kult ki a Romantika, mint művészi attitűd, amely tehát az adott vilá­got az eszmény világává torzítva-­ szépítve vagy legalábbis az eszm­­­mény világával összeelegyítve kí­vánta ábrázolni. Mivel gondolko-­­dásmód és érzelem emberenként­­ változik, nincs két egészen egyfor­ma eszményi világ sem. Ami a Romantikát, mint érzelmii attitűdöt, az elburjánzó kert kü­­­lönféle növényeinek közös növényi-1 ségét illeti, ez az adott világnak az­ eszmény világává való nagyításá-­ nak igényében fogalmazható meg. ] E­z az érzelmi attitűd Németor­]­szágban egy kivételes törté­nelmi pillanatban, a természet- és társadalomtudományi gondolkodás és gyakorlat véletlen keresztpont­] jában az emberiség egyik legna­­­gyobb szellemi vállalkozását indít] tatta útjára. Maga a vállalkozási rövid ideig tartott és nagyságát] (ami nem jelent feltétlenül érték-­ beli nagyságot) éppen az bizonyít­] ja, hogy olykor a naivitás határát­­ súrolta. Ebből a vállalkozásból] nemcsak fantasztikus regények | Beethoven-szimfóniák, nagyszerű és­­ gyenge versek meg festmények,­­ nemcsak új tudományágak, új mű-¦­vészek­ és művelődési formák szü-i lettek, de világmegváltási módsze-­ rek is, amelyeket ki-ki meggyőző-­ dése szerint sárba ránthat vagy di­­ csérhet, vagy naivnak és felesleges-­ nek vélhet. De, mindezek miatt is,­­ Friedrich Schlegelnek alighanem­ igaza volt, amikor 1790-ben azt­ írta: ,,A forradalmi akarat, hogy­ Isten országa megvalósíttassák — ez a modern történelem kezdete.” András Sándor ) Irodalmi Újság 1960 február 1 Eszményi világ? Színházi esték New Yorkban A színházak számát, az előadá­sok mennyiségét és minőségét, a darabok kiválasztását és kvalitá­sát, továbbá a rendezői, színészi és díszletezési teljesítményt és mo­dernséget, vállalkozókedvet és ér­deklődést tekintve, New York szín­házi élete ma szinte egyedülálló a világon. Páris a múltjából s művé­szeinek megérdemelt jó híréből él. A londoni West End színházai hollywoodizálódnak, az a két-há­­rom színház (Arts, Royal Court, Theatre Workshop), amelyik a Shakespeare-színházak mellett vég­várként őrzi az angol színjátszás tradícióvá ért modernségét, finan­ciális problémákkal küszködik. New Yorkban is nagy a kontraszt jó és rossz művészet között. A ,,Broadway-színházak” és az ,,Off- Broadway - színházak” elnevezés nemcsak a városrész helyi, de egy­ben művészi különbségét is jelenti. A Broadway színházai gazdagok. Előadásaikat telt házak előtt tart­ják. Darabjaikat évekig adják. A Broadway színházai nagyobbrészt ,,zenés vígjátékokat" adnak és revüket, s nagyritkán egy-egy — a művészetet sziporkázó humorral helyettesítő — szellemes francia komédiát. A Broadway-színházak egyik­másikában persze igazi művészetet is adnak, de ezek is csak a ,,biz­tosra” mennek, sosem kísérletez­nek. Shakespeare-t a darabjában játszó ismert nagy színészek neve­ juttatja pódiumhoz (John Gielgud és Margaret Leighton a ,,Sok hűhó semmiért”-ben), mert különben a Central Park ingyenes szabadtéri deszkáira szorul, ott pedig több­nyire állástalan, fiatal színészek ajkán szólal meg nagyon is köznapi hallgatókhoz. A broadway-i Anta Theatre fé­­lig-meddig az Elia Kazan vezette New York-i színiakadémia színhá­za. Az ő neve kezesség, ha nem is a bemutatott darabra, de a színé­szi s rendezői teljesítmény színvo­nalára. Ismert nevű amerikai és angol színészek mellett néha feltű­nik egy-két tehetséges fiatal is. Jó­magam Archibald MacLeish ,,A. B.” című darabját láttam itt Ka­zan rendezésében. MacLeish afféle nemzeti intézmény Amerikában, hasonlóképp, mint T. S. Eliot Angliában. Költő, esszéista, drá­maíró prózában és versben, poli­tikusokkal barátkozó társadalmi fi­gura, olyan típusú művész, akik számára a különböző irodalmi dí­jakat és a kultúrával kapcsolatos társadalmi funkciókat feltalálták. A ,,J. B.” etikai dráma, lét és nemlét kérdését érinti. A bibliai Jób történetét ülteti át a