Irodalmi Ujság, 1963 (14. évfolyam, 1-23. szám)
1963-03-01 / 5. szám
A szavazatok 98,9 százalékát kapták a Hazafias Népfront jelöltjei a február 24-i magyarországi választásokon. Mint a fentebbi szám mutatja, a párt, a kormány, a béketábor hatalmas, sőt elsöprő győzelmet aratott a reakció, az elnyomás, az imperializmus fölött. Minden eddiginél fényesebben bebizonyosodott a jelenlegi vezetők és a magyar nép szilárd, megbonthatatlan és örök időkre szóló egysége. Az eredményből mit sem von le, hogy Sztálin és Rákosi idején az eredmény ugyanaz volt. Akkor még tombolt a személyi kultusz és a választások sem voltak szabadok. Nem úgy, mint mostan... Vissza a szigetre ! A Sziget, egy széljárta, hullámmosta vulkanikus szikla az Atlanti-óceán kellős közepén, Dél- Amerika és Afrika között, a 40. déli szélességi fok közelében található s a neve Tristan da Cunha. A világ először talán alig több mint egy esztendővel, 1961 októberében figyelt fel erre a névre, amikor a szigeten régóta alvó vulkán hirtelen-váratlan kitört s forró lávát zúdított alá, azokra a területekre, ahol a szikla lakói élték, háborítatlanul és nyugodtan, életüket. A láva az egész szigetet elbontással fenyegette, a „lakosságot” szám szerint 260 embert,férfit, nőt, kisgyermeket, sürgősen el kellett szállítani innen. Az angol haditengerészet gyorsan megtette a kötelességét s a Tristan lakói csakhamar Angliában találták magukat; hogy önmagukat megtalálták-e itt, az persze más lapra tartozik. A legújabb fejlemények alapján bízvást megállapíthatjuk, hogy nem. Egy esztendő elég volt ahhoz, hogy a vulkán dühe alábbhagyjon, s láva helyett csak mérges füstöt pipáljon — azt is egyre lankadó energiával — a Sziget békés tájaira. Egy felderítőcsoport visszatért az elhagyott paradicsomba s a tudósok segítségével megállapította, hogy az újból lakható állapotban van. Az épületek nagyrészt érintetlenül maradtak; a nyájak, ha szabadon kóborolnak is a vulkanikus legelőkön, újból visszatéríthetők aklaikba; a halfeldolgozó üzem — a szigetiek egyetlen komoly megélhetési forrása s egyben a világgal való összeköttetés egyetlen lehetősége kijavítható. A felderítők azzal a boldog egyetértéssel tértek vissza, ami a paradicsomi lakókat általában jellemzi : a Szigetet újból meg lehet hódítani. Ezek után következett a népszavazás ; a lakosságnak, mely voltaképp 17. századbeli, hajótörött angol matrózok leszármazottja, demokratikus joga és kötelessége volt az „urnák elé” járulni. Le is szavaztak, valamennyien. Eredmény : 148 : 5 a visszatérés mellett, (csak a családfők szavaztak, innen a számbeli eltérés). Nem kellett nekik a „civilizált világ”. „A televízió megőrjít bennünket, — mondotta egyikük, a 30 esztendős Basil Lavarello. — Az autók, buszok, vonatok szétroncsolják az agyunkat.” „Otthon, ha az embernek nem akaródzott felkelni, hát egyszerűen ottmaradt fekve az ágyban — nyilatkozott egy másik szigetlakó. — Tristánon az ember megbékélhet a lelkével és közel kerülhet a Teremtőjéhez.” Irígylésreméltó emberek; a Szigeten, ha kevés is a krumpli, sok a hal s néha-néha egy-egy hajó is megjelenik a látóhatáron, mely sót hoz, s fazekakat a főznivalóhoz. A levegő friss és az ember szabad. Magyar Kultúrközpont M. T. NOVÁK RUDOLF magyar könyvkereskedése Wien