Irodalmi Ujság, 1968 (19. évfolyam, 1-20. szám)

1968-01-15 / 1. szám

XIX. évfolyam 1. szám A MAGYAR ÍRÓK LAPJA ALBERT PÁL Hitetlen hitkereső önnön legendája (ANDRÉ MALRAUX : ’’ANTIMÉMOIRES” ; GALL1MARD, 1967 ; 612 o.J ’’Milyen könyvet érdemes írni, ha nem éppen Emlékiratot ?” (Garine ”A Hódítók”-ban). AZ OLVASÓ első reakciója, valljuk be, az enyhe csalódás. Túlságosan régen várakoztunk s szinte emberfelettien sokat vártunk, hogy most a bőség láttán is ne szaladjon ki szánkon , csak ennyi ? Tíz év hallgatás az amúgy is legendás ember köré csak újabb legendákat növeszt, s André Malraux éppen évtizeddel ezelőtt, 1957-ben közölte utolsó művét, a ’’Métamorphoses des Dieux”-t. Talán akad a könyveket és a tetteket közös valutára átszámító szellemi pénzváltó vagy könyvelő, aki a De Gaulle minisztereként, kezeseként — s hogy ne mondjuk : túszaként — eltöltött éveket nyereségként tudja kimutatni ; az egyszerű olvasó mégis akárcsak egyetlen újabb Malraux-művet is többre becsült volna a diplomáciai küldetéseknél, ünnepi szónoklatoknál, a párizsi házfalak tisztára mosásánál, a Louvre többszáz évvel megkésett vizesárkánál, néhány nagy kiállítás szervezésénél, de még a műemlékvédelemnél vagy kultúrház-avatásnál is. A miniszterségéről ironikusan faggató Nehrunak Mallarmé anekdotájával válaszolt Malraux , a költő háztetőjén sétáló kandúr így mutatkozik be társának : ’’Egyelőre úgy teszek, mintha Mallarménál lennék macskaszolgálatban...” Az új alakban töltött éveket, ha a lényegen talán nem változtattak is, azért csak sajnálhatjuk , Malraux-tól mást, többet vártunk rolning. Azért talán, mert ő lenne a legnagyobb élő francia író ? — hogy a mi portánkon szokásos kizárásos felsőfokkal kérdezzünk. A kérdésnek így nincs értelme : nem jogosít fel rá sem befejezett életmű, sem az egyes könyvek tökélye, belső egyensúlya. S a nemzeti irodalom balkániasan ércbe öntött legnagyobbjának ismérve iskolája is ; Malraux-nak viszont nincs írói leszármazottja , s a világszemlélet, a mesterség, a stílus titkát sem tőle tanulják a fiatalok. Ám ha nem a legnagyobb is, bizonyára a leglegendásabb, akiben negyven év óta olvasó nemzedékek áhítatosan lesték a kalandort, a lázadót, a forradalmárt, az elkötelezett embert, az igaz ügyek bajnokát, az idén kifogó műalkotások szemlélőjét, a műbölcselőt, az európai civilizáció heroldját : a hitetlen, meghasonlott, feldúlt világban a ’’condition humaine”, az ’’emberi létfeltétel” faggatóját. SOK-KEVÉS : leng a mérleg nyelve a két évvel ezelőtt, Kréta szigetével szemközt, az orvosi parancsra és diplomáciai megbízatással távol-keleti útra vivő hajó fedélzetén elkezdett s most végre nyomtatásban is megjelent ’’Antimémoires” hatszázoldalas tömbjének súlya alatt. Az anyag gazdagságát éppenséggel nem hiányolhatnánk : Malraux olyan korban élt felfokozott érzékenységgel, ideges feszültséggel, türelmetlen tettvággyal, amikor a Föld felszínén talán a legnagyobb változások mentek végbe : lóvasút járt, amikor született, miniszterségére holdrakétákat lőttek fel ; a ’’belle époque” örökre szóló békéjében hittek, — atomháború pusztításától rettegünk. S az idő ívénél nem csekélyebb a földrajzi köröket átfogó kampasz nyílása sem : Ellora és Elephanta