Irodalmi Ujság, 1968 (19. évfolyam, 1-20. szám)

1968-05-15 / 9. szám

1968. május 15. irodalmi Újság GRECÓT nem krétai honfitársai hanem az angolszászok fedezték fel, miként Garcia Lorcát is a franciák avatták egyetemes érvényű költővé. Sorolhatnám tovább a példákat. Nem ritka eset a históriában, hogy hazai földön a fáktól nem látszik az erdő s hogy valamely alkotó nagyságát, egész műve, vagy akárcsak egyes darabja valódi értékét idegenek ismerik fel elsőbb és teszik közhírré. Lám, Madách ”A civilizátor'"-át Wojnovich Géza vállveregető jóindulattal ’’tüskés kis bokornak” nevezte, mely ”az óriás bérc (vagyis a ’Tragédia’) oldalán nőtt”. (Az 1939-es kiadás előszava.) S emlékszem, a nyolcadik gimnáziumban Mészáros Gellért, miután órákon át ismertette az óriás bérc valamennyi színét és értelemmel magyarázta történelmi s bölcseleti ízeit, záradékul, pár hamaros percen át felsorolta a költő ’’futottak még” és ’’volt jobb” munkáit. Mire ”A civilizátor”-ra került a sor, csengettek éppen. Ennélfogva félmondatot kapott, semmivel sem többet, ez az összesen 916 sorból álló ’stílusgyakorlat”. Lényege e félmondatnak körülbelül ez volt : bocsánatos bűn , Homérosz is elbóbiskolt néha. Pedig nemcsak elegáns paptanár volt derék mesterem, de művelt-okos ember is. Az Egyetemen a Madáchnak szánt két szemeszterből már teljes tanóra jutott a ”művecske” taglalására. Így értesülhetett, akit éppen érdekelt, hogy a keletkezés feltehető dátuma 1859, vagyis az abszolutizmus, a törk-szabad központosításra törő bürokrácia legsötétebb esztendeje. Szó esett még a ’’negatív” hős nevének etimológiájáról : ’’Stroom”, elferdített helyesírása ellenére, folyót jelent’ ’’Bach” pedig a patakot. Az analógia világosabb! Említés történt a Szent István-nap eltörlésének ötletéről s a Szent Zsófia-nap nemzeti ünneppé avatásának politikai célzatáról, arról, hogy e parányi parittyakövet Ferenc József anyját, a bécsi kamarilla valódi fejét kívánta a költő megfricskázni. Ezeréves történelmi eszme, nemzetiségek dönthetetlen testvéri közössége Hunniában, Ausztria pénzügyi válsága, papírpénz bevezetése, a magyarság szabotáló magatartása, az azt követő megtorlás, egyszóval egyetlen adat, filológiai párhuzam nem hiányzott a tudós elemzésből. Természetesen az sem, hogy nemcsak Madách léptette fel a svábbogarak karát, de Arany János is megénekelte ekkoriban — helyesebben a forrás kézenfekvő bizonyítása kedvéért, valamivel előbb — a ”Poloská”-t. Részletezzem-e az érzést, amellyel, szakvizsgára készülőben, szükségből lapozgattam a komédiában? Akárha svábbogárhoz vagy poloskához nyúltam volna. Hiba volt. De mit sejtettem arról, efféle kommentárok alapján, hogy éppen csak a madáchi kisremek szíve-velejét mulasztották el kitapintani tanítóim ? Pedig műve megközelítéséhez a költő maga mutatta meg az utat, midőn a cím alatt szabatosan meghatározta annak műfaját : ’’Komédia Arisztophanes modorában”. # E KESERNYÉS EMLÉKEK hatására csak tegnapelőtt olvastam el újra — ezúttal becsületesen — ”A civilizátor”-t. Egy idegen tudós ösztönzésére tettem. Az illető felfedezte a világnak — s nekem — az eddig hányavetin, vagy sehogy sem kezelt darabot. Böngésztem éppen, bizonyos okból, az újabb Arisztophanész-irodalomban. Abban bukkantam egy most kiadott könyvre, íme címlapjának szövege : ’’Komoidotragémata”. ’ Studia Aristophanea viri Aristophanei W.J.W. Koster in honorem”. Amstelodami, apud Adolfum M. Hakkert, MCMLVII. Tanulmányok gyűjteménye. ’’Festschrift”. így nevezik nemzetközi szaknyelven az olyan munkát, mellyel