Irodalmi Ujság, 1969 (20. évfolyam, 1-21. szám)
1969-01-15 / 1. szám
1969. január 15. ÖT PERCCEL a kihallgatás előtt. Emelgetem lassan lábam az elnöki palota lépcsőfokain. Amint illik a fejlődés útját járó ország fejéhez, palotája viszonylag szerény. Mégis, első percben már kellemes a szemnek, érzékeknek. Fény és világosság, derű és egyszerűség mindenütt. Egyszerűség, mely telve harmóniával, ritmussal. A kozmosz elemei, a néger lélek veleszületett, nem utánozható sajátosságai, így közeledvén, némileg elfogódottan, az államelnök-költő ajtajához, megint egyszer felteszem magamnak a kérdést, mely hetek óta foglalkoztat. Mióta megkaptam üzenetét , szívesen fogad. Miért akarok Senghorral megismerkedni, beszélni vele ? Hiszen, mióta eszemet tudom, elhárítottam magamtól a ’’mai nap hősei”, az úgynevezett hírességek személyes ismeretségének gyűjtőszenvedélyét. Léopold Sédar Senghor nekem kezdettől fogva az a kivétel volt, mely a szabályt erősíti. Pontosan azóta, mióta megismerkedtem költészetével és elbűvölt a róla keringő — egyéniségéből folyó — legenda. Mert költő a javából. Túlzás-e, ha írom, hogy ma a nagyon kevés hiteles költők egyik elseje? S mégis politikus, a napjainkban egészen ritka államférfiak egyike, kit mindenki elismer, mi több, politikusi tetteit legtöbbször helyesli. Legtöbbször, mondom. Mivel mindig voltak morgolódók. Különösen manapság, a ’’kontesztátorok” kétes korában. Különben is, katolikus államfő helyzete általában nem irigylendő az olyan országban, melynek lakossága többségében az iszlám híve (85 %). Még kevésbé irigylendő, ha ugyanennek az államfőnek néger országban fehér bőrű felesége van. Ám, nekem legalábbis úgy tetszett, hogy 1967. nyarának pár tucat hangoskodója ma elcsendesedett. Belátta talán, hogy egyetlen szenegáli politikus nem léphetne Senghor helyébe. Mindezzel egyáltalán nem akarom azt mondani, hogy minden gond és minden veszély eltűnt Senghor elnök életéből. Mi köze egymáshoz poézisnek és politikának ? Különösen akkor nyugtalanító a kérdés, ha az ember tudja, hogy ez a költő-politikus Platón tanítványa s ha magamat is a dialógusok filozófusa alázatos hívei közé merem sorolni. Tudjuk, Plátón orrolt a költőkre, annyira, hogy megtagadta tőlük a letelepedési engedélyt a Városban, sőt legszívesebben kiseprőzte volna onnan valamennyit. A költő Senghor viszont, antik mestere tilalma ellenére, nemcsak teljes jogú polgára a Városnak, de építője és népének vezetője. Ezért kívántam látni az embert, hogy próbáljam megtudni, mifajta az az erő, melynek segítségével a két ellentétes és nem egyszer egymást tagadó, emberi gyakorlatot űzni tudja ? Mindkettőt mesteri módon. AZ ELSŐ PILLANAT, immár az ’’elnök úrral” szemtől szemben, az enyhe csalódásé. A fényképei, melyeket ismerek s amelyek szép szál, termetes feketének jelzik, hazudnak mind. Mivel a valóságban törékeny alkat. Iskolamester, aki azonban — József Attila versét megfejelve — egész népét, egy kontinenst jött tanítani, így is fogad, iskolamester módján nyújtja szép formájú kezét. A tekintete viszont, ez a bölcs-okos szempár az álmodozóé. A költőé. Aki a föld apróságait is felnagyítva, az örökkévalóság égisze alatt látja s örökíti