Irodalmi Ujság, 1960 (11. évfolyam, 1-24. szám)
1960-01-01 / 1. szám
4 Kyotóban, ahogyan a turistavezető mondja, ezerháromszáz buddhista templom és négyszáz shintoista oltárhely van. Ha az idetévedt idegen naponta négy templomot és egy oltárt látogatna is meg, akkor is több, mint egy esztendeig kellene a városban maradnia ahhoz, hogy minden szent helyet bejárjon. Ami alapjában véve nem is volna olyan kellemetlen — mármint az egy esztendős kyotói időzés —, minthogy a város egyike Japán legszebb és legelbájolóbb szögleteinek Tokió nagyvárosi lármája, modern épületei és kozmopolita kavargása után, a külföldi tulajdonképpen itt érzi először azt, hogy valójában — Japánba érkezett. Több mint ezer esztendőn át Kyoto volt az ország fővárosa, s lehet, hogy gazdasági vagy stratégiai szempontból nem ez volt a legjobb választás — valószínűleg azért is cserélték fel az iparosodás és nagyhatalmi terjeszkedés kezdetekor Tokióval —, de esztétikai szempontból a lehető legjobb volt. Köröskörül hegyek és dombok, a tetőkön és a lankák közé simulva ősi épületek, amelyek ma már éppúgy a táj részei, mint a tölgyek vagy a fenyőfák, a szomorúfüzek és a cédrusok, a völgyben pedig száz és száz kanyargó szűk utcácska, apró üzletekkel, tenyérnyi műhelyekkel, félhomályos vendéglőkkel és behúzott ajtajú gésaházakkal. Nem mondanám azt, hogy a sokemeletes áruházakban, a neonfényes kabarékban, az európai ruhaviseletben, a villamosokban és az eszpresszókban testet öltő, világméretű uniformizálódás elkerülte Kyotót, de a városnak mégis sikerült annyit megmentenie amúltból, hogy valami kis menedéket nyújtson a jelenhez. Muzsikáló padló Minthogy a sors kegye csak röpke másfél napot engedélyezett számomra az egykori fővárosban, a templomnézésre és oltárlátogatásra nem jutott több néhány óránál. Megcsodáltam az Arany Paviliont, Japán egyik legősibb buddhista ereklyéjét, amely mai ragyogásában — s napszálltakor milyen varázslatos ez a ragyogás! — mindössze kilenc esztendős, mert egy fiatal pap 1950-ben felgyújtotta és porig égette, egyesek szerint azért mert féltékeny szerelembe esett a csodás épülettel, mások szerint egyszerűen azért, mert a rendház főnökei rosszul bántak vele. Jártam (persze harisnyásan) a Nijo Palotában, az egykori Shogunoknak császárnál is hatalmasabb diktátoroknak fellegvárában, a híres-hírhedt csalogánypadlón: akármilyen könnyű léptű férfi vagy asszony suhant is végig a simára gyalult cédruspadlózaton, az olyan dallamot hallatott, mint a csalogány éneke. Nem azért, hogy elbájolja a palota lakóit, hanem azért, hogy figyelmeztessen arra, ha netalántán bérgyilkos lopóznék a Nagyúr szobája felé... S álltam megbűvölten a Sanjusangendóban, ahol egyetlen óriási Buddhát, ezer, pontosan ezer embernagyságú Buddha vesz körül félelmetes hadsereg, negyven karja van valamennyinek, s minden kar elég erős ahhoz, hogy huszonöt halandó embert megvédjen vagy megsemmisítsen. .. Egyetlen szabad délelőttömön azonban úgy döntöttem, hogy százados ereklyék helyett egy maibb zarándokhelyet keresek fel: a japán művészet egyik büszkeségének, Kanjiro Kawainak az otthonát. Az idős fazekasmester, más szóval inkább keramikusnak kellene nevezni, egy kanyargós, szűk utcácskában él, autóval jóformán el sem lehet jutni a házáig, a házig, amelyet ő maga tervezett egy régi parasztház mintájára. A fia, Hiroshi fogad, maga is fazekasművész, elég jól beszél angolul, s a szokásos üdvözlések, az Európából jött látogatónak óhatatlanul túlzásnak ható, kölcsönös és ismételt hajlongások után bevezet a fogadószobába. Jókora terem ez, sötétszínű fabútorokkal, amelyeket mind a mester tervezett, alacsony zsámolyokkal, amelyeket