Irodalmi Ujság, 1966 (17. évfolyam, 1-19. szám)

1966-01-15 / 1. szám

XVII. évfolyam I. szám A MAGYAR ÍRÓK LAPJA GYŐZELMI JELENTÉS ABBAN a külföldi ihletésű ag­resszióban, amelyet változó mód­szerekkel, de változatlan követke­zetességet immár tizedik eszten­deje folytat, a Kádár-rendszer újabb, jelentős győzelmet aratott javíthatatlan és megátalkodott el­lensége, a magyar nép fölött. Ezút­tal nem a nemzeti függetlenség, a vélemény- és szólásszabadság, vagy a kulturális fejlődés, hanem az életszínvonal nehezen kiépített sáncaiból sikerült több millió dol­gozót kivennie és meghátrálásra kényszerítenie. Ilyen méretű dia­dalt utoljára csak az ötvenes évek végén arattak, akkor, amikor új­jászervezték a muszáj-szövetkezete­­ket és a parasztok megnyomorítá­­sának útján tettek mérföldes lépést előre ; most a tűz a munkásosz­tály és a fizetéses alkalmazottak, az értelmiségiek, a kisiparosok, a kiskereskedők, a nyugdíjukból már eddig is sínylődő öregek ellen irányult és nyugodtan elmondhat­juk : telitalálat volt. Az új eszten­dőben milliók és milliók fognak rosszabbul élni mint eddig. GYŐZELMI JELENTÉSÉT a hazai közgazdaság vezérkara az 1966-os terv formájában hozta nyilvánosságra. Ebből a tervből a dolgozók megtudhatták, hogy : 1966. február 1-től átlagosan 30 százalékkal emelkedik a sertéshús és átlagosan 50 százalékkal a mar­hahús ára, ezzel összefüggésben a húskészítmények, továbbá 15-19 százalékkal a tejtermékek fogyasz­tói ára. Az ezekhez kapcsolódó vendéglői és üzemi konyhai árak is magasabbak lesznek. 1966. április 1-től átlagban 25 százalékkal felemelik a szilárd tüzelőanyagok, (szén, brikett, fa, koksz) fogyasztói árát. Emelkedik a központi és a távfűtés díja. 1966. június 1-től felemelik a villamos és az autóbuszjegyek árát. A havi 1.700 forintot meghaladó keresetek után 1966. február 1-től progresszíven növekvő nyugdíjjáru­lék kerül bevezetésre. Felemelik a kisiparosok, a kis­kereskedők és a szabadfoglalkozá­súak jövedelemadóját. A jövedelmeket csökkentő intéz­kedések együttes kihatását 3 mil­liárd forintra becsülik, azaz az Állam mindazoktól, akiket a fenti intézkedések érintenek, az 1966-os esztendőben összesen 3 milliárd forintot vesz el. Hogy a legyőzöttség érzését a népben kissé enyhítsék, bizonyos, ellenkező irányú intézkedéseket is bejelentettek, így 300.000 munkás­nak, (a munkásosztály töredéké­nek), egyes főművezetőknek és művezetőknek, az építkezéseken dolgozóknak, a pedagógusoknak, egyes egészségügyi és belkereske­delmi dolgozóknak béremelést ígérnek, (hogy milyen méretűt, az nem derül ki a tervből), a zsír árát 20, a szalonnafélékét 11 százalék­­­kal, a textilárukét és a ruházati cikkekét 8-25 százalékkal leszállí­tották, stb. Ezeknek az úgyneve­zett jövedelemnövelő intézkedések­nek az összhatása állítólag ugyan­csak 3 milliárd forint. De a Terv­hez fűzött hivatalos kommentá­rokból világosan kiderül, hogy a kedvező intézkedések csak arra jók, hogy a leggyengébben kereső rétegeknél úgy-ahogy semlegesítsék a kedvezőtlenek hatását ; a lakos­ság többségénél a változások ösz­­szessége kétségtelenül életszínvo­nal-csökkenést von majd maga után.