modern Amerikába. Az ember: J. B. mo­dern amerikai üzletember, pénzben és hitben gazdag és családja szere­tetében boldog. Az Isten elveszi vagyonát, meghalnak a gyermekei, nevét meghurcolják, felesége el­hagyja, elveszti látását és ő csak a csapások okát keresi. Három vi­gasztalója (a vallás, a marxizmus és a pszichológia képviselői) nem ad neki vigaszt. Problémáival csak hite marad. És mikor Isten vissza akarja juttatni javaiba — ő vállal­ja az életet. A téma oly régi, mint maga a költészet, de a baj csak az, hogy MacLeish-nek nincs róla új mondanivalója. Amiben a B. B. modern, az a dráma prezentálásá­nak ■technikája, s ebben a modern színház egész kelléktára szerepel, de ez a lényegen semmit sem vál­toztat. Elia Kazan rendezte Tennessee Williams legújabb darabját, a ,,Sweet­bird of Youth”-t (Martin Beck Theatre). A darab közönség­­siker. A szerző uptown-i lakásában leggyengébb darabjaként jellemez­te. A két főszereplő, egy kiörege­dett színésznő (Geraldine Page) és egy fiatal gigolo (Paul Newman) története már az első felvonásban kibontakozik és a második felvo­násban már csak a társadalmi hát­tér akciótlan leírását kapjuk egy fehér szenátor kihívó viselkedésé­vel és egy néger lincselés ábrázolá­sával. A darabot nem olvastam, csak láttam; úgy gondolom, hogy az első felvonás egy hotelszoba ágyában történő jelenetének drá­mai értéke a kazani rendezésnek köszönhető, s nem a szerzőnek. Egy néger család éledtével és tár­sadalmi emelkedésével foglalkozó ,,A Raisin in the Sun” és a két szereplőre írt, furcsa, de nagyon valóságos szerelem történetét el­mondó ,,Two for the Seesaw” jó alkalom volt e darabok londoni előadásainak összehasonlítására. Az utóbbiban csiszoltabb játékmodort, az amerikaiban több eredetiséget találtam. A nagy meglepetést a kis ,­Off- Broadway” színházak adták. Ezek nagyon szegény és épp ezért rövid­­életű társulatok. Mivel alig van vesztenivalójuk, téma-, szerző-, da­rabválasztásban bátrak. A művészi elhivatottság léptette őket színpad­ra és életképességüket elsősorban produkciójuk mű­vészi értéke szabja meg. A klasszikus és a modern dráma papjai ők; Shakespeare, Csehov, Shaw, Brecht, Sartre, Ge­net, Ionesco, Beckett, Osborne és a mai amerikai drámaírók üzenetét közvetítik kisszámú, kispénzű, de nagyon lelkes közönségüknek. Szín­házaiknak gyakran még színpadja sincs. ,,Circle in the Square” — mondják és egy istállószerű helyi­ségben székekkel körülraknak egy három négyzetméteres teret. Ott játszanak díszletek nélkül, néha ut­cai ruhában. A színháznak nem új, nagyon is ősi formája ez: sajátos kapcsolatot teremt színész és néző, a darab valósága és a valódi való­ság közt. Színésztől és nézőtől te­hetségének, koncentrációjának ma­ximumát követeli meg. Itt láttam Csehov ,,Három nő­vér”-ét, amelyet talán nemzeti és baráti büszkeségem miatt kissé el­fogultan ítélek meg, mert a legje­lentősebb férfiszerepben, Versinin őrnagy alakjában Szabó Sándor művészetét élvezhettem jó három esztendő után — ezúttal angol nyelven. Noha a modern francia drámá­nak igen nagy hatása van Ameri­kára (Anouilh Antigone-jának női főszereplője, Marcia Stillman Mar­cel Marceau-nál és Etienne Dec­­roux-nál­­tanult és e fiatal színésznő alakításával a New York-i előadást jobbnak tartottam a párisinál), a mai amerikai drámaírásra, szín­padtechnikára, színjátszásra a né­met expresszionizmusból fakadt brechti elméletek vannak legna­gyobb hatással. Úgy hiszem, hogy Németországon kívül Brecht sehol sem oly népszerű, mint Ameriká­ban, Angliában előadásokat tarta­nak róla, de nem játsszák és hatása sem észrevehető. Franciaországban hallgatnak róla, de drámáinak technikáját a franciák magukénak vallják. Amerikában beszélnek ró­la, vitatkoznak elvein és játsszák darabjait. Az Off-Broadway egyet­len ,,musical”-ja — ez évek óta műsoron van — a Kurt Weill és Brecht szerencsés társulásából szü­letett ,,Dreigroschenoper”. Ugyancsak e társulás másik ered­ménye az a műfajilag nehezen meghatározható félbalett és fél­opera, amelyet az őszi színházi évadban a New York City Ballet mutatott be ,,The Seven Deadly Sins” címen. Koreográfiáját az a Georges Balanchine szerezte, aki e mű legelső előadására 1933-ban a Les Ballets táncosainak eredetileg is betanította. Az amerikai kritikák lelkesedés­sel írnak Brechtről, de kicsit úgy, ahogy Budapesten az exhibicionis­ta modern franciákról szokás: esz­tétikailag elismerik őket, politikai elveiket elvetik. MacCarthy szená­tort ugyan eltemették, de itt-ott még él a szelleme. Neki köszön­hető, hogy a mai amerikai kritika jobbik felére a tartózkodó tudomá­nyos objektivitás jellemző. Végül, ha magam ellen is szólok, mégis azt vallom, hogy a kritikusnál a mű­ mindig többet mond. A társa­dalmi problémák iránt való ki nem mondott érdeklődés a New York-i színpadok fejlődésének egyik leg­komolyabb biztosítéka. Noszlopi György KÖLTŐK A KORFORDULÓN: Ezra Pound (1885) a XX. század egyik legtöb­bet vitatott, ellentmondásosságában legizgalmasabb költője. Sokak szerint az első igazán amerikai költő Whitman óta. Oroszlánrésze van a modern angol költői nyelv megteremtésében, ő „fedezte fel” a provanszál és a kínai költészetet, s a japán színhá­zat az európai olvasóközönség számára; hosszabb művei azonban egyenetlenek, különc szószátyársá­­gukban szétfolyóak. Pound kép- és szógazdagsága ezekben inkább figyelemzsibbasztóan hat, mint ser­kentően. Az enciklopédikus lélegzetű, sevége-sehosz­­sza Canto-knál barátja, T. S. Eliot és nem egy ol­vasója többre tartja Pound korábbi, rövidebb ver­seit, különösen a Ripostes (1912) és a Lustra (1916) kötetbe gyűjtötteket, valamint a Hugh Selwyn Mauberley (1920) és az ú. n. pisai Canto-k néhány részletét. Részlet a 81. (LXXXI.) Canto-ból Amit szívből szeretsz az megmarad, a többi mind salak Amit szívből szeretsz meg nem fosztanak attól Amit szívből szeretsz igazán azt öröklöd Kié ez a világ enyém övék vagy senkié? Először jött a látható, aztán csak a tapintható Elízium, a mély pokol csarnokaiban jóllehet Amit teljes szívből szeretsz igazán azt öröklöd ön-sárkány-világában a hangya kentaur. Vesd le hiúságodat, hisz nem ember Teremtette a bátorságot, a rendet, vagy a Vesd le hiúságodat, vesd le mondom. A zöld világból tanuld meg minő helyed lehet még igaz művészség s arányos ötletesség terén. Vesd le hiúságodat, Paquin, vesd le! A zöld pompa túltett eleganciádon. Pound szertelen lázadó, képtelen költői forradal­mának eredményeit önnön szóanarchizmusától meg­óvni. Különösen Eliot fejlődésével összehasonlítva tűnik ki, milyen kevéssé törődött Pound a morális oeuvre-építés nagytehetségű költőkre kötelező fel­adatával. Jellembeli fogyatékosságai vezették végül is az olasz fasizmus melletti állásfoglalásához, amely miatt a második világháború után csak egy ameri­kai elmegyógyintézet falai mentették meg attól, hogy mint háborús bűnöst bíróság előtt vonják fele­lősségre. Nemrég amerikai írótársainak közbenjárá­sára szabadon bocsátották; az idős költő Olaszország­ban telepedett le. Műveinek a legfiatalabb angol­amerikai költőnemzedékre gyakorolt hatása igen je­lentős. ,,Ha magad mestere lessz, mások is elviselnek” Hiúságodat vesd le Te jégesőben tönkrevert eb Te felfújt szarka színváltó nap alatt Félig fekete félig fehér El nem különözheted szárnyadtól farkadat Hiúságodat vesd le Mely igen aljas Hamisságon nevelt gyűlöleted, Hiúságodat vesd le, Rontásra gyors, részvétben kapzsi, Hiúságodat vesd le, én mondom, vesd le végre. De valamit inkább megtenni mint meg nem tenni ez nem hiúság Tisztességgel kopogtatni, hogy a Nyersesség is kinyíljon Egy élő hagyományt a levegőből összefogni vagy egy szép öreg szemben meglátni a be-nem­hódolt lángot Ez nem hiúság Itt a meg-nem-tettben van mind a vétek a botladozó bizonytalanságban kegyelmet.

Next