Irodalmi Ujság, 1969 (20. évfolyam, 1-21. szám)

1969-06-15 / 11. szám

HA A MAI romániai magyar irodalmat egyetlen képben akarnám jellemezni, azt mondanám : búvópatak. Tiszta forrásból tör fel valahol a hegyekben, csillogva zuhog alá a fenyvesekből, hogy aztán kanyarogva titkos medret vájjon magának a történelem mészkőhegységei alatt. Búvópatak, amely időről időre kitör a szabadba, hogy erejével és bájával megígérze a részvétlen természetet ; később ágakra szakad, s míg egyik ága sziklás szorosokon át bukdácsolva tapogat-keres utat magának, a másik, méltósággal viselve sorsát, tovább zúg a föld alatt, barlangmélyben. Az ötvenes évek második felében az erdélyi irodalom, különösen a líra leggazdagabb ága a lelkekbe, s a kiadatlan kéziratokba szorult, s a hatvanas évek derekán megindult enyhülés, s a Romániát azóta betöltő szabadabb, a Nyugat felé nyíltabb szellemi légkör kellett ahhoz, hogy ez a költészet feltámadjon. S mivel sokáig hírét sem hallottuk, már-már kételkedtünk létezésében, a magyarországi kritikai közvéleménnyel egyetértésben igen borúlátóan ítéltük meg a romániai magyar költők helyzetét, s lehetőségeit. Most azonban egyszerre három olyan verseskötet jutott el hozzánk, amely nemcsak azt bizonyítja : él a magyar vers Erdélyben, hanem azt is : súly alatt nő a pálma. Az elmúlt évtized politikai és egzisztenciális viszontagságai megedzették a legjobbakat, elmélyítették tehetségüket, új, gyakran drámai árnyalatokkal gazdagították nyelvüket. A HÁROM KÖLTŐ KÖZÜL, akiket már tíz-tizenkét évvel ezelőtt is számon tartottak Erdélyben, Kányádi Sándor lépte a leg-jobbat. Kötete, a ’’Függőleges ” (Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1968) az érett férfi tépelődéseit, nehéz fegyelme alól kikilobbanó indulatait (és egyben azok kritikáját) és a világról alkotott magvas, epigrammatikus tömörségű ítéleteit fogja csokorba. Kányádi tanult Illyéstől, egy-egy képéből, fordulatából úgy sejtem, Szabó Lőrinctől is, hangja mégis teljesen egyéni, csak a kortól, s a költő alkatától determinált. Mint Illyés, Kányádi is reflexióra hajlamos költő ; verse gyakran indul egy-egy véletlenül elfogott képpel, hogy aztán abból további képek vagy metaforák hálózatán keresztül lassan gyulladjon ki a vers gondolati lényege : amikor a kihunyt transzparensek / mint valami kipusztult űrlakók / koponyái reám merednek, / míg hazafele ballagok, / s a szívem szinte kézenfogva / jön mellettem, mint fáradt kisgyerek : föltekintek a csillagokra / és egyetlen atommá csüggedek” (’’Éjfél után”). Ebben az egyszerűségében megkapó versben valami tárgytalan szomorúság lüktet, az egyedül hagyott, a Mindenség Anyától elválasztott, de a tárgyak között otthonra nem lelt gyermek szomorúsága. Ilyen tónusú vers több is akad a kötetben (’’Nosztalgia”, ’’Kicsi behajló nyárfa”), mégsem ezt a hangot tartom a ’’Függőleges lovak”-ra a legjellemzőbbnek. A fizikailag talán nem, de szellemileg átélt szenvedésre, a félelem és a tehetetlenség kettős nyomására a költő többféleképpen reagál : elszörnyedt jajkiáltással, félelmetes kérdésekkel (’’Függőleges lovak”, ’’Kérdések”), vagyis közvetlenül, az események történelmi és egyetemes emberi tapasztalattá transzponálásával (’’Éden kapujában”, ’’Néma”) ; s végül a két véglet, az azonnali természetes reakció és az ironikus, keserűen bölcs megfigyelés között, illetve azokon felül álló magatartással , a reménytelennek tűnő harc vállalásával (’’Félvén se