tudósok ünnepük legjobb írásaikkal — általában kerekszámú születésnapja (70-80 év) — valamely jeles társukat. Koster, az Amszterdami Egyetem professzora , görög verstani tanulmányai mellett elsősorban az Arisztophanészre vonatkozó kutatásaival szerzett magának érdemeket. Például megtalálta és mintaszerű kiadásban közzétette az attikai vígjátékíró némely darabjának nyelvtani magyarázatait (scholia), melyeknek szerzője Démétriosz Trikliniosz, a bizánci grammatikus. Érdem volt valóban e felfedezés, mivel szinte csodával határos manapság még ismeretlen antik iratok felderítése. Néhány, nemegyszer értelmetlen sor- és szótöredék az egyiptomi homokból kiásott papiruszfoszlányokon is örömujjongással tölti el a régiségtudomány művelőit. Ezúttal pedig teljes szövegről volt szó. Nos, ezt az érdemet s ennek szorgalmas kivívóját ünnepük e kötetben az ’’arisztophanészi férfiak” a nagy Attikait s művét érintő tanulmányaikkal. Nem olvastam el egyvégtében a könyvet. Egy cím kötötte le figyelmem a 108-ik lapon : ”An Arisztophanis drama from 19th century Hungary”. Miféle ’’arisztophanészi” drámáról számol be a magyar irodalomtörténet ? Értesültem róla a második mondatból. A civilizátor”-t elemzi filológiai alapossággal a tanulmányíró, név szerint D. Mervyn Jones. * NEM ISMERETLEN SZERZŐ. Az oxfordi Exeter College-ben oktatta, számos esztendőn át, antik nyelvészetre s irodalomra a fiatalokat. A klasszika-filológia több elsőrendű közleményt köszönhet tollának e tárgyban. írt Propertiusról, Ciceróról, az umbriai nyelvjárásról s nem utolsó sorban Arisztophanészról. 1956 után azonban egyszerre a magyar nyelv tanulására vetette magát s makacs szívóssággal, mely szinte kizárólag angolszász tudósok tulajdonsága, hamarosan odáig vitte, hogy költőinket eredetiben olvashatta, értette, érezte, élvezte. S magyarázta. A számunkra igen örvendetes buzgalmának kézzelfogható eredményét az 1966-ban az Oxford University Press gondozásában megjelent könyvében a Five Hungarian Poets kaphattuk. Öt magyar Zrínyi, Mikes, Vörösmarty, Eötvös József és Petőfi — a ’’kívülálló” üde szemével nézve s változatlanul beható elemzésben jut itt az angolul olvasók látóhatárába. (A munkáról Cs. Szabó László adott részletes ismertetést a ’’Katolikus Szemle” 1967. 2-ik számában.) Komoly szolgálat ez a Nyugattól máig meglehetősen elhanyagolt irodalmunknak. Honnan az oxfordi professzor hirtelen érdeklődése ? Annyira rokonszenvesnek találta menekült diákjait, hogy meg akart ismerkedni nyelvükkel, népük írásos hagyatékaival? Egy bizonyíték a sok közül, hogy nem hasztalan múlasztja idejét emigrációnk. * AZ EMLÍTETT ünnepi kötetben Merwyn Jones ezúttal Madáchot, pontosabban ”A civilizátor”-t veszi vizsgálat alá. Vagyis felfedezi a művet s valódi jellegét. Mivel aki tanulmányát elolvassa, úgyszólván kényszerítve érzi magát, hogy azon nyomban a soha nem hallott vagy eddig hanyagul kezelt darab után nyúljon. A professzor lelkesedése kényszeríti erre. Tudjuk, Arisztophanész roppant árnyéka a reneszánsz és humanizmus korától (XV. század) kísérti a kultúrépek mestereit. Zwingli 1521-ben zenei intermezzókat szerzett a komédiák iskolai bemutatásaira. Hans Sachs, Ronsard, Racine, Goethe, Platen, s ki tudja, ki még, egy-egy vígjáték időszerű átdolgozásával mind megjárta az Attikai iskoláját. ”A civilizátor” azonban más eset , nem átdolgozás, nem is újraköltés ez, hanem ’’arisztophanészi” dráma — magyarul. Éppen ezt bizonyítja, sorról sorra Jones, éspedig olyan hitellel, hogy Madách-kutatóinknak például szolgálhat. Szerinte