Irodalmi Ujság, 1969 (20. évfolyam, 1-21. szám)

1969-01-15 / 1. szám

XX. évfolyam 1. szám­­ MAGYAR ÍRÓK LAPJA AGGÁLYOS KEZDET (*) Kiemelés tőlünk. Az idézet további részében értelmi rövidítése­ket és összevonásokat ejtettünk. form alapelve ”a népgazdaság terv­szerű központi irányításának és a piac aktív szerepének összekapcsolá­sa a termelőeszközök szocialista tu­lajdona alapján” (mely utóbbi nyil­vánvalóan Terv úrfi hozománya a házasságba). Természetesen ”a piac nem lehet valamiféle magárahagyott, szabadversenyes piac” (elég hosszú ideig volt a leányzó árva !), "hanem olyan piacnak kell lennie, amely úgy szabályoz, hogy ő maga is központi­lag szabályozva, irányítva van, s ezáltal elősegíti a megalapozott nép­­gazdasági tervek megvalósulását”. (Ez utóbbi mondat stiláris elem­zése külön tanulmányt érdemelne. Piacra vinni ideológia mama mere­vebb kapcsokhoz szokott népét oly nyugtalanító gondolat, hogy nyomban enyhítésre szorul : világ proletárjai, ne aggódjatok, ’’úgy szabályoz, hogy ő maga is szabályozva van”. Ez az­tán kételyt fakaszt ; elvégre miért nem lehet akkor a gépművet előre beszabályozni, a bevált régi módon ? Válasz : mert a piac megold olyan ’’milliónyi, folyton változó rész­­folyamatot”, melyet a központi ter­vező nem láthat át, s ezáltal ’’elő­segíti a megalapozott tervek megva­lósulását”. Ügyeljünk az agyafúrt reformerek sorok közti finomságai­ra , csak a megalapozott terve­két... Hogy is mondta József Atti­la : ”Az én falkám olyan falka, on­­dolálva van a farka.”) SZILVESZTER ÉJJELÉN véget ért Magyarországon a gazdasági re­form első kísérleti éve. Az új gaz­dasági szervezet végleges bevezeté­séig még két-három átmeneti esz­tendő van hátra, melynek végeztével — s ha minden a várakozásoknak megfelelően alakul — a tervirányí­tás és a piacgazdálkodás ’’össze­házasítása” befejezett ténnyé válik. Addig a jegyesek inkább csak mére­getik egymást az örömszülök vizsla tekintete alatt. Hogy egészen pontosak legyünk, a próbaidőhöz elsősorban a Vőle­gény (Terv úrfi) rátarti szülei ra­gaszkodnak, tekintettel arra, hogy a Menyasszony (Piac fzajlácska) kissé kikapós hírben áll. Ez utóbbi­nak viszont nincsen választása, lévén hogy árvalány, amióta szülei (Vál­lalkozó úr és Pénztőke asszonyság) derék határőreink éberségét kikerül­ve elhagyták az országot. Hogy is volt tovább ? Az elárvult leányka egy vidéki zárt intézetbe került, ahol néhány vállalkozóbb szellemű szö­vetkezeti áruforgalmazótól eltekintve senki élő lélek nem látogatta. Még szerencse, hogy egy inspekciós kör­út alkalmával Terv úrfi — akiben már vagy 15 éve Hamlet önváddal s kételyekkel teli lelke lakozik — meg látta, s heves szerelemre gerjedt iránta. A bűnös érzelmet persze titkolni kellett : nem is tudott róla más, mint egy-két nagyszakállú tu­dós közgazdász, kik is a viszonyról szerzett értesüléseiket a maguk­ért­MÉG FOLYTATHATNÁNK e kö­hetetlen nyelven cserélték ki. Vala­hogyan így : "Vigyük közelebb terv­­módszereinket a gyakorlat kívánal­maihoz.” AMIKOR a természetellenes von­zalom híre először jutott a fülükbe, Terv úrfi szülei éktelen haragra ger­jedtek. Párthatalom atya első dü­hében nejére, a vasorrú ideológia bábára támadt, s annak tyúkeszét okolta fia elpártolásáért. De ahogy teltek az évek, s az