meg, ha megszólal. De más is van olykor e tekintetben, éspedig a jóindulatú vizsgáztató szelíd iróniájának árnya, a bíró csalhatatlan ítélete: ’’Platón, — mondja — Szókratész tanítását ismételte. A mester neheztelt a költőkre akik, lehet, vetélytársuknak érezték az utcán kószáló bölcset. Egy bosszús percében fricskázta meg Szókrátész a szépszavú irigykedőket és Plátón tolmácsolta a szókrátészi iróniát. Helyesen tolmácsolta-e ? Találkozott már valaha tanítvánnyal, ki maradéktalanul értelmezte volna mestere szavát?” Pár héttel ezelőtt Francois Bondy ezt mondta róla : " Senghor —a királyi elnök.” (Léopold Sédar Senghor. Ansprachen, Frankfurt am Main 1968). Nem valószínű, hogy apjának, a gazdag birtokosnak s nagykereskedőnek, fejedelmi vérére, Kumba Ndofenével, Sine királyával való baráti-rokoni kapcsolatára kívánt volna utalni e jelzővel — királyi — a francia esszéista. Azt tapasztalhatta Bondy, amit szerénységem látott-hallott Dakarban, a Saloum folyó partjain, Kaolackban, másutt kószálásom közben. Jóformán ki sem ejtettem még az ’’elnök úr” nevét, máris rám derült bennszülött beszélgető társam széles mosolya a szép száj, villogó fogsor körül. A NÉGRITUDE-RŐL beszélgetünk. Melynek Aimé Cézaire, az antillai költő-politikus, keresztapja csak. Szülője igazából Senghor maga. Micsoda komplikált keresztrejtvény ez a mi kontinensünkön! Még Sartre (”Orphée noir”) és Malraux is csak felében-harmadában értette meg. Raszizmus lenne a négritude ? Ellenpólusa a blanchitude-nek (fehéremberiség ? Süket a fordítás, tudom, de nincs e fogalomnak megfelelője nyelvünkön) ? Az ’’elnök úr” mosolyog, midőn ezt kérdem tőle, megjegyezvén egyben, hogy nem ismerek elítélendőbb magatartástvilágnézetet a raszizmusnál. Mosolyog megértően , nem én vagyok az első, ki neki e kérdést feltette. Bizonyára nem én leszek az utolsó. A négerben még a gyűlölet felhője sincs a fehér ember iránt. Sőt ! Nem beszélek Jan Smith-ékről, sem a portugál gyarmatosítókról , csak újságokból-riporterkönyvekből — egyoldalúan — ismerem azt a problémát, ítéletem, tehát nem lehet e tárgyban. De a sokezer kilométeres úton, Szenegálban és másutt Afrikában, melyet most minden istenek kegyelméből befuthattam, még engem, az egyszerű halandót is, mint a ”jó fehér patront” köszöntött a sok-sok gyönyörű fekete arc, e ’’karcsúlábszárú nép” (a jelző Senghoré). A négritude-nek nincs vonatkozása a raszizmushoz. Mélyebb valami ez — és páratlan költészet. Kartávolságnyira tőlünk, Senghor irodájában, kecses konszolon három szobrocska áll. Hitelesen régiek, bizarr szépségük kápráztató. Általuk magyarázza meg nekem az államférfi-költő a négritude lényegét. Két oroszlán fogja körül a Termékenység istennőjének figurine-jét. Az egyik oroszlán mosolyog, gyönyörködve mintegy a Termékenységből áradó, szakadatlan létfolyamatban. Az örök ritmusban, mely a kozmoszba folyik s azzal egyesül maradéktalan. Komoly a másik oroszlán. Feladata : vigyázva őrködni, hogy semmi rontó erő meg ne szakíthassa a ritmus szelíd, emberin hullámzó láncolatát. Miként vigyáz arra is, hogy egészséges dózisban keveredjék e fekete humanizmus áramlásába a kedvező előjelű, fehér szellemi véranyag, így van, hogy Senghor