templomaitól az Antillákig, Párizstól Adenig és Pekingig ér ; a Távol-Kelet felé kígyózó útvonal pedig négyszer is kirajzolódik : 23-ban, 29-ben, 58- ban és 65-ben. A legjobb pillanatokban a stílus, a híres malraux-i bel canto sem kevésbé elbűvölő, mint régen : az ’’Antimámoíres” szerzője Spenglert, Claudelt vagy Saint-John Perse-t is megszégyenítve labdázik a kontinensekkel ; tűzhányóként szórja egére a váratlan nevek tűzijátékát ; ontja a rómaiasan emelkedett aforizmát a meghökkentő, inkább tömörségükkel, sőt homályukkal, mint reveláló erejükkel ható retorikus ellentéteket ; az esszéiró hömpölyögteti hoszszú, egzotikus képekkel, kultúrtörténeti lírával fűszerezett bekezdéseit ; a meditációhoz anyagot gyűjtő riporter vagy koronatanú pedig pascali türelmetlenséggel vázolja fel a kis vagy nagy eseményt, hogy néhány mondattal később az új Századok Legendáját fogalmazó próféta és törvényhozó már ne a világ zajának, hanem a végtelen csöndjének titkát magyarázza. NOS, miért akkor mégis a pillanatnyi fintor ? Talán mert a nagyok, a félistenek társasága olykor már fárasztó ? Mert mire a hatszáz oldal végére jutunk, nem egy sötét ’’alagúton” is át kell haladnunk : terjengősebb betéten, diplomáciai tárgyalások jegyzőkönyvén, az önmagától megszédült retorika wagneri méretű ön-apoteózisán, vagy azokon a humorosnak szánt, s a Malraux által fölújított régi szóval ”farfelű”-nek, könnyedén, szellemesen groteszknek minősített részleteken, amelyek időnként éppen olyan kínosak-fagyosak, mint a modern francia irodalom másik olümposzi figurájának, Montherlant-nak tréfálkozásai ? Lennének olyanok is, akik a hiányok felett sajnálkozhatnának , hogy a jelent a múlttal szembesítő s általában kettős dátumot viselő fejezetek nem szólnak (nem szólhattak) az oroszországi útról, a harmincas évek antifasiszta tevékenységéről, a spanyol polgárháborúról ; mások előtt pedig az időrenddel mit sem törődő vaskos kötet — melyet a szerző halála után további háromnak kell majd követnie — arányai, tartóelemei és nagy egységei nem bontakozhattak ki eléggé világosan és harmonikusan. De minek tagadjuk, dolgozgat az olvasóban az alantas igény, a kíváncsiság is. Malraux-t, a hétköznapit megvető és a test gyengeségét nem is csupán gőggel, az akarat és az öntudat palástjával leplező, hanem már-már puritán szemérmességgel titkoló írót, aki szereplői külsejét regényeiben is csak elvétve rajzolta meg, s akiről bizalmasabban itt is csak egyszer tudjuk meg, hogy szorította lábát a cipő, az olvasó szeretné időnként, ha nem is papucsban vagy hálószoba-titkokat szellőztetve, de nem az önmagának emelt talpazaton, hanem emberközelben látni. A valamivel emelkedettebb szempontoktól vezetett életrajzíró szintén kissé ingerülten teheti le az ’’Antimémoires” kötetét . Malraux, a francia irodalom egyik nagy ’’ködösítője”, akiről több legenda, mint megbízható történet kering, akinek műveit és életrajzát már eddig is sokan összekeverték, az utolsó könyvében sem nagyon igyekszik eloszlatni a tévedéseket, s ha újabbakat nem gyárt is, a régi mítoszokat hallgatásával inkább csak megerősíti és táplálja... (1) Mindezek persze rosszhiszemű, szemellenzős, süket kifogások : olyasmit kérünk számon