Irodalmi Ujság, 1965 (16. évfolyam, 1-22. szám)

1965-01-01 / 1. szám

a Zöld Európa Három év leforgása alatt immár harmadszor emelkedik ki győztesen, meghazudtolva a borúlátók jóslatát, az európai egység gondolata a brüsszeli viták viharából. Mint az előző esetekben, a győzelemre most is az utolsó kanyarig kellett várni, hogy a lázas, éjszakákba, sőt haj­nalokba nyúló megbeszélések után a hat európai nemzet képviselői el­fordítsák a ’’mezőgazdasági aka­dályt” a Közös Piac útjáról. A brüsszeli tárgyalófelek a már reménytelennek látszó viták után végül a kijelölt határidőre, decem­ber 15-e hajnalára megegyezésre jutottak a Közös Piac gabona­árait illetően. 1967. július 1-től kezdve, — két és fél évvel korábban, mint ahogy ezt a római szerződés előír­ta, — életbe lép a hat ország egysé­ges mezőgazdasági piaca. A szerző­dés egyelőre a gabonaféleségekről, tojásról, baromfiról és sertésről szól, de valószínű, hogy más ter­mékekre is érvényes lesz. A hat ország küldöttei a Mans­­holt-terv javasolta határidőt egy év­vel eltolták. Ezzel szemben vala­mennyien elfogadták a Közös Piac alelnöke által előirányzott árat : 42,5 német márkát a búza má­zsájáért. Figyelemre méltó, hogy a németek végül is jóváhagyták ezt az árat, s beleegyeztek abba is, hogy a kártérítés összege évről­­évre csökkenjen. A brüsszeli egyez­ménnyel a Közös Piac, az európai gazdasági egység történetének for­dulópontjához érkezett. ’’Elérkez­tünk ahhoz a ponthoz, ahonnan már nincs visszatérés”, mondotta a haj­nali sajtóértekezleten Sicco Mans­halt. A megállapítás lehet banális, de aki a brüsszeli megbeszéléseket figyelemmel kísérte, tudja, hogy az egységes mezőgazdasági politika megszületéséről szólva, súlyos ér­telmet nyer. A szerződést mind a hat nemzet nagy megkönnyebbüléssel és elé­gedetten fogadta. ”A brüsszeli egyezménnyel szélesre nyílt az út az európai politikai egység felé”, állapította meg Erhard kancellár, s elismerését fejezte ki a német kül­döttségnek, amelynek szerepe kü­lönösen jelentős volt a tárgyalás utolsó szakaszában. Hágában öröm­mel vették volna, ha az egyezmény egy évvel korábban lép életbe, de az eredménnyel így is elégedettek voltak. A francia földművelésügyi miniszter, Pisani is határozottan jelentette ki : ”A mezőgazdaságilag egységes Európa olyan jelenség, amelyet megbontani már nem le­het”. Tehette ezt annál inkább hi­szen a megegyezés egyik legfőbb sürgetője és kivitelezője ,s De Gaulle tábornok volt. A brüsszeli egyezmény a hat or­szág mezőgazdaságában nagy vál­tozásokat hozhat. Az eddigi szerző­dések csak arra szolgáltak, hogy szabályozzák az árucsere mecha­nizmusát ; az árak alakítására és a termelés egész struktúrájára nem voltak hatással. Ezentúl azonban lehetőség nyílik az európai paraszt­ság jobb és ésszerűbb „munka­­megosztására”, s ennek minden or­szág hasznát láthatja. Az Európai Közösség december 15-i egyezménye a mezőgazdasági termékek külkereskedelmi árát is szabályozza. A hat állam, amely a genfi tárgyalásokon egységesen képviselteti magát, pontos európai árakat tud felmutatni, amelyeket össze lehet vetni a világpiac árfo­lyamával. De a „Zöld Európa” megszü­letésének a gazdasági eredményen túl politikai jelentősége is van. A gabonaárak megszabása hagyomá­nyosan a nemzeti szuverenitás te­rületére tartozik. Sicco Mansholt, a ’’Zöld Európa” egyik