Irodalmi Ujság, 1963 (14. évfolyam, 1-23. szám)

1963-03-01 / 5. szám

­ A szavazatok 98,9 százalékát kapták a Hazafias Népfront je­löltjei a február 24-i magyaror­szági választásokon. Mint a fen­tebbi szám mutatja, a párt, a kormány, a béketábor hatalmas, sőt elsöprő győzelmet aratott a reakció, az elnyomás, az impe­rializmus fölött. Minden eddigi­nél fényesebben bebizonyosodott a jelenlegi vezetők és a magyar nép szilárd, megbonthatatlan és örök időkre szóló egysége. Az eredményből mit sem von le, hogy Sztálin és Rákosi idején az ered­mény ugyanaz volt. Akkor még tombolt a személyi kultusz és a választások sem voltak szaba­dok. Nem úgy, mint mostan... Vissza a szigetre ! A Sziget, egy széljárta, hul­lámmosta vulkanikus szikla az Atlanti-óceán kellős közepén, Dél- Amerika és Afrika között, a 40. déli szélességi fok közelében talál­ható s a neve Tristan da Cunha. A világ először talán alig több mint egy esztendővel, 1961 októbe­rében figyelt fel erre a névre, ami­kor a szigeten régóta alvó vulkán hirtelen-váratlan kitört s forró lávát zúdított alá, azokra a terüle­tekre, ahol a szikla lakói élték, háborítatlanul és nyugodtan, éle­tüket. A láva az egész szigetet el­bontással fenyegette, a „lakossá­got” szám szerint 260 embert,férfit, nőt, kisgyermeket, sürgősen el kel­lett szállítani innen. Az angol hadi­­tengerészet gyorsan megtette a kötelességét s a Tristan lakói csak­hamar Angliában találták magu­kat; hogy önmagukat megtalálták-e itt, az persze más lapra tartozik. A legújabb fejlemények alapján bíz­vást megállapíthatjuk, hogy nem. Egy esztendő elég volt ahhoz, hogy a vulkán dühe alábbhagyjon, s láva helyett csak mérges füstöt pipáljon — azt is egyre lankadó energiával — a Sziget békés tájaira. Egy felderítőcsoport visszatért az elhagyott paradicsomba s a tudósok segítségével megállapította, hogy az újból lakható állapotban van. Az épületek nagyrészt érintetlenül maradtak; a nyájak, ha szabadon kóborolnak is a vulkanikus legelő­kön, újból visszatéríthetők aklaik­­ba; a halfeldolgozó üzem — a szigetiek egyetlen komoly megél­hetési forrása s egyben a világgal való összeköttetés egyetlen lehe­tősége­­ kijavítható. A felderítők azzal a boldog egyetértéssel tértek vissza, ami a paradicsomi lakókat általában jellemzi : a Szigetet újból meg lehet hódítani. Ezek után következett a népsza­vazás ; a lakosságnak, mely vol­taképp 17. századbeli, hajótörött angol matrózok leszármazottja, de­mokratikus joga és kötelessége volt az „urnák elé” járulni. Le is sza­vaztak, valamennyien. Eredmény : 148 : 5 a visszatérés mellett, (csak a családfők szavaztak, innen a számbeli eltérés). Nem kellett nekik a „civilizált világ”. „A televízió megőrjít ben­nünket, — mondotta egyikük, a 30 esztendős Basil Lavarello. — Az autók, buszok, vonatok szét­roncsolják az agyunkat.” „Otthon, ha az embernek nem akaródzott felkelni, hát egyszerűen ottmaradt fekve az ágyban — nyilatkozott egy másik szigetlakó. — Tristánon az ember megbékélhet a lelkével és közel kerülhet a Teremtőjéhez.” Irígylésreméltó emberek; a Szi­geten, ha kevés is a krumpli, sok a hal s néha-néha egy-egy hajó is megjelenik a látóhatáron, mely sót hoz, s fazekakat a főznivalóhoz. A levegő friss és az ember szabad. Magyar Kultúrközpont M. T. NOVÁK RUDOLF magyar könyvkereskedése Wien