parasztok rizsőrlő famozsaraiból alakítottak át ülő alkalmatosságokká,különböző népművészeti ajándékokkal, amelyeket az ország minden részéből küldöznek a mesternek. Néhány percig várni kell, amíg maga Kawai is megjelenik és megadja az engedélyt, hogy beléphessünk a belső szobákba. Egy furcsa, süllyesztett asztal köré ülünk, mint megtudjuk, ezt a helyet a Zenbuddhista ceremóniára használják; a Zen a buddhizmus egyik, igen szigorú szektája, s Kanjiro Kawai hozzájuk tartozik. Nem fanatikus vagy szektariánus módon, hanem valami mély és tiszta belső meggyőződéssel. „Végül is a hit az — mondja —, ami ott van minden művem mélyén. Az ember nem dolgozik egymagában. El tud ugyan készíteni egy agyagedényt, kerekre és simára tudja formálni, de amíg ki nem égeti, az edény nincsen készen. Az ember tüzet is tud rakni és szikrát is tud csiholni. De mégis maga a tűz az, amely beteljesíti a művet. Ez a tűz hatalmasabb és csodálatosabb, mint maga az ember... Nem, az ember nem dolgozik egymagában. Soha, soha nem dolgozunk egyedül...” És idézi egyik versét, amely egyetlen sor mindössze: „Ugyan ki is mozgatja a kezemet?” A fazekasinas Tizenhat éves siheder volt, amikor a század legelején szülőfalujából, Yasugiból egy tokiói főiskolára került, hogy a fazekasművészetet elsajátítsa. De ott — mint mondja — csak elméletet tanult. Aztán Kyotóba ment, a Kerámiai Intézetbe, de ez is csak igen keveset adott. Azt, amit ma az anyag megformálásáról, avagy a színek megleléséről tud, éjszakákon át önnönmaga kísérletezte ki. Agyagot és egy fazekaskorongot vásárolt, hazavitte tenyérnyi szobájába, ez volt a kezdete a ma már világszerte ismert Kawai-kerámiáknak. (A jelző nem túlzás: Kanjiro Kawai már évtizedekkel ezelőtt kiállított New Yorkban és Londonban.) Valódi pályafutása azonban akkor kezdődött, amikor valamikor az első világháború után összetalálkozott egy másik kerámikussal, Shoji Hamadával és egy esztétakritikussal, Soetsu Yanagival. Amit ez a három férfiú egyszerre és egymástól függetlenül felfedezett, az az volt, hogy a japán kerámiának vissza kell kanyarodnia a túlfinomult tendenciáktól a paraszti motívumokhoz, a falusi cserepesek hagyományaihoz, a néphez. Mintegy egyidőben a mi magyar népieseinkkel, ők voltak Japán első ,,népiesei”, ennek a ma már erős és széles mozgalomnak a megalapítói, ők vetették meg a tokiói Népművészeti Múzeum alapjait, ők bátorították a falvak mesterembereit, hogy ne hagyják abba munkájukat próbálják megállni a helyüket a gyárak konkurenciájával szemben is, ők szervezték apró üzleteiket a nagyvárosokban, hogy piacot teremtsenek ezeknek a paraszti munkáknak. Kanjiro Kawai persze jól tudja, hogy a népművészet kézitermékei nem versenyezhetnek a gépekkel, s nem is ez a feladatuk. „Végül is — mondja — a népművészeti alkotások luxustermékekké válnak, mint ahogy Amerikában már ma is luxusnak számít a kézzel végzett munka. Az igazi feladat az, hogy új ízlést, új mércét új motívumokat teremtsenek a gépek számára Ez az egyetlen út arra, hogy a népművészet túlélje a tegnapot és a mát.” Ezekhez a hagyományőrző paraszti formákhoz kanyarodott viszsza Kanjiro Kawai a maga művészi munkásságában is. Avagy talán még mélyebbre is nyúlt. „Valaha mondja — a vegyi úton előállított európai mintákat, anyagokat, festékeket használtam. De aztán visszatértem a természethez, ahhoz tudományhoz, amely minden más tudományt megelőzött és ez hozta meg számomra a menekülést s az üdvösséget... Miért is ne forduljunk a dolgok végső forrásához? Inkább eszem paprikát és sárgarépát, mint vitamintablettákat...” A szebbnél szebb kancsók, vázák, teáscsészék, amelyeket a fia sorra-rendre megmutat, a réz