Irodalmi Ujság, 1968 (19. évfolyam, 1-20. szám)

1968-01-15 / 1. szám

. VÉLETLENÜL az első magyar olvasnivaló, ami Londonban kezemhez került, néhány folyóirat volt. Ezeket lapoztam át az elmúlt napokban. A következő listából nyilvánvaló, hogy kapásból szedtem össze őket. A ’’Kritika” augusztusi, az ”Új Írás” novemberi számában, a pécsi ’’Jelenkor” júliustól novemberig megjelent négy füzetében, a ’’Kortárs” decemberi számában és a ’’Magvető” 1967. évi második kötetében tallóztam. Unott közönnyel, félelemmel vegyesen kezdtem hozzá. Előtte a ’’Magyar Nemzet” egy december eleji számát, hosszú évek után egy egészen friss budapesti lapot az éhes ember mohóságával, oldalról oldalra kapkodva vettem magamhoz... Fizikai rosszullét fogott el, amikor befejeztem. A szemforgatás, a ferdítés, aránytalan tálalás, mellébeszélés sűrített menüjétől forgott a gyomrom. S a megoldhatatlan rejtélytől: miért kell ilyen lapot írni, kinek írják és, ha már megjelent, ki olvassa ? A FOLYÓIRATOK KÖZÜL a ’’Magvető” kötettel kezdtem. Becsületes kézfogást éreztem a kötetből, a formájából, papirosából. Sorra olvastam minden cikket, verset, tanulmányt. Aigi csuvas költővel kezdődik... Akaratlanul feltörő emlékek és gondolattársítások miatt majdnem átlapoztam... De, a csuvassága miatt mégis nekikezdek. Egyszerűen tud írni, egyebek közt Mitta költőről, akiről a csuvasok sokáig azt hitték, hogy meghalt ... Azután 1948-ban kiderült, hogy ’’nacionalizmus” miatt táborban ült... de kiszabadulása után megint elhurcolták. 1957-ben, kétéves szabadság után halt meg, ő lett Ajgi példaképe, meg az édesanya, aki Ajgi nagyapjának, egy csuvas sámánnak hagyományaira tanította. Legnagyobb orosz költőnek — a modernek közül Paszternákot tartja. Csak 1960 óta ír oroszul és alig tíz éve, hogy a nyugati irodalmat is felfedezte ... Csuvasra fordít francia költőket. Érdemes volt elolvasni szűkszavú életrajzát. Verseit is, amiket Rab Zsuzsa fordított. A hóviharról, baráti házról, szerelemről, halálról, csendről, emberekről énekel. Sámán dobon veri félkézzel az ütemet, míg azokról a témákról énekel, amik francia kedvenceit is foglalkoztatták. Mint az ’’Elmegyünk” című versében : Felejtődnek civódások, elutazások, levelek. Meghalunk, ittmarad az emberek szomorúsága alig érezhető nyomunk után. Egy hullám után, amely kiszaladt álmainkból, fülünkből, elfáradt napjainkból. Annak nyoma után, akiről egyszer azt mondtuk : én. Minek itt háborogni az életre, az emberekre, rátok, magunkra, hiszen elmegyünk egy hullám hátán az emberek közül, oda, ahol nem hó és nem sínek, hanem muzsika méri a messzeséget sírdombjaink között. VISSZA a tartalomjegyzékhez.. Még egy oroszországi : Ehrenburg jegyzete Oszip Mandelstamról, akit egy Sztálinról írt verse miatt — 1934-ben elhurcoltak, öt év múlva Vlagyivosztok közelében meghalt. Darabka cukor után sóvárgott, vacogott a fagytól, a tábortűznél pedig olaszul Petrarca szonettjeit idézgette. Nemrég kezdték kiadni verseit. Mellbevágnak az ilyen s ehhez hasonló cikkek. Még az sem jut azonnal eszembe, hogy Ehrenburg micsoda förtelmes, emberellenes propagandacikkek alá írta valaha a nevét 1934-ben... De hát már ő sem él és amit az emlékirataiban, jegyzeteiben még megírt, jóvátétel is. ’’Minek itt háborogni...” Ortutay bevezető cikke Claude Lévi-Straussról olyan, mintha Ortutay az elmúlt húsz évben fokozatosan csak azt érte volna el, amibe kezdett : a magyar néprajz művelői között az első helyek egyikét. Vagy meglehet, hogy szíve szerint mindig is csak ennek élt, ha változatos közéleti szerepekben máshonnan kapta is a fizetést ? Tanulmánya alapján arra lehet következtetni, hogy ilyenformán állhat a dolog. Érzi, nemcsak érti a francia antropológusnéprajzos és gondolkozó ’’fájó iróniáját, amivel tudományának belső antinómáit feltárja...” Bárcsak utánoznák ezt a magatartást otthon is. A megszállottságot tettetők, akik