I. Köllnerhofgasse 4. Közel 50 éve a magyar kultúra szolgálatában SZÉPIRODALOM SZAKKÖNYVEK HANGLEMEZEK Mind az öt világrészbe szállítunk könyveket Kérje ingyenes katalógusunkat! Hazamennek a legények Ezúttal Szófiából, méghozzá cso­portosan, a ghánaiak. A ghánai követ, Appan Sampong, közlése szerint az első, 17 emberből álló kontingens megérkezett Bécsbe, hogy onnan folytassa útját haza­felé. Mi történt ? Nem több s nem kevesebb, minthogy a néger diá­kok,­­ nem elsőként s valószínű­leg nem utolsóként — kezdték fel­fedezni a népi demokratikus rend áldásdús hatásait, — hogy úgy mondjuk — tulajdon bőrükön. A diákok kivétel nélkül arról a faji megkülönböztetésről panaszkod­nak, mely ugyan „hivatalosan” nem létezik, de amelyik mégis kocsmai verekedésekhez vezetett. — Fekete majmok — kiáltották egyes szórakozó bolgárok, látván, hogy a fekete diákok fehér lányok­kal táncolnak. — Eddig a fákon éltetek, mikor másztatok le onnét? —­ E nem éppen szívélyes fogad­tatás után kisebb verekedés tört ki, melynek állítólag egy halálos bol­gár s több sebesült néger áldozata volt. De még ennél is nagyobb baj volt az, hogy a diákok meg akar­ták alakítani az Afrikai Diákok Szövetségét, melynek egyik legfon­tosabb feladata a faji megkülön­böztetés elleni harc lett volna. Nem sokkal utóbb Bulgáriában hét fia­talembert tartóztattak le „államel­lenes szervezkedés” címén , a Szövetség vezetőit, természetesen. Tiltakozásul a ghánai diákok be­jelentették, hogy elhagyják az or­szágot. Az ilyesfajta szabadságot nem adják olcsón a szabadság or­szágaiban. — Tüntetésekre került sor, — mondja most Betsy Adda, a diákok egyik Bécsbe érkezett vezetője . Kofi Buckle hozzá­teszi, hogy a „békés” tüntetést a népi demokrácia rendőrsége, 50 kocsival s 10 autóbusszal a hátában, meg­lehetősen „békétlen” eszközökkel verte szét. — ököllel, gumibottal támadtak ránk, — így Kofi Buck­le, — s jónéhányunkat megsebesí­tettek. A rendőrség pisztollyal fenyegetődzött, bekényszerített ben­nünket az autóbuszokba s vala­mennyiünket a rendőrkapitányság­ra szállított. Az egész azért tör­tént, mert a Minisztertanácstól kö­veteltük, hogy adja meg kiutazási vízumunkat. Mert beutazni viszonylag egy­szerű, kiutazni valamivel nehezebb. B. T. AZ ENSZ hanglemeztára, amely a világszervezet különböző plénu­main 1945 óta elhangzott beszé­deket tartalmazza, több mint száz­ezer darab. Napi 24 órán át for­gatva a lemezeket, a beszédek végighallgatása hét esztendőt igényelne. KÁRPÁTI AURÉL T­­árpáti Aurél, a magyar kritikusok doyenje, Budapesten, 79 éves korában meghalt. Kár­páti a legmagasabb magyar kritikai hagyományok­nak, — Gyulai Pál, Péterfi Jenő, Ambrus Zoltán — volt örököse, de nem ért fel egészen nagy elődjei magasságáig. A két háború között élte fénykorát, mint a liberális Pesti Napló színházi kritikusa, tehát abban a korszakban, amelyben eleinte Hevesi Sándor irányította a Nemzeti Színházat, ahol egy elmúlt nemzedék nagyjai tündököltek : Bajor Gizi, Ódry, Törzs, Csortos, Hegedűs. E nevek a mai fiatalok számára már alig jelentenek többet, mint nekünk Blaha Lujza, vagy Szacsvay neve. A harmincas évek közepén Hóman Bálint kultuszminiszter eltávolította a finom és valóban nem színigazgató­nak született Voinovich Gézát a Nemzeti éléről és helyébe a „csodagyereket”, Németh Antalt nevezte