meleg vörösét, a vas sötétlő barnáját, króm és a kobalt színeit tükrözik. Ami külön feltűnik: a mesteri alkotásai között meglehetősen ritka, a teljesen szimmetrikus, a geometriai formákat utánzó mű. Kanjiro] Kawai így adja meg a magyará- zatot: ] Egy régi japán népmese Valamikor, amikor az emberek még nem ékszerek és más csillogó csecsebecsék gyűjtésében versenyeztek, hanem egy méhlepte kőben vagy egy különös formájú gyökérben találták a gyönyörűségüket, egy férfiú vásárolt magának egy vázát. Csodálatos darab volt, semmiféle hibát nem lehetett benne találni. Meghívta egy barátját, hogy megmutassa neki az új szerzeményt, de miközben várt rá, egyre kevésbé tetszett neki a frissen vásárolt kincs. Túlságosan is új volt, túlságosan tökéletes. Fogott hát egy ecsetet, belemártotta olvasztott lakkba, amelyet akkoriban törött cserepek összeragasztására szoktak használni, s egy görbe vonalat húzott vele a vadonatúj vázán. A váza többé nem látszott tökéletesnek. És az ember megelégedetten szemlélte és megmutatta a barátjának. És a barátja megértette őt. Megcsodálta a vázát és nagyra értékelte, amit a gazdája csinált vele... — Nem remek történet ez? — kérdi mosolyogva a mester. — Igazi japán történet. Ha ezt megérti, akkor megérti azt is, hogyan találták meg, hogyan fedezték fel a japánok a szépséget abban, ami másnak talán tökéletlennek tűnnék, s ami a természet mércéjével mérve mégis tökéletes... Azt mondják róla: mindig megelégedett, mindig vidám, mindig kiegyensúlyozott. Az élettől megkapta azt, amit egy művész csak remélhet: irányzata, amit három évtizede alig egy-két emberrel indított útnak, ma Japán művészeti életének egyik uralkodó eszméje, s személy szerint az egész ország tiszteli és becsüli őt. Valami azért van, ami mégis csakbántja. Pár évvel ezelőtt, többszáz mérföldnyire Kyotótól, egy régi buddhista kolostorban kutató barátai felfedeztek néhány régi, fából faragott szobrot. Elvitték a szobrokat Kanjiro Kawaihoz, aki elbűvölten nézte őket: ezek a mintegy háromszáz esztendős relikviák teljesen szokatlanok és egyedülállók voltak a japán művészetben; az akkor uralkodó cizellált és túldíszített áramlattal szemben, egy egyszerű, ősi mélységekből fakadó, majdnem primitív törekvést tükröztek. „Ez a japán szobrászat igazi hagyománya” — mondta akkor a mester, s azóta a legfőbb törekvése, hogy ezt a népi hagyományt felélessze, továbbfejlessze. Manapság idejének egyharmadát tölti csak fazekassággal, s nagyrészt szobrászattal foglalkozik. Furcsa, majdnembálványszerű maszkokat farag fából, embertenyereket, kopjafákat formál, csupa olyan művet, amelyek a Nyugat modern múzeumaiban bizton megállnák a helyüket. De mint szobrászt sehogysem akarják őt megérteni. Az általános vélemény az: Kanjiro Kawai nagy, immár életében klasszikussá nőtt keramikus, de a szobrai... nos, kár, hogy erre pazarolja az idejét. De a hetven éves mester, ha talán kesernyésen is, csak mosolyog. Félhold-formájú szemüvege mögött majdnem pajkos gyermektisztasággal csillognak szemei, végigszrmít hosszú, szinte nőies haján, s látható élvezettel szürcsöli a teaszertartásra felszolgált sűrű, zöld folyadékot, amely sokkal inkább hasonlít zöldborsóleveshez, mintsem olyasvalamihez, amit mi teának szoktunk nevezni. Talán arra gondol, hogy három évtizeddel ezelőtt a kerámiáit fogadta olyan idegen értetlenség, mint most a szobrait, talán arra, amit egyszer egy, a japán művészetet sehogyan sem értő külföldi látogatójának mondott: „Nem is baj, sőt inkább jó, ha az emberek nem értenek meg mindent egyszerre. Van abban valami izgató és ösztökélő, ha valamit nem értünk meg. S ugyan mi újat is tudnánk mi, művészek mutatni, ha