öregedő Terv úrfit egymásután kosarazták ki az (ideológiai szempontból) kívánatos menyecskék, az örömszülők, ha kel­letlenül is, de tudomásul vették, hogy fiacskájuk számára Piac fzaj­lácska az egyetlen lehetséges parti. E felismerésből született meg — tévedni méltóztatik, kedves olvasó, a frigy gyümölcsétől még messze vagyunk, sokkal képletesebb mag­zatról lesz most szó — az M. Sz. M.P. Központi Bizottságának ”A gazdasági mechanizmus reformjá­ról” hozott 1966. májusi határozata. Az Ideológia mamának oly kedves nyelven, e határozatban a következő­ket olvashatjuk : ”A népgazdaság tervszerű fejlődé­se a gazdaság fejlettségének jelen­legi fokán azt kívánja, hogy (*) , (1) ”az irányításban ne az admi­nisztratív, hanem a közgazdasági eszközök domináljanak” ; (2) ”a vállalatok maguk határoz­zák meg terveiket”, ’’szabadon lé­tesíthessenek egymással közvetlen kereskedelmi vagy kooperációs kap­csolatot, maguk dönthessenek arról, hogy tevékenységi körükön belül mi­ből mennyit gyártsanak és kínálja­nak eladásra”, illetve pénzükért hon­nan vásároljanak ; (3) ’’tágabb érvényesülési teret biztosítsunk a szocialista gazdaság­ban szükségképpen létező áruviszo­nyoknak”, aktívabb szerepet a piac­nak, pénznek, áraknak, jövedelmező­ségnek, hitelnek ; (4) ’’segítsük elő a szükséges és hasznos kísérletek lehetőségét, a gazdasági kockázat helyes felméré­sét és számbavételét.” A PÁRTHATÁROZAT SZERZŐI számára a kívánatos gazdasági kö­rülményes — de nem jelentéktelen — párthatározat ismertetését, amely­ből a közvélemény először szerzett tudomást a szakkörökben akkor már évek óta folyó reformvitákról. Meg­tudnánk e dokumentumból, hogy a jövőben a vállalatok a ’’jövedelme­zőség” (értsd : haszon) alapján fog­nak működni, ide értve a beruházá­sok egy jelentős részét, miközben ”a tervezőmunka hangsúlya a táv­lati tervekre helyeződik”. Azt is kiolvashatnánk belőle, hogy az árak önkényének befellegzett, hogy a központi árszabályozás a jövőben csak egyes kulcstermékekre fog szo­rítkozni, s hogy minden árban "ki­fejezésre kell jutnia a piac értékíté­leteinek”. Kiderül a szövegből az is, hogy noha a minisztériumok to­vábbra is ’’felelősek” maradnak ágazatuk egészének mikénti műkö­déséért, közvetlen utasításokat csak kivételesen adhatnak ki. Egyszóval — hogy előbbi hasonlatunkhoz tér­jünk vissza — a rangon aluli há­zasság keserű pirulája lenyeletett, s az eljegyzés is végbement. Hátra­maradt a módozatok kidolgozása és fokozatos életbeléptetése. ENNEK első esztendején esett túl a magyar gazdasági élet, s ha a hivatalos megnyilatkozásoknak hinni lehet, nem is túl sok bajjal. A reform néhány kulcs­intézkedésé­re még az év elején sor került. Új­rarendezték a termelői árakat, fel­emelték a vállalatok számára ér­vényes valutakurzusokat (azaz bur­koltan leértékelték a forintot), el­törölték a vállalati gazdálkodás ko­rábban fennálló jónéhány kötöttsé­gét, s áttértek a beruházások egy részének bankhitelek útján történő finanszírozására. Más reformok fél­úton abbamaradtak, így például meg akarták szüntetni a személy­­szállítási vállalatok (vasút, villa­mos) deficitjét, de a közönség felzú­dulása miatt a viteldíjak felemelé­sét olyan bérletrendszerrel kellett enyhíteni, amely a tervezett haszon nagyobb részét elnyelte. Elvben