nemcsak nem raszista, de éppenhogy apostola a métissage-nak, a lelki-szellemi és anyagi vérkeveredésnek. Maga két különböző törzs fia s az ő gyermeke, kinek anyja normandiai francia, többszörösen metisz. Mit kapott s adott kultúrában egymásnak a néger és a fehér, megtudjuk, ha múzeumokban szemlélődünk, ötven-nyolcvan év muzsikáját hallgatjuk, és így tovább. Ám ez még nem minden. Szeptemberben a német könyvkiadók a majnai Frankfurtban Senghornak ajánlották fel ez évi Békedíjukat. Amit az ’’elnök úr” szívesen elfogadott. Jóllehet, Hitler hadifoglya volt. Igaz viszont, hogy a rideg táborban kötött barátságot Goethével s az ő útmutatásával lett kapcsolata még bensőségesebb az Antikvitással. S ugyanott eszmélt a feltehető igazságra, hogy az indogermán görögség elődei Hellászban négerek voltak, akik, ha az erőteljes fehér törzsek elől a fekete kontinensre húzódtak is, szellemi bélyegüket a görög kultúrára nyomták. Az archaikus kor kultúrájára éppúgy, mint az utána következőkre. Vagyis az európai szellemiség eredendően métissage. Ez éppen a négritude, az örökkévaló ritmus. Innen lehet, hogy Senghor annyi közeli rokonságot vél felfedezni a néger és a germán lélek között. Mindkettő muzsikus lélek, mindkettő elsősorban érzelmi, tehát irracionalista hajlam. Ezért adta Senghor köszönő beszédének e sokat jelentő címet : A megbékélés akkordja. A négritude-re — a fekete humanizmusra —, a végtelen ritmusra utalt e címmel. ’’MAGA MAGYAR”, mondta Senghor, ’’közelebbről erdélyi születés.” (Közbevetőleg csak annyit: feltételezem, hogy egyetlen jövendőbeli filosznak nem jut majd eszébe doktori értekezést fabrikálni szerénységem csekélyke munkásságáról. Előre sajnálnám az illetőt. A dakari levéltárig kellene vándorolnia és előkeresnie tetemes dossziémat. Alapos káderezés, diplomácia inde-binde előzi meg, nemcsak Európában, de a ’’sötét” Afrikában is, az ilyesfajta audienciát. Látogatásomkor láttam madártávlatból dossziémat az ’’elnök úr” íróasztalán. ’’Ahogy tudom, folytatta Senghor, Magyarország és Erdély különösképpen, a középkor óta a népek válaszútja volt. Vérben, kultúrában, civilizációban minden arrajáró náció letette ott névjegyét. Kell-e tehát fejtegetnem magának, mi a métissage ? S mi annak előnye ? Mutatis mutandis, úgy van valahogy a néger is, mint a magyar. Ez utóbbi Keletről érkezett törzs, mely Nyugatra vágyik. A különbség közöttünk, hogy mi nem vágyunk el földünkről, hanem a ritmus, a négritude-tudat által ide akarjuk plántálni Nyugatot. Mármint annak jó és szép elemeit.” — Nem lett volna időm, meg illendő sem lett vona, hogy kifejtsem Senghornak a hungarité némileg más teorémáját. Éspedig úgy, ahogyan én látom. Mindenesetre tanulságos volt hallanom e távoli költő véleményét a magyar lelkiségről. Ide kívánkozik a megyjegyzés, hogy Senghort nemcsak arról tájékoztatták, hová skatulyázzon etnikailag-földrajzilag, de arról is, hogy egy francia nyelvű világlapon kívül az ’’Irodalmi Újság”-ot is képviselem. Lehet, sohasem látta a ’’Gazette Littéraire Hongroise”’, de tud létezéséről. S szeretett volna részleteket hallani lapunkról. Például azt : kik írják és kik olvassák ? S mi a lap közelebbi célja ? Ez utóbbi