I. Köllnerhofgasse 4. Közel 50 éve a magyar kultúra szolgálatában SZÉPIRODALOM SZAKKÖNYVEK HANGLEMEZEK Mind az öt világrészbe szállítunk könyveket Kérje ingyenes katalógusunkat! Hazamennek a legények Ezúttal Szófiából, méghozzá csoportosan, a ghánaiak. A ghánai követ, Appan Sampong, közlése szerint az első, 17 emberből álló kontingens megérkezett Bécsbe, hogy onnan folytassa útját hazafelé. Mi történt ? Nem több s nem kevesebb, minthogy a néger diákok, nem elsőként s valószínűleg nem utolsóként — kezdték felfedezni a népi demokratikus rend áldásdús hatásait, — hogy úgy mondjuk — tulajdon bőrükön. A diákok kivétel nélkül arról a faji megkülönböztetésről panaszkodnak, mely ugyan „hivatalosan” nem létezik, de amelyik mégis kocsmai verekedésekhez vezetett. — Fekete majmok — kiáltották egyes szórakozó bolgárok, látván, hogy a fekete diákok fehér lányokkal táncolnak. — Eddig a fákon éltetek, mikor másztatok le onnét? — E nem éppen szívélyes fogadtatás után kisebb verekedés tört ki, melynek állítólag egy halálos bolgár s több sebesült néger áldozata volt. De még ennél is nagyobb baj volt az, hogy a diákok meg akarták alakítani az Afrikai Diákok Szövetségét, melynek egyik legfontosabb feladata a faji megkülönböztetés elleni harc lett volna. Nem sokkal utóbb Bulgáriában hét fiatalembert tartóztattak le „államellenes szervezkedés” címén , a Szövetség vezetőit, természetesen. Tiltakozásul a ghánai diákok bejelentették, hogy elhagyják az országot. Az ilyesfajta szabadságot nem adják olcsón a szabadság országaiban. — Tüntetésekre került sor, — mondja most Betsy Adda, a diákok egyik Bécsbe érkezett vezetője . Kofi Buckle hozzáteszi, hogy a „békés” tüntetést a népi demokrácia rendőrsége, 50 kocsival s 10 autóbusszal a hátában, meglehetősen „békétlen” eszközökkel verte szét. — ököllel, gumibottal támadtak ránk, — így Kofi Buckle, — s jónéhányunkat megsebesítettek. A rendőrség pisztollyal fenyegetődzött, bekényszerített bennünket az autóbuszokba s valamennyiünket a rendőrkapitányságra szállított. Az egész azért történt, mert a Minisztertanácstól követeltük, hogy adja meg kiutazási vízumunkat. Mert beutazni viszonylag egyszerű, kiutazni valamivel nehezebb. B. T. AZ ENSZ hanglemeztára, amely a világszervezet különböző plénumain 1945 óta elhangzott beszédeket tartalmazza, több mint százezer darab. Napi 24 órán át forgatva a lemezeket, a beszédek végighallgatása hét esztendőt igényelne. KÁRPÁTI AURÉL Tárpáti Aurél, a magyar kritikusok doyenje, Budapesten, 79 éves korában meghalt. Kárpáti a legmagasabb magyar kritikai hagyományoknak, — Gyulai Pál, Péterfi Jenő, Ambrus Zoltán — volt örököse, de nem ért fel egészen nagy elődjei magasságáig. A két háború között élte fénykorát, mint a liberális Pesti Napló színházi kritikusa, tehát abban a korszakban, amelyben eleinte Hevesi Sándor irányította a Nemzeti Színházat, ahol egy elmúlt nemzedék nagyjai tündököltek : Bajor Gizi, Ódry, Törzs, Csortos, Hegedűs. E nevek a mai fiatalok számára már alig jelentenek többet, mint nekünk Blaha Lujza, vagy Szacsvay neve. A harmincas évek közepén Hóman Bálint kultuszminiszter eltávolította a finom és valóban nem színigazgatónak született Voinovich Gézát a Nemzeti éléről és helyébe a „csodagyereket”, Németh Antalt nevezte ki. Németh