állandóan mindent és ha úgy hasznosabb, mindennek az ellenkezőjét is halálos biztonsággal tudják. Eugenio Donato ’’útikalauzát” Lévi-Strauss külső és belső világába érdemes volt közölni, bár az igazat megvallva, a ’’Szomorú trópusok” című, nemsokára magyarul is megjelenő könyvéből idézett részletek alapján gyorsabban s egyszerűbben lehet eligazodni a szerző különös világában. MIUTÁN Lévi-Strausst nemcsak magyarul lehet olvasni, sokkal fontosabbnak véltem Vargyas Lajos tanulmányában elmélyedni. Otthon bizonyára megfordítva lenne velem. De hát nem vagyok otthon. Vargyas ’’Honfoglalás előtti műveltségünk hagyományai a néphagyományban” — hosszú című, nagy tanulmányban detektívregényeket lepipáló izgalmas következtetések-összevetések módszerével nyomoz valami után, amiről mindenki lemondott már, sőt, aminek utóját — mai néphagyományunkat — már-már elsiratjuk. A dallamvilág — ami nem volt fogalmakhoz kötve— viszonylag átvészelte az elmúlt több mint tíz évszázadot. Az ősi sámán- vagy táltoshit, ha szertartásaiban el is enyészett, a népi hiedelmekben és világképben azonban töredékesen, de fennmaradt a mai napig. Lükkő Gábor például kimutatta, hogy egy versszakos dalainkban él legjobban az őshagyomány. A rovásírás is a XVI. századig még használatban volt. A teremtésről, az ember-, a növény- és állatvilág eredetéről szóló mondák, mesék egy része megegyezik a szomszédokéval, egy részük azonban nem. Vargyas népmeséket idéz és vet össze rokonnépek hagyományaiban még mítosz formájában fennmaradt adatokkal. Nálunk már csak a mesék burka őrzi a valaha egységes világképet, nem említve a balladákban is fennmaradt ősi emlékezést. Kimutatja, hogy egy sor keresztény legenda a megkeresztelt pogány mítosz, aminek pontos párhuzamai a volt őshazák tájékán feltalálhatók. A vogul-osztják-magyar együttélés korából a nem pentaton ,.iratódalok és a teremtéstörténet töredékei (a föld körülövezése, láncon eresztett ember és vár, varázs és regősénekek) ; az ugor-török hatásból a ’’Hol volt, hol nem volt...” mesekezdő formula ; a belső-ázsiai törököktől a balladák pokoljárásos, csillagszabadító és sárkány meg táltosló motívumok ; a volgai törököktől a világtartó cethal és bikák, a mesék birkózásos motívumai ; turkesztáni törököktől a pünkösdi királyság szokása azonos a magyar balladák, mesék, legendák világával. Vagy tőlük kaptuk vagy tőlünk kapták. ’’Hányszor tanultunk újat!”, mondja Vargyas. ’’Éltünk minden korban minden lehetőséggel. Mindenütt átvette a nép, amit szépnek, érdekesnek vélt, s akkor is megőrizte, ha újakkal találkozott. Ha lehetett, régit és újat össze is olvasztott, új, magasabb egységbe. Ezért tudta mindig megvalósítani, amit magasabb fokon a nemzet is története folyamán, hogy műveltsége egyszerre volt európai és nemzeti, hagyományos és korszerű”. A ’’KORTÁRS” decemberi száma Fábry Zoltán felvidéki — azaz bocsánat, szlovenszkói — író, Kazinczy elkötelezettségében a felvidéki magyarság nyelvőrző-ápoló hivatásáról írt 18 évvel ezelőtti cikkét és mai utószavát közli. A háború végét követő nyelvi elnyomás oldódása utáni öröm és felelősség rögzítése a cikk. 1945 után ’’azt hittük, hogy minden elveszett, de nyelvet rendeleti úton nem lehet felszámolni.” Egy akkor megtörtént eset : Kassán egy magyar asszony megkérdezte a trafikban, hogy ’’hányig van nyitva ?” Amikor megmondták és kiment az utcára, egy munkás lépett hozzá , aki előbb szintén bent volt a trafikban. ”Ön magyar, ugye?” A hölgy kissé zavartan : ’’Igen”. ”Ne haragudjon”, mondta a munkás, ”de magyar ember nem mondja, hogy hányig van nyitva a trafik, hanem hogy meddig”. A hölgy örömében könnyekre fakadt... Így volt. S ma ? Miután az első négy elemi után rendszeres magyar nyelvoktatás nincs, a szlovenszkói magyar fiatalok nem tudnak magyarul. S ezt ők is tudják. Fábry egy főiskolás levelét idézi : ’’Minthogy édesanyanyelvem