Malraux-n, amit ő maga a leghatározottabban elutasít. Érdekes a gyermekkorban szerzett lelki seb, a lélek titka, a szenvedés, a szerelem, a neurózis ? Malraux gyermekkorát legszívesebben megtagadná ; a pszichoanalízist nem nagy becsben tartja (vagy legalábbis nem látja írói hasznát) ; elemzésre méltónak egyedül az akarat diadalát, a tettet tartja. Ahogy talán legszebb regényének, ”Az altenburgi diófák”-nak hőse, Vincent Berger mondta : ”az embert nem rejtegetett titkai, cselekedetei jellemzik”. Az ’’Antimémoires” szerzőjének tollát most ugyanez a gondolat vezeti : ’’nem érdekel az, ami csak engem egyedül érdekel...” A furcsán hangzó címet szintén ez a terv magyarázza : Malraux nem gonoszkodó-csevegő Naplót akart írni a Goncourt-testvérek modorában, s nem is az önelemzés lámpájával a lélek tárnáit bejáró, kis vagy nagy titkokat meggyónó Vallomást, amelyben Montaigne-től, Rousseau-ig, Prousttól és Gide-től Michel Leiris-ig oly gazdag a francia irodalom. Művét, kissé megtévesztő elnevezéssel, ’’ellen-memoárnak” szánta ; valójában olyan (1) Az önéletrajzírók vallomásai és az irodalomtörténészek buzgalma az utóbbi kéthárom évben azért a Malraux-biográfia számos ködös vagy kényes pontját megvilágították. Elvált feleségének, Clara Malraux-nak emlékezései és egy amerikai kutató, W.G. Langlois ’’Indokínai kaland” című, alaposan dokumentált munkája után elég jól látjuk Malraux első indokínai útjának körülményeit, a Banteai Srey-i templom domborműveinek ’’elrablását”, a Phnom Penh-i bírósági tárgyalást, a francia írók mentőakcióját... Egy belga kritikus, André Vandegans néhány évvel ezelőtt szintén megbízhatóan, szorgalmasan dolgozta fel az író pályakezdését ”La jeunesse littéraire d’André Malraux” című vaskos tanulmányában, személyes hangvételű, történelmi és metafizikai kérdéseket feszegető ’’memoárnak”, mint amilyen Tocqueville könyve vagy még inkább a romantikus ifjúságból a magas politika légkörébe érkező és stílusában szintén oly rokon Chateaubriand ’’Siontúli emlékiratai” voltak. ’’ELLEN-MEMOÁR” ? ’’Emlékirat” ? — Végül is persze egyik sem. Malraux ma sem tesz mást, mint mindig : valóságot és fikciót, élményt és regényesített változatát, emléket és az életben beteljesedő jóslatot egyetlen közegben, önmaga mítoszában ötvöz össze. A hagyományos műfajokat tekintve, lehet, hogy most kezdte meg harmadik ciklusát : a pálya első húsz évének regényei, a háborút követő évtized esszéi után az emlékiratok köteteit. Ám valójában mindig egy és ugyanazon műfajt művelt : az egész élet termése egyes szám első személyben szólt (s még a ”Voix du Silence”-ot is ezért a személyes hangért olvastuk, nem pedig a mestereinél, Elie Faure-nál, Focillonnál, Worringernél megbízhatóbban, nagyobb szaktudással megfogalmazott képzőművészeti elméletekért...) ; a történetek hősei — egymással vitázó, különféle válaszokat adó figurái — mind az író tükörképei voltak. Mint minden könyvéből, az utolsóból is az önmaga mítoszát teremtő Malraux szól , aki maga egyszerre a Törvényhozó és az írnok, a Szfinksz és a titkát találgató ember, Nyugaton reinkarnálódott Buddha és Keletet megjárt papja. Mit számít tehát, hol van valóságnak és képzeletnek a határa, hiszen nem az életrajzot