félve”). Bár "évezredek óta tart a háború” és számtalanszor kellett a költőnek ’’megvert sereggel” futnia és mások halálát magában átélnie ("boldog, aki magában csak önnön / halálát hordja”), Kányádi vállalja a bukás szüntelen kockázatát : ”örök készenlétben örökkön szembenézve, s nem hajlani mégsem a kétségbeesésre, kiállni verten az élre, maradni hadvezérnek és tudni, félvén se félve a végső vereséget.” Férfias, bátor, szép kötet ez, mégha a hosszabb versek egyikemásika (mint például az ”El-elcsukló ének”) nincs is eléggé megmunkálva, s hangulatában is, ritmusában is akadozik, meg-megdöccen. Bár Kányádi a versek többségében a szenvedés-lemondás-vállalás dallamait variálja, vannak új kötetének vidámabb oldalai, s feltehetőleg a költőnek vidámabb percei is. Ezeket a szinte már elfeledett lehetőségeket csillantják meg a pajkos csattanójú ’’Háború”, meg a burnsi hangvételű ’’Szerelem, a jóságos néniké”. Az utóbbi vers kedvesen közvetlen kötődése, meglehet, jobban illik a ’’régi”, székely faluból jött s népi hagyományokon nevelődött Kányádihoz, mint a mélyebben szántó ’’Kezdetben még...”, amelyben Kányádi egy kegyetlen, de nagyon igaz képben világítja meg férfi és nő bonyolult kapcsolatát : "...idegeimből / pulóvert kötöttél / születésnapomra, / hogy védjen legalább a hidegtől, / ha már a halál ellen / neked sincs hatalmad.” S milyen jellemző, hogy ez a vers, a kötet egyik legmarkánsabb ’’szerelmes” verse is kihívással, a férfi sorsának dacos vállalásával végződik : ” — Játsszál csak — mondom. Dobj minél magasabbra/” HA KÁNYÁDI, mint a népdal költője hangulatokból, természeti megfigyelésekből, s az ezekhez kapcsolódó töprengésből teremt költészetet. Székely János költői világát magasfokú tudatosság és az örökérvényű történelmi általánosítások igénye jellemzi. Poémája, a ’’Dózsa” 1964-ban jelent meg először, s 1968-ban második kiadásban, a bukaresti Irodalmi Kiadónál. Juhász Ferenc hatalmas eposza, ”A tékozló ország” után azt hihetnénk, erről a témáról nem lehet már újat mondani magyar versben ; Székely bebizonyítja, hogy lehet. Az előhangból és nyolc részből álló poéma (az ’’elbeszélő költemény” meghatározás nem illik erre a fél-lírai, fél-epikus műfajra) végig követi Dózsa György pályáját a hetvenkedő török béggel vívott párviadaltól a tüzes trónuson szenvedett kínhalálig. A poéma magával a parasztháborúval közvetlenül nem foglalkozik, csak Dózsa személyén és gondolatain keresztül. Székelyt szemmel láthatóan nem a tömegek lélektana vagy indulatai, hanem maga Dózsa alakja, a nemesi származású parasztvezér egyéni sorsa, tragédiája, s ezen túl a dózsai sorsból következő egyetemes igazságok érdeklik. Ezek az igazságok aztán természetesen fényt vetnek a közösség viselkedésére is, a béggel vívott párbaj előtt a székely hadnagy például így szövi magában a szót : "Nincsen remény, mert elnémult szívünkben / Az ősi hang, a végső bizonyosság, / Hogy nem számít a harcos élete, / Mihelyt veszélyben van a vár ; hogy végünk, / Végünk, mihelyt magunkra gondolunk.” S később, a győztes viadal után Dózsa mintegy saját magának, korábbi aggodalmainak feleli : "...amíg van egy igaz katonája, / A Vár megáll, az Ország megmarad.” Formailag az egész költemény egyetlen monológ ; igaz, olykor párbeszédeket sejtető, azokból kinövő, érvelő-vitatkozó monológ — a püspökkel folytatott párbeszédben például Székely kipontozza a püspök szavait, s azok értelméről csak Dózsa válaszaiból értesülünk. Ez