• AZ ÉLETBELÉPŐ SZIGORÍ­TÁSOK legfőbb magyarázata, a párt és a kormány vezetői szerint az, hogy mostantól kezdve a mező­­gazdaságot kell jobban támogatni, fel kell emelni az állatok, egyes állati termékek és növényféleségek felvásárlási árát, a termelőszövet­kezeti tagok társadalombiztosítási ellátását és családi pótlékát közelíteni kell a munkásokéhoz. Ezzel kapcsolatosan azután Kádár és társai most hirtelen olyan sötét és megdöbbentő képet festenek a magyar falu eddigi helyzetéről, hogy ha ugyanezt egy hónappal korábban a hazai magyar írók vagy az emigráció tette volna meg, akkor a mai valóságfeltárók azon­nal a szocializmusellenesség, a rá­galmazás bélyegét sütötték volna rá. Megtudjuk például, hogy­­a termelőszövetkezetek nem képesek arra, hogy a termelésből elért jö­vedelmükből pótolják az elhasz­nálódott termelőeszközöket és sa­ját erőforrásból jobban hozzájá­ruljanak a termelés bővítéséhez szükséges új beruházásokhoz” (’Népszabadság’, 1965. december 19.) . "Az országban évek óta hús­­hiány van, a hizlalás nem fizető­dön ki”, a szarvasmarhaállomá­nyunk 1965-ben ugyanannyi, mint 30 évvel ezelőtt, 1935-ben volt, (’Népszabadság’, 1965. december 21.) ; ’’Hosszét évek óta kínlódunk, a mezőgazdasági termelés növeke­dése mégsem kielégítő. Az oka : nem fizettük meg a termékek ön­költségét sem... A szocialista mező­gazdasági üzemekben dolgozó pa­rasztságnak a reáljövedelme jóval kisebb a bérből és fizetésből élőké­nél ... Ez az oka annak, hogy a fiatalok otthagyják a mezőgazda­­­gi munkát, és ennek következté­ben ma a termelőszövetkezeti ta­gok átlagos életkora 54 év.” (’Ma­gyar Nemzet’, 1965. december 25.); ”A termelőszövetkezeti tagság el­öregedésének folyamata évről évre súlyosabb helyzetet teremt, a pa­rasztfiatalok túlzott ütemű város­ba özönlését mindeddig nem lehe­tett lényegesen feltartóztatni. Ha ennek a folyamatnak nem vetünk gátat, annak beláthatatlan követ­kezményei lennének.” (’Népsza­badság’, 1965. december 25.) ; a most befejezésre került ötéves terv­ben az életszínvonal is, a mező­gazdasági termelés is a tervezett­el kisebb mértékben növekedett. (’Népszabadság’, 1966. január 1.) A húst és a tejet a szövetkezeti gazdaságok többsége ráfizetéssel termeli. A szövetkezeti parasztság­nak kereken a fele, a háztáji jö­vedelmet is beleszámítva, havi 1000 forintot vagy annál is keve­sebbet keres. A szövetkezetekben a dolgozó parasztságnak a kisebb­sége találta csak meg a számítá­sát... (’Magyar Nemzet’, 1966. ja­­ nuár 4.)• RÖVIDEN : a magyar mezőgaz­daság csődbe jutott. Keveset és drágán termel, a parasztok rosszul élnek, a fiatalok menekülnek a fa­luról. Miért ? A válasz világos : az erőszakos kolhozosítás miatt. Sem 1945 és 48, sem 1957 és 59 között ilyen problémák nem vol­tak ; mindezek a bajok csak akkor jelentkeztek, (a legélesebben 1953- ban és mostan), amikor a parasz­tokat már évek óta behajszolták a szövetkezetekbe és azok a tartalé­kok, amelyek a szabadabb gaz­dálkodás időszakában felgyűltek, ismételten kiapadtak. A megoldás egyszerű volna : vissza kellene adni a parasztoknak a földet, a rosszul dolgozó szövetkezeteket fel kellene oszlatni, s új szövetkeze­teket majd akkor alakítani, ha en­nek az anyagi, gépesítési feltételei megvannak s ha ezt a parasztok maguk is akarják. Azaz : vissza kellene térni Nagy Imre 1953-as kormány­programjához. A Szov­jetunióban, mint tudjuk, évtizedek óta folyik a toldozgatás-foldozga­tás, az egyik lyuknak a másikkal való betömése, a kolhozrendszer mégis permanens válságban van ; fél évszázaddal a szovjet állam megalapítása után az egész világ a tanúja annak, hogy ha egyik­másik évben sem vásárolnának Nyugaton gabonát a Kreml veze­tői, akkor — saját bevallásuk sze­rint — milliók halnának éhen or­szágukban. És éppen ezt a terme­lési módszert kellett a magyar falura rákényszeríteni! Tüneti kezelés itt alapos javulást nem hozhat. A rendszert kell, úgy, ahogy van, megváltoztatni. Er­re azonban a mai