Irodalmi Ujság, 1965 (16. évfolyam, 1-22. szám)
1965-01-01 / 1. szám
a Zöld Európa Három év leforgása alatt immár harmadszor emelkedik ki győztesen, meghazudtolva a borúlátók jóslatát, az európai egység gondolata a brüsszeli viták viharából. Mint az előző esetekben, a győzelemre most is az utolsó kanyarig kellett várni, hogy a lázas, éjszakákba, sőt hajnalokba nyúló megbeszélések után a hat európai nemzet képviselői elfordítsák a ’’mezőgazdasági akadályt” a Közös Piac útjáról. A brüsszeli tárgyalófelek a már reménytelennek látszó viták után végül a kijelölt határidőre, december 15-e hajnalára megegyezésre jutottak a Közös Piac gabonaárait illetően. 1967. július 1-től kezdve, — két és fél évvel korábban, mint ahogy ezt a római szerződés előírta, — életbe lép a hat ország egységes mezőgazdasági piaca. A szerződés egyelőre a gabonaféleségekről, tojásról, baromfiról és sertésről szól, de valószínű, hogy más termékekre is érvényes lesz. A hat ország küldöttei a Mansholt-terv javasolta határidőt egy évvel eltolták. Ezzel szemben valamennyien elfogadták a Közös Piac alelnöke által előirányzott árat : 42,5 német márkát a búza mázsájáért. Figyelemre méltó, hogy a németek végül is jóváhagyták ezt az árat, s beleegyeztek abba is, hogy a kártérítés összege évrőlévre csökkenjen. A brüsszeli egyezménnyel a Közös Piac, az európai gazdasági egység történetének fordulópontjához érkezett. ’’Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahonnan már nincs visszatérés”, mondotta a hajnali sajtóértekezleten Sicco Manshalt. A megállapítás lehet banális, de aki a brüsszeli megbeszéléseket figyelemmel kísérte, tudja, hogy az egységes mezőgazdasági politika megszületéséről szólva, súlyos értelmet nyer. A szerződést mind a hat nemzet nagy megkönnyebbüléssel és elégedetten fogadta. ”A brüsszeli egyezménnyel szélesre nyílt az út az európai politikai egység felé”, állapította meg Erhard kancellár, s elismerését fejezte ki a német küldöttségnek, amelynek szerepe különösen jelentős volt a tárgyalás utolsó szakaszában. Hágában örömmel vették volna, ha az egyezmény egy évvel korábban lép életbe, de az eredménnyel így is elégedettek voltak. A francia földművelésügyi miniszter, Pisani is határozottan jelentette ki : ”A mezőgazdaságilag egységes Európa olyan jelenség, amelyet megbontani már nem lehet”. Tehette ezt annál inkább hiszen a megegyezés egyik legfőbb sürgetője és kivitelezője ,s De Gaulle tábornok volt. A brüsszeli egyezmény a hat ország mezőgazdaságában nagy változásokat hozhat. Az eddigi szerződések csak arra szolgáltak, hogy szabályozzák az árucsere mechanizmusát ; az árak alakítására és a termelés egész struktúrájára nem voltak hatással. Ezentúl azonban lehetőség nyílik az európai parasztság jobb és ésszerűbb „munkamegosztására”, s ennek minden ország hasznát láthatja. Az Európai Közösség december 15-i egyezménye a mezőgazdasági termékek külkereskedelmi árát is szabályozza. A hat állam, amely a genfi tárgyalásokon egységesen képviselteti magát, pontos európai árakat tud felmutatni, amelyeket össze lehet vetni a világpiac árfolyamával. De a „Zöld Európa” megszületésének a gazdasági eredményen túl politikai jelentősége is van. A gabonaárak megszabása hagyományosan a nemzeti szuverenitás területére tartozik. Sicco Mansholt, a ’’Zöld Európa” egyik megteremtője viszont elégedetten mondhatta : ”Az Európai Közösségen belül nem beszélhetünk nemzeti mezőgazdasági politikáról. A mezőgazdaságra vonatkozó minden fontos határozat ezentúl Brüsszelben születik majd meg”. A Hatok egysége ma már valóság, s nagy távlatokat nyit meg az Egységes Európa előtt. L.M. INCIDENS VICHYBEN a címe Arthur Miller új színművének, amelyet nagy sikerrel mutattak be New Yorkban. A darab cselekménye 1947-ben játszódik egy francia rendőrőrsön. Thomas Mann és Lukács György Philipp Toynbee hosszú cikkben foglalkozik a londoni Observer 1964. december 20-i számában Lukács Györggyel, Thomas Mann műveiről szóló cikkeinek könyvalakban való megjelenése alkalmából. Toynbee elmondja, hogy az Encounter novemberi száma formálisan a Nagy Öreg író kitüntető címében részesítette Lukácsot, Stephen Spender meglátogatta Budapesten s interjút közöltek tőle. ’’Lukácsot— írja Toynbee — sokan vádolták azzal, hogy engedményeket tett a rendszernek, de akár igaz a vád, akár nem, a tény az, hogy Lukács ma az egyetlen marxista irodalmi kritikus, aki megérdemli a nemzetközi irodalmi reputációt.” ’’Nyilvánvaló, tehát veszélyes értelemben — folytatja Toynbee — Thomas Mann ideális tárgy a marxista értékelés szempontjából. Nagy regényei, még a történelmiek is, szorosan és tudatosan kapcsolódnak Németország és Európa társadalmi problémáihoz, a kor nagy kérdéseihez.” ”Az is nyilvánvaló, hogy Thomas Mann képes volt arra, hogy műveit a társadalmi és politikai kérdések szűrőjén át lássa és vizsgálja. Lukács tehát nem követi el azt a gyakori bírálói szemérmetlenséget, mely megengedi a kritikusnak, hogy elmondja a szerzőnek : az voltaképp mit is akart írni vagy gondolni. Mann mélyen politikus író volt egész életén át... Ha Lukács sajnálja, hogy Mann sohasem úgy látta az igazságot, ahogyan Lukács látta, ehhez minden joga megvan. ...Senki sem vetheti Lukács szemére, hogy nem közelíti meg tárgyát megfelelő tisztelettel. Lukács felismerte, jobban, mint sokan Angliában, hogy Mann a huszadik század legnagyobb regényírója.” ”S mégis Lukács könyvének egésze inkább kicsinyíti, semmint növeli Thomas Mann érdemeit. Ez, szerintem, elkerülhetetlen hatása a marxista kritikai módszernek, még akkor is, ha — mint Lukács esetében — elkerüli a szokásos zsargont s az iskola szabvány frázisait. Amit Mann minden csodálójának elleneznie kell e könyvben (kivéve ha maga is marxista) nem az, hogy Lukács hazugságokat mond Mannról, hanem az, hogy nem mond elég igazságot róla. Az apró részletek, összesítve, ily módon hatalmas hazugsághoz vezetnek.” ”A marxisták kötelezően vallanak két különböző hitet, melyeknek szükségképpen konfliktusba kell kerülniük egymással. Egyfelől fenn kell tartaniuk azt a nézetet, hogy minden művészi alkotás társadalmi feltételek terméke, melyekhez az író elválaszthatatlanul hozzátartozik ; másfelől, azt tartják, hogy egy-egy mű értéke attól függ, hogy a szerző maga milyen mértékben volt tudatában — méghozzá marxista értelemben — az őt körülvevő társadalmi feltételeknek. A konfliktus abból a magától értetődő tényből keletkezik, hogy ha mi teljességgel magyarázhatók vagyunk társadalmi viszonylataink alapján, akkor a polgári tudat nem egyéb, mint a polgári lét mellékterméke, következésképp eleve korrumpált.” "Lukács