Irodalmi Ujság, 1963 (14. évfolyam, 1-23. szám)
1963-01-01 / 1. szám
2 Az ENSZ és a magyar kérdés Az ENSZ közgyűlése 1962. december 20.-i ülésén megszüntette magyar különmegbízottjának, Sir Leslie Munroe-nak funkcióját. A közgyűlés kifejezte elismerését munkájáért, s felkérte a Főtitkárt, hogy : „tegyen meg minden tőle telhetőt, amit szükségesnek ítél a magyar kérdés megoldásával kapcsolatosan.” A közgyűlés, az Egyesült Államok javaslatára, határozatot fogadott el, mely „aggodalommal szemléli azt a tényt, hogy a Szovjetunió, valamint Magyarország mindmáig nem adta meg az ENSZ képviselőjének azt a lehetőséget, hogy felelősségteljes munkáját teljességgel elvégezhesse.” A javaslat mellett szavazott 50 küldött, (főként európaiak és latin-amerikaiak), ellene 13, (a Szovjetunió és a népi demokráciák), tartózkodott a szavazástól 43 küldött, (afrikai és ázsiai tagállamok megbízottjai). Támadás Nagy Imre ellen A Népszabadságban, — szokás szerint, — megindult a VIII. kongresszus „elméleti tanulságainak” feldolgozása. A december 15.-i számban Sánta Ilona cikkezik az „osztályharcról és az osztályszövetségről”, helyesebben annak mai felfogásáról, — „elhajlásoktól mentesen.” De, hogy Sánta Ilona — és a mögötte állók — elhajlásmentessége mennyit ér, az rögtön kiderül cikkéből, mely a baloldali elhajlás egyik szép díszpéldánya. A cikkíró magáénak vallhatja azt a kétes dicsőséget, miszerint a magyar sajtóban hosszú idő óta először merészeli megtámadni Nagy Imrét és állítólagos „revizionizmusát.” A cikk „dialektikájával” nem érdemes sokat vesződni : Nagy Imre és csoportja szerinte azzal járult hozzá „az osztályharc hallatlan mértékű felizzításához”, hogy igyekezett csökkenteni a Rákosiék által mesterségesen szított osztályharcot. „A nemzeti egység jelszava abban a helyzetben ellenforradalmi jelszó volt”, — miért ?, — most viszont „már nem utópia, nem nacionalista szemfényvesztés a nemzeti egység jelszava.” Ebből pedig világosan következik, hogy „Nagy Imre csoportjának osztálykoncepciója” — ha mást nem, azt eredményezte, hogy „végsőkig kiélezte az ellentmondásokat.” A revizionisták célja az volt, hogy : „igyekeztek leszerelni a nép öntudatos erőit, lefegyverezni a munkásosztályt, megbénítani osztályharcát.” Az csak természetes, hogy ilyképpen „végzetes történelmi helyzet állt elő” s a párt kénytelen volt „a fegyverrel támadó ellenforradalommal szemben... az osztályharc végső eszközéhez, a fegyveres harchoz folyamodni.” 4000 szovjet tankkal, nehéztüzérséggel, páncélautókkal és Grebennyik vezérőrnaggyal, persze. Sánta Ilona valószínűleg nem olvasta azt a dokumentumot, amelynek alapján cikkét megírta, vagyis Kádár János beszédét a VIII. kongresszuson. Mert ha olvasta volna, tudná, hogy Kádár Nagy Imre nevét egyetlen egyszer sem említette meg ; tudná, hogy a Rákosi-klikk politikája volt az, ami „az ellenforradalom szélére” sodorta az országot, nem pedig a „revizionisták mesterkedése”. De Sánta Hana nemcsak Kádárt nem olvas, hanem Hruscsovot sem, mert ha elolvasta volna a Legfelső Szovjet ülésén elmondott beszédét azt is tudná, hogy az a fajta „osztálypolitika”, amit oly hevesen elítél, igen hasonlít Tito politikájához, akit pedig Hruscsov a szocializmus építőinek sorába szá-V* ' * • t I 1 , y mir... V*. Hruscsov Titót választotta A KOMMUNISTA PÁRTOK szófiai, budapesti, római és prágai kongresszusa óta a szovjet-kínai ideológiai csatározások egyre élénkebbek. A vitában Hruscsov személyesen is színre lépett, s a Szovjetunió Legfelsőbb Szovjetjében a Peking