Irodalmi Ujság, 1969 (20. évfolyam, 1-21. szám)

1969-01-15 / 1. szám

1969. január 15. ÖT PERCCEL a kihallgatás előtt. Emelgetem lassan lábam az elnöki palota lépcsőfokain. Amint illik a fejlődés útját járó ország fejéhez, palotája viszonylag sze­rény. Mégis, első percben már kellemes a szemnek, érzékeknek. Fény és világosság, derű és egy­szerűség mindenütt. Egyszerűség, mely telve harmóniával, ritmus­sal. A kozmosz elemei, a néger lélek veleszületett, nem utánozha­tó sajátosságai, így közeledvén, némileg elfogódottan, az államel­nök-költő ajtajához, megint egy­szer felteszem magamnak a kér­dést, mely hetek óta foglalkoztat. Mióta megkaptam üzenetét , szí­vesen fogad. Miért akarok Sen­­ghorral megismerkedni, beszélni vele ? Hiszen, mióta eszemet tu­dom, elhárítottam magamtól a ’’mai nap hősei”, az úgynevezett hírességek személyes ismeretségé­nek gyűjtőszenvedélyét. Léopold Sédar Senghor nekem kezdettől fogva az a kivétel volt, mely a szabályt erősíti. Pontosan azóta, mióta megismerkedtem köl­tészetével és elbűvölt a róla kerin­gő — egyéniségéből folyó — le­genda. Mert költő a javából. Túl­zás-e, ha írom, hogy ma a nagyon kevés hiteles költők egyik elseje? S mégis politikus, a napjainkban egészen ritka államférfiak egyike, kit mindenki elismer, mi több, politikusi tetteit legtöbbször he­lyesli. Legtöbbször, mondom. Mi­vel mindig voltak morgolódók. Különösen manapság, a ’’kontesz­­tátorok” kétes korában. Különben is, katolikus államfő helyzete ál­talában nem irigylendő az olyan országban, melynek lakossága többségében az iszlám híve (85 %). Még kevésbé irigylendő, ha ugyan­ennek az államfőnek néger ország­ban fehér bőrű felesége van. Ám, nekem legalábbis úgy tetszett, hogy 1967. nyarának pár tucat hangoskodója ma elcsendesedett. Belátta talán, hogy egyetlen sze­negáli politikus nem léphetne Senghor helyébe. Mind­ezzel egyáltalán nem akarom azt mon­dani, hogy minden gond és min­den veszély eltűnt Senghor elnök életéből. Mi köze egymáshoz poézisnek és politikának ? Különösen akkor nyugtalanító a kérdés, ha az em­ber tudja, hogy ez a költő-politi­kus Platón tanítványa s ha ma­gamat is a dialógusok filozófusa alázatos hívei közé merem sorol­ni. Tudjuk, Plátón orrolt a köl­tőkre, annyira, hogy megtagadta tőlük a letelepedési engedélyt a Városban, sőt legszívesebben ki­­seprőzte volna onnan valamennyit. A költő Senghor viszont, antik mestere tilalma ellenére, nemcsak teljes jogú polgára a Városnak, de építője és népének vezetője. Ezért kívántam látni az embert, hogy próbáljam megtudni, mifajta az az erő, melynek segítségével a két el­lentétes és nem egyszer egymást tagadó, emberi gyakorlatot űzni tudja ? Mindkettőt mesteri mó­don. AZ ELSŐ PILLANAT, immár az ’’elnök úrral” szemtől szemben, az enyhe csalódásé. A fényképei, melyeket ismerek s amelyek szép szál, termetes feketének jelzik, hazudnak mind. Mivel a valóság­ban törékeny alkat. Iskolamester, aki azonban — József Attila ver­sét megfejelve — egész népét, egy kontinenst jött taní­tani, így is fogad, iskolamester módján nyújt­ja szép formájú kezét. A tekintete viszont, ez a bölcs-okos szempár az álmodozóé. A költőé. Aki a föld apróságait is felnagyítva, az örökkévalóság égisze alatt látja s örökíti meg, ha