kérdésre ezt feleltem : szeretnénk összefogni az idegenbe szakadt magyar diaszpórákat, hogy írásaink által megmaradjanak magyarnak és szépértjéért lelkesedő embernek. Világos tehát, hogy ideológiánk antidiktatorikus. Szeme felcsillanásából adta Senghor érzésemre, hogy helyesli az ’’Irodalmi Újság” programját. Az említett frankfurti díjkiosztás alkalmával Senghor szemére hányták Cohn-Bendit német fullajtárai, hogy bezáratta időlegesen a dakari egyetemet és útilaput kötött a marxizmustól kótyagosult, idegen diákok talpa alá. Magukat a szenegáliakat a zavargások idején magához rendelte az elnök, hogy megkérdezze tőlük : mit akartok, fiaim ? Egyikük sem akarta a marxizmust, a kommunizmust. Meg nem emészthető eledel ez a néger léleknek. Alioune Senétől tudom, hogy a dakari Szovjet Nagykövetség minden propaganda-gőze kárbaveszett. Pedig ugyancsak erős volt a gőznyomás. Némi huncutkodó fintorral meséli ezt Sene, ki nemrég még a Szenegáli Nagykövetséget vezette Kairóban s most az elnöki kabinetiroda főnöke. ’’Magunknak kell rendeznünk — éspedig szájunk íze szerint — közös dolgainkat”, szűri le a tanulságot. ’’Párbeszédre van szükségünk, a paláver szellemében. Ám a marxizmusnak nincs vonatkozása az őseinktől örökölt paláverrel. Mélyen szabadon — és derűvel — mondhatja el mindenki a véleményét. A hallottak alapján hozza meg ítéletét a törzsfő, az elnök úr.” Legnyugtalanítóbb kérdésemre csak a búcsú perceiben kaptam feleletet : nem nyomja-e el benne a politikus a költőt ? — Megint a bölcs mosoly. ’’Három elégián dolgozom jelenleg. Éppen a poézis ad erőt az államvezetés nyűgének elviselésére.” KÉRETLENÜL dedikálta műveit. Az egyikbe, versei gyűjteményes kötetébe (Paris, Editions du Seuil, 1964), ezt írta nekem ’’szíves üdvözletként” , ’’bevezetésül a Politikébe”. Platónra, közös mesterünkre, utalt e mondat által. Dénes Tibor a poezis no mor a POLIZIKA mondaihoz LÉOPOLD SÉDAR SENGHOR, SZENEGÁL ELNÖKE NYILATKOZIK AZ IRODALMI ÚJSÁGNAK * LÉOPOLD SÉDAR SENGHOR VERSEI CL totem Elrejtem, el kell rejtenem ereim mélyére Az Őst, kinek viharban cserzett bőrét villámok, mennyire barázdálták ! El kell rejtenem védő állatom Hogy fel ne törjem a botrányok zsilipjét Hű vérem Ö, hűségemet kívánja Meztelen gőgöm védője, védelmezem Önmagam ellen, boldog fajok dölyfe ellen. Ertékeim a Georges és Claude Pompidou-nak ajánlva Áldd, Uram, e népet, ennen arcát keresi álarca alatt és jaj gyötrődve találja meg Téged keres a fagyban és éhségben, csontjaitbensejét roncsolja a rontás És özvegységét siratja a menyasszony és kifosztva látja ifjúságát az ifjú És férje távol szemét siratja az asszony és gyermeke álmát keresi az anya a romok között, áldd meg e népet, mely láncait eltépte, áldd a megszorult népet, mivel ellenáll a hatalmasok és hóhérok falánk falkájának Európa minden népével, Ázsia minden népével, Afrika minden népével, Amerika minden népével együtt és egyszerre áldd meg e fajtát (Dénes Tibor fordítása) Ugyanegy vérben, azonos kínokban verejtékezik mind. Vesd végül tekinteted a hullámmilliók közepette saját népem hullámzó fejére És add meleg tenyerüknek, hogy testvéri kezek övével övezhessék a földet BÉKÉD SZIVÁRVÁNYA ALATT. Irodalmi Újság