obstrukciós politikáját szinte minden kendőzés nélkül támadó megjegyzései, vitathatatlanul új szakaszt jelentenek. Ez az első alkalom, hogy Hruscsov határozottan kijelentette: „A kommunista mozgalom számára a legfőbb veszély a dogmatizmus, nem pedig a revizionizmus.” Minden jel arra mutat, hogy Hruscsov a Legfelsőbb Szovjet ülésének előestéjéig kereste a lehetőséget a Pekinggel való megegyezésre. A Szovjet Kommunista Párt küldöttjei — Szuszlov, Kuusinen, Brezsnyev és Kozlov —■ a szófiai, budapesti, prágai és római kongresszuson mérsékelt hangnemben szólaltak fel, s hagyták, hogy a helyi párt vezetői és a testvérpártok küldöttjei vitázzanak a kínaiakkal. Még december 9-én is a Pravda Novotny és Pajetta felszólalását a kínaiakat közvetlenül felelősségre vonó részletek nélkül hozta. A megfigyelők viszont megállapíthatták, hogy már másnap, december 10-én, ugyanez az újság ugyanezeket a felszólalásokat teljes szövegükben közölte. Vajon mi történt december 9-e és 10-e között? Moszkvában általában úgy vélik, hogy december 9-én a szovjet vezetők értesültek, — talán éppen az új kínai nagykövet révén. — Peking elutasító válaszáról, amelyet arra a felszólításukra kaptak, hogy a kínai párt szüntesse meg frakciós tevékenységét a szovjet párt ellen. ANNYI BIZONYOS, hogy december 12-én Hruscsov különleges ékesszólással védelmezte meg a megegyezéseket kereső és a békés együttélést célzó politikáját. Ügyesen emlékeztette a pekingi vezetőket, hogy maguk is türelemről tanúskodnak, valahányszor államuk érdeke forog kockán. Belátva a reális erőviszonyokat, nem tűrik-e meg Hongkongban, Makaóban és Formozán, tehát „kínai területeken” az ellenséges erők jelenlétét? „Vádoljuk-e őket ezért azzal, hogy hűtlenek lettek a marxizmus-leninizmushoz?” — kiáltott fel Hruscsov, félreérthetetlenül utalva az ellene emelt vádra, amely szerint engedményeivel elárulta volna a kubai ügyet. A továbbiakban kijelentette, hogy „színtiszta provokáció” lenne azt állítani: a kínaiak azért tettek visszavonuló mozdulatokat az indiai határon, mivel az „imperialisták megindították Indiának fegyverszállítmányaikat. De valójában, fűzte hozzá Hruscsov, kínai barátainknak számolniuk kellett ezzel a ténnyel. Éppen úgy, mint ahogy számoltak azzal is, hogy a konfliktus elmérgesedése bizonyára maga után vonta volna a reakciós erők megerősödését Indiában. De azért mégiscsak azt mondhatjuk, hogy elhatározásuk heles cselekedet volt.” A szovjet vezető megtámadta Mao Cetung híres tézisét is, amely szerint az imperializmus ma már nem erősebb, mint a „papírsárkány”. Ám ennek a „papírsárkánynak” atomfogai vannak, jegyezte meg, s erről nem szabad elfeledkezni. HA A SZOVJET KORMÁNYFŐ példátlan szigorral ítélte el a dogmatikusokat, eleddig szokatlan békülékeny szellemről tanúskodott a jugoszláv vezetőkkel szemben, akik szerinte a kubai krízisben mutatott magatartásukkal bebizonyították, hogy egyáltalában nem érdemlik meg a „revizionista” elnevezést. A Legfelsőbb Szovjet előtt elmondott beszéde számos engedményt tett a jugoszláv álláspontnak, s Tito tetszését bizonyára elnyerte: a) Ostobának minősítette Pekingnek és Tiranának azt a véleményét, amely kétségbe vonja a mai Jugoszlávia szocialista jellegét. „Vannak-e földesurak vagy kapitalisták Jugoszláviában?”, kérdezte Hruscsov, s nem vonakodott kijelenteni, hogy a szektáns és szakadár albánok „jóval távolabb állnak a marxizmustól, mint a mai jugoszlávok”. b) Újból megerősítette a Szovjet Kommunista Párt XX. Kongresszusán meghirdetett alapelvet, amelynek értelmében