afféle éretlen féltehetség volt, akinek hirtelen sikere és a hatalmas miniszter bizalma a fejébe szállott. Úgynevezett új stílust vezetett be a Nemzetibe, ami abból állott, hogy — mondjuk — az újonnan rendezett „Ember Tragédiájában” a technikusoknak, a rendezőnek, a világosítónak — tehát végső fokon Németh Antalnak — lényegesen nagyobb szerep jutott, mint Madách Imrének. Kárpáti vadul harcolt ez ellen az új irány ellen, — azt hiszem, ez volt az egyetlen alkalom, amikor kissé politikai mezőkre is merészkedett. Bizonyára érezte, hogy Németh gonosz idők előfutára, részben saját hibáján kívül. Németh csak nagyképű volt, fölfuvalkodott és nem nagyon tehetséges, de nem volt gonosz , mégis Kárpáti sejtette, hogy rezsimje olyan viharok előszelét jelenti, amely Némethet is, Hómant is és a Pesti Naplót is el fogja söpörni. Kárpáti Aurél regényíró volt, novellista is, írt egy színdarabot is, de ezeket a műveit, csakúgy mint korábbi kritikai köteteit (A nyolcadik pohár, A menekülő, A kultúra haláltánca) bizony, valljuk be, mára már nagyjából elfelejtették. A budapesti napilapokba írt kritikái fogják megőrizni és megörökíteni nevét ; mint oly sokszor, a saját maga által legkevesbbre becsült írásai voltak legértékesebb alkotásai. Átfogó esztétikát — mint nagy elődei — ő sem kísérelt meg. Nemrégiben két kötete jelent meg Budapesten (Főpróba után, Magvető Könyvkiadó, 1956 ; Színház, a Gondolat kiadása 1959-ben), amelyek főleg a Pesti Naplóban írott bírálatainak gyűjteményei. Helyes volt e bírálatokat megőrizni az utókor számára. Kárpáti igyekezett szigorú kritikus lenni és nem befolyásoltatnia magát sikertől, népszerűségtől, közhangulattól, — bár a liberálisokat, — például Molnár Ferencet túlbecsülte. Szigorú tekintetű, papos ember volt, aszkéta külsejű. Pattogó, egyszerű, póztalan mondatai nemesen hatnak ma is ; szerette a színházat, — a maga hideg, aszkéta módján talán rajongott is érte, és halálosan fontos volt számára, ami a színpadon történt. Soha semmiféle irányzatot ki nem szolgált, nem lett fasiszta, nem lett náci — még csak távolról sem flörtölt semmiféle jobboldali mozgalommal, — és a kommunista időkben is hosszú időn át hallgatott, semhogy olyasmit mondjon, amiben nem hisz. Súlyos szavú és hívő ember volt : a napisajtóban írt kritikái talán a két háború közötti idők legjobb és legmélyebben szántó színháztörténete. Integritása, bátorsága és acélosan hideg, minden cicomától megfosztott stílusa, a nagy magyar kritikusok sorába emelik. MIKES GYÖRGY Irodalmi Újság LAJTHA LÁSZLÓ fkMost, hogy elvesztettük őt (jaj, ki merte volna * * elgondolni, hogy ez a 70 éves ifjúember, ez a hevesvérű, szókimondó „enfant terrible” is halandó?!), próbáljuk meg összegezni életútját. 1892 június 30-án született Budapesten jól ismert pesti polgárcsaládból, sajnos túl későn ahhoz, hogy az új magyar zene két nagy mesterének egyenrangú társa legyen, de túl korán, hogy a tanítványok sorában jelöljük meg a helyét. Nem is volt ő tanítvány, a maga útját járta 1913-tól, első kiadott művének megjelenésétől kezdve. Mint Kodálynak, neki is a magyar népzene és az új francia zene volt legfőbb szellemi tápláléka, mindkettővel alig húszéves korában ismerkedett meg és mindkettő mellett rendületlenül kitartott haláláig. Nagyon