elkerüli ezt a problémát azzal, hogy az első feltételezést teljességgel elhagyja. Úgy ír, mintha Thomas Mann képes lett volna levetkezni magáról burzsoá korlátozottságait egyszerűen úgy, hogy megérezte őket, — vagy legalábbis részben tudatában volt jelenlétüknek. De az igazság az, hogy sem Mann, sem más nem egy színben látja magát vagy a művét. Mann nagyon is jól tudta, hogy származása ’’polgár”, — de számára ez különös elégedettséget, kielégülést jelentett, legalábbis majdnem mindig. Azt is tudta — hogyne tudta volna ? — hogy hazája súlyos társadalmi válságon megy keresztül s hogy könyveinek — az igazság és az emberi méltóság kedvéért — foglalkozniok kell ezzel a válsággal. De Thomas Mann többet jelentett Thomas Mann számára, mint a "polgárt”, a ’’németet”. Volt, például fiatalember, középkorú férfi, öregember; élt Amerikában, Svájcban, Németországban. Voltak életének pillanatai, amikor szembe kellett néznie magánéletével. Néha elolvasott egy könyvet, néha egy másikat , egyszer ezt a zenét hallgatta, egyszer meg azt ; néha dühös volt, néha boldog. A marxizmus felháborító hibája, hogy ezeket az emberi feltételeket teljességgel alárendeli egyetlen magyarázó faktornak.” "Említettem, hogy Lukács okos ember, aki mindent megtesz, hogy elkerülje tulajdon hitének legabszurdabb buktatóit. De ez nem mindig sikerül neki. Az alábbi idézet nyugtalanító tisztasággal mutatja be, hová vezet érvelésének egésze : ’Egy különös véletlen folytán, (ha ilyen véletlenek vannak egyáltalán) éppen akkor fejeztem be a Dr. Fausztusz olvasását, amikor nyilvánosságra került a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának határozata a modern zenéről. Thomas Mann regényében ez a határozat megtalálja teljes művészi és intellektuális igazolását ! ’’Lukács érvelésének abszurd eredménye az, mintha Mann egyetértett volna azzal a tézissel, hogy az a fajta ’dekadens’ zene, amit a Fausztuszban ábrázol, egy egészséges társadalomban megérdemli a betiltást.” 1. b. Egy ügyvéd halálára MA REGGEL, amint az újságok közt lapozgattam, egy eldugott, látszólag jelentéktelen, alig néhány soros kis hírre lettem figyelmes. Az igazat megvallva, a véletlen vezethette szememet, amikor a legalább fél kilót nyomó angol vasárnapi újság papírrengetegében, az elméleti cikkek, a fényképek, a női fehérnemű hirdetések útvesztőjében rábukkantam. A rövid nekrológ szövege, amely az "Observer” 1964. december 6-i számában jelent meg, így hangzik : "David Levinson, philadelphiai ügyvéd, aki 1933-ban a Reichstag felgyújtásával vádolt áldozatokat védte, tegnap, életének hetvenkilencedik évében elhunyt.” 1934-BEN, MOSZKVÁBAN, egy ködös februári reggelen éppen borotválkoztam, amikor megszólalt a csengő. Két férfi állt az ajtóban. Az egyik barna volt és szemüveges, nehéz és rosszul szabott szovjet gyártmányú felöltőt viselt. A másik, akinek tekintete élénken csillogott, láthatóan külföldön csináltatta ruháját. David Levinson ügyvéd volt, akit Rákosi Mátyás testvére kísért el hozzám. Azért jöttek, hogy egy kitűnő cikk-témát javasoljanak. Újságíró voltam, ki másra tartozhatott volna a dolog ? A magyar forradalmi hadsereg zászlóit kellett volna megtalálni, amelyeket 1848-ban zsákmányoltak az oroszok. Ami Oroszországban hadizsákmánynak számított, a független Magyarországnak