a szocializmushoz tétele, üd feli ... c) A Jugoszláv Kommunisták Szövetségét „testvérpárt”-nak nevezte. Mindebből világosan megállapítható, milyen jelentős fejlődésen mentek keresztül Hruscsov elképzelései 1958 júliusa óta, amikor a Titóval való nézeteltéréseiről szólva azzal vádolta a belgrádi vezetőket, hogy „a marxista-leninista címre igényt tartanak, de ugyanakkor az imperialistákat támogatják”. Beszédében azonban találhatók olyan részek is, amelyek jóval kevésbé tetszhettek Titónak, így például egyáltalában nem rejtegette, hogy a két párt között még fennálló véleménykülönbség ellenére is végső célja az, hogy a jugoszlávok térjenek meg a „szocialista család” kebelébe. Más részről kiemelte a szovjet párt szerepét, amely abban áll, hogy a „tévelygő” pártokat visszavezesse a helyes útra. Nem arra a vezető szerepre utalt-e, amelyet a Szovjet Kommunista Párt mindig is magának követelt, de amelyet a jugoszlávok, minden sürgetés és ígéret ellenére mindig vonakodtak elismerni? TITO MARSALLNAK a Legfelsőbb Szovjetben december 13-án elmondott beszéde megmutatta, hogy ebben a kérdésben nem hajlandó álláspontját megváltoztatni. A jugoszláv kommunisták változatlanul úgy vélik, hogy jobb, ha megőrzik semleges politikájukat, mint ha belépnek a szocialista táborba. Emlékeztetnük kell azonban arra is, hogy a jugoszláv vezetők hajlandók voltak részt venni 1957 novemberében a kommunista pártok nemzetközi konferenciáján, s hogy a „szocialista családból” csak azért vonultak viszsza, mivel a kínaiak már akkor rá akarták venni őket arra: ítéljék el a revizionizmust s ismerjék el a Szovjet Kommunista Párt vezető szerepét. Lehetséges tehát, hogy a jugoszláv vezetők a cselekvési szabadságuk és politikai semlegességük tiszteletben tartását biztosító újabb határozott ígéretek esetén ismét hajlandók lesznek részt venni a moszkvai konferenciához hasonló, az „egyenjogúság” elve jegyében megtartott közös megnyilvánulásokon. Ami pedig a szovjet politikát illeti: Gaitskell meghívása Moszkvába, a Hruscsov és Kennedy között létesítendő közvetlen telefonvonalról szóló hírek. Gromiko december 13-i beszéde, Zorin leváltása megannyi jel, amely a „békés együttélés” jelszavát már-már a valódi „együttműködés” fogalma felé közelíti. S ha figyelembe vesszük Ulbricht váratlanul mérsékelt nyilatkozatát a berlini kérdésben, talán nem minden optimizmus nélkül kezdhetjük el az 1963-as évet. MAO CE-TNG nem sokáig váratott magára, hogy Hruscsovnak és barátainak válaszoljon: a kínai pártlap, a Zsenmin Zsibao december 15-i számának villámoktól terhes vezércikke valóságos vádirat volt, amely Hruscsovot tette egyedül felelőssé azért a veszélyért, amely a kommunista világot szakadással fenyegeti. A kínai újság szemmel láthatóan Mao-tól sugalmazott vezércikke fordulópontot jelent a szovjet-kínai válságban. Ez az első eset, amikor a kínaiak a marxista-leninista hagyomány egyedüli és igaz letéteményesének a szerepében jelentkeznek. Ezek szerint a kínai vezetőség sohasem tévedett, s nincs is miért szemrehányást tennie magának. Tévedésben Hruscsov leledzik: ő szegte meg az 1960-as közös nyilatkozatot azzal, hogy megtámadta az albán pártot, kiegyezett a „renegát” Titóval, barátkozik az indiai reakciósokkal, s épp olyan békülékenynek mutatkozik az imperialistákkal szemben, mint amilyen hajthatatlan Albánia, Kína és Észak-Korea testvérpártjaival. A lap pontról pontra megvédi Kínát Hruscsov, Togliatti, Paretta, Novotny, Kádár és a többiek „vádjai” ellen. Kalandorpolitika? Ugyan, egy pillanatig