nem egy dráma magyarítása ”A civilizátor” (mint volt, mondjuk, Bornemissza Gergely ’’Magyar Elektrá”-ja) ; az egész arosztophánészi mű szellemét-lelkét igyekszik költőnk — apró remekébe sűrítve és a korabeli cselekmény, környezet, problémakör segítségével — időszerűsíteni. Ami magyarul ezt jelenti : Madách az arisztophánészi anyag, szemléletmód, társadalomkritikai eljárás örökkévaló, egyetemes érvényét vallotta és ”A civilizátor”-ral tanúsította is. Fel kell-e vetnünk, akárha ösztönösen is, a kérdést : futotta-e költőnk műveltségéből e roppant feladatra? Hiszen tudjuk jól, kalapos ükeink latinul tárgyalták meg egyenlőikkel a köz ügyeit és eredetiben, szótár nélkül olvasták, részleteiben kívülről idézték, az antik görögöket. Madách pedig, zsenije, sztregovai remetesége jóvoltából, vonatkozásban is messze meghaladta kortársai dandárját. Élő valami volt neki az antikvitás, betűjeszelleme olyan élmény, mely napjai fogytáig nem tágított tőle. Nemcsak a ’’Tragédia” idevágó jelenetei igazolják ezt, de például a ’’Férfi és nő” című tragédiája is, melynek — eredetisége ellenére is — benső összetartozását Szophoklész ’’Trakhiszi nők”-jével nehéz lenne vitatni. S ha élhetett, mégha időlegesen is, a szophoklészi légkör ege alatt, miért ne lehetett volna Madách szellemi rokona a komédiaírónak ? Hiszen, ha úgy veszszük, némileg sorstársak voltak. Horváth Károly így jellemzi ”A civilizátor”-t : ’’...kitűnő bírálat, bár felfogásán a birtokos nemesség szemlélete és nacionalizmusa is érezhető”. (Magyar Irodalmi Lexikon”, II, 64). Korholó mondata ellenére, a honi lexikográfus, valószínűleg akaratlanul, a lényegre tapintott. Miként Madách, Arisztophanész is földesúr volt, mi több, tanácstag. A két költő ideje, mutatis mutandis, eléggé hasonlatos; ez is, az is átmeneti kor. Recsegett-ropogott a magasztalt, ingathatatlannak hirdetett apolisz, az athéni városállam bárkája. Létét politikai-társadalmi tényezők fenyegették. Eszmei tartalmáról nem is szólva, melyet bizonyos bölcselők, nevezetesen a szofisták s a természetfilozófusok, elméletei vettek erős tűz alá. Nos, Arisztophanész, a ’’konzervatív”, hitt a poliszban (csak abban hitt), üdvözítő voltában, vezető szerepében és harcolt létéért, a maga módján, annak minden ellenesével szemben. Nem ugyanezt teszi-e, huszonnégy évszázad múltán, Madách ? Nagy az ő hite a veszélyeztetett poliszban, vagyis a szentistváni Magyarorszgban, küzd szintén e rendért, ugyancsak a maga módján. Küzdelmében ki máshoz folyamodhatott volna tanácsért, módszerbeli irányításért, hanem a sorstársi őshöz, kinek művével behatóan foglalkozott s kinek "ideológiáját” nem egy ponton rokoninak érezte ? így eshetett, hogy ”A civilizátor”, ez a sajátosan XIX. századi magyar és madáchin eredeti mű teszele van szőve az arisztophanészi reminiszcenciák finom fonalaival. * MIELŐTT visszakanyarodnánk Jones tanulmányához, sommázzuk futólag a darab tartalmát . Embereitől kísérve, István gazda, visszatérőben földjeiről, korholja éppen patriarkális modorban Urost, a szerb legényt. (Célzás a fellázadt horvátokra : tanította egykor egyetemi mesterem.) Büntetése a többiek egy akaratából : ma nem ülhet a közös asztalhoz, melynél a gazdával együtt békén eszeget valamennyi cseléd, a szlovák Janó, a román Mitrule, az olasz Carlo, a magyar Miska. Mürzl, a sváb szolgáló, hordja fel nekik az ételt. Érkezik máris kutyáktól vont kordáján Stroom, ”a művelődés hordozója”. Irdatlan papírhalom az ülése. Minden árkust tele kell írnia , csak az írás teremthet rendet