a bérmegállapítást a vállalatokra bíz­ták, de attól való félelmében, hogy "erre föl” a bérek túlságosan ’’meg­szaladnak”, a kormány végül mégis rögzítette a béralapot ; mondani sem kell, hogy az új megkötést a régi jó módszerekkel ellenőrzik. Amikor az elfogulatlan szemlélő elolvassa a reform első évéről szóló híradásokat, az első dolog, amit nyugtáznia kell, hogy a reformról, az új gazdaságvezetési módszerekről, a vállalati gazdálkodás új szelle­méről és feladatairól igen sok szó esik mind a sajtóban, mind a hiva­talos megnyilatkozásokban. Ez első pillantásra jó jel : a reformot, úgy látszik, komolyan veszik. E tény ma­gában véve is fontos, de még inkább az, a csehországi fejlemények óta. Hiszen tudjuk, hogy a moszkvai pártvezetőség a cseh tavaszodásban a gazdasági reformokat is sokallta, s gondoskodott arról, hogy azok egy időre eltemettessenek. Nem lett vol­na meglepő, ha az ideológiai rend­csinálás viharában Magyarországra is hull egy-két moszkvai villám. Nem hullt,­­ legalábbis úgy tűnik. S most el lehet gondolkozni azon, hogy vajon e türelem biztató körül­­mény-e, (Moszkva nem akar túl messzire menni a beavatkozásban), vagy ellenkezőleg, csüggesztő, (a szovjet pártvezetőség ismeri a ma­gyar reformtörekvések határait). HA AZONBAN valamivel mé­lyebbre hatolunk a szövegelemzésben, akkor a reformmal szemben inkább a kételyeink erősödnek. Egy tavaly decemberi pártnyilatkozat a reform első évének sikerei között elsősorban a termelésnövekedést emelte ki. Vagyis megy tovább a régi verkli, holott az új elvek éppen nem a mennyiségi hajszát állították előtér­be. Egy másik hivatalos megnyilat­kozás (a budapesti párttitkár cikke a központi pártlapban) örömmel konstatálja, hogy ”az új gazdaság­­irányítási rendszer pozitívan hatott társadalmi életünk valamennyi terü­letére”, vagyis hatékonyabb lett a a termelőmunka, s "fokozódott a politikai aktivitás”. A szerző alá­húzza, hogy ”a reform első évében is tovább erősödött” (folyamat ez, kérem) ”a főváros lakosságának bi­zalma pártunk és politikánk iránt”, de arról nem tud, hogy az ipar és a kereskedelem jobban elégítette volna ki a vásárlók igényeit. Ellen­kezőleg, dicséretes önkritikával megemlíti, hogy ”ma is joggal pa­naszkodnak a vásárlók egyes cikkek hiányára”, s fájlalja, hogy "lelassult a lakosság számára szolgáltatást végző és kereskedelmet lebonyolító hálózat fejlődése” ("Népszabadság”, 1968. dec. 14.). Fogyasztói szemszög­ből nézve a mérleg tehát elég kiáb­rándító ; az egyetlen vigasztaló tény az, hogy az árszínvonal "lényegében megfelel a tavalyinak”. Ugyaneme párttitkár szavai még egy furcsaságra vetnek fényt. Ha jól értettük a reform célját, 1968-ban növekednie kellett volna a vállalatok önállóságának. Szerzőnk szerint azonban a pártszervezetek azok, amelyeknek ”az új viszonyok köze­pette megnőtt a hatáskörük és a fe­lelősségük”. Javulhat-e a gépezet működése, ha a kerékkötők hatás­körét kiterjesztik ? A fővárosi párt­titkár mindjárt példát is ad felelős­ségteljes beavatkozásból, s megrója az üzemeket hogy ’’feleslegesen kötnek le” (nem ők fizetik?) ’’több milliárd forint értékű készleteket”. Megrója őket továbbá azért is, hogy szerénytelenül állapítják meg mun­kaerő-igényeiket, s közli velük, hogy a jövő évtől kezdve