a monológ-elv biztosítja a poéma szerkezeti egységét. A ’’Dózsa” versformája rímtelen szabad vers, kicsit talán a ’Bánk bán” és a történelmi Illyés-drámák dikciójára emlékeztet, ahhoz a hagyományhoz igazodik. Székely nyelvében nyilvánvaló az archaizáló szándék, de szerintem szerencsésebb így archaizálni, mint egy sohasemvolt magyar nyelvet elképzelve a Károli-biblia előtti korból. Székely nyelve tömör és kifejező, jó érzékkel nyúl vissza elmúlt századok nyelvébe egy-egy kifejezésért : "Sőt még ennél is mélyebb ez a dal! / Ítélet ez Goráink táborára, / Hol épp a polcért vívott harcban züllik / Méltatlanná a majdani vezér.” Nyelvi szempontból csak egyetlen részletet nem érzek szerencsésnek : Dózsa Györgynek Cegléd piacán elmondott beszédét. Ezt Székely egy korabeli krónika alapján igyekszik rekonstruálni, de úgy, hogy közben megtartja az iskolás és körülményes latin szöveg egyes fordulatait. Ez valamiképpen fordítás-ízt kölcsönöz a szövegnek, amely így elüt a poéma egészének bensőséges, egyetlen férfihangra hangszerelt zenéjétől. Lehet, hogy jobb lett volna ide egy olyan nyers, magyaros ütemű variáns, mint Illyés hasonló tárgyú verse, a ’’Dózsa György beszéde a ceglédi piacon”? Más jellegű, nem annyira stílusbeli, mint lélektani elcsúszást rejt a poéma befejező része, ”A trónus”. Hogyan reagál Dózsa Zápolya iszonyú ötletére, a tüzes trónra? Voltaképp lehetetlen költőtől azt kívánni, hogy teljesen beleélje magát egy évszázadokkal ezelőtt élt, prekopernikuszi világnézetű ember, keresztesből lett parasztvezér érzéseibe, akit elevenen megsütnek, élve feldarabolnak. Van egy pont, amin túl a szenvedés leírhatatlan. Székely mégis megpróbálkozik ezzel, s az eredmény nem megnyugtató : a tüzes trónra cipelt Dózsa bár iszonyodik az ’’izzó vasszéktől”, még képes arra, hogy magát olyan "ideológiai” érvekkel bátorítsa, mint : ”Viszont / ha méltósággal viselem keserves / királyságom, hát akkor ez a trón... / A népi sors igaz jelképe lesz.” Később, már borzalmasan perzselődve, nem akar üvölteni, nehogy kínzóit megörvendeztesse, s még homályosan látja azt a jelenetet, amikor társait odaterelik a vesztőhelyre, hogy egyenek húsából. Ekkor a püspökháborító papgyűlölő Dózsa hirtelen jézusi megadással mondja : ”Barátaim, vegyétek és egyétek / Ez az én testem, mely tiértetek / Töretett meg." Úgy hiszem, még a költemény e részének emelkedetten szép befejezése sem tudja teljesen feledtetni az itt vázolt gondolatsor valószínűtlenségét, mármár lehetetlenségét. Dózsa itt Székely szemében már nemcsak magyar történelmi hős és jelkép, hanem valóságos superman, szent és vértanú ; s ez a momentum nem vág össze a korábbi, jól árnyalt, nagyon is emberi Dózsaképpel. Ezek a kritikai megjegyzések azért szükségesek, mert egészében a ’’Dózsa” sikerült mű, jelentős költői teljesítmény. Székely János test- és lélekközelbe hozza Dózsát, problémái a mi korunkban is érvényesek. Mennyire mai a temesvári jelenet történetfilozófiai eszmefuttatása, amely végül is a korán jött mozgalmak kritikájába torkoll : "Hogyha miénk is volna már az ország / Akkor se tudnánk, mit kezdjünk vele.” Dózsa György alakjába Székely bele tudja sűríteni a jogfosztott, megalázott, de sorsába bele nem törődő szegénység lázadásának egész hevét s keserűségét : a történelmi 1514 élményszerűbben jelenik meg ebben a Derkovits Fametszetekkel illusztrált költeményben, mint Juhász Ferenc eposzában. Míg ”A tékozló ország” témája