Irodalmi Ujság, 1971 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1971-01-15 / 1. szám

2 ominózus támadás I. ALEXANDROV vésztjósló aláírásával — annak idején a prágai tavasz eltiprását beharangozó cikkeket szignálta — a ’’Pravda” nemrég a rágalmazás goebbelsi módszereinek szellemében ’’bűnözőknek, árulóknak, a társadalom söpredékének, élősdieknek, útonállóknak, elmeháborodottaknak” titulálta a Nobel-díjas Szolszenyicint és a szovjet pártzsarnokságot kritizáló írótársait : Amalrikot, Kuznyecovot, Bukovszkijt. Szolzsenyicin — mint a ’’Pravda” írja — ’’szellemi emigráns”, írásai ”a szovjet népet pocskondiázó firkálmányok” ; írótársai és a Szovjet írószövetség hiába próbálták rávenni, hogy tehetségét jóra fordítsa, s megbélyegezze a nyugati országokban nevével fémjelzett szovjetellenes uszítást. Ellenkezőleg : Szolzsenyicin azzal fenyegetőzött, hogyha regényei nem jelenhetnek meg a Szovjetunióban, gondoskodni fog róla, hogy Nyugaton kiadják. Valóban, nem sokkal ezután nemcsak két regényét hozták nyilvánosságra, hanem panaszos levelét is, pedig ez csak a címzettre tartozik. Nem csoda, hogy a Nyugat védelmébe vette és rajong érte. Amalrik bűne, a cikk szerint, hogy nem a történelmi eseményeket ábrázolta, hanem saját botrányos, bűnöző múltját írta meg. Az egyetemről 1961-ban eltávolították, mert vizsgáin megbukott, az előadásokat nem látogatta. Később összeütközésbe került az igazságszolgáltatással , ezért került sor a ’’kényszerű utazás”-ra Szibériába. Visszaérkezése után ’’rémhíreket és botránykrónikákat” adott el Moszkvában nyugati újságíróknak valutáért. Elfogatásakor 350 dollár értékű, diplomaták részére kiadott vásárlási utalványt találtak nála. Bukovszkijt a nyugati sajtó a szovjet nép életének alapos ismerőjeként propagálja ; valójában csak a nyugati újságírók előszobáit ismeri, ahol a szovjetellenes bolondgombákat árusítja. Tarsis és Kuznyecov piszkos koholmányaikért whiskyt és cigarettát (!) koldultak. A maroknyi árulót egy emberként vetik meg a szovjet hazafiak milliói, — végződik a cikk. KÁR, hogy a ’’Pravda” nem említi Viktor Louis ’’újságírót”, kibukott szovjet nagyságok — a titkosszolgálat utasításai szerint — összeállított ’’emlékiratait” árulja, hiszékeny és szenzációra éhes nyugati kiadóknak 350 dollárnál sokkal többért. Neki azonban nem kell a ’’titokzatos” utakon külföldre juttatott ’’földalatti irodalmat” árusító tevékenységéért Szibériába száműzetésbe mennie. Luxusvillában lakik a Moszkva melletti előkelő villanegyedben, s méregdrága angol sportkocsijait Helsinkibe küldetheti javíttatásra ... KERTÉSZ TAMÁS Magyar-arab haladó hagyományok Czinege Lajos honvédelmi miniszter a közelmúltban hivatalos küldetésben Kairóba és Damaszkuszba látogatott. A magyar katonai sajtó riportere is elkísérte útján. Az ő tollának köszönhetjük az alábbi sorokat : ”A Golán-magaslatok egyik Szíriai ütegállásában egy fiatal dandártábornok kalauzolta a magyar vendégeket. A budapesti honvédelmi minisztert, helyi szokás szerint, erős, fűszeres kávéval kínálták meg. ’A barátságra’ — mondta vendéglátónk. ’Népeink és hadseregeink barátságára!’ Czinege elvtárs erre megjegyezte : ’Népeink kétszer tartoztak azonos birodalomba: előbb a rómaiba, majd a törökbe.’ Mire a brigádtábornok : ’A célunk most közös. Szocializmust építünk!...’ Hozzáfűzhették volna , s ezt újra egy birodalom égisze alatt. Mint hódoltsági tartományok. Akárcsak a római és a török időkben. (M. G.) Német életkép ’’MAGA aljas rágalmazó!” ... ”Ez csak süket duma..." ...”Ez megint olyan tipikus féligazság!” ... ’’Maga közveszélyes!” ... ’’Maga fogja be a száját !” Ilyen és ehhez hasonló szövegfoszlányok röpködtek, csattogtak egy adventheti estén a német tévé második műsorának képernyőjén. Lehet, hogy új, minden eddiginél izgalmasabb ’live’ műfaj született ezen az estén , mint egykor Rómában a gladiátorokat, úgy eresztették egymásnak az ellenséggé vált politikai közírókat a reflektorok fényében. GERHARD LÖWENTHAL, a náci uralom üldözöttje, évek óta vezeti a ZDF-magazint (Második Német Tévé) ; e tevékenysége során bebizonyosodott, hogy nem sok szimpátiával viseltetik Willy Brandt szociál-liberális kormánya iránt. A konzervatív beállítottságú és a kereszténydemokrata párthoz közelálló, nemzetibb érzelmű hallgatóközönségnél ezért nagy rokonszenvre tett szert. De a politikailag közömbös nézőknél is joggal vált népszerűvé, szellemes, logikus és érdekfeszítően száraz előadásmódjával. Ellenfele az Erdélyből származó — magyarul is értő — Henri Nannen volt. Hetilapja, a ’’Stern”, a liberális értelmiség, a baloldali polgárság 2 milliós példányszámú szócsöve élénken támogatja Willy Brandt kormányának politikáját, megértéssel viseltetik a forradalmi ifjúsággal szemben és a német nacionalizmus, a náci múlt felbukkanó árnyai ellen mindig a leghatározottabban küzdött. Henri Nannen támadta Kiesinger volt kancellárt náci múltja miatt, ő leplezte le Heinrich Lübke, volt köztársasági elnök állítólagos közreműködését koncentrációs táborok építésében és foglalt állást mindig és mindenütt Franz-Josef Strauss személye és politikája ellen. Henri Nannen tárta fel másfél évvel ezelőtt Defregger püspök részvételét a filettói vérfürdőben, melyben olasz polgári lakosok estek áldozatul a náci terrornak. Ennyit a személyekről. DECEMBER 2-ÁN a ZDF-magazinban Gerhard Löwenthal támadást intézett Nannen ellen. Egyik riportere kutatásokat végzett az olaszországi Bevilacquában és ott egy elfeledett náci bűntény nyomait ásta ki. Olasz partizánok felrobbantottak egy hidat, egy SS- osztag összeszedte a falu lakóit, kínzásokkal felderítette a bűnösöket és elrettentő példaként felakasztatott egy partizánt és egy fiatal lányt. A halálos ítéletet kimondó és végrehajtó SS-parancsnok Hans Weidemann volt, (jelenleg a ’’Stern” egyik vezető munkatársa, az ifjúsággal foglalkozó rovat szerkesztője), helyettese pedig nem más, mint Henri Nannen, ”a nácitlanítási kampány önmaga kinevezte legfőbb irányítója”, (így Löwenthal). Állításainak bizonyítására Löwenthal egy csomó tanút vonultatott a kamera elé, Bevilacqua lakóit, volt német háborús riportereket, valamint egy eredeti plakátot is sikerült találnia, melyen az ítélet szövege szerepelt Weidemann aláírásával. Az ügy nagyon világosnak tűnt. De Henri Nannen nem hagyta annyiban. Mozgósította riporterhadát és gyűjteni kezdte az ellenbizonyítékokat. Először is kiderült, hogy semmiféle lányt sem akasztottak fel Bevilacquában. Egy tanú tévedett a helyben és időben. (Ezt maga Löwenthal is beismerte egy héttel később). Azután