ki. Németh afféle éretlen féltehetség volt, akinek hirtelen sikere és a hatalmas miniszter bizalma a fejébe szállott. Úgynevezett új stílust vezetett be a Nemzetibe, ami abból állott, hogy — mondjuk — az újonnan rendezett „Ember Tragédiájában” a technikusoknak, a rendezőnek, a világosítónak — tehát végső fokon Németh Antalnak — lényegesen nagyobb szerep jutott, mint Madách Imrének. Kárpáti vadul harcolt ez ellen az új irány ellen, — azt hiszem, ez volt az egyetlen alkalom, amikor kissé politikai mezőkre is merészkedett. Bizonyára érezte, hogy Németh gonosz idők előfutára,­­ részben saját hibáján kívül. Németh csak nagyképű volt, fölfuvalkodott és nem nagyon tehetséges, de nem volt gonosz , mégis Kárpáti sejtette, hogy rezsimje olyan viharok előszelét jelenti, amely Némethet is, Hómant is és a Pesti Naplót is el fogja söpörni. Kárpáti Aurél regényíró volt, novellista is, írt egy színdarabot is, de ezeket a műveit, csakúgy mint korábbi kritikai köteteit (A nyolcadik pohár, A menekülő, A kultúra haláltánca) bizony, valljuk be, mára már nagyjából elfelejtették. A budapesti napilapokba írt kritikái fogják megőrizni és megörökíteni nevét ; mint oly sokszor, a saját maga által legkevesbbre becsült írásai voltak leg­értékesebb alkotásai. Átfogó esztétikát — mint nagy elődei —­­ ő sem kísérelt meg. Nemrégiben két kötete jelent meg Budapesten (Főpróba után, Magvető Könyvkiadó, 1956 ; Színház, a Gondolat kiadása 1959-ben), amelyek főleg a Pesti Naplóban írott bírálatainak gyűjteményei. Helyes volt e bírálatokat megőrizni az utókor számára. Kárpáti igyekezett szigorú kritikus lenni és nem befolyásol­­tatnia magát sikertől, népszerűségtől, köz­hangulattól, — bár a liberálisokat, — például Molnár Ferencet túlbecsülte. Szigorú tekintetű, papos ember volt, aszkéta külsejű. Pattogó, egyszerű, póztalan mondatai nemesen hatnak ma is ; szerette a színházat, — a maga hideg, aszkéta módján talán rajongott is érte, és halálosan fontos volt számára, ami a színpadon történt. Soha semmiféle irányzatot ki nem szolgált, nem lett fasiszta, nem lett náci — még csak távolról sem flörtölt semmiféle jobboldali mozgalommal, — és a kommunista időkben is hosszú időn át hallgatott, semhogy olyasmit mondjon, amiben nem hisz. Súlyos szavú és hívő ember volt : a napisajtóban írt kritikái talán a két háború közötti idők legjobb és legmélyebben szántó színháztörténete. Integritása, bátorsága és acélosan hideg, minden cicomától megfosztott stílusa, a nagy magyar kritikusok sorába emelik. MIKES GYÖRGY Irodalmi Újság LAJTHA LÁSZLÓ fkM­ost, hogy elvesztettük őt (jaj, ki merte volna * * elgondolni, hogy ez a 70 éves ifjúember, ez a hevesvérű, szókimondó „enfant terrible” is halan­dó?!), próbáljuk meg összegezni életútját. 1892 június 30-án született Budapesten jól ismert pesti polgárcsaládból, sajnos túl későn ahhoz, hogy az új magyar zene két nagy mesterének egyenrangú társa legyen, de túl korán, hogy a tanítványok sorá­ban jelöljük meg a helyét. Nem is volt ő tanítvány, a maga útját járta 1913-tól, első kiadott művének megjelenésétől kezdve. Mint Kodálynak, neki is a magyar népzene és az új francia zene volt legfőbb szellemi tápláléka, mindkettővel alig húszéves ko­rában ismerkedett meg és mindkettő mellett ren­dületlenül kitartott haláláig. Nagyon sok