foltozgatja-szépíti az, aki a mítoszt kerekíti ki. Az L’Antimémoires” fejezetcímei — ’’Les Noyers de l’Altenburg”, ”La Tentation de l’Occident”, ”La Voie royale”, ”La Condition humaine” — ezért is azonosak a régebbi regény- és esszé-címekkel , s ezért is vesz át az író változtatás nélkül jeleneteket, sőt tíz-húszoldalas idézeteket előző könyveiből. ”Az altenburgi diófák”-ról — a háború alatt elveszett nagy esszé-regény, a ’’Harc az angyallal” megmaradt kötetéből, ebből, a második Malraux-t, az egyre elmélyültebben elmélkedő művészetbölcselőt és kultúrfilozófust meghirdető, bár mindmáig, kellőképpen nem méltányolt műből — átmentett mintegy félszáz oldal az ’’Antimémoires” valóságos nyitányául szolgál ; a ’’Királyok útjá”-nak történetét itt a ’’Condition humaine” Szingapúrban feltűnő (feltámasztott ?) figurája, Clappique meséli el újból filmforgatókönyv formában ; a ’’Temps du Mépris”-ben leírt viharok légiutat pedig most saját élményeként idézi az író: a jégesőben vele hányódott a gép, de nem a csehszlovák-német határon, hanem Tripolisz és Alger között, s éppen akkor, amikor a Sába királynője legendás városát kutató expedícióról tért meg a délarab sivatag fölül... A MÍTOSZOK VILÁGÁRA emlékező ”Antimémoires” memoár értéke ezért is csekélyebb : a történelmi események, politikai döntések hátteréről vagy a félistenek — Gandhi, Nehru, Mao, De Gaulle — tetteit meghatározó lelki rugókról nemigen tudunk meg többet, mint André (a születési anyakönyvi kivonat szerint: Georges) Malrauxról, a magánemberről. Az ’’Antimémoires” íróját nem érdeklik a kulisszatitkok, a politikus ember pszichológiája sem. (Egy találó megjegyzését azért nemzeti használatra-kiegészítésre szívesen átnyújtanánk : ’’amikor egy cinikusan tisztánlátó politikus az erkölcsre hivatkozik, ősei maszkját keresi elő : a kommunista, ha hazudik, egyszerre ortodox köntöst ölt, a francia úgy tesz, mintha a Konvent tagja lenne, az angolszáz pedig visszavedlik puritánná.”) A De Gaulle-ról írt áhítatos bekezdések például bámulatosan érdektelenek ; akármelyik hivatalos hagiográfus többet mondana annál, hogy a Tábornok tartózkodóan ’’kedves”, udvarias, ■ egy pillanatra szórakozottan meghallgat mindenkit, s persze nemzeti küldetésének tudatában van... Nehru portréja már valamivel szerencsésebb, gazdagabb, de a róla szóló fejezetekből is inkább a fiatalkori esszét, a ’’Tentation de l’Occident”-t visszhangzó párbeszéd, a cselekvésre esküdő nyugati és a legféltettebb értékeit a szemlélődésben megvalósító keleti civilizáció dialógusa az érdekes. A legjobbak 1968. JANUÁR 15-I LAPUNK TARTALMÁBÓL Albert Pál Malraux emlékiratairól (1. old.) Nagy Kázmér : Tallózás hazai folyóiratokban (4. old.) Enczi Endre : Szinkron (5. old.) Aczél Tamás novellája : Müszempilla (6-7. old.) Bárdos B. Arthur Gábor Áron könyvéről (8. old.) Halász Péter tárcája : Szívműtét (8. old.) Gábor Dénes : Koestler Artur új könyve (9. old.) Hanák Tibor : Marxizmus és kultúra (9. old.) Czigány Magda : Magyar Középkorkiállítás Londonban (10. old.) Méray Tibor a ’’Csillagosok, katonák” című filmről (11. old.) Cs. Szabó László, Thinsz Géza, Tűz Tamás és Vitéz György versei Az Idő Sodrában, Glosszák, Hírek (talán mert a csodálat