a barbár összevisszaságban. Adóív, perirat, idézés, keresztlevél, és így tovább, mindenre telik a papírrengetegből. Születési bizonyítványra is, mivel aki ilyennel nem rendelkezik, az meg sem született. Örül mind a cseléd a civilizátor jöttének. Új rendet hoz, áldás az új rend. Eszmét hoztam, civilizációt. Rendezni jöttem. Paradicsomot Állítani, melyben nyer mindenik És senki nem veszt. (189-192. s.) Korai az öröm. ír Stroom szakadatlan, parancsolgat, perel és büntet. Szigorúan büntet ; például kidobja Istvánt ennen házából s az ólban mutat neki helyet. A korai örvendezők sem járnak külömbül. Fellép a kórus, a svábbogarak hada, ellepi a földeket, az udvart, a házat. Ha így megy tovább, senkinek nem lesz hona a hazában. A gazda a szánó-bánó cselédség élén megrohamozza a házat. Papírjaival, svábbogaraival egyetemben menekül Stroom. Akárha vackorba harapna, kárvallottan, tettetett önigazolásul mormolja mégis . Az ablakon jönek s az ajtón várjuk. Kivertek, ám de a stratégia Szép tudománya ellen nem hibáztunk. (830-3 s.) (Persze, e sorokban is nyilvánvaló a történelmi referencia ; 1660-ban maradt Buda nyakán a török, ám győzött Montecuccoli könyvekből magolt hadi tudománya.) Lamentál a svábbogár-kórus : Jaj neked föld, keseregj, jajdulj fel, Elesett Svábia, a szent vár És Európa, melyet mink oly Szépen germán-keresztyéneztünk, Ismét csak vad pogánnyá süllyed, stb. (838-42 s.) Stroom kegyelemért esedezik : hadd térhessen vissza mesterségéhez, — a romantikához, bölcselkedéshez, Hegelhez. Részesül a kegyelemben , elvonulhat békén oda, ahonnan jött. Ekként cselekszik elmenőben makaróni nyelvezetű éneket dudorászva. Ölelkeznek a hazaiak, boroznak-vigadnak megkönnyebbülten. Nos, már a civilizátor bemutatkozó intrádája (Én Stroom vagyok a nagy civilizátor, A végzet az, mely engem utamon visz, 389. s.) az arisztophanészi ’’áládzón”, a hamis hangú hetvenkedés iskolapéldája. Hány nevetséges, bár ideig-óráig ártalmas, figura lép fel efféle bombasztikus mondattal az Attikai komédiáiban ! István kérdésére, mi célból lenne hasznos az irdatlan papírhalmazat, Stroom mellébeszéléssel a ’’Felhők” valamelyik hasonlatos szofizmájával felel : Ki a holdat kutatja, e világra Ne legyen gondja, és aki tanít, Őrizkedjék akármit is tanulni, Csak egy van, mit mindennek tudni kell, Adót fizetni engedelmesen. (107-111. s.) Mire a gazda válasza egy lehet : felsorolja röviden, mégis megrendítő erővel — olyanformán, mint teszik a mellőzött nők a ’’Lüzisztrátá”-ban — parasztságunk sérelmeit. A svábbogarak kara sajátosan arisztophanészi állatkórus. Szinte úgy énekelt ez is, mint teszik a civilizáció maguk hirdette ’’ellenállhatatlan hordozói”. Hallgassuk csak a ’’Felhők” kórusának zengzeteit (Nem lévén birtokomban magyar kiadás, bocsánat a nyers fordításért !) : ’’Igen felvilágosult nézők, figyeljetek most jól. Megsértettetek bennünket, nyíltan felrójuk ezt nektek. Minden isteneknél jobban szolgáljuk a várost, mégis mi vagyunk az egyetlenek az istenségek közül, akiknek nem ajánlottatok fel áldozatot, ..., éppen nekünk, kik vigyázunk rátok”, stb. Még az arosztophanészi kórus egyik része, a ’’parabasis” (így mondhatnám : betét a betétben) különleges versformájának, az ”epi r r h e m i k u s agon”-nak nyomait is megtaláljuk ”A civilizátor”-ban. Ágas-bogas metrikai probléma, nem térek ki rá. Thomas Geizer 1960-ban testes könyvet szentelt a kérdésnek. Elég annyi, hogy csak A. Rossbach és R. Westphal (’’Griechische Metrik”, Leipzig, 1856) ismerte fel elsőnek az arisztophanészi kórusbetét