sok barátja volt Franciaországban: zeneszerzők, kritikusok, folkloristák, tudósok, az Akadémián, a Hatok csoportjában, a Rádiónál, az egykori zenei csoportosulásokban (Triton, Sérénade, Ecole de Paris), a Musée de l’Homme és az Egyetem zenei köreiben; legtöbb művének itt volt az ősbemutatója. Míg a Kodályművek csak lassított tempóban jelentek meg Londonban az 50-es években, a párizsi Leduc cég egy egész könyvtárra való Lajtha-művet jelentetett meg a háború óta a magyar hatóságok tudtával és beleegyezésével. E kivételezés (nyilván pénzügyi) okait nem nehéz kitalálni. De ugyanaz a Lajtha László, akinek 30 éven át minden műve párizsi kiadónál jelent meg, 1949 és 1962 közt nem jöhetett Franciaországba. Még 1955-ben sem, amikor pedig az a magyar zene történetében addig egyedülálló megtiszteltetés érte, hogy a Francia Akadémia művészeti osztálya külföldi tagjának választotta, Enesco utódjául. Mint zeneszerző, olyan mesterségbeli tudással rendelkezett, mint kevesen manapság, az énekes és hangszeres, a lírai és drámai, a szimfonikus és kamarazene minden titkát ismerte. Avant-garde-nak indult, de klasszikussá terebélyesedett. Ez a bikaképű és bikavérű magyar — ahogy barátja, Constantin Brailoiu nevezte — senkivel sem bánt keztyűs kézzel. Akik nem ismerték közelről, agresszívnek vélhették, pedig csak keserű volt. Balszerencse és meg nem értés üldözte hazájában egész életén át. Még gimnazista volt, mikor Bartók és Kodály már a főiskolán tanítottak; mire befejezte tanulmányait, kitört az I. világháború, nem mentesült a katonai szolgálat alól; később, a trianoni Magyarország figyelemre se méltatta: nem volt próféta hazájában. Műveit ritkán játszották, nem sokat beszéltek róluk, az Operaház kapui későn nyíltak meg a számára és kevés sikerrel, a Zeneakadémián sohasem kapott katedrát, meg kellett elégednie a Nemzeti Zenedével. A 2. világháború után mintha számára is új korszak kezdődött volna: rövid ideig a Rádió zenei osztályát vezeti, a Néprajzi Múzeumot igazgatja, a Nemzeti Zenede főigazgatója lesz, Kossuth-díjat kap. Az 50-es évek derekán mindebből már semmi sem látszik, mellőzik minduntalan. Visszavonultságának ez az oka, de talán az is, hogy a szívbaj első tüneteinek jelentkezésével érezte, nincs sok vesztenivaló ideje. Csak úgy ontja magából a szimfóniákat, vonósnégyeseket és más, jelentősebbnél jelentősebb műveit. Élete utolsó évében kijöhetett Párizsba. Fiatalosabb és dinamikusabb volt, mint valaha. Tudományos terveiről beszélt, arról, hogy életművének szintézisével tartozik még, nem halhat meg addig, amíg el nem készül vele. Sajnos, ezt az ígéretét már nem válthatta be. Nem mondta ki utolsó szavát és senki sem fogja kimondani helyette. Adósunk maradt, mi is őneki. Azzal, amit férfiszeméremből vagy félénkségből sosem mondtunk ki előtte: hogy mennyire tiszteljük és csodáljuk őt bátorságáért, következetességéért, harckészségéért, bevégzett és be nem végzett műveiért, mennyire együtt érzünk vele keserűségében és optimizmusában. Ma látom csak, milyen közel állt hozzánk és hogy nemcsak tiszteltük, csodáltuk, együtt éreztünk vele, szerettük is. GERGELY JÁNOS 1963 március 1. Tito és az absztrakt festészet Jugoszláviában néhány év óta az absztrakt művészet az uralkodó irányzat, különösen a fiatal