barátja volt Franciaországban: zeneszerzők, kritikusok, folkloris­ták, tudósok, az Akadémián, a Hatok csoportjában, a Rádiónál, az egykori zenei csoportosulásokban (Triton, Sérénade, Ecole de Paris), a Musée de l’Homme és az Egyetem zenei köreiben; legtöbb művének itt volt az ősbemutatója. Míg a Kodály­­művek csak lassított tempóban jelentek meg Lon­donban az 50-es években, a párizsi Leduc cég egy egész könyvtárra való Lajtha-művet jelentetett meg a háború óta a magyar hatóságok tudtával és be­leegyezésével. E kivételezés (nyilván pénzügyi) okait nem nehéz kitalálni. De ugyanaz a Lajtha László, akinek 30 éven át minden műve párizsi kiadónál jelent meg, 1949 és 1962 közt nem jöhetett Francia­­országba. Még 1955-ben sem, amikor pedig az a magyar zene történetében addig egyedülálló meg­tiszteltetés érte, hogy a Francia Akadémia művésze­ti osztálya külföldi tagjának választotta, Enesco utódjául. Mint zeneszerző, olyan mesterségbeli tudással ren­delkezett, mint kevesen manapság, az énekes és hangszeres, a lírai és drámai, a szimfonikus és kamarazene minden titkát ismerte. Avant-garde-nak indult, de klasszikussá terebélyesedett. Ez a bikaképű és bikavérű magyar — ahogy ba­rátja, Constantin Brailoiu nevezte — senkivel sem bánt keztyűs kézzel. Akik nem ismerték közelről, agresszívnek vélhették, pedig csak keserű volt. Bal­­szerencse és meg nem értés üldözte hazájában egész életén át. Még gimnazista volt, mikor Bartók és Kodály már a főiskolán tanítottak; mire befejezte tanulmányait, kitört az I. világháború, nem mente­sült a katonai szolgálat alól; később, a trianoni Ma­gyarország figyelemre se méltatta: nem volt próféta hazájában. Műveit ritkán játszották, nem sokat be­széltek róluk, az Operaház kapui későn nyíltak meg a számára és kevés sikerrel, a Zeneakadémián soha­sem kapott katedrát, meg kellett elégednie a Nem­zeti Zenedével. A 2. világháború után mintha szá­mára is új korszak kezdődött volna: rövid ideig a Rádió zenei osztályát vezeti, a Néprajzi Múzeumot igazgatja, a Nemzeti Zenede főigazgatója lesz, Kos­­suth-díjat kap. Az 50-es évek derekán mind­ebből már semmi sem látszik,­­ mellőzik minduntalan. Visszavonultságának ez az oka, de talán az is, hogy a szívbaj első tüneteinek jelentkezésével érezte, nincs sok vesztenivaló ideje. Csak úgy ontja magából a szimfóniákat, vonósnégyeseket és más, jelentősebb­nél jelentősebb műveit. Élete utolsó évében kijöhetett Párizsba. Fiatalo­sabb és dinamikusabb volt, mint valaha. Tudomá­nyos terveiről beszélt, arról, hogy életművének szin­tézisével tartozik még, nem halhat meg addig, amíg el nem készül vele. Sajnos, ezt az ígéretét már nem válthatta be. Nem mondta ki utolsó szavát és senki sem fogja kimon­dani helyette. Adósunk maradt, mi is őneki. Azzal, amit férfiszeméremből vagy félénkségből sosem mondtunk ki előtte: hogy mennyire tiszteljük és csodáljuk őt bátorságáért, következetességéért, harc­készségéért, bevégzett és be nem végzett műveiért, mennyire együtt érzünk vele keserűségében és opti­mizmusában. Ma látom csak, milyen közel állt hozzánk és hogy nemcsak tiszteltük, csodáltuk, együtt éreztünk vele, szerettük is. GERGELY JÁNOS 1963 március 1. Tito és az absztrakt festészet Jugoszláviában néhány év óta az absztrakt művészet az uralkodó irányzat, különösen a fiatal nem­zedék