csak az merít­het a munkaerőtartalékból, aki ezt meg azt csinálja. A párttitkár gyanakszik amiatt is, hogy az év vé­gi nyereségek egy része szabados árkalkulációk eredménye , de itt felülkerekedik a kormány nagylel­kűsége, melynek nevében szerzőnk ünnepélyesen kijelenti, hogy ”az 1968-ban elért többletnyereséget nem vonja el az állam, mert ez esetleg akadályozná a tartalékok feltárá­sát”. Más szóval : a gyeplő lazítása csak kegy, mely bármely pillanatban visszavonható. AZ ÖSSZBENYOMÁS, ami e szórványos értékeléseknek nem is annyira a tartalmából, mint inkább a ’’zenéjéből” kicsendül, hogy a re­form első éve során igazában még alig változott valami. Senkit se té­vesszen meg a részletintézkedések száma : húsz éve a tervgazdaság hó­napról hónapra ontja magából az új szabályzatokat, melyek hol lyukakat tömnek be, hol egyszerűsítenek (de többnyire csak átmeneti hatállyal). Terv úrfi öreg legény, ki az évek során megszámlálhatatlan rigolyát szedett fel. Piac­orajtával való egy­bekelése nem ígérkezik könnyűnek. Elméletileg az esztendő legfonto­sabb újdonsága, hogy 1968-ban a vállalatokra nem tukmáltak rá köz­pontilag kidolgozott termelési és értékesítési ’’tervet”. Ez nyilván­valóan nagy adminisztratív köny­­nyebbség a vállalalati vezetőknek, akiknek majd két évtizeden át úgy kellett szállítási szerződéseiket kiügyeskedniök, hogy azok a "Terv” előírásainak is megfelelje­nek. A gyakorlatban azonban a vál­tozás kisebb, mint ahogyan ezt a reform újdonsült párthívei beállí­tani szeretnék. Ugyanis a ’’Terv” azelőtt is inkább csak a papíron élt , hogy az éltető prémiumhoz jus­sanak, a vállalatok úgy tettek, mintha az előírásokat követnék, valóságos feladataikat azonban az egymásközti szerződések határozták meg. A reform csak szentesít egy megfellebbezhetetlen gyakorlatot, s véget vet annak a költséges színjá­téknak, amelyet a ’’Terv” fikciója kényszerített rá a gazdasági sze­mélyzetre. Csak mellesleg jegyezzük meg, hogy egy ilyen értelmű reform szükségességét először 1954 és 1956 között fogalmazták meg Budapesten. A párthatalom malmai lassan őröl­nek. A vállalati önállóság legalizálása azonban még nem ”új mechaniz­mus”, s még csak nem is biztosíték arra, hogy a termelőegységek a szükségletek legjobb kielégítésére állnak be. A kulcsvállalatok mono­polhelyzete a krónikus hiánygazda­ság feltételei között szükségképpen szüli a monopol-nyereségeket, s ez ellen az árak felszabadításával aligha lehet küzdeni. Ugyancsak a ”Nép­­szabadság”-ból idézzük : ”A verseny gyengesége az első évben még nem nagyon szorította rá a vállalatokat erőforrásaik jobb kihasználására, a piachoz való gyorsabb, rugalmasabb alkalmazkodásra. Főként azokat nem, amelyek részben a külső kö­rülmények eredményeként viszony­lag könnyűszerrel értek el a számí­tottnál magasabb nyereséget” (1968. dec. 31.). A szakember számára a magyar gazdasági reform voltaképpen há­rom problémát vet föl : 1.) Lehet-e az árakat felszabadítani infláció nél­kül ? 2.) Lehet-e a piaci konkurren­­ciára visszatérni tartalékok s ráter­mett­­vállalkozásra éhes) személy­zet nélkül ? 