megszólal. De más is van olykor e tekintetben, éspe­dig a jóindulatú vizsgáztató sze­líd iróniájának árnya, a bíró csal­hatatlan ítélete: ’’Platón, — mond­ja — Szókratész tanítását ismétel­te. A mester neheztelt a költőkre akik, lehet, vetélytársuknak érez­ték az utcán kószáló bölcset. Egy bosszús percében fricskázta meg Szókrátész a szépszavú irigykedő­ket és Plátón tolmácsolta a szók­­rátészi iróniát. Helyesen tolmá­csolta-e ? Találkozott már valaha tanítvánnyal, ki maradéktalanul értelmezte volna mestere szavát?” Pár héttel ezelőtt Francois Bondy ezt mondta róla : " Senghor —a királyi elnök.” (Léopold Sédar Senghor. Ansprachen, Frankfurt am Main 1968). Nem valószínű, hogy apjának, a gazdag birtokos­nak s nagykereskedőnek, fejedelmi vérére, Kumba Ndofenével, Sine királyával való baráti-rokoni kap­csolatára kívánt volna utalni e jelzővel — királyi — a francia esszéista. Azt tapasztalhatta Bondy, amit szerénységem látott-hallott Dakarban, a Saloum folyó part­jain, Kaolackban, másutt kószálá­som közben. Jóformán ki sem ej­tettem még az ’’elnök úr” nevét, máris rám derült bennszülött be­szélgető társam széles mosolya a szép száj, villogó fogsor körül. A NÉGRITUDE-RŐL beszélge­tünk. Melynek Aimé Cézaire, az antillai költő-politikus, keresztap­ja csak. Szülője igazából Senghor maga. Micsoda komplikált kereszt­­rejtvény ez a mi kontinensünkön! Még Sartre (”Orphée noir”) és Malraux is csak felében-harmadá­­ban értette meg. Raszizmus lenne a négritude ? Ellenpólusa a blan­­chitude-nek (fehéremberiség ? Sü­ket a fordítás, tudom, de nincs e fogalomnak megfelelője nyelvün­kön) ? Az ’’elnök úr” mosolyog, midőn ezt kérdem tőle, meg­jegyezvén egyben, hogy nem is­merek elítélendőbb magatartást­­világnézetet a raszizmusnál. Mo­solyog megértően , nem én va­gyok az első, ki neki e kérdést feltette. Bizonyára nem én leszek az utolsó. A négerben még a gyű­lölet felhője sincs a fehér ember iránt. Sőt ! Nem beszélek Jan Smith-ékről, sem a portugál gyar­matosítókról , csak újságokból-ri­­porterkönyvekből — egyoldalúan — ismerem azt a problémát, íté­letem, tehát nem lehet e tárgyban. De a sokezer kilométeres úton, Szenegálban és másutt Afrikában, melyet most minden istenek ke­gyelméből befuthattam, még en­gem, az egyszerű halandót is, mint a ”jó fehér patront” köszön­tött a sok-sok gyönyörű fekete arc, e ’’karcsúlábszárú nép” (a jelző Senghoré). A négritude-nek nincs vonatko­zása a raszizmushoz. Mélyebb va­lami ez — és páratlan költészet. Kartávolságnyira tőlünk, Senghor irodájában, kecses konszolon há­rom szobrocska áll. Hitelesen régiek, bizarr szépségük káprázta­tó. Általuk magyarázza meg ne­kem az államférfi-költő a négri­tude lényegét. Két oroszlán fog­ja körül a Termékenység istennő­jének figurine-jét. Az egyik oroszlán mosolyog, gyönyörködve mintegy a Termékenységből ára­dó, szakadatlan létfolyamatban. Az örök ritmusban, mely a kozmosz­ba folyik s azzal egyesül maradék­talan. Komoly a másik oroszlán. Feladata : vigyázva őrködni, hogy semmi rontó erő meg ne szakít­hassa a ritmus szelíd, emberin hul­lámzó láncolatát. Miként vigyáz arra is, hogy egészséges dózisban keveredjék e fekete humanizmus áramlásába a kedvező előjelű, fe­hér szellemi véranyag, így van, hogy Senghor