versformáját. Ha időrendben lehetséges is, nem valószínű, hogy Madách olvasta a két német tudós kevés példányszámban megjelent, nagyon szakszerű munkáját. Ösztönös ihlettel jöhetett az ’’epizrhemikus agon” ízeire. * TOVÁBBMENŐEN, az okvetetlenkedő, mindenáron pereskedni büntetni akaró Stroom a ’’Darazsak” Philokleónjának egyenes ivadéka. Ezt mondja a civilizátor : Nem úgy, fel van már adva Az ügy, s kell folytatni, ha valamennyi Papírgyár készítménye elfogy is, Ha az utolsó inged megy bélyegre, Ha a hámból kidőlök mint szamár ... (394-8. s.) Philokléon pedig : ’’Hestiánál (vagyis a kezdet kezdetén) kezdem, hogy eltiporhassak valakit. Jöjj sietve : csak egy dolgot látok én, kiszabni a büntetést”. (847.-8. s.). A különbség, hogy Madách mulatságos fordulattal kevesbíti a pereskedés okát és tárgyát : valaki megcsonkította István gazda ostorjelét. A merénylő nem maradhat büntetlen, hacsak közbe nem jön a végső ítélet amnesztiája. A hangsúlyváltásra alapozott szójáték, a ’’Békák” Hegelokhoszának híres baklövése (csak ékezetkülönbség s vele a hangsúly módosulása választja el az ógörögben e két szót: szép idő — menyét, 304. s.) ugyancsak megtalálható ”A civilizátor”-ban (sérthetetlen — s érthetetlen). Merwyn Jones részletesen tárgyalja a továbbiakban, hogy Stroom pontosan ugyanazt az ”új”, mindenkinek boldogságot hozó világot ígéri, mellyel bolondította egykor az athénieket a ’’Madarak” Perszetákosza. Ami pedig a befejezést illeti, a megbukott hős a ’’Lovagok” Kleonjának búcsúdalára emlékeztető rigmussal hordja el irháját. # FOLYTATHATNÁNK az oxfordi profeszszor vitathatatlan érveinek felsorolását. Szorítkozzunk ehelyett egyetlen pontra még. Az arisztophanészi komédia sava-borsáról legyen szó, az erotikus célzatokról. Akármilyen hihetetlennek tűnik is elsőbb, Madách, e nagyon szemérmes, tartózkodó, bölcs és tiszta ember, a nagyon is egyértelmű ’’malackodásokban” is követi mesterét. Vitának e ponton helye nincs. A Mürzs körül koslató Stroom többek közt ekként epedezik : Mint megterhelt villámtelep vagyok, Melynek pozitív pólusán a láng ég. Öledben lelnék negatív helyet. Hol átürülve megnyugodnék keblem. (729-32. s.) A lány sírdogálása gazdája sanyarú sorsa felett még ennél is kétségtelenebb e tárgyban : Szegény gazdám! Mondhatlan fáj, hogy Ellágyult minden férfi ereje. — Estende itt szoktunk volt összejönni. Néhány édes szó — s még édesebb a csókra. S most ehelyett a kutyalyukba bújt. [Sír]. Kihívom őt és addig biztatom, Míg végre tán megkeményedik. (719-25 s.) Pipafüstös, ambitusos, sztregovai erotika ? Lehet. Mégis tőről metszett, arosztophanészi erotika — magyarul: Ki tudja, nem éginai birtoka magányában írta-e komédiáit az Attikai ? ”A civitizátor” csak 1880-ban, tehát Madách halála után jelenhetett meg először az összes művek között, ősbemutatója 1938. december 2-án volt a Független Színpadon. A darabot Hont Ferenc rendezte. Értesüléseim szerint nem volt sikere. Talán azért, mivel a rendező nem érzékeltette színészeivel, hogy ezt az ’’Arisztophánész modorában” írt komédiát arisztophánészi modorban kell — és lehet csak — játszani. S hogy a játékból az is kiderüljön : nem olcsó utánzat a mű, hanem egy örökérvényű mester ihletésére készült, mégis eredeti és magyar alkotás. D. Marwyn Jones erre mutat most éppen. S azzal, hogy felfedezte ”A civilizátor”-t, kiemelte annak lényegét, reméljük, ösztönzésére nemsokára újra színre kerül, otthon és idekinn, a pompás kis darab, — és sikere lesz. Világsikere. Megérdemli. DÉNES TIBOR MADÁCH ÉS ARISZTOPHANÉSZ