helyesírásával csak a négy első évek alat fogalmaztam az alapiskolán, elég rosszul megy. Szégyelem magam ezit, de azt hiszem semmi sincs elveszve.” Fábry szerint — mintha csak a külföldön élő magyarokról szólna — a szülői ház a felelős, mely pontot tesz a négyelemis magyar nyelvtanulás végére. De talán, ’’semmi sincs még elveszve”. Vigasztaljuk csak magunkat ! PERJÉS GÉZA történész a hazafiság és történelemszemlélet érzelmi és értelmi összetevőiről írva úgy látja, hogy túlsúlyba jutott a magyar történelem rideg szemlélete. Mint valami távoli, kívülálló eseménysorozaté. Érzelmek és odatartozandóság heve nélkül... Perjés szerint nem lehet huzamosan fenntartani egy olyan kettősséget, hogy valaki a múzeumban kiállított pompás ötvösmunkák, miseruhák, főúri öltözékek láttán egyszerre érezzen gyönyört s büszkeséget — meg gyűlöletet is. Azt vallja, hogy a teljes történelmet — s abban jót, rosszat, felemelőt s aljasságot — kell megismernünk. Ez az értelem dolga. Azonban az egészet végső soron pozitívan lehet csak értékelni, mert a gyötrelm és átélés, a bensőséges azonosulás az út a haza szeretetéhez a történelem megismerésén át. Éppen a teljes egész megismerése fogja korlátozni az értelmetlen érzelmességbe billenést. Viszont az érzelmi gyötrődő beleélés szükséges ahhoz, hogy az egész történelmet felmérve a múltunkat úgy fogadjuk el, amilyen volt. A jövőt csak a múlt, a teljes valóság vállalásával építhetjük. A KÖNYVROVAT a párizsi ’’Magyar Műhely” szerkesztőségéből hazatért Parancs János ’’Portölcsér” című verseskötetéről közöl bírálatot... A kritikus szerint ’’Párizson át sem érkezett meg sehova... se haza, se vissza a gyerekkorához ... élményei színtelen, szagtalan könyvélmények ... verskultúrája modernnek látszik, ám nincs benne eredetiség ... a költészet hiányzik ezekből a versekből.” Lehet, hogy korán, időnek előtte hagyta volna el a párizsi műhelyt ? A kritika, amit kötetére kapott, több mint kemény. Különösen, mert egyazon cikkben Serfőző Simon ’’Hozzátok jöttem” című első verseskötetéről úgy véli, hogy Serfőző nem Párizson, hanem sáron át érkezett, de biztos hazai sáron át s verseiben a magyar jövendő Eifel-tornyainak körvonalai látszanak, míg Parancsnak azt ajánlja, hogy kövesse egyik versét : ’’Anyámhoz kell visszatalálnom, hogy újra kezdjem...” Finom. EZEK pesti dolgok ... A pécsi ’’Jelenkor”, amiről még be akarok számolni, közvetlenebb, őszintébb. Éles ellentétben az akadémiai ’’Kritika” számával, aminek formája-papirosa-tördelése mintha fűrészportelepi szakértesítő lenne. A kritikák házifeladatok. Talán a terjengősséget is előre kiszabják ? Vagy aszerint honorálják a kritikusokat, ki mekkorát ír ? A ’’Jelenkor” azért is közeli nekem, mert ismert világról szól . Dunántúlról és sok cikkben, versben Pannónia közepéről, a Balaton vidékéről. A nálam lévő négy füzetben három nagyobb cikk is beszél a Balatonról. A július-augusztusiban Antalffy Gyula tájaink rendszerező felfedezője, Lóczy Lajos tizenkét év alatt 32 kötetben elkészült óriási Balaton-kutatási munkásságát méltatja. A monográfia a Balaton környékét a Föld legtökéletesebben ismert területévé változtatta. Antalffy ugyan nem említi, de kézenfekvő az olvasó néhány következtetése : amikor tallózás közben olvassa, hogy Lóczy szinte fillér nélkül, öntevékenyen lelkes, napidíjak kiszámolásával nemigen törődő munkatársakkal kutatta ki a Balaton minden titkát 1891-1913 között. Kár, hogy Antalffy nem von le ebből néhány mai tanulságot. Habár az olvasó nyilván enélkül is megteszi. Ugyanebben a számban, majd a szeptemberiben is, Lipták Gábor hévízi tudósítása a helytörténet jó példája. Bodosi György orvos kis szociográfiája Pécselyről, a tihanyi félsziget tövétől tíz kilométerre fekvő ismeretlen pécselyi medence jelenéről mestermű Cseppben a tenger. Az elrejtőzött kis falu alakulása a városiasidéki kistelepülés felé. Ha antológiát