vezetőgárda, konoksága, korlátoltsága és dog­­matizmusa miatt, képtelen. Ehe­lyett a kényelmesebb, vagy leg­alábbis a számukra kényel­mesebbnek tűnő, (mert eddigi kudarc-módszereik nyílt megtaga­dásával és megváltoztatásával nem járó) megoldást választották. Ed­dig a parasztságot tették tönkre, most — gyógyírként — a mun­kásosztályt és a fizetéses alkalma­zottakat, a szabadfoglalkozásúakat nyomorítják meg. S ha legalább a parasztoknak ettől megjavulna a helyzetük! De erről szó sincsen. A ’’Népszabad­ság” december 19-i száma félreért­hetetlenül tudomására adta a falu népének, hogy hibát követne el, ha vérmes reményeket táplálna . "Meg kell mondani, hogy a felvá­sárlási ár emelésének nagyobb ré­sze — mintegy háromnegyede — nem a parasztság életszínvonalá­nak közvetlen emelését szolgálja, hanem a termelőszövetkezetek tu­lajdonában lévő gépi felszerelés sa­ját erőből történő felújításához nyújt fedezetet. Az új felvásárlási árak valószínűleg csak a későbbi években növelik nagyobb mérték­ben a parasztság életszínvonalát.” Tehát : a városi lakosság életní­vóját most, azonnal, haladék nél­kül leszállítják, de a falusi lakos­ság életszínvonalának emelése csak ígéret, amelynek beváltására évek múlva kerül majd sor. Ha sor ke­rül. Mert a bökkenő éppen itt van, ígéret bőven volt a mostani ötéves tervben is az életszínvonal és a mezőgazdasági termelés nagy­méretű emelésére , most aztán beismerik, hogy nem tudták őket beváltani. Mi a biztosíték arra, hogy a parasztságnak tett újabb ígéreteiket valóra váltják ? Mi a biztosíték arra, hogy azok a hoz­zá nem értő, vidéki iparoslegények­ből és városi kereskedősegédekből nemzetvezetővé előlépett politikai és gazdasági dilettánsok, akik 7-8 évvel ezelőtt a most sárba ránga­­tott intézkedésekre esküdöztek, hogy azok milyen szépek és mi­lyen jók, milyen nagyszerű ered­ményeket hoznak majd 7-8 év múl­va,­­ ugyanezek a bot-, vagy még inkább : szovjet tank-csinálta szakértők néhány év múlva nem a mostani intézkedéseikről fog­ják-e megállapítani, hogy bizony, sajnos, ejnye, ezek is elhibázottak voltak. Ellenőrzésnek és beleszólás­nak lehetősége nincsen, szabad vá­lasztásokon a hibázó vezetőket megbuktatni nem lehet, az áreme­lések és bércsökkentések ellen a munkások sztrájkkal nem tiltakoz­hatnak, a népet újra és újra kész tények elé állítják , felelőtlen já­tékaikban tízmillió magyar meg­annyi kísérleti nyúlnak számít. JELLEMZŐ ERRE az a tapin­tat is, hogy a drákói rendszabályo­kat éppen Karácsony küszöbén hozták az ország tudomására. Hadd ünnepeljenek jól az embe­rek. A néplélek e kitűnő ismerői arra hivatkoztak, hogy —­ a ma­gyar nép felnőtt! "Ezt a felnőttsé­get szem előtt tartva, — írja 1965 december 20-i számában az ’’Esti Hírlap”, — jelentették be az in­tézkedéseket az ünnep előtt...” Kell-e ennél hízelgőbb elismerés a magyar népnek ? Mert arra ugyan még nem felnőtt, hogy szovjet megszállás nélkül tudjon élni, ar­ra sem, hogy maga válassza meg a vezetőit, arra sem, hogy szaba­don, pártellenőrzés nélkül írhas­son, beszélhessen, publikálhasson újságokat, könyveket,­­ de arra már határozottan megérett, hogy a keserű pirulát ne csak lenyelje, de Karácsony előtt nyelje le. Még néhány ilyen bizonyíték a felnőtt­ségünk mellett, s beleroskad az egész ország. A HAZAI SAJTÓBÓL azonban kiderül, hogy eléggé nem sajnál­ható módon akadnak még otthon gyermeteg lelkek is. Ezek ’’megle­petéssel”, ’’aggodalommal”, ’’meg­zavarodva”, sőt mi több : ’’meg nem értéssel” fogadták a szigorító intézkedéseket. Fejlődésükben el­maradva nem tudják megérteni, milyen jó