Irodalmi Ujság, 1960 (11. évfolyam, 1-24. szám)

1960-01-01 / 1. szám

4 Kyotóban, ahogyan a turista­vezető mondja, ezerhárom­száz buddhista templom és négy­száz shintoista oltárhely van. Ha az idetévedt idegen naponta négy templomot és egy oltárt látogatna is meg, akkor is több, mint egy esztendeig kellene a városban ma­radnia ahhoz, hogy minden szent helyet bejárjon. Ami alapjában véve nem is vol­na olyan kellemetlen — mármint az egy esztendős kyotói időzés —, minthogy a város egyike Japán leg­szebb és legelbájolóbb szögleteinek Tokió nagyvárosi lármája, modern épületei és kozmopolita kavargása után, a külföldi tulajdonképpen itt érzi először azt, hogy valójában — Japánba érkezett. Több mint ezer esztendőn át Kyoto volt az ország fővárosa, s lehet, hogy gazdasági vagy stratégiai szempontból nem ez volt a­ legjobb választás — való­színűleg azért is cserélték fel az iparosodás és nagyhatalmi terjesz­kedés kezdetekor Tokióval —, de esztétikai szempontból a lehető leg­jobb volt. Köröskörül hegyek és dombok, a tetőkön és a lankák közé simulva ősi épületek, amelyek ma már éppúgy a táj részei, mint a tölgyek vagy a fenyőfák, a szo­­morúfüzek és a cédrusok, a völgy­ben pedig száz és száz kanyargó szűk utcácska, apró üzletekkel, te­nyérnyi műhelyekkel, félhomályos vendéglőkkel és behúzott ajtajú gésa­házakkal. Nem mondanám azt, hogy a sokemeletes áruházak­ban, a neonfényes kabarékban, az európai ruhaviseletben, a villamo­sokban és az eszpresszókban testet öltő, világméretű uniformizálódás elkerülte Kyotót, de a városnak mégis sikerült annyit megmentenie a­­múltból, hogy valami kis mene­déket nyújtson a jelenhez. Muzsikáló padló Minthogy a sors kegye csak röpke másfél napot engedélyezett számomra az egykori fővárosban, a templomnézésre és oltárlátogatásra nem jutott több néhány óránál. Megcsodáltam az Arany Paviliont, Japán egyik legősibb buddhista ereklyéjét, amely mai ragyogásá­ban — s napszálltakor milyen va­rázslatos ez a ragyogás! — mind­össze kilenc esztendős, mert egy fiatal pap 1950-ben felgyújtotta és porig égette, egyesek szerint azért mert féltékeny szerelembe esett a csodás épülettel, mások szerint egy­szerűen azért, mert a rendház fő­nökei rosszul bántak vele. Jártam (persze harisnyásan) a Nijo Palo­tában, az egykori Shogunoknak császárnál is hatalmasabb diktáto­roknak fellegvárában, a híres-hír­hedt csalogánypadlón: akármilyen könnyű léptű férfi vagy asszony su­hant is végig a simára gyalult céd­ruspadlózaton, az olyan dallamot hallatott, mint a csalogány éneke. Nem azért, hogy elbájolja a palota lakóit, hanem azért, hogy figyel­meztessen arra, ha netalántán bér­gyilkos lopóznék a Nagyúr szobája felé... S álltam megbűvölten a San­­jusangendóban, ahol egyetlen óriá­si Buddhát, ezer, pontosan ezer embernagyságú Buddha vesz körül félelmetes hadsereg, negyven karja van valamennyinek, s minden kar elég erős ahhoz, hogy huszonöt ha­landó embert megvédjen vagy meg­semmisítsen. .. Egyetlen szabad délelőttömön azonban úgy döntöttem, hogy szá­zados ereklyék helyett egy maibb zarándokhelyet keresek fel: a japán művészet egyik büszkeségének, Kanjiro Kawainak az otthonát. Az idős fazekasmester, más szóval in­kább keramikusnak kellene nevez­­ni, egy kanyargós, szűk utcácská­ban él, autóval jóformán el sem le­het jutni a házáig,­­ a házig, amelyet ő maga tervezett egy régi parasztház mintájára. A fia, Hiro­shi fogad, maga is fazekasművész, elég jól beszél angolul, s a szokásos üdvözlések, az Európából jött láto­gatónak óhatatlanul túlzásnak ható, kölcsönös és ismételt hajlon­­gások után bevezet a fogadószobá­ba. Jókora terem ez, sötétszínű fa­bútorokkal, amelyeket mind a mes­ter tervezett, alacsony zsámolyok­kal, amelyeket