Nannen azt állította, hogy nem Weidemann katonai egysége (melynek ő is tagja volt) végezte a nyomozást, mondta ki és hajtotta végre a halálos ítéletet, hanem egy máshonnan e célra oda vezényelt egység. EZUTÁN került sor Löwenthal és Nannen szembesítésére a képernyő előtt. Löwenthal fenntartotta a vádat, Nannen ártatlannak vallotta magát és barátját Weidemannt,akinek régi náci voltáról egyébként tudott, de kezéhez — tudomása szerint — nem tapadt vér). A szóharc legizgalmasabb pillanata akkor érkezett el, amikor Nannen bejelentette, hogy riporterei időközben megtalálták az eredeti halálos ítéletet, mely szerint egy Estében állomásozott SS-osztag hírhedt parancsnoka, Lemke volt az ügyben a felelős. De nemcsak az ítélet került elő, hanem maga Lemke is, aki eddig háborítatlanul húzódott meg egy kis lüneburgi faluban. A képernyőn ezután Nannen bemutatta a Lemkéről készült fényképet is : az egykori SS-parancsnok egy kórházi ágyon feküdt, mert mikor mit sem sejtve ült a tévéernyő előtt és látta Löwenthal első adását, mely az ő bűnét tárgyalta, ijedtében és izgalmában szívinfarktus érte. És még egy érdekes adalék : az az olasz tanú, aki a ZDF-nek vallott a bevilacquai akcióról, maga is részt vett a híd felrobbantásában és őt is halálra ítélte annak idején Lemke SS-parancsnok. De miután elárulta az olasz partizánok vezetőjének nevét, kegyelemben részesült. HA NAMENNAK sikerült is bizonyos mértékben ’’világosszürkére” mosnia magát és barátját a bevilacquai ügyben, nem tudja meg nem történtté tenni, hogy a nácitlanítás egyik legfőbb apostolának náci a közvetlen munkatársa. Weidemann ugyanis — ezt nem is tagadta — már 1927 óta lelkes híve volt Hitlernek. És az sem volt valami felemelő, ha most arról ’jogászkodtak’ a tévéernyő előtt, hogy a halálos ítélet jogos volt, mert hiszen ’tettenért partizánokról’ volt szó és, hogy a lány felakasztása gyilkosság, vagy csak emberölés volt, de semmi esetre sem háborús bűntény. Ezen az sem változtat, hogy a végén kiderült : a lány nem is létezett. Végül nagyon elgondolkodtató Nannen kijelentése : ha közönséges halandó lett volna és nem rendelkezett volna korlátlan anyagi eszközökkel, riporterek, tolmácsok seregével, sohasem tudta volna bebizonyítani, hogy nem Weidemann és ő a felelős a hevilacquai kínzásokért és kivégzésért. VALÓBAN, ez az affér felfedte, hogy napjaink legfontosabb és leghatalmasabb kommunikációs eszköze, a tévé, adott körülmények között tönkretehet bárkit, aki védtelen. Egy egyszerű ember legfeljebb egy tiltakozó levelet írhatott volna és ha a bírósághoz fordul, akkor sem ért volna el semmit, mert nem állt volna módjában összegyűjtenie alibije bizonyítékait. Vagy ha igen, mire ítéletre került volna sor, már rég elvesztette volna renoméját, talán létalapját is. Nannennek volt elég hatalma, hogy kiharcolja fellépését a képernyő előtt. De vajon nem mindenki joga volna-e ez, akit a tévé támad vagy vádol? Ha a Namnen ügy precedenst alkotott, beláthatatlan következményei lehetnek a tévé műsorpolitikájára a jövőben. Az írott sajtót kötelezi a törvény ’helyreigazításra’, — a tévé eddig kibújt ilyen törvényes következmények alól. Teheti-e ezt a jövőben is ? EZ AZ ÜGY ’’tévépolitikai” oldala. Morális szempontból azonban ugyancsak elgondolkodtató. Egy