is nekik az, hogy ezen­túl rosszabbul élhetnek. Ezek az ’’éretlenek” felvetik azt a nyilván teljesen nevetséges kér­dést, hogy nem lehetne-e a falut úgy segíteni, hogy közben a vá­rosnak se ártsanak? Felvetik azt is, hogy nem lehetne-e például a mezőgazdaság fejlesztéséhez szük­séges összegeket úgy előteremteni, hogy nem a munkásosztály élet­­színvonalán, hanem a hadseregre költött milliárdokon takarékoskod­nék az állam? Megkérdezik : ho­gyan függ össze a munkás-paraszt szövetség sokat hangoztatott elvé­vel, hogy hol a munkásosztályt játsszák ki a parasztok ellen, hol megfordítva ? Megkérdezik azt is, miként van az, hogy a marxi­leuiai ideológia egyik alaptanítása a dolgozók életszínvonalának fo­lyamatos emelése és most mégis lenyomják az életszínvonalat? • EZEK, s az ehhez hasonló kér­dések nem maradnak válaszolatla­­ i-------------------------------------------- nál. A kommunista párt egész agy­trösztje munkába állt, hogy az éretlen és értetlen kérdezőskö­­dőket felvilágosítsa. Kádár János, a haza legnagyobbja, Fock Jenő, a legfőbb gazdasági vezető, Szir­mai István, a fő ideológus, Ko­mócsin Zoltán, a fő propagandis­ta, Gáspár Sándor, a szakszerveze­tek főnöke — mert ha jólétben van is, főnökökben nincs hiány, — egymásután jelentettek meg cikke­ket, adtak nyilatkozatokat, nemes versenyre kelve, ki tudja a legjob­ban megmagyarázni a megma­gyarázhatatlan bizonyítványt. Ér­velésük színvonala pontos tükre a magyarországi kommunista párt jelenlegi szellemi színvonalának. Komócsin Zoltán azokat okítot­ta ki, akik a hadseregen szeretné­nek spórolni : ”A honvédelmi költ­ségekből elvonni a nemzetközi helyzet jelenlegi kiéleződött idő­szakában, az imperialista fegyveres agresszió növekedése idején nem lehet”. Hogy Magyarországot sem­miféle fegyveres agresszió nem fenyegeti, de ha fenyegetné is : az atomfegyverek korában úgyis egy­­remegy, hány katonánk és hány géppuskánk vagy tankunk van, — ez az érvelésben nem kap helyet. ”A honvédelmi költségekből elvon­ni nem lehet”. Kész. Punktum. Gáspár Sándor arról nyugtat meg mindenkit, hogy ”a szakszer­vezetek magukévá tették és teljes erejükkel támogatják a hozott in­tézkedéseket”. Ami természetes is. Mert van-e magától értetődőbb feladata igazán szabad szakszer­vezeteknek, mint az, hogy ne a munkások béremeléséért, hanem a bércsökkentésért lelkesedjenek ? Nem vagyunk-e Nyugaton is tanúi annak, amint a szakszervezetek ilyen jelszavakkal vonultatják fel tagjaikat : ’’Kevesebb bért!”, ’’Ma­gasabb árakat!” ? "Egyesek azt gondolják, — ideo­­logizál Szirmai István, — hogy intézkedéseinkkel megsértettük po­litikánknak azt az elvét, amely szerint a szocializmus építésével együtt kell járnia az életszínvonal rendszeres emelésének”. A válasz frappáns és meggyőző: ’’Nem sér­tettük meg.” A legszebb érvet azonban vala­mennyi vezető közül Fock Jenő találta ki. Ő azoknak felel, akik­nek a villamos- és autóbuszjegyek (Folytatás a 2. oldalon) • 1966. január 15. 1966. JANUÁR 15-I LAPUNK TARTALMÁBÓL Ingrid Bergman és Szigeti József nyilatkozata az Irodalmi Újság­nak (4. old.) Gara László az argó birodalmá­ban (5. old.) Fenyő Miksa az Új Magyar Iro­dalomtörténetről (6-7. old.) Halász Péter : Vissza az iskolába (6-7. old.) Landy Dezső egy nagy brazil regényről (8. old.) Tűz Tamás : Csanád Béla versei (9. old.) Makkai Ádám Lukács János új könyvéről (10. old.) Aczél Tamás : Karinthy Ferenc novellái (10. old.) Tardos Tibor : Nagy üzlet (11. old.) Forrai Eszter és Vitéz György versei Az Idő Sodrában, Levelek a szerkesztőhöz, Glosszák, Hírek

Next