parasztok rizsőrlő famozsaraiból alakítottak át ülő alkalmatosságokká,­­különböző nép­­művészeti ajándékokkal, amelye­ket az ország minden részéből kül­döznek a mesternek. Néhány percig várni kell, amíg maga Kawai is megjelenik és meg­adja az engedélyt, hogy beléphes­sünk a belső szobákba. Egy furcsa, süllyesztett asztal köré ülünk, mint megtudjuk, ezt a helyet a Zen­buddhista ceremóniára használják; a Zen a buddhizmus egyik, igen szigorú szektája, s Kanjiro Kawai hozzájuk tartozik. Nem fanatikus vagy szektariánus módon, hanem valami mély és tiszta belső meg­győződéssel. „Végül is a hit az — mondja —, ami ott van minden művem mélyén. Az ember nem dolgozik egymagában. El tud ugyan készíteni egy agyagedényt, kerekre és simára tudja formálni, de amíg ki nem égeti, az edény nin­csen készen. Az ember tüzet is tud rakni és szikrát is tud csiholni. De mégis maga a tűz az, amely betel­­jesíti a­ művet. Ez a tűz hatalma­sabb és csodálatosabb, mint maga az ember... Nem, az ember nem dolgozik egymagában. Soha, soha nem dolgozunk egyedül...” És idézi egyik versét, amely egyetlen sor mindössze: „Ugyan ki is mozgatja a kezemet?” A fazekasinas Tizenhat éves siheder volt, ami­kor a század legelején szülőfalujá­ból, Yasugiból egy tokiói főisko­­lára került, hogy a fazekasművé­szetet elsajátítsa. De ott — mint mondja — csak elméletet tanult. Aztán Kyotóba ment, a Kerámiai Intézetbe, de ez is csak igen keve­set adott. Azt, amit ma az anyag megformálásáról, avagy a színek megleléséről tud, éjszakákon át ön­­nönmaga kísérletezte ki. Agyagot és egy fazekaskorongot vásárolt, hazavitte tenyérnyi szobájába, ez volt a kezdete a ma már világ­szerte ismert Kawai-kerámiáknak. (A jelző nem túlzás: Kanjiro Ka­wai már évtizedekkel ezelőtt kiállí­tott New Yorkban és Londonban.) Valódi pályafutása azonban ak­kor kezdődött, amikor valamikor az első világháború után összetalál­kozott egy másik kerámikussal, Shoji Hamadával és egy esztéta­kritikussal, Soetsu Yanagival. Amit ez a három férfiú egyszerre és egy­mástól függetlenül felfedezett, az az volt, hogy a japán kerámiának vissza kell kanyarodnia a túlfino­mult tendenciáktól a paraszti mo­tívumokhoz, a falusi cserepesek ha­gyományaihoz, a néphez. Mintegy egyidőben a mi magyar népieseink­kel, ők voltak Japán első ,,népie­sei”, ennek a ma már erős és széles mozgalomnak a megalapítói, ők vetették meg a tokiói Népművé­szeti Múzeum alapjait, ők bátorí­tották a falvak mesterembereit, hogy ne hagyják abba munkájukat próbálják megállni a helyüket a gyárak konkurenciájával szem­ben is, ők szervezték apró üzleteiket a nagyvárosokban, hogy piacot te­remtsenek ezeknek a paraszti mun­káknak. Kanjiro Kawai persze jól tudja, hogy a népművészet kézitermékei nem versenyezhetnek a gépekkel, s nem is ez a feladatuk. „Végül is — mondja — a népművészeti alko­tások luxustermékekké válnak, mint ahogy Amerikában már ma is luxusnak számít a kézzel végzett munka. Az igazi feladat az, hogy új ízlést, új mércét új motívumo­kat teremtsenek a gépek számára Ez az egyetlen út arra, hogy a nép­művészet túlélje a tegnapot és a mát.” Ezekhez a hagyományőrző pa­raszti formákhoz kanyarodott visz­­sza Kanjiro Kawai a maga művé­szi munkásságában is. Avagy talán még mélyebbre is nyúlt. „Valaha mondja — a vegyi úton előállí­tott európai mintákat, anyagokat, festékeket használtam. De aztán visszatértem a természethez, ahhoz tudományhoz, amely minden más tudományt megelőzött és ez hozta meg számomra a mene­külést s az üdvösséget... Miért is ne for­duljunk a dolgok végső forrásához? Inkább eszem paprikát és sárgaré­pát, mint vitamintablettákat...” A szebbnél szebb kancsók, vá­zák, teáscsészék, amelyeket a fia sorra-rendre megmutat, a réz me­leg