csak ürügy volt Juhász költői látomásának kibontakoztatására, Székely János ”Dózsá”-ja a történelem és az ember viszonyát, a forradalmak érzelmi rugóit s elképzelt lehetőségeit vizsgálja, a közösségért titáni feladatra vállalkozó ember tragédiáját mutatja fel egyetlen roppant monológban. Tájékozódása mintha egy másik, Erdélyből elszármazott íróéval lenne rokon — Sánta Ferencre gondolok. Mindketten a történelmet faggatják, hogy a jelenkornak feleljenek. Kettejük közül Székely válasza a lesújtóbb : minden hősiesség ellenére az idő előtt támadt hős elbukik, a bátorság és a nép elszántságának hulláma megtörik a történelem sziklafalán. "Új tábor zsong a távoli jövőben?”. Dózsa, a jelkép tovább él, de Dózsának, az embernek csak egy élete volt. PÁSKÁNDI GÉZA neve már 1955-ben szerepelt az erdélyi magyar irodalmi lapokban, mégis ki ! ^///////////////////^^^^^ maradt a tíz évvel később kiadott ’’Magyar Irodalmi Lexikon”-ból. Nem szerkesztői hanyagságból, hanem más okokból. Páskándi, sokadmagával az 1956 utáni romániai letartóztatási hullám áldozata lett, öt évnél többet töltött börtönben. Kiszabadulása óta kiadott első verseskötete, a ’’Holdbumeráng” (Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1966.) Romániában is, Magyarországon is felkeltette a kritika figyelmét. Páskándi ösztönös költő, egy forrás természetes frissességével és vidámságával bugyognak belőle a versek. Az ösztönösség az ő esetében nem jelent műveletlenséget : sokfelé és jól tájékozódik, ismeri a klasszikusokat, a modern magyar, román (és feltehetőleg az európai) lírát, Durkheim-témára, Bartókról és Brancusi haláláról ír verset. Líráját nagy vállalkozó- és kísérletezőkedv, formai változatosság, tartalmi sokrétűség, és (az ezekből talán természetesen következő) gazdag eklekticizmus jellemzi. Más szóval Páskándi a romániai magyar líra ama leleményes Odysseusa, akiről nem tudni pontosan honnan indult, merre tart, milyen partokon köt ki holnap, csak egy biztos : ügyesen és jól hajózik. Hat ciklusra osztott verseskötetében gyakran találkozunk dallal, természeti képekkel átszőtt, hanghatásokkal bűvölő verssel. Modern költészetünkben József Attilától Nagy Lászlóig gazdag hagyománya van az ilyesfajta mondókának : "Tűzbirodalomban / őz-riadalom van. / Lángoló körmömre / kurta könnycsepp koppon.” Vagy : "Nyírfalomb, nyírfalomb / gyönyörű irgalom.” Hangulatidéző táj verseiben, vagy feltehetőleg korai, erotikus verseiben Páskándi tehetséggel folytatja s újítja meg ezt a hagyományt. Könyvének első két ciklusa ezért sikerültebb, mint a harmadik (”Galvani békája”) ; ez utóbbiban Páskándi nem egészen meggyőző néptribuni pózt, illetve közéleti hangot erőltet magára. Ennek a ciklusnak a verseiben zsúfolódnak, s eléggé önkényesen váltakoznak a jelképek ; ezért lesz például az ”Újra Leninről” című vers vallásos felhangjai ellenére is meggyőzőbb, mint a ’’Törvény”, vagy a ’’Prédikáció”. ”Pártod nélkül” — írja Páskándi — "megcsal a történelem is”. És a párttal együtt, a párt segítségével vagy ’’falazásával” nem csalhat meg valakit a történelem ? A Páskándi versében szereplő ’’lenini legénység” tagjai közül ugyan hányan haltak meg természetes halállal, s hányan pusztultak Sztálin börtöneiben és Szibéria jégpoklában ? Hány magyar és román kommunista és nem kommunista vágott nádat a Dunacsatornánál Gheorghiu Dej véres politikai fordulatokban bővelkedő uralma alatt ? Nem is érdemes folytatni. A történelemre hivatkozni