sem! Nem Kína volt az, aki a világot majdnem egy atomháború borzalmaiba taszította. Gondosan elkerülve Hruscsov nevének említését, de ugyanakkor napnál világosabban célozva rá. Mao Cetung szóvivője a szovjet kormányfőt ugyancsak gyarló stratégaként mutatja be, aki „az egyik végletből a másikba esik”, hol kalandos terveket sző, hol meg kész kapitulálni. Nejm, Kína varftai, írja a pártlap, aki bárkit is arra kért volna, hogy küldjenek atomfegyvereket Havanába. Hruscsov kettős hibát követett el: provokálta az ellenséget, majd sietve letette a fegyvert előtte, miután „az amerikai atombombák hírére teljesen megbénult a félelemtől”. PEKING SZERINT az oroszokra vár, hogy a megsértett pártok felé az első békülékeny lépéseket megtegyék. Valószínű, hogy Moszkva határozottan visszautasítja ezt a felhívást. Annál is inkább, mivel a vita, s különösen a kínaiak válasza óta, már túlnőtt a nézeteltéréseket megoldani szándékozó javaslatok megtárgyalásán. Peking válasza az ellentétek velejét, a kommunista világ további stratégiájának a sorsát érinti. Mao Ce-tung világosan kifejtette, hogy nem bízik a szovjet vezetők hozzáértésében, viszszautasítja Hruscsov gyámkodását, s alig leplezetten magának követeli a marxizmus-leninizmus legjobb, sőt talán egyetlen igaz letéteményesének a címét. Mivel pedig a kommunista pártok nagy többsége kész arra, hogy több-kevesebb fenntartással kövesse a Hruscsov kijelölte utat, a kínaiaknak, hacsak nem hajlandók magukat Moszkvának alávetni, nem marad más, mint a de facto, hanem de jure szakadárság. Mao Ce-tung még megragadhatja a Togliatti által felkínált alkalmat, aki azt javasolta a kínaiaknak: küldjék el Rómába képviselőiket, hogy a vitás kérdéseket megtárgyalhassák velük. Ebben az esetben az olaszok a közvetítő szerepet játszhatnak, bár — tekintve mindkét fél makacsságát — nem nagy jövőt jósolunk ennek a kísérletnek. F. F. Irodalmi Újság Gromiko és a rakéták A Legfelső Szovjet legutóbbi ülésén felszólalt Gromiko is, — jelenti a Népszabadság, — és erőteljesen megvédte (a kubai ügyben) a hruscsovi taktikát a maci taktikával szemben. Mindeddig rendben is volna. „A kubai válság leküzdése, — mondotta, — a józan ész győzelme volt a meggondolatlanság fölött.” Nyilván az oroszok „józan eszéről” van szó s az imperialisták „meggondolatlanságáról”. De hogy ez a józan ész meddig terjed, az harminc sorral alább derül ki. „Az Egyesült Államok kormánya — folytatja Gromiko — nem kérdezte meg a szovjet kormánytól, vannak-e középhatósugarú rakéták Kubában vagy nincsenek, így tehát szovjet részről nem hangozhatott el válasz arra vonatkozóan, hogy vannak-e vagy nincsenek szovjet rakéták Kubában.” S mindjárt felháborodva hozzá is teszi: „Milyen alapon jelenti ki az Egyesült Államok, hogy félrevezették, mert nem tájékoztatták arról, hogy szovjet rakétafegyvereket helyeztek el Kubában.” A kérdésre a választ Gromiko jobban tudja, mint mi. Hiszen Kennedy elnök személyesen kérdezte meg tőle, — egy héttel a kubai válság kirobbanása előtt, Washingtonban, hogy vannak- avagy nincsenek szovjet rakéták Kubában, aztán az ENSZ ülésén megkérdezte ugyanezt Stevenson, az Egyesült Államok képviselője, Zorintól a Szovjetunió képviselőjétől, amint erről lapunkban annak idején hírt adtunk. Gromiko tagadta, hogy Kubában szovjet rakéták lennének (négyszemközt az elnökkel) s Zorin még ennél is felháborodottabban tagadta (szemben az ENSZ közgyűlésével), hogy ilyesmi megtörténhet. Ha Gromiko és Zorin tagadásának — két hónappal ezelőtt — nem volt sok értelme, az erőltetett felháborodásnak — két hónapal később — még sokkal kevesebb van. De úgy látszik, hogy az efajta gyermeteg hamisítás (még akkor is ha csupán „házi használatra” szól) olyan szervi betegség, amelyből nem könnyű kigyógyulni. 