vörösét, a vas sötétlő barnáját, króm és a kobalt színeit tükrö­­­­zi­k. Ami külön feltűnik: a mesteri alkotásai között meglehetősen ritka, a teljesen szimmetrikus, a geomet­­­riai formákat utánzó mű. Kanjiro] Kawai így adja meg a magyará-­ zatot: ] Egy régi japán népmese Valamikor, amikor az emberek még nem ékszerek és más csillogó csecsebecsék gyűjtésében verse­nyeztek, hanem egy méhlepte kő­ben vagy egy különös formájú gyökérben találták a gyönyörűsé­güket, egy férfiú vásárolt magának egy vázát. Csodálatos darab volt, semmiféle hibát nem lehetett ben­ne találni. Meghívta egy barátját, hogy megmutassa neki az új szer­zeményt, de miközben várt rá, egyre kevésbé tetszett neki a fris­sen vásárolt kincs. Túlságosan is új volt, túlságosan tökéletes. Fogott hát egy ecsetet, belemártotta ol­vasztott lakkba, amelyet akkori­ban törött cserepek összeragasztá­­sára szoktak használni, s egy görbe vonalat húzott vele a vadonatúj vázán. A váza többé nem látszott tökéletesnek. És az ember megelé­gedetten szemlélte és megmutatta a barátjának. És a barátja megér­tette őt. Megcsodálta a vázát és nagyra értékelte, amit a gazdája csinált vele... — Nem remek történet ez? — kérdi mosolyogva a mester. — Igazi japán történet. Ha ezt meg­érti, akkor megérti azt is, hogyan találták meg, hogyan fedezték fel a japánok a szépséget abban, ami másnak talán tökéletlennek tűn­nék, s ami a természet mércéjével mérve mégis tökéletes... Azt mondják róla: mindig meg­elégedett, mindig vidám, mindig kiegyensúlyozott. Az élettől meg­kapta azt, amit egy művész csak remélhet: irányzata, amit három évtizede alig egy-két emberrel in­dított útnak, ma Japán művészeti életének egyik uralkodó eszméje, s személy szerint az egész ország tisz­teli és becsüli őt. Valami azért van, ami mégis csak­­bántja. Pár évvel ezelőtt, többszáz mérföldnyire Kyo­­tótól, egy régi buddhista kolostor­ban kutató barátai felfedeztek né­hány régi, fából faragott szobrot. Elvitték a szobrokat Kanjiro Ka­­waihoz, aki elbűvölten nézte őket: ezek a mintegy háromszáz eszten­dős relikviák teljesen szokatlanok és egyedülállók voltak a japán mű­vészetben; az akkor uralkodó cizel­lált és túldíszített áramlattal szem­ben, egy egyszerű, ősi mélységek­ből fakadó, majdnem primitív tö­rekvést tükröztek. „Ez a japán szobrászat igazi hagyománya” — mondta akkor a mester, s azóta a legfőbb törekvése, hogy ezt a népi hagyományt felélessze, továbbfej­lessze. Manapság idejének egyhar­­madát tölti csak fazekassággal, s nagyrészt szobrászattal foglalkozik. Furcsa, majdnem­­bálványszerű maszkokat farag fából, emberte­nyereket, kopjafákat formál, csupa olyan művet, amelyek a Nyugat modern múzeumaiban bizton meg­állnák a helyüket. De mint szob­rászt sehogysem akarják őt megér­teni. Az általános vélemény az: Kanjiro Kawai nagy, immár életé­ben klasszikussá nőtt keramikus, de a szobrai... nos, kár, hogy erre pazarolja az idejét. D­e a hetven éves mester, ha talán kesernyésen is, csak mosolyog. Félhold-formájú szem­üvege mögött majdnem pajkos gyermektisztasággal csillognak sze­mei, végigszrmít hosszú, szinte nőies haján, s látható élvezettel szürcsöli a teaszertartásra felszolgált sűrű, zöld folyadékot, amely sokkal in­kább hasonlít zöldborsóleveshez, mintsem olyasvalamihez, amit mi teának szoktunk nevezni. Talán arra gondol, hogy három évtized­del ezelőtt a kerámiáit fogadta olyan idegen értetlenség, mint most a szobrait, talán arra, amit egyszer egy, a japán művészetet sehogyan sem értő külföldi látogatójának mondott: „Nem is baj, sőt inkább jó, ha az emberek nem értenek meg mindent egyszerre. Van ab­ban valami izgató és ösztökélő, ha valamit­ nem értünk meg. S ugyan mi újat is tudnánk­ mi, művészek mutatni, ha