3.) Lehet-e szükségletre termelni az adott merev gazdasági intézmények mellett (tulajdonviszo­nyok, jövedelmi struktúrák, vál­lalkozási monopólium, stb.), melyek­nek túlnyomó része felett nem is annyira dogmatikus, mint inkább hatalmi szempontok őrködnek? A magyar reform eddig még egyik kérdésre sem adott választ. S korántsem bizonyos, hogy valaha is eljut abba a stádiumba, ahol már érdembeli válaszról lehet beszélni. PÉNTEK ENDRE Péter György Péter György, a budapesti Köz­ponti Statisztikai Hivatal elnöke öngyilkosságot követett el. Haláláról a Magyar Távirati Iroda a követ­kező közleményt adta ki : ’’Mint azt már 1968. december 4-én jelentettük, a Budapesti Rendőrka­pitányság büntető eljárást indított Spitzer Miklós és társai ellen, devi­zagazdálkodást sértő és egyéb bűn­­cselekmények elkövetésének alapos gyanúja miatt. Az eljárás keretében a terheltek egybehangzó vallomásai és egyéb bizonyítékok alapján ala­pos gyanú merült fel arra is, hogy Péter György, a Központi Statiszti­kai Hivatal elnöke is részese a bűncselekményeknek. Ezért a Mi­nisztertanács 1968. december 4-én Péter Györgyöt állásából felfüggesz­tette és bűnüldöző szerveink — sza­badlábon hagyása mellett — bün­tető eljárás alá vonták. Az eljárás során Péter György, aki betegsége miatt kórházi kezelésben részesült, 1969. január 4-én a kórházban öngyilkosságot követett el és meg­halt. A többi terhelt ellen a büntető eljárás folyamatban van.” A Központi Statisztikai Hivatal el­nökének öngyilkossága, amelyről a világsajtó is hírt adott, nagy feltű­nést keltett Budapesten. Péter öngyilkossága György — a híres magyar jogböl­­cselő, Pikter Gyula unokaöccse — régi kommunista volt, aki már az illegális mozgalomban is részt vett. Ő volt az, aki ”A gazdaságosság és a jövedelmezőség jelentősége a terv­­gazdálkodásban” című könyvében, amely 1954 és 1956 között írt tanul­mányait tartalmazta és 1956-ban jelent meg, elsőként adta glo­bális kritikáját a hazai tervgaz­dálkodásnak és elsőként javasolt vállalati autonómiával egybekötött gazdasági reformot. 1956 után több börtönviselt vagy "revizionistának” bélyegzett és üldözött kutatót felvett intézetébe. Az öngyilkosság okairól kiadott hivatalos közleményt a hazai közvélemény nem tartja meg­győzőnek. Sokan emlékeznek rá, hogy 1954. őszén Péter György éle­sen szembeszállt Rákosiéknak azzal a gyakorlatával, amely a Központi Statisztikai Hivatal vezetőit és mun­katársait a napi politika céljainak megfelelő, hamis statisztikák össze­állítására kényszerítette. Budapes­ten figyelemre méltónak tartják azt, hogy Péter György leváltása és a büntető eljárás megindítása éppen akkor következett be, amikor az ”új gazdasági mechanizmus” első évének statisztikai mérlegét kellett elkészíteni. 1969. január 15. 1969. JANUÁR 15-I LAPUNK TARTALMÁBÓL Léopold Sédar Senghor nyilatko­zata az ’’Irodalmi Újság”-nak (3. old.) György Ervin : Új magyar szer­vezet Romániában (4. old.) Enczi Endre: Két évtized (5. old.) Borsody István : Gyilasz és Cseh­szlovákia (5. old.) Albert Pál : Csehszlovák bemu­tatók — Párizsban (6. old.) Gergely János : Négyszemközt Szigeti Józseffel (7. old.) Betzner Tamás : Magvető Alma­nach (8. old.) Kabdebó Tamás : Holdországi levelek (9. old.) Korek Valéria : Fontane és Ma­gyarország (10. old.) Ladányi László elbeszélése : A kisfiú (11. old.) Fáy Ferenc verse Az Idő Sodrában, Költők a kor­fordulón, Levelek a szerkesz­tőhöz, Glosszák, Hírek

Next