ellenére is távolságot tartók és ironikusan kétkedők) a Maónak szentelt sorok. A ”bronzcsászárt” — ahogy Malraux nevezi — végre emberi-fizikai mivoltában is látjuk : nőiesen puha, rózsaszín tenyerével, az arc szemölcsével, a Don Juan kőszobrára emlékeztető járásával. S ezúttal az író néhány észrevétele — Mao Csu En-láj Amerika-ellenességével felérő orosz gyűlölete vagy a kulturális forradalom későbbi meghirdetőjének magányossága (’’egyedül vagyok a tömegekkel”, mondja a kínai pártvezér De Gaulle küldöttének) — hasznosan egészítheti ki az újabb távol-keleti események kommentátorainak magyarázatát. DE MIÉRT olvassuk végül mégis izgatottan, lenyűgözve ezt a művet, amely címének — akárhogy csűrjük-csavarjuk — sem a vallomás, sem a tárgyilagos tanúságtétel oldaláról nemigen felel meg? Az emelkedett, romantikus pózba beállított Én mítoszáért ? A hangért, a stílusért, a nagy retorikus mutatványokért , a toulouse-i fogolylázadás pátoszban, Marseillaise-kíséretben minden Abel Gance-filmet verő freskójáért ; a Benares-i éjszaka látomásáért, ahol Babilon, Mexico, Austerlitz és New York árnyai adnak egymásnak találkozót az időtlen időben ; a forradalom előtti Kína hosszú tekercsre festett akvarelljáért , a régi, poros kairói múzeum meghatott groteszk idézéséért ? Bizonyára ezért, az antológiába illő részletekért, a látványért is, de még inkább azért, mert az ’’Antimémoires” az összes régi témát újrafogalmazó, áthangszerelő kóda, vagy más hasonlattal s méreteit tekintve, inkább summa, ahonnan legtisztábban, mindnyájunkra legérvényesebben a filozófus szólama hallatszik ki. Értsünk persze szót : a ’’filozófust” nem egyetemi porosság vagy sartre-i doktrinéria értelmében kell venni ; Malrauxnak a bölcselkedés stílusában (nem szólva tartalmáról) Nietzsche lehetne az elődje és mestere , kételyeivel, paraboláival, látomásaival, orákulumaival. Tételes bölcsességet ne is várjunk tehát a francia írótól: metafizikája egyetlen szorongó kérdés. ”Az ember, akivel az olvasó ezen a lapokon találkozik, azokat a kérdéseket visszhangozza, melyekkel jelentése felől a halál faggatja a világot”. — üti meg az alaphangot már az ’’Antimémoires” bevezetője, hogy később ugyanezt a témát variálja : ’’Láthatóan vagy kevésbé észrevehetően, de minden civilizációt kísérti az, amit a halálról gondol”. Az ’’Antimémoires” legerősebb képei , füzérének fekete szemei, egymásnak tragikusan felelő rímei éppen azok, amelyek a halált idézik : a Marne-parti háborús gyerekkorból (s ez talán az egyetlen megőrzésre érdemes gyermekkori emlék !) a vajaskenyérre hulló pernye, a holtak hamva , a legendából a sivatagban elveszett, csillogó sisakjukig homokkal befújt római légionáriusok , a férfikorból a viharban bukdácsoló monoplán, a flandriai front tankcsapdája, a Gramat-ban megjátszott kivégzési komédia, amikor a corréze-i Ellenállás lebukott szervezője egykedvűen nézett szemközt a rászegzett német fegyverekkel... S a Halál skandalumánál még nagyobb az erkölcsi Rosszé , a testi és lelki nyomoré, az igazságtalanságé, az erőszaké, a megalázásé, az önérzet megtiprásáé, a kínzásé, hiszen : ”az emberi lény és a kínszenvedés párbeszéde mélyebb, mint az emberé (Folytatás a 3. oldalon) 1968. január 15.