mindent egyszerre és azonnal megértenének?” Kyoto, 1959 december. M. T. A tűz beteljesíti a művet — Látogatás egy japán népművésznél — Irodalmi Újság Nemzeti emigráció­­ vagy fasiszta propaganda? A penészgombák legtöbb fajtája na­pfényes, derűs környezetben tel­jesen­­életképtelen, vagy ha itt-ott fel is tűnik, az egészséges életkö­rülmények következtében elpusz­tul. Ha azonban ilyen gombakul­túra nedves, félhomályos, a fel­szín alatt még itt-ott rothadó kör­nyezetbe kerül, ú. n. táptalajba, úgy terjed, szaporodik s az egész­séges anyagokat is korhasztja, be­lepve azokat. A hasonlat talán (és remélhetőleg) túlzott, de minden­esetre találó a németországi nyilas „szórványok” helyzetére, egyben némi magyarázatot adva eddigi fennmaradásukra, sőt időnkénti fel-felvirágzásukra is. Az úgynevezett „régi menekül­tek”, még ha homlokegyenest el­lenkező elveket is vallottak a hun­­garizmussal, vagy ahogy most ne­vezik magukat, a „nemzeti emig­rációval”, valamiféle sorstársi jó­indulattal igyekeztek elsiklani e je­lenségek felett, melyeknek valójá­ban nyugtalanítóan kellett volna hatniuk. Volt ebben valami amo­lyan „magyarok vagyunk, ne bánt­suk egymást” ízű álszolidaritás, no meg a félresikerült rokont in­kább leplezni akarás a nyugati vi­lág előtt. Mi, „új menekültek”, egészen másként látjuk ezt a kérdést. A totalitárius rendszerek testi-lelki kényszerzubbonyában eltöltött esz­tendők (ez idők kezdetét min­denki szabadon választhatja meg) túlságosan érzékennyé tettek ben­nünket hasonló ideológiák összes megjelenési formáival szemben. Mi tudjuk, látjuk s érezzük a ve­szélyt és azt is, hogy mily lényeg­telen az alapvető különbség a szélsőjobboldali és a baloldali rend­szerek között, mihelyt a gyakor­latba is átültethetik elméleti el­gondolásaikat. Mi átéltük mind a kettőt, míg sokan, éppen a leghan­­goskodóbbak közül, egyiket sem, idejében lelépvén úgy a saját gyártmányú, mint az őket leváltó bolsevista rendszer poklának szín­teréről. A németországi fasizmus likvidálása idején, mint szegény menekültek húzódhattak meg, míg egy idő óta — tagadhatatlanul bi­zonyos illegális Hinterlandot érez­vén, vagy gondolván maguk mö­gött — feléledtek, sőt helyenként támadásba mentek át. Csakhogy a „nemzeti emigrá­ció” buta, míg a németek okosak. A nemzeti emigrációs hungaristák nemcsak hogy nem tagadják a nyi­laskeresztes hungarizmussal való azonosságukat, hanem nyíltan hir­detik, hogy Magyarország „sorsát irányítani tudó és annak jövőjét tartósan felépíteni kész ideológiája és gyakorlati megoldásra készen álló terve csak a Hungarista Moz­galomnak van!” („Cél”, 1959 jú­nius, 6. old.) A németek ezzel szemben nyíl­tan s hivatalosan megtagadtak mindent, ami az „ezeréves” náci birodalomban eszményképük, cél­juk, hitük és ideológiájuk volt. A sajtójuk, könyveik tömege, renge­teg egyesület s előadás, filmjeik, valamint úgyszólván valamennyi élenjáró politikusuk szünet nélkül ezt hirdeti. Ez azonban érzésem szerint csak amolyan „Tarn­kappe”, vagy „Tarnanstrich”: ha megvakarjuk, úgy legalább 50%­­ban kibújik a múlt utáni nosztal­gia valamelyik formája... ha vol­tak is hibák — melyeket természe­tesen az ellenpropaganda felnagyí­tott —, végeredményben a náci rendszer közel sem volt olyan rossz, legalábbis nekik nem, mint ahogy az ördög sem olyan fekete soha, mint amilyennek festik. Ha Hitlert „idejében” sikerült volna félreállítani, úgy ma is egy kitűnő életforma lenne a németség szá­mára. Hogy ez az „idejében” mi­kor lett volna célszerű, arról a vé­lemények megoszlanak, szerintem 1889-­ben, Braunauban. Ilyesmitől aztán gyakran sértő­­dötteik lesznek és igyekszenek más­ról beszélni... Ha ez a más okvet­lenül politikai téma kell legyen, úgy a „Wiedervereinigung”-ról, mely az egyetlen kérdés, mely po­litikai vonalon itt érdeklődésre számot tarthat. Az emberi lelkek új­raegyesítésére azonban, mely nem 15, hanem legalább 30 éve vá­rat magára, senki sem pazarol egy gondolatot sem. Dr. Ond Gyula (München) ENCZI ENDRE: Már napok óta esett az eső magával hozva minden külső és belső hordalékát. A hirtelen burjánzó gomba­ernyőket, a párával futtatott ablakokat, az esőcsa­torna kortyogását, az ázott gyapjú szagát és a sze­mélytelen, általános szomorúságot. Mindennek leírá­sára semmi szükség nincs, inkább csak afféle olcsó mesterségbeli fogás, hogy az elkövetkező mondan­dóknak megvesse az ágyát, a színtelennek színt, a lazaságnak feszültséget előlegezzen. Már napok óta esett az eső. A fiatalember, aki be­lépett a szobába, szőke volt, magas, fekete esőkabá­tot viselt és kalapot nem hordott. — Jó napot — köszönt magyarul, erősen érezhető idegen lejtéssel a hangjában és szögletes, kisfiús za­­vartsággal végigsimított a haján. — Azután angolra váltott. Most már magabiztos lett, kezdeti zavart­­sága a szokványos angolszász mosolyba oldódott és a szája sarkából bökte a szavakat. Magyarul szeretne tanulni és hallotta, hogy én szí­vesen foglalkoznék ilyen céllal angol fiatalokkal. Egyébként egyetemi hallgató, diplomáciai pályára készül és az elmúlt évek magyar eseményei ennek a különös nyelvnek a megtanulására biztatták. Külön­ben már két hónapja rendszeresen tanul egy nyelvis­kolában, de úgy érzi, hogy szüksége lenne magán­­gyakorlatra is. Nem nyelvtani bíbelődésre, kicsinyes­kedő szabályok hajtogatására, hanem kötetlen beszél­getésre. — Közben ön is gyakorolhatja az angolt — tette hozzá szolgálatkészen, abból a többévszázados an­gol üzleti elvből kiindulva, hogy minden tisztességes megállapodásnak két oldalúnak kell lennie. Az első találkozást rövidesen az első nyelvóra kö­vette. Kitűnő tanítványnak bizonyult. Lelkiismeretes és szorgalmas volt. Jegyzett és tanult. Gyötörte ma­gát a helyes kiejtéssel. Néhány lecke után kifogásta­lanul ejtett ilyen szavakat, mint például „menthe­tetlen” vagy „elidegeníthetetlenül”. Sokkal jobban ejtette magyarul, hogy „fékezhetetlen”, mint én an­golul „unmanageable”. Ezek a sikerek kissé elbiza­­kodottá tették. A harmadik-negyedik óra után félre­érthetetlenül éreztette a fölényét. Amikor az evezés­ről mondtam valamit, megkérdezte, hogy mit akarok a veszekedéssel? Vagy talán valamit a ,,sor"-ról aka­rok közölni? Esetleg, hogy az étel „nyers”? Mert mindezeket hasonlóképpen ejtik, csak nem éppen egyformán. — Úgy véli, hogy mindez megtanulhatatlan? — kérdezte magyarul és alig észrevehető idegen hang­súllyal. — Majd némi iróniával hozzáfűzte: — El­végre az angol is világnyelv. Néhány órával azután elvesztettem oktatói fölénye­met s most már elkeseredetten küzdöttem, hogy a tanítvány ne kerekedjék fölém­. Már nem a nyelvta­nulás volt a fontos. Az indokolatlan emberi hiúság épségben tartása, a fölény ostoba fitogtatása, a funk­ció legyezgetése. És ő szívósan támadta hadálláso­mat. Pontosan és kíméletlenül készült az órákra, hogy minél mélyebbre szorítson. Kimondhatatlan szavak és fogalmak gátját állította elém, amin csak nyaktöréssel tudtam keresztülvergődni. Bosszúból el­mondattam vele: kis szűcs, mit sütsz, sós húst sütsz kis szűcs? És ha pillanatnyilag meg is tépázták a szi­szegő mássalhangzók, legközelebb már könnyedén és kifogástalanul verte a fejemhez a kis szűcsöt a sós hússal. A megtorlást most már alantas, nemzetek közötti vetélkedésre tereltem. —­ Angliában állandóan esik az eső — mondtam angolul, de bizonyos ellenségeskedéssel. — Esős országból lesz a világbirodalom — felelte magyarul s bár megállapításában nem volt semmi- 1960 január 1

Next