mindent egyszerre és azonnal megértenének?” Kyoto, 1959 december. M. T. A tűz beteljesíti a művet — Látogatás egy japán népművésznél — Irodalmi Újság Nemzeti emigráció vagy fasiszta propaganda? A penészgombák legtöbb fajtája napfényes, derűs környezetben teljesenéletképtelen, vagy ha itt-ott fel is tűnik, az egészséges életkörülmények következtében elpusztul. Ha azonban ilyen gombakultúra nedves, félhomályos, a felszín alatt még itt-ott rothadó környezetbe kerül, ú. n. táptalajba, úgy terjed, szaporodik s az egészséges anyagokat is korhasztja, belepve azokat. A hasonlat talán (és remélhetőleg) túlzott, de mindenesetre találó a németországi nyilas „szórványok” helyzetére, egyben némi magyarázatot adva eddigi fennmaradásukra, sőt időnkénti fel-felvirágzásukra is. Az úgynevezett „régi menekültek”, még ha homlokegyenest ellenkező elveket is vallottak a hungarizmussal, vagy ahogy most nevezik magukat, a „nemzeti emigrációval”, valamiféle sorstársi jóindulattal igyekeztek elsiklani e jelenségek felett, melyeknek valójában nyugtalanítóan kellett volna hatniuk. Volt ebben valami amolyan „magyarok vagyunk, ne bántsuk egymást” ízű álszolidaritás, no meg a félresikerült rokont inkább leplezni akarás a nyugati világ előtt. Mi, „új menekültek”, egészen másként látjuk ezt a kérdést. A totalitárius rendszerek testi-lelki kényszerzubbonyában eltöltött esztendők (ez idők kezdetét mindenki szabadon választhatja meg) túlságosan érzékennyé tettek bennünket hasonló ideológiák összes megjelenési formáival szemben. Mi tudjuk, látjuk s érezzük a veszélyt és azt is, hogy mily lényegtelen az alapvető különbség a szélsőjobboldali és a baloldali rendszerek között, mihelyt a gyakorlatba is átültethetik elméleti elgondolásaikat. Mi átéltük mind a kettőt, míg sokan, éppen a leghangoskodóbbak közül, egyiket sem, idejében lelépvén úgy a saját gyártmányú, mint az őket leváltó bolsevista rendszer poklának színteréről. A németországi fasizmus likvidálása idején, mint szegény menekültek húzódhattak meg, míg egy idő óta — tagadhatatlanul bizonyos illegális Hinterlandot érezvén, vagy gondolván maguk mögött — feléledtek, sőt helyenként támadásba mentek át. Csakhogy a „nemzeti emigráció” buta, míg a németek okosak. A nemzeti emigrációs hungaristák nemcsak hogy nem tagadják a nyilaskeresztes hungarizmussal való azonosságukat, hanem nyíltan hirdetik, hogy Magyarország „sorsát irányítani tudó és annak jövőjét tartósan felépíteni kész ideológiája és gyakorlati megoldásra készen álló terve csak a Hungarista Mozgalomnak van!” („Cél”, 1959 június, 6. old.) A németek ezzel szemben nyíltan s hivatalosan megtagadtak mindent, ami az „ezeréves” náci birodalomban eszményképük, céljuk, hitük és ideológiájuk volt. A sajtójuk, könyveik tömege, rengeteg egyesület s előadás, filmjeik, valamint úgyszólván valamennyi élenjáró politikusuk szünet nélkül ezt hirdeti. Ez azonban érzésem szerint csak amolyan „Tarnkappe”, vagy „Tarnanstrich”: ha megvakarjuk, úgy legalább 50%ban kibújik a múlt utáni nosztalgia valamelyik formája... ha voltak is hibák — melyeket természetesen az ellenpropaganda felnagyított —, végeredményben a náci rendszer közel sem volt olyan rossz, legalábbis nekik nem, mint ahogy az ördög sem olyan fekete soha, mint amilyennek festik. Ha Hitlert „idejében” sikerült volna félreállítani, úgy ma is egy kitűnő életforma lenne a németség számára. Hogy ez az „idejében” mikor lett volna célszerű, arról a vélemények megoszlanak, szerintem 1889-ben, Braunauban. Ilyesmitől aztán gyakran sértődötteik lesznek és igyekszenek másról beszélni... Ha ez a más okvetlenül politikai téma kell legyen, úgy a „Wiedervereinigung”-ról, mely