megteremtője viszont elégedetten mondhatta : ”Az Európai Közösségen belül nem beszélhetünk nemzeti mezőgazdasá­gi politikáról. A mezőgazdaságra vonatkozó minden fontos határozat ezentúl Brüsszelben születik majd meg”. A Hatok egysége ma már valóság, s nagy távlatokat nyit meg az Egységes Európa előtt. L.M. INCIDENS VICHYBEN a címe Arthur Miller új színművének, amelyet nagy sikerrel mutattak be New Yorkban. A darab cselek­ménye 194­7-ben játszódik egy francia rendőrőrsön. Thomas Mann és Lukács György Philipp Toynbee hosszú cikkben foglalkozik a londoni Observer 1964. december 20-i számában Lu­kács Györggyel, Thomas Mann műveiről szóló cikkeinek könyv­alakban való megjelenése alkalmá­ból. Toynbee elmondja, hogy az Encounter novemberi száma for­málisan a Nagy Öreg író kitün­tető címében részesítette Lu­kácsot, Stephen Spender megláto­gatta Budapesten s interjút közöl­tek tőle. ’’Lukácsot­­— írja Toynbee — sokan vádolták azzal, hogy en­gedményeket tett a rendszernek, de akár igaz a vád, akár nem, a tény az, hogy Lukács ma az egyet­len marxista irodalmi kritikus, aki megérdemli a nemzetközi irodalmi reputációt.” ’’Nyilvánvaló, tehát veszélyes értelemben —­ folytatja Toynbee — Thomas Mann ideális tárgy a marxista értékelés szempontjából. Nagy regényei, még a történel­miek is, szorosan és tudatosan kapcsolódnak Németország és Eu­rópa társadalmi problémáihoz, a kor nagy kérdéseihez.” ”Az is nyilvánvaló, hogy Tho­mas Mann képes volt arra, hogy műveit a társadalmi és politikai kérdések szűrőjén át lássa és vizs­gálja. Lukács tehát nem követi el azt a gyakori bírálói szemérmet­lenséget, mely megengedi a kriti­kusnak, hogy elmondja a szerző­nek : az voltaképp mit is akart írni vagy gondolni. Mann mélyen politikus író volt egész életén át... Ha Lukács sajnálja, hogy Mann sohasem úgy látta az igazságot, ahogyan Lukács látta, ehhez min­den joga megvan. ...Senki sem vet­heti Lukács szemére, hogy nem közelíti meg tárgyát megfelelő tisztelettel. Lukács felismerte, job­ban, mint sokan Angliában, hogy Mann a huszadik század legna­gyobb regényírója.” ”S mégis Lukács könyvének egésze inkább kicsinyíti, semmint növeli Thomas Mann érdemeit. Ez, szerintem, elkerülhetetlen ha­tása a marxista kritikai módszer­nek, még akkor is, ha — mint Lukács esetében — elkerüli a szo­kásos zsargont s az iskola szab­vány frázisait. Amit Mann min­den csodálójának elleneznie kell e könyvben (kivéve ha maga is mar­xista) nem az, hogy Lukács hazug­ságokat mond Mannról, hanem az, hogy nem mond elég igazságot róla. Az apró részletek, összesítve, ily módon hatalmas hazugsághoz vezetnek.” ”A marxisták kötelezően valla­nak két különböző hitet, melyek­nek szükségképpen konfliktusba kell kerülniük egymással. Egyfelől fenn kell tartaniuk azt a nézetet, hogy minden művészi alkotás tár­sadalmi feltételek terméke, me­lyekhez az író elválaszthatatlanul hozzátartozik ; másfelől, azt tart­ják, hogy egy-egy mű értéke attól függ, hogy a szerző maga milyen mértékben volt tudatában — még­hozzá marxista értelemben — az őt körülvevő társadalmi feltételek­nek. A konfliktus abból a magá­tól értetődő tényből keletkezik, hogy ha mi teljességgel magyaráz­hatók vagyunk társadalmi viszony­lataink alapján, akkor a polgári tudat nem egyéb, mint a polgári lét mellékterméke, következésképp eleve korrumpált.” "Lukács elkerüli ezt a problé­mát azzal, hogy az első feltétele­zést teljességgel elhagyja. Úgy ír, mintha Thomas Mann képes lett volna levetkezni magáról burzsoá korlátozottságait egyszerűen úgy, hogy megérezte őket, —­ vagy leg­alábbis részben tudatában volt je­lenlétüknek. De az igazság az, hogy sem Mann, sem más nem egy színben látja magát vagy a mű­vét. Mann nagyon is jól tudta, hogy származása ’’polgár”, — de számára ez különös elégedettséget, kielégülést jelentett, legalábbis majdnem mindig. Azt is tudta — hogyne tudta volna ? — hogy hazája súlyos társadalmi válságon megy keresztül s hogy könyveinek — az igazság és az emberi méltó­ság kedvéért — foglalkozniok kell ezzel a válsággal. De Thomas Mann többet jelentett Thomas Mann számára, mint a "polgárt”, a ’’németet”. Volt, például fiatal­ember, középkorú férfi, öregember; élt Amerikában, Svájcban, Német­országban. Voltak életének pilla­natai, amikor szembe kellett néz­nie magánéletével. Néha elolvasott egy könyvet, néha egy másikat , egyszer ezt a zenét hallgatta, egy­szer meg azt ; néha dühös volt, néha boldog. A marxizmus felhá­borító hibája, hogy ezeket az em­beri feltételeket teljességgel alá­rendeli egyetlen magyarázó faktor­nak.” "Említettem, hogy Lukács okos ember, aki mindent megtesz, hogy elkerülje tulajdon hitének leg­abszurdabb buktatóit. De ez nem mindig sikerül neki. Az alábbi idé­zet nyugtalanító tisztasággal mu­tatja be, hová vezet érvelésének egésze : ’Egy különös véletlen foly­tán, (ha ilyen véletlenek vannak egyáltalán) éppen akkor fejeztem be a Dr. Fausztusz olvasását, ami­kor nyilvánosságra került a Szov­jetunió Kommunista Pártja Köz­ponti Bizottságának határozata a modern zenéről. Thomas Mann regényében ez a határozat megta­lálja teljes művészi és intellektuá­lis igazolását ! ’’Lukács érvelésének abszurd eredménye az, mintha Mann egyetértett volna azzal a tézissel, hogy az a fajta ’dekadens’ zene, amit a Fausztuszban ábrázol, egy egészséges társadalomban megér­demli a betiltást.” 1. b. Egy ügyvéd halálára MA REGGEL, amint az újsá­gok közt lapozgattam, egy eldu­gott, látszólag jelentéktelen, alig néhány soros kis hírre lettem fi­gyelmes. Az igazat megvallva, a véletlen vezethette szememet, ami­kor a legalább fél kilót nyomó angol vasárnapi újság papírren­getegében, az elméleti cikkek, a fényképek, a női fehérnemű hir­detések útvesztőjében rábukkan­tam. A rövid nekrológ szövege, amely az "Observer” 1964. december 6-i számában jelent meg, így hang­zik : "David Levinson, philadelphiai ügyvéd, aki 1933-ban a Reichs­tag felgyújtásával vádolt áldoza­tokat védte, tegnap, életének hetvenkilencedik évében el­hunyt.” 1934-BEN, MOSZKVÁBAN, egy ködös februári reggelen éppen bo­rotválkoztam, amikor megszólalt a csengő. Két férfi állt az ajtóban. Az egyik barna volt és szemüve­ges, nehéz és rosszul szabott szov­jet gyártmányú felöltőt viselt. A másik, akinek tekintete élénken csillogott, láthatóan külföldön csináltatta ruháját. David Levinson ügyvéd volt, akit Rákosi Mátyás testvére kísért el hozzám. Azért jöttek, hogy egy kitűnő cikk-témát javasoljanak. Újságíró voltam, ki másra tartozhatott vol­na a dolog ? A magyar forradal­mi hadsereg zászlóit kellett volna megtalálni, amelyeket 1848-ban zsákmányoltak az oroszok. Ami Oroszországban hadizsákmánynak számított, a független Magyar­­országnak ereklye lett volna. Hogy ennek a Magyarországnak az élén 1934-ben éppen Horthy tengernagy állt, az ügy lényegén nem sokat változtatott. Látogatóim olyan nagy értéket és érzelmi hatóerőt tulajdonítottak ezeknek a poros és megtépett zászlóknak, hogy abban reménykedtek, kiválthatják velük az illegális magyar kommunista párt főnökét, Rákosi Mátyást, aki ekkor éppen a szegedi ’’Csillag”­­börtönben töltötte büntetését. A csere ötlete Levinsontól szár­mazott, aki mint amerikai ügyvéd szabadon utazhatott, s aki Rákosi védőügyvédjének, Lengyelnek se­gítségével az első lépéseket már meg is tette az ügyben. Ezekben az években elég volt a száma azoknak az ügyvédeknek, értelmiségieknek, újságíróknak, akik, hogy a hitleri rendszer és az Európában több helyütt jelentkező fasizmus ellen harcolhassanak, a kommunisták és az oroszok szol­gálatába álltak. Jómagam is, noha nem szakítottam az úgynevezett polgári lapokkal, nagy lelkesedés­sel dolgoztam az "igaz ügy” ér­dekében. Egy külföldi újság tu­dósítója voltam, de közben, más néven, bejáratos voltam a szovjet pártkörökbe is. Többek között a félhivatalos magyar lapnak, a ’’Pester Lloyd”-nak is dolgoztam (félhivatalos lap volt, mivel néme­tül szerkesztették, s valamennyi kancellárián olvasták), így kerül­tem abba a különös helyzetbe, hogy magában Moszkvában foly­tattam illegális munkát, így pél­dául, amikor egy-egy díszfelvonu­láson a külföldi sajtó képviselőinek fenntartott emelvényen foglaltam helyet, gondosan kerültem szovjet barátaim tekintetét. Amikor pedig a Komintern főnökével akadt va­lami megbeszélni valóm, az utcán adtunk egymásnak találkozót , beszálltam kocsijába, s míg a vá­ros negyedeit jártuk, nyugodtan tárgyalhattunk. A FORRADALMI ZÁSZLÓK és Rákosi kicserélésére vonatkozó ter­vet hamar kidolgoztuk Levinson­nal , elképzeléseinket Kun Béla is jóvá­hagyta. Rám az a feladat várt, hogy két hosszú cikket írjak a ’’Pester Lloyd”-ba, amelyben részletes beszámolót adok majd a zászlókról, feliratokról, rajzaikról, a selymek állapotáról, a golyók nyomáról, stb. Majd az első Moszkvába küldött magyar követet kellett felkeresnem, aki akkor még csak szállodában lakott, hogy meg­hívjam a Forradalmi Múzeumban ebből a célból kiállított zászlók megtekintésére. (A magyar követ hivatásos diplomata volt, Arnóthy­ Jungertnek hívták.) A cikkek valóban meg is jelen­tek, s a magyar követtel is kocsi­ba szálltunk, hogy a Nemzeti Szállodából elmenjünk a néhány méterre lévő Forradalmi Múzeum­ba. A zászlók, amelyek 1848 hő­seit idézték, megtették hatásukat. David Levinson a kulisszák mö­gött serényen tárgyalt, s néhány évig tartó huzavona után, a Mo­­lotov-Ribbentrop paktum mézeshe­teiben, Rákosit végül kiadta a Ma­gyar Kormány. Azt hiszem, nem is kell monda­nom, hogy a németek veresége után ugyanez a Rákosi Mátyás volt az, aki 1956. nyaráig a kom­munista Magyarországon uralko­dott. De százakat és százakat azok közül, akiket önkényuralma alatt a börtönbe vetettek, sem régi zász­lók, sem más ajánlat ellenében nem sikerült kiszabadítani. NYUGODJÉK MOST békében David Levinson, aki oly bátran és célratörően harcolt, hogy a fasiz­mus áldozatait megmentse. Ő sem tudta akkor, mint ahogy jómagam sem, hogyan lesz majd kegyetlen üldöző egyik-másik áldozatból. BAUDY MIKLÓS Irodalmi Újság KARÁCSONY ünnepének alkal­mából a Zürichben székelő ”Sváj­ci Bizottság a spanyolországi poli­tikai amnesztiáért” felhívást adott ki, amelyben kéri a madridi ille­tékeseket, engedjék szabadon a spanyol politikai foglyokat. A fel­hívást, amelyet mintegy kétszáz ismert svájci személyiség, tudósok, országgyűlési képviselők, egyetemi tanárok írtak alá, a bizottság el­küldte a spanyol tájékoztatásügyi miniszternek, Manuel Fraga Iribar­­nenak, kérve, hogy ”változtasson ezen a fájdalmas és tarthatatlan helyzeten”. ”Politikai véleményük hangoz­tatásáért számosan sínylődnek még a spanyol börtönökben”, írja a Svájci Bizottság. Noha a hiva­talos vélemény szerint ”csupán köztörvényi bűncselekményekről van szó ezekben az esetekben”, a Bizottság sajnálattal kénytelen megállapítani, hogy a ”vádlottak valamennyien nem a kormányt tá­mogató pártokhoz vagy szakszer­vezetekhez tartoznak, s bűnük nem más, mint hogy a hivatalos nézetektől eltérő elveket vallottak és terjesztettek". Magyar Kultúrközpont M. T. NOVÁK RUDOLF magyar könyvkereskedése Wien I. Köllnerhofgasse 4. Közel 50 éve a magyar kultúra szolgálatában SZÉPIRODALOM SZAKKÖNYVEK HANGLEMEZEK Mind az öt világrészbe szállítunk könyveket Kérje ingyenes katalógusunkat! 1965. január X. Indonézia Szukarno betegsége komoly for­mában veti fel a kérdést : mi lesz a halála után ? Az indonéz nép­vezér, aki bécsi kúrája után most jávai kastélyában kezelteti magát kínai orvosokkal (akik az idegvég­ződésekbe szürkült tűkkel próbál­ják elűzni a betegséget) és európai orvosokkal,­­akik a tudományhoz közelebb álló módszerekkel próbál­ják gyógyítani krónikus vesebaját) sikerrel vezette népét és állam­­rendszerét a tönk szélére. Harcias kijelentéseiből, miszerint 1965. ja­nuár elsejére ’’szétzúzza” a Maláji Államszövetséget, semmi sem lett. Előbb Algéria, majd Marokkó, Tu­nisz s most Nasszer Egyiptoma is­merte el Malaysiát, s az angolok félreértést nem ismerő határozott­sággal jelentették ki, hogy a há­borús tettekre­­ haditettekkel fog­nak válaszolni. 1964. Szukarno szá­mára tehát a teljes katonai és dip­lomáciai vereség éve volt. Katonái harc nélkül adják meg magukat a maláji partokon, diplomatáit egymásután éri a visszautasítás, az ország gazdaságilag lezüllött, s ő maga halálosan beteg. Mondják, közeli barátait már megkérte, hogy Báli szigetén temessék el, és sírkö­vére ezt írják : Itt nyugszik Karno testvér, az indonéz nép szószólója. Hogy az volt-e, csakhamar kiderül. Hogy az indonéz népnek kevés beleszólása van szószólója tetteibe, az már most is világos. Az utódlás problémája minden­esetre nagyon is közelinek látszik. A küzdelem a 3 milliós kommunista párt főtitkára, Aidit s a hadsereg parancsoka, Nasution tábornok kö­zött folyik. Az egyik lehetőség, hogy a 3000 szigetből álló ország, a dina­mikus, de balsikeres vezér halá­lakor 3000 részre hullik szét ; a másik, hogy Nasutionnak sikerül a hadsereg segítségével leküzdenie a kommunista veszélyt ; a harma­dik a kommunista hatalomátvétel. Ha Nasution elbukik, feltételezhető, hogy Szumatra és Celebesz az egyre jobban megerősödő Malaysiához csatlakozik majd, s így beteljesül az a rémálom, amitől Szukarno egész életében rettegett Ügyessége és tehetsége, mellyel a széthullott szigetvilágot egyesíteni tudta, egyszersmind — mint látjuk s talán már ő is látja — megteremtette a bomlás és a kommunista diktatúra feltételeit.

Next