nemzedék körében. Az elmúlt hetekben azonban komoly támadások érték, s januárban a jugoszláv ifjúság kongresszusán elmondott beszédében maga Tito marsall kelt ki ellene. A napokban Tito a legismertebb jugoszláv újságírók egy csoportját fogadta. A találkozón az absztrakt művészet kérdése újra szóba került ; a jugoszláv sajtószövetség központi lapja, a „Nasa Stempa” így számol be erről . Tito marsall kifejtette nézeteit az absztrakt művészetről és nevezetesen a festészetről. Sajnálkozva állapította meg, hogy a festészeti díjakat leginkább az absztrakt irányzat képviselői kapják meg . „Ezért egyébként nem a festők a felelősek, ■— mondotta, — hanem azok a kommunista vezetők, akik a művészeti alappal gazdálkodnak.” Tito marsall, magától értetődően, a realista művészetet kedveli, noha „a fényképpel vetekedő műalkotást szintén nem tartja jónak”. A jugoszláv államfő szerint a realista művészek rossz hírneve azoknak köszönhető, akik „tudatlanságukat úgy igyekeznek leplezni, hogy nagy pacákat fröccsentenek a vászonra”. S ha az ország kulturális életében nehézségek mutatkoznak, ez nagy mértékben „a Nyugat káros befolyásának köszönhető”, folytatta Tito, de nyomban hozzá is fűzte : „Ezzel nem akarom azt állítani, hogy most hadjáratot kell indítanunk a Nyugat ellen. Tévedne a Nyugat, ha azt hinné, hogy szavaim a nyugati kultúra ellen irányulnak, hiszen mi magunk is ehhez a kultúrához tartozunk. Művészeink ellen nem foganatosítunk bürokratikus intézkedéseket , ez ellenkeznék a Kommunisták Szövetsége programjával. Azok a művészek, akik absztrakt képeket kívánnak festeni — ám tegyék, de a maguk költségére ! Semmi kivetni valót nem találunk abban, hogy egyes magánemberek megvásárolják a képeiket. De az állam pénzét, a súlyos milliókat nem tékozoljuk ilyen képekre , ezt a leghatározottabban elutasítom ! Tito komoly figyelmeztetéssel fejezte be nyilatkozatát ; hallottam, hogy egyesek, akiket szavaim érzékenyen érintettek, most azt mondogatják : milyen alapon bírálom én a kulturális élet helytelen megnyilvánulásait. Ezek azt tartják, hogy Tito érdemes államfő, de a művészeti kérdésekben kevéssé jártas. Ám az, aki így beszél, nem igen érti, hogy mi a szocializmus, a kommunizmus, a kommunista párt. Az én véleményem nemcsak az ipar vagy a mezőgazdaság kérdéseiben mérvadó, hanem a kulturális kérdésekben is, mivel én a Köztársaság elnöke és a Kommunisták Szövetségének a főtitkára vagyok !” Pronoinik Belomdbam Et?v több mint 120 kepet bemutató modern francia képzőművészeti kiállítás nyílt ment Belorádban. A mesmviten több politikai személyiség a Szerb Tudományos Akadémia néhány tagja, valamint számos művész és a főváros kulturális életének képviselői vettek részt. Szinte valamennyi kiállított mű absztrakt festmény volt. A kiállítást az ismert modernista imroszláv festő, Sztoja Cseles nyitott meg, aki a ..párizsi iskoláról és annak világszerte érvényes hatásáról emlékezett meg. Francia részről Jean Cassou, a párizsi Musée d’Art Moderne igazgatója szólalt fel, ■ s a művészetek fejlődéséről szólt . ..A festők alkotó géniusza mindig szemben találta magát a nyárspolgári ízlés értetlenségével és a hivatalos körök akadémizmusával” — mondotta. Cassou szavait a megnyitó ünnepség hallgatósága lelkes tapssal fogadta.