körében. Az elmúlt hetek­ben azonban komoly támadások érték, s januárban a jugoszláv if­júság kongresszusán elmondott beszédében maga Tito marsall kelt ki ellene. A napokban Tito a legismertebb jugoszláv újságírók egy csoportját fogadta. A találkozón az absztrakt művészet kérdése újra szóba ke­rült ; a jugoszláv sajtószövetség központi lapja, a „Nasa Stempa” így számol be erről . Tito marsall kifejtette nézeteit az absztrakt művészetről és neve­zetesen a festészetről. Sajnálkozva állapította meg, hogy a festészeti díjakat leginkább az absztrakt irányzat képviselői kapják meg . „Ezért egyébként nem a festők a felelősek, ■— mondotta, — hanem azok a kommunista vezetők, akik a művészeti alappal gazdálkodnak.” Tito marsall, magától értetődően, a realista művészetet kedveli, noha „a fényképpel vetekedő műalkotást szintén nem tartja jónak”. A ju­goszláv államfő szerint a realista művészek rossz hírneve azoknak köszönhető, akik „tudatlanságukat úgy igyekeznek leplezni, hogy nagy pacákat fröccsentenek a vászonra”. S ha az ország kulturális életében nehézségek mutatkoznak, ez nagy mértékben „a Nyugat káros be­folyásának köszönhető”, folytatta Tito, de nyomban hozzá is fűzte : „Ezzel nem akarom azt állítani, hogy most hadjáratot kell indíta­nunk a Nyugat ellen. Tévedne a Nyugat, ha azt hinné, hogy sza­vaim a nyugati kultúra ellen irányulnak, hiszen mi magunk is ehhez a kultúrához tartozunk. Mű­vészeink ellen nem foganatosítunk bürokratikus intézkedéseket , ez ellenkeznék a Kommunisták Szö­vetsége programjával. Azok a mű­vészek, akik absztrakt képeket kí­vánnak festeni — ám tegyék, de a maguk költségére ! Semmi kivetni valót nem találunk abban, hogy egyes magánemberek megvásárol­ják a képeiket. De az állam pén­zét, a súlyos milliókat nem téko­­zoljuk ilyen képekre , ezt a leg­határozottabban elutasítom ! Tito komoly figyelmeztetéssel fejezte be nyilatkozatát ; hallot­tam, hogy egyesek, akiket szavaim érzékenyen érintettek, most azt mondogatják : milyen alapon bí­rálom én a kulturális élet helytelen megnyilvánulásait. Ezek azt tart­ják, hogy Tito érdemes államfő, de a művészeti kérdésekben kevéssé jártas. Ám az, aki így beszél, nem igen érti, hogy mi a szocializmus, a kommunizmus, a kommunista párt. Az én véleményem nemcsak az ipar vagy a mezőgazdaság kér­déseiben mérvadó, hanem a kul­turális kérdésekben is, mivel én a Köztársaság elnöke és a Kommu­nisták Szövetségének a főtitkára vagyok !” Prono­inik Belomdbam Et?v több mint 120 kepet be­mutató modern francia képzőmű­­vészeti kiállítás nyílt ment Belorád­­ban. A mesmviten több politikai személyiség a Szerb Tudományos Akadémia néhány tagja, valamint számos művész és a főváros kul­turális életének képviselői vettek részt. Szinte valamennyi kiállított mű absztrakt festmény volt. A kiállítást az ismert moder­nista imroszláv festő, Sztoj­a Cse­les nyitott meg, aki a ..párizsi iskolá­ról és annak világszerte érvényes hatásáról emlékezett meg. Francia részről Jean Cassou, a párizsi Musée d’Art Moderne igaz­gatója szólalt fel, ■ s a művészetek fejlődéséről szólt . ..A festők alko­tó géniusza mindig szemben ta­lálta magát a nyárspolgári ízlés értetlenségével és a hivatalos körök akadémizmusával” — mondotta. Cassou szavait a megnyitó ü­nnepség hallgatósága lelkes taps­sal fogadta.

Next