nemcsak nem ra­­szista, de éppenhogy apostola a métissage-nak, a lelki-szellemi és anyagi vérkeveredésnek. Maga két különböző törzs fia s az ő gyer­meke, kinek anyja normandiai francia, többszörösen metisz. Mit kapott s adott kultúrában egymás­nak a néger és a fehér, megtud­juk, ha múzeumokban szemlélő­dünk, ötven-nyolcvan év muzsiká­ját hallgatjuk, és így tovább. Ám ez még nem minden. Szeptemberben a német könyvkiadók a majnai Frankfurtban Senghornak ajánlot­ták fel ez évi Békedíjukat. Amit az ’’elnök úr” szívesen elfogadott. Jóllehet, Hitler hadifoglya volt. Igaz viszont, hogy a rideg tábor­ban kötött barátságot Goethével s az ő útmutatásával lett kapcsolata még bensőségesebb az Antikvitás­sal. S ugyanott eszmélt a feltehe­tő igazságra, hogy az indogermán görögség elődei Hellászban nége­rek voltak, akik, ha az erőteljes fehér törzsek elől a fekete konti­nensre húzódtak is, szellemi bé­lyegüket a görög kultúrára nyom­ták. Az archaikus kor kultúrájára éppúgy, mint az utána következők­re. Vagyis­­ az európai szellemi­ség eredendően métissage. Ez ép­pen a négritude, az örökkévaló ritmus. Innen lehet, hogy Sen­ghor annyi közeli rokonságot vél felfedezni a néger és a germán lélek között. Mindkettő muzsikus lélek, mindkettő elsősorban érzel­mi, tehát irracionalista hajlam. Ezért adta Senghor köszönő be­szédének e sokat jelentő címet : A megbékélés akkordja. A négri­­tude-re — a fekete humanizmus­ra —, a végtelen ritmusra utalt e címmel. ’’MAGA MAGYAR”, mondta Senghor, ’’közelebbről erdélyi szü­letés.” (Közbevetőleg csak annyit: feltételezem, hogy egyetlen jöven­dőbeli filosznak nem jut majd eszébe doktori értekezést fabri­kálni szerénységem csekélyke munkásságáról. Előre sajnálnám az illetőt. A dakari levéltárig kel­lene vándorolnia és előkeresnie tetemes dossziémat. Alapos ká­­derezés, diplomácia inde-binde előzi meg, nemcsak Európában, de a ’’sötét” Afrikában is, az ilyes­fajta audienciát. Látogatásomkor láttam madártávlatból dossziémat az ’’elnök úr” íróasztalán.­ ’’Ahogy tudom, folytatta Senghor, Magyar­­ország és Erdély különösképpen, a középkor óta a népek válaszútja volt. Vérben, kultúrában, civilizá­cióban minden arrajáró náció le­tette ott névjegyét. Kell-e tehát fejtegetnem magának, mi a métis­sage ? S mi annak előnye ? Muta­­tis mutandis, úgy van valahogy a néger is, mint a magyar. Ez utób­bi Keletről érkezett törzs, mely Nyugatra vágyik. A különbség közöttünk, hogy mi nem vágyunk el földünkről, hanem a ritmus, a négritude-tudat által ide akarjuk plántálni Nyugatot. Mármint an­nak jó és szép elemeit.” — Nem lett volna időm, meg illendő sem lett vona, hogy kifejtsem Senghor­nak a hungarité némileg más teo­­rémáját. Éspedig úgy, ahogyan én látom. Mindenesetre tanulságos volt hallanom e távoli költő véle­ményét a magyar lelkiségről. Ide kívánkozik a megyjegyzés, hogy Senghort nemcsak arról tá­jékoztatták, hová skatulyázzon et­­nikailag-földrajzilag, de arról is, hogy egy francia nyelvű világla­pon kívül az ’’Irodalmi Újság”-ot is képviselem. Lehet, sohasem látta a ’’Gazette Littéraire Hongroise”­’, de tud létezéséről. S szeretett vol­na részleteket hallani lapunkról. Például azt : kik írják és kik ol­vassák ? S mi a lap közelebbi cél­ja ? Ez utóbbi