totalitárius rezsim bukása után negyed évszázaddal még mindig felmerül a kérdés : ”vétkes-e a bűnösök között a néma?” és ki nem bűnös, aki a diktatúra alatt élt és boldogult ? A Nannen-Löwenthal ügy alaposan felkavarta a kedélyeket. Jellemző a ’’Spiegel” című közismert hetilap megállapítása : ez az affér feje tetejére állította a nagyközönség körében az eddigi értékítéleteket. Sokan, akik a múltban nem bírták az anti-náci Nannent, hirtelen rokonszenvre gyúltak iránta, mert bátran és ügyesen visszautasította a múltban való oktalan vájkálást s mert kiderült, hogy neki is van házinácija. A konzervatív és nemzeti érzelmű németek jó része viszont, akik eddig Löwenthalért, mint a legbátrabb és legobjektívebb tévémoderátorért, rajongtak most mélységesen csalódtak, hogy már ő is ’’régi bűnöket ás ki”, melyeket jobb volna végképp elfeledni. A NAGY tévécsata után Löwenthal két rendőri riadóautó kíséretében ment haza. Az adás alatt ugyanis több ismeretlen telefonáló kilátásba helyezte, hogy elteszi láb alól. Löwenthal rendőri védelem alá helyezte magát. Ez is elgondolkodtató. GYÖRGY ERVIN mondja — újabban a kommunista országokban — Jugoszlávia, Lengyelország, Csehszlovákia — is akadnak művelői. A pszichológia sem eretnek tanítás már. Adler bécsi pszichoanalitikus régi jellemzése : ’’reakciós, áltudományos”, hiányzik. Abelard ugyan továbbra is az egyház ellensége, de ismertetik szerelmét Heloise-zel, bár ez az osztályharc szempontjából bizonyára érdektelen, de az irodalomtörténészt, úgy lehet, érdekelheti. Ázsia térképe a 280. oldalon ugyancsak tanulságos. A Kasmirügyben az indiai álláspont győzött, a térképen Kasmir India felségjoga alá tartozik . Kína viszont megkapta a Kasmir keleti részében levő Ladakh-t s az úgynevezett északkeleti agentúrákat Asszanban. Adenauer holtában is megkapja a magáét. A lexikon szerint a Szövetségi Köztársaság irányzatának szellemi atyja, s politikáját az Egyesült Államok agresszív körei diktálták ; egyebek közt hozzájárult ahhoz, hogy a német militarizmus a Szövetségi Köztársaságban újjáéledjen. Ennyit az első kötetből. Mi vár még ránk a további 29-ben ? K. T. Irodalmi (íjjá. A Nagy Szovjet Enciklopédia új kiadásának első kötete a közelmúltban látott napvilágot. A lexikon 20 év óta most jelent meg először. Már a felületes összehasonlításnál szembeszökő a nagyobb tudományos tárgyilagosság, bár a mű továbbra sem nélkülözi a pártpropaganda eszközeit. Az új kötet szebb papíron és illusztrációkkal, korszerűbb nyomdatechnikával készült. A régi 20-szal szemben 30 kötetre tervezik. Egy kötet ára 5 és fél rubel. Az első kiadásban négy különböző cikk egy-egy illusztrációval foglalkozott Sztálinnal, egy teljesoldalas fakszimilében Sztálinkéziratot is közölt. Az új kiadásban mindez nem szerepel. Az ’’Agitáció” című fejezet .1 régi kiadásban négyoldalnyi szöveget és három oldalt borító illusztrációkat ölelt fel; most mindez 1 oldalra sűrűsödött. Ezzel szemben a ’’Termelés automatizálása” címszó alatt hétoldalnyi szöveget talál az olvasó, a régi másfél oldal helyett. Ez a terjedelmi különbség is világosan mutatja, hogy jelenleg a termelés technológiája áll előtérben, s nem az ideológiai elmélkedés. Az absztrakt művészet problematikáját az új kötet részletesebben tárgyalja