pedig a huszadik század közepén naivitás, vagy oktalanság. Van még egy harmadik lehetőség : illúzió. A ’’Törvény” című vers alatt nincs évszám, nem tudni tehát. Páskándi ezt még előtte vagy utána írta. Mármint a börtön előtt, vagy után. Persze Páskándit alapjában véve nem érdekli a politika, csak az, ami a politikából romantikus szemlélettel hasznosítható. A ’’Holdbumeráng” költője ugyanis elkésett romantikus ; érzésem szerint ezért tűzdeli meg verseit olyan nagybetűs fogalmakkal, mint az ’’Emberség Anyahajója”, ’’Halhatatlanság”, ’’Hűség” és ’’emberiség” (kis e-vel, de naggyal olvasandó). Ez a koraromantikus lelkesedés és rajongás ma már több, mint anakronisztikus ; érzi ezt végső soron maga Páskándi is. Egyik legszebb versében el is búcsúzik a romantikától (az eszményektől ? az ifjúságtól?): A romantika : utolsó bölény csörtetsz tavasszal ablakom alatt az orgonák közt orrlikaidban még a préri szag de szemeidben már a zöld fakul” (”Az utolsó bölény” II.) A tapasztalatból fakadó irónia jó orvosság a fiatalkori romantikára. Talán nem olyan keserűen, mint Kányádinál, de Páskándi lírájában is fel-feltűnnek a kiábrándulás motívumai (’’Mert helyettetek”, ’’Hencegés egy pap képe előtt”). Néha a börtönélmények is visszatérnek, áttételesen, de félreismerhetetlenül : "Keresztkérdést tettem fel a rímeknek. / Kéjjel nézem : riadoznak, remegnek." (’’Keresztkérdés”) De Páskándinak nem kenyere a moralizálás, a lírája aktív és kifelé forduló, nem meditatív és axiómákban ítélkező. A legvalósibb Páskándit talán a ”Huzalok”-ban érjük tetten : a csavargó kedvű költő, panyókára vetett kabáttal, ráérősen, fütyörészve poroszkál végig az őszbeboruló bukaresti fasorokon és sugárutakon, hogy aztán ezzel a fanyar fordulattal fejezze be a verssétát : "A Huszadik Század telefonszámát ki tudja / kérdezi barátom / ’Én’ válaszolom s noteszomban valóban ott áll / Három Juci négy Bözsi és kilenc Péter között / Két szám lator keresztje közé vetve / A huszadik század telefonszáma.” Hosszan idézhetnénk még a ”Holdbumeráng”-ból kitűnő képeket, nyelvi találatokat, rövid, szellemes verseket, amelyekben Páskándi Géza fel-felszikráztatja tehetségét. Gyakori formakölcsönzései ellenére ez a tehetség nem másodlagos, s igaza van a költőnek, amikor azt írja : "Egyszeriség sólyomtollát / Ékemül feltűztem.” ("Ének”) A nagybetűs főnevek komolyan vételén alighanem már túljutott ; most még csak a könnyű megoldások kísértésétől kell megszabadulnia, a helyenként sláger ízű hasonlatoktól ("nem jön még a tavasz / a kistíjos ledér”) s egy-egy téma túl szentimentális kezelésétől. Páskándi nyugtalan kereséséből, világéhségéből és rendkívüli formaérzékéből még az eddigieknél is jobb, tökéletesebb, teljesebb versek születhetnek. Gömöri György HÁROM ERDÉLYI KÖLTŐ Irodalmi Cikk ^///////////////////////^^ TŰZ TAMÁS I CS háza házepén az öregkor átriumában a kőpadlón kivirágzik a sűrűbe ballagó rák a farkát vesztett remegő gyík vakárkád nyílik a völgyre az órák karsztos unalmán elpoklosodik a csigaházból rég kibújt szeerlem hördül a tüdó elinal Diána muskotályos ízű őszbe hajló nyárba hol vércsíkot sző már a szél a levelet! husáng van kezében hogy oda suhintson ahol a lanternát füröszti az ében és tenyere suhog a kékülő sem hol van még kolonnád körbejáró éber kőbugás fejével ritkán bókoló nád sanyarú kis szigetünket nézi mily mélyre süllyed míg fonja a pászmás himbáló hálót a nyolcdioptriás pók . 1969. június 15. )