szerkesztenék a magyar falu elmúlt húsz évéről, Bodosi miniszociográfiáját teljes egészében közölném. Márcsak a fölsorolt dűlőnevek miatt is... Bordoma, Vízálló, Lakatharaszt, ökörszakasztó, Szépmagas, Tízrétek, Bodonkút, Vasasó... A szeptemberi ”Jelenkor”-ban Tüskés Tibor járja be autón Veres Péterrel a Balaton partját. Veres azt nézi, hogy hasznos is legyen, ami szép és be kár, hogy a keszthelyi vadgesztenye fasor nem nemesgesztenye ... ’’örömmel látjuk a felújult szőlőket. Keszthely megszépült, de csak nézzünk be a mellékutcákba” — javasolja Veres... ’’Hull a vakolat ... A tapolcai medence lehangoló. Két éve kaszált széna rohad a réten... Milliók üdülnek a Balatonnál, de alig van konyhakertészet, tehenészet. Nincs elég gond, törődés és nincs elegendő munkáskéz. Mit tudna itt 50-60 ezer holland kertész csinálni...” — sóhajt föl Veres Péter. A NOVEMBERI SZÁM tele van az orosz forradalom ötvenedik évfordulójáról szóló, annak kapcsán közölt írással, verssel. Hazai téma igazában csak egy akad. Ordas István ”Így éltünk a gépállomáson” című emlékezése az 1956 előtti világból, amikor ”kulák”-nak és szövetkezetnek egyaránt a központosított, önálló gépállomások dolgoztak. A kérdéses Fejér megyei ÁMG 1949-ben létesült. Egy pesti üzem munkása alapította, később egy ideig igazgatói címmel vezette. A gépállomásiak helybeli ’’gépesített parasztok” voltak. Ők kezelték a gépeket. ’’Gép” csakis traktort jelentett. Az első években kemény életük volt. Terv nélkül vándoroltak. Ahol munkát kaptak, szántottak és gazdáknál, szövetkezeteknél lépésről lépésre kellett leküzdeniük az ellenállást a gépek ellen. A gépállomásokon agronómusok — ahogy akkor nevezték őket : ’’ugrómókusok”, vagy hivatalos emberek szerint ’’agrómókusok” működtek. Ordas állomásán tízen. Volt földbirtokos két mezőgazdasági diplomával, volt főintéző, mezőgazdasági középiskolás, meg egyéves szakiskolás agronómusok ; de akadt egy volt grófi inas is. Ordas István erről szólva igazságot szolgáltat a mezőgazdaság volt ’’tisztjeinek”, akiknek többségét, ha osztatlan szeretet nem is, de tekintély övezte, s akik ’’meglehet, hogy változatos hitvallással szívükben, de vitathatatlanul eredményesen szolgálták a magyar mezőgazdaságot”. Az agronómusok vegyes társaságában csak egy fennakadás volt, — bár mind jóban voltak egymással — a megszólítás ... Ki kit tegezzen, magázzon ... Végzettség, tekintély, emberi szimpátia szerint lett nem egységes a gyakorlat. Akárcsak külföldön, amikor Amerikában, Ausztráliában ’’csak úgy” egy gyárba kerültek magyarok. Egyféle munkára, de más múlttal, más végzettséggel. Ez a riport is utószó, a közelmúlthoz. Kár, hogy nem akkor, a gépállomások korával egy időben jelenhettek meg ilyen őszinte és kiegyensúlyozott beszámolók. Enyhe vigasz, hogy ’’egyszer” mindenre fény derül. De azért vigasztaló ez is. Enyhén. EBBE A SOROZATBA tartozik a ’’Jelenkor” októberi füzete, majdnem teljesen a 600 éve alapított — sajnos nem hatszáz éve működő — pécsi egyetemről. Csorba Győző és Takáts Gyula diákköri visszaemlékezései, Hallanna Erzsébet interjúja Donhoffer Szilárd professzorral, Várkonyi Nándor emlékezése a két háború közti egyetem életéről — mindegyik szép és igaz írás. Annak a sokszor kárhoztatott— egybenmásban valóban elmarasztalható — korszaknak életéről, szellemi törekvéseiről, szabadságáról, ami nem volt ’’fejlett”, mint a jelen, de nem volt annyira visszafejlődött sem, mint aminek sokáig beállították. Tökéletlen volt, mint minden korszak. De hát nem az elmúlt évtizedek összehasonlítása, csak néhány véletlenül hozzám jutott, számomra friss folyóiratban lapozgatás volt a célom. Kiegyenesedő úton vezetik az embert, ahonnan előre is, de főleg visszafelé műindulatok nélkül be lehet látni negyven-ötven évet. Felhőszakadás után. NAGY KÁZMÉR FELHŐSZAKADÁS TALLÓZÁS HAZAI FOLYÓIRATOKBAN Irodalmi Újság 1968. január 15.