ereklye lett volna. Hogy ennek a Magyarországnak az élén 1934-ben éppen Horthy tengernagy állt, az ügy lényegén nem sokat változtatott. Látogatóim olyan nagy értéket és érzelmi hatóerőt tulajdonítottak ezeknek a poros és megtépett zászlóknak, hogy abban reménykedtek, kiválthatják velük az illegális magyar kommunista párt főnökét, Rákosi Mátyást, aki ekkor éppen a szegedi ’’Csillag”börtönben töltötte büntetését. A csere ötlete Levinsontól származott, aki mint amerikai ügyvéd szabadon utazhatott, s aki Rákosi védőügyvédjének, Lengyelnek segítségével az első lépéseket már meg is tette az ügyben. Ezekben az években elég volt a száma azoknak az ügyvédeknek, értelmiségieknek, újságíróknak, akik, hogy a hitleri rendszer és az Európában több helyütt jelentkező fasizmus ellen harcolhassanak, a kommunisták és az oroszok szolgálatába álltak. Jómagam is, noha nem szakítottam az úgynevezett polgári lapokkal, nagy lelkesedéssel dolgoztam az "igaz ügy” érdekében. Egy külföldi újság tudósítója voltam, de közben, más néven, bejáratos voltam a szovjet pártkörökbe is. Többek között a félhivatalos magyar lapnak, a ’’Pester Lloyd”-nak is dolgoztam (félhivatalos lap volt, mivel németül szerkesztették, s valamennyi kancellárián olvasták), így kerültem abba a különös helyzetbe, hogy magában Moszkvában folytattam illegális munkát, így például, amikor egy-egy díszfelvonuláson a külföldi sajtó képviselőinek fenntartott emelvényen foglaltam helyet, gondosan kerültem szovjet barátaim tekintetét. Amikor pedig a Komintern főnökével akadt valami megbeszélni valóm, az utcán adtunk egymásnak találkozót , beszálltam kocsijába, s míg a város negyedeit jártuk, nyugodtan tárgyalhattunk. A FORRADALMI ZÁSZLÓK és Rákosi kicserélésére vonatkozó tervet hamar kidolgoztuk Levinsonnal , elképzeléseinket Kun Béla is jóváhagyta. Rám az a feladat várt, hogy két hosszú cikket írjak a ’’Pester Lloyd”-ba, amelyben részletes beszámolót adok majd a zászlókról, feliratokról, rajzaikról, a selymek állapotáról, a golyók nyomáról, stb. Majd az első Moszkvába küldött magyar követet kellett felkeresnem, aki akkor még csak szállodában lakott, hogy meghívjam a Forradalmi Múzeumban ebből a célból kiállított zászlók megtekintésére. (A magyar követ hivatásos diplomata volt, Arnóthy Jungertnek hívták.) A cikkek valóban meg is jelentek, s a magyar követtel is kocsiba szálltunk, hogy a Nemzeti Szállodából elmenjünk a néhány méterre lévő Forradalmi Múzeumba. A zászlók, amelyek 1848 hőseit idézték, megtették hatásukat. David Levinson a kulisszák mögött serényen tárgyalt, s néhány évig tartó huzavona után, a Molotov-Ribbentrop paktum mézesheteiben, Rákosit végül kiadta a Magyar Kormány. Azt hiszem, nem is kell mondanom, hogy a németek veresége után ugyanez a Rákosi Mátyás volt az, aki 1956. nyaráig a kommunista Magyarországon uralkodott. De százakat és százakat azok közül, akiket önkényuralma alatt a börtönbe vetettek, sem régi zászlók, sem más ajánlat ellenében nem sikerült kiszabadítani. NYUGODJÉK MOST békében David Levinson, aki oly bátran és célratörően harcolt, hogy a fasizmus áldozatait megmentse. Ő sem tudta akkor, mint ahogy jómagam sem, hogyan lesz majd kegyetlen üldöző egyik-másik áldozatból. BAUDY MIKLÓS Irodalmi Újság KARÁCSONY ünnepének alkalmából a Zürichben