1963 január 1. Glezosz és Bibó Manolisz Glezosz, az ismert görög kommunista vezető kiszabadult a börtönből. Jóval öt éves büntetésének letelte előtt királyi amnesztiát kapott. A budapesti sajtó kitörő örömmel fogadta Glezosz szabadulását. Első oldalon, nagy betűkkel közölték a hírt, a görög pártember mosolygó fényképét, beszámoltak első nyilatkozatairól, sajtóértekezletéről. Megtudtuk, hogy Glezosz kiszabadulását „a nemzetközi tiltakozó mozgalom vívta ki” és „a királyi amnesztia a reakció meghátrálását jelenti”. Megtudtuk, hogy Glezosz első útja a kommunista vezetés alatt álló Egyesült Demokratikus Baloldal párthelyiségébe vezetett, sajtóértekezletén pedig „élesen elítélte a kormánynak a politikai ellenzékkel szemben alkalmazott módszereit, határozottan követelte, hogy bocsássák szabadon mindazokat a politikai jogdokat, akik még börtönökben és koncentrációs táborokban sínylődnek és hozzáfűzte : a politikai foglyok problémája Görögország nemzeti problémája s ideje, hogy végezzenek ezzel a tragédiával.” Bocsássanak meg nekünk a hazai pártkörök, valószínűleg a bűnös nacionalista csökevények az oka, de valahányszor ők Glezoszról írtak, mi mindannyiszor Bibó Istvánra gondoltunk , valahányszor a görög politikai foglyokat emlegették, nekünk mindannyiszor a magyar politikai foglyok jutottak az eszünkbe. Tudjuk, hogy Glezosz és Bibó között rengeteg a különbség. Volt némi különbség nemcsak abban is, amiért, hanem abban is, ahogyan elítélték őket : Glezoszt nyilvános tárgyaláson, az egész világsajtó jelenlétében, Bibét zárt tárgyaláson, a védelem komoly lehetősége nélkül, a legteljesebb titokban. Semmi kifogásunk az ellen, hogy a besti Pártsajtó örül az athéni pártember kiszabadulásának. Csak azt akartuk megkérdezni : mi lesz Bibó Istvánnal, mi lesz a magyar -politikai foglyokkal ? Nem kívántuk, hogy első oldalon, öles hetükkel, szélesmosolyú fényképekkel adjanak hírt az amnesztiáról. De követeltük : engedték szabadon őket ! Most, amikor már a „görög reakció” is meghátrált, éppen ideje volna, hogy a „magyar haladás” is mert hátráltan a nemzetközi közvélemény előtt. A Tanganyika!4 Köztársaságot! !. december elején kiáltották ki azt. e ország fővárosában Dar esz Szalamban, hatalmas tömegünnep- ilségek közepette. Az egykori angol gyarmat, melynek főidején találkozott Stanley Livings-i. 1• tonnál, s Hemingway a Kili- i, 'emandzsáróval, független állam, ‚| !; q és fél milliós, szabad nemzet;; ;; lett. Uhum — szabadság —;; kiáltozták az ünneplők a fő- ii ;; város utcáin és terein, nyilván „ ;! való örömükben. A világ őszé l’tozhat velük ebben; nemcsak!; !■ azért, mert felszabadultak a ‚; !' gyarmati uralom alól, hanem !; azért is, mert a Köztársaságnak;; olyan elnöke van, aki méltó;; ■; arra, hogy népét — az örömünj! ;; népek után elkövetkező ne-;! ;! kezebb órákban is helyes !‚ „ irányba vezesse. Julius Nyerere,!; a negyven esztendős egykori ‹; !■ tanító azok közé az új, afrikai ‚; !; államférfiak közé tartozik, akik f nem részegülnek meg a szabad- Jság puszta tényétől s el akar- 5 rák kerülni az afrikai naciona-J lizmus gyakran oly komoly következményekkel járó felelőt-t lenségi veszélyeit. A jelszava : $ ;; uhum na kaze : szabadság és 5 ;! munka. Taneanvika fejlődésé-f nek egyik legjobb biztosítéka $ !■ ez. 5 MVWVWV www^vwr