kérdésre ezt felel­tem : szeretnénk összefogni az idegenbe szakadt magyar diaszpó­rákat, hogy írásaink által megma­radjanak magyarnak és szépért­­jéért lelkesedő embernek. Világos tehát, hogy ideológiánk antidik­tatorikus. Szeme felcsillanásából adta Senghor érzésemre, hogy helyesli az ’’Irodalmi Újság” prog­ramját. Az említett frankfurti díj­kiosztás alkalmával Senghor sze­mére hányták Cohn-Bendit német fullajtárai, hogy bezáratta időle­gesen a dakari egyetemet és úti­laput kötött a marxizmustól kótya­­gosult, idegen diákok talpa alá. Magukat a szenegáliakat a zavar­gások idején magához rendelte az elnök, hogy megkérdezze tőlük : mit akartok, fiaim ? Egyikük sem akarta a marxiz­must, a kommunizmust. Meg nem emészthető eledel ez a néger lé­leknek. Alioune Senétől tudom, hogy a dakari Szovjet Nagykövet­ség minden propaganda-gőze kár­­baveszett. Pedig ugyancsak erős volt a gőznyomás. Némi huncut­­kodó fintorral meséli ezt Sene, ki nemrég még a Szenegáli Nagykö­vetséget vezette Kairóban s most az elnöki kabinetiroda főnöke. ’’Magunknak kell rendeznünk — éspedig szájunk íze szerint — kö­zös dolgainkat”, szűri le a tanulsá­got. ’’Párbeszédre van szükségünk, a paláver szellemében. Ám a mar­xizmusnak nincs vonatkozása az őseinktől örökölt paláverrel. Mé­lyen szabadon — és derűvel — mondhatja el mindenki a véle­ményét. A hallottak alapján hoz­za meg ítéletét a törzsfő, az elnök úr.” Legnyugtalanítóbb kérdésemre csak a búcsú perceiben kaptam feleletet : nem nyomja-e el benne a politikus a költőt ? — Megint a bölcs mosoly. ’’Három elégián dol­gozom jelenleg. Éppen a poézis ad erőt az államvezetés nyűgének elviselésére.” KÉRETLENÜL dedikálta mű­veit. Az egyikbe, versei gyűjtemé­nyes kötetébe (Paris, Editions du Seuil, 1964), ezt írta nekem ’’szí­ves üdvözletként” , ’’bevezetésül a Politikébe”. Platónra, közös mes­terünkre, utalt e mondat által. Dénes Tibor a poezis no mor a POLIZIKA mond­aihoz LÉOPOLD SÉDAR SENGHOR, SZENEGÁL ELNÖKE NYILATKOZIK AZ IRODALMI ÚJSÁGNAK *­ LÉOPOLD SÉDAR SENGHOR VERSEI CL totem Elrejtem, el kell rejtenem ereim mélyére Az Őst, kinek viharban cserzett bőrét villámok, mennyire barázdálták ! El kell rejtenem védő állatom Hogy fel ne törjem a botrányok zsilipjét Hű vérem Ö, hűségemet kívánja Meztelen gőgöm védője, védelmezem Önmagam ellen, boldog fajok dölyfe ellen. Ertékeim a Georges és Claude Pompidou-nak ajánlva Áldd, Uram, e népet, ennen arcát keresi álarca alatt és jaj gyötrődve találja meg Téged keres a fagyban és éhségben, csontjait­­bensejét roncsolja a rontás És özvegységét siratja a menyasszony és kifosztva látja ifjúságát az ifjú És férje távol szemét siratja az asszony és gyer­meke álmát keresi az anya a romok között­­, áldd meg e népet, mely láncait eltépte, áldd a megszorult népet, mivel ellenáll a hatalma­sok és hóhérok falánk falkájának Európa minden népével, Ázsia minden népével, Afrika minden népével, Amerika minden népével együtt és egyszerre áldd meg e fajtát (Dénes Tibor fordítása) Ugyanegy vérben, azonos kínokban verejtékezik mind. Vesd végül tekinteted a hullámmilliók közepette saját népem hullámzó fejére És add meleg tenyerüknek, hogy testvéri kezek övével övezhessék a földet BÉKÉD SZIVÁRVÁNYA ALATT. Irodalmi Újság

Next