az egyetlen kérdés, mely politikai vonalon itt érdeklődésre számot tarthat. Az emberi lelkek újraegyesítésére azonban, mely nem 15, hanem legalább 30 éve várat magára, senki sem pazarol egy gondolatot sem. Dr. Ond Gyula (München) ENCZI ENDRE: Már napok óta esett az eső magával hozva minden külső és belső hordalékát. A hirtelen burjánzó gombaernyőket, a párával futtatott ablakokat, az esőcsatorna kortyogását, az ázott gyapjú szagát és a személytelen, általános szomorúságot. Mindennek leírására semmi szükség nincs, inkább csak afféle olcsó mesterségbeli fogás, hogy az elkövetkező mondandóknak megvesse az ágyát, a színtelennek színt, a lazaságnak feszültséget előlegezzen. Már napok óta esett az eső. A fiatalember, aki belépett a szobába, szőke volt, magas, fekete esőkabátot viselt és kalapot nem hordott. — Jó napot — köszönt magyarul, erősen érezhető idegen lejtéssel a hangjában és szögletes, kisfiús zavartsággal végigsimított a haján. — Azután angolra váltott. Most már magabiztos lett, kezdeti zavartsága a szokványos angolszász mosolyba oldódott és a szája sarkából bökte a szavakat. Magyarul szeretne tanulni és hallotta, hogy én szívesen foglalkoznék ilyen céllal angol fiatalokkal. Egyébként egyetemi hallgató, diplomáciai pályára készül és az elmúlt évek magyar eseményei ennek a különös nyelvnek a megtanulására biztatták. Különben már két hónapja rendszeresen tanul egy nyelviskolában, de úgy érzi, hogy szüksége lenne magángyakorlatra is. Nem nyelvtani bíbelődésre, kicsinyeskedő szabályok hajtogatására, hanem kötetlen beszélgetésre. — Közben ön is gyakorolhatja az angolt — tette hozzá szolgálatkészen, abból a többévszázados angol üzleti elvből kiindulva, hogy minden tisztességes megállapodásnak két oldalúnak kell lennie. Az első találkozást rövidesen az első nyelvóra követte. Kitűnő tanítványnak bizonyult. Lelkiismeretes és szorgalmas volt. Jegyzett és tanult. Gyötörte magát a helyes kiejtéssel. Néhány lecke után kifogástalanul ejtett ilyen szavakat, mint például „menthetetlen” vagy „elidegeníthetetlenül”. Sokkal jobban ejtette magyarul, hogy „fékezhetetlen”, mint én angolul „unmanageable”. Ezek a sikerek kissé elbizakodottá tették. A harmadik-negyedik óra után félreérthetetlenül éreztette a fölényét. Amikor az evezésről mondtam valamit, megkérdezte, hogy mit akarok a veszekedéssel? Vagy talán valamit a ,,sor"-ról akarok közölni? Esetleg, hogy az étel „nyers”? Mert mindezeket hasonlóképpen ejtik, csak nem éppen egyformán. — Úgy véli, hogy mindez megtanulhatatlan? — kérdezte magyarul és alig észrevehető idegen hangsúllyal. — Majd némi iróniával hozzáfűzte: — Elvégre az angol is világnyelv. Néhány órával azután elvesztettem oktatói fölényemet s most már elkeseredetten küzdöttem, hogy a tanítvány ne kerekedjék fölém. Már nem a nyelvtanulás volt a fontos. Az indokolatlan emberi hiúság épségben tartása, a fölény ostoba fitogtatása, a funkció legyezgetése. És ő szívósan támadta hadállásomat. Pontosan és kíméletlenül készült az órákra, hogy minél mélyebbre szorítson. Kimondhatatlan szavak és fogalmak gátját állította elém, amin csak nyaktöréssel tudtam keresztülvergődni. Bosszúból elmondattam vele: kis szűcs, mit sütsz, sós húst sütsz kis szűcs? És ha pillanatnyilag meg is tépázták a sziszegő mássalhangzók, legközelebb már könnyedén és kifogástalanul verte a fejemhez a kis szűcsöt a sós hússal. A megtorlást most már alantas, nemzetek közötti vetélkedésre tereltem. — Angliában állandóan esik az eső — mondtam angolul, de bizonyos ellenségeskedéssel. — Esős országból lesz a világbirodalom — felelte magyarul s bár megállapításában nem volt semmi- 1960 január 1