székelő ”Svájci Bizottság a spanyolországi politikai amnesztiáért” felhívást adott ki, amelyben kéri a madridi illetékeseket, engedjék szabadon a spanyol politikai foglyokat. A felhívást, amelyet mintegy kétszáz ismert svájci személyiség, tudósok, országgyűlési képviselők, egyetemi tanárok írtak alá, a bizottság elküldte a spanyol tájékoztatásügyi miniszternek, Manuel Fraga Iribarnenak, kérve, hogy ”változtasson ezen a fájdalmas és tarthatatlan helyzeten”. ”Politikai véleményük hangoztatásáért számosan sínylődnek még a spanyol börtönökben”, írja a Svájci Bizottság. Noha a hivatalos vélemény szerint ”csupán köztörvényi bűncselekményekről van szó ezekben az esetekben”, a Bizottság sajnálattal kénytelen megállapítani, hogy a ”vádlottak valamennyien nem a kormányt támogató pártokhoz vagy szakszervezetekhez tartoznak, s bűnük nem más, mint hogy a hivatalos nézetektől eltérő elveket vallottak és terjesztettek". Magyar Kultúrközpont M. T. NOVÁK RUDOLF magyar könyvkereskedése Wien I. Köllnerhofgasse 4. Közel 50 éve a magyar kultúra szolgálatában SZÉPIRODALOM SZAKKÖNYVEK HANGLEMEZEK Mind az öt világrészbe szállítunk könyveket Kérje ingyenes katalógusunkat! 1965. január X. Indonézia Szukarno betegsége komoly formában veti fel a kérdést : mi lesz a halála után ? Az indonéz népvezér, aki bécsi kúrája után most jávai kastélyában kezelteti magát kínai orvosokkal (akik az idegvégződésekbe szürkült tűkkel próbálják elűzni a betegséget) és európai orvosokkal,akik a tudományhoz közelebb álló módszerekkel próbálják gyógyítani krónikus vesebaját) sikerrel vezette népét és államrendszerét a tönk szélére. Harcias kijelentéseiből, miszerint 1965. január elsejére ’’szétzúzza” a Maláji Államszövetséget, semmi sem lett. Előbb Algéria, majd Marokkó, Tunisz s most Nasszer Egyiptoma ismerte el Malaysiát, s az angolok félreértést nem ismerő határozottsággal jelentették ki, hogy a háborús tettekre haditettekkel fognak válaszolni. 1964. Szukarno számára tehát a teljes katonai és diplomáciai vereség éve volt. Katonái harc nélkül adják meg magukat a maláji partokon, diplomatáit egymásután éri a visszautasítás, az ország gazdaságilag lezüllött, s ő maga halálosan beteg. Mondják, közeli barátait már megkérte, hogy Báli szigetén temessék el, és sírkövére ezt írják : Itt nyugszik Karno testvér, az indonéz nép szószólója. Hogy az volt-e, csakhamar kiderül. Hogy az indonéz népnek kevés beleszólása van szószólója tetteibe, az már most is világos. Az utódlás problémája mindenesetre nagyon is közelinek látszik. A küzdelem a 3 milliós kommunista párt főtitkára, Aidit s a hadsereg parancsoka, Nasution tábornok között folyik. Az egyik lehetőség, hogy a 3000 szigetből álló ország, a dinamikus, de balsikeres vezér halálakor 3000 részre hullik szét ; a másik, hogy Nasutionnak sikerül a hadsereg segítségével leküzdenie a kommunista veszélyt ; a harmadik a kommunista hatalomátvétel. Ha Nasution elbukik, feltételezhető, hogy Szumatra és Celebesz az egyre jobban megerősödő Malaysiához csatlakozik majd, s így beteljesül az a rémálom, amitől Szukarno egész életében rettegett Ügyessége és tehetsége, mellyel a széthullott szigetvilágot egyesíteni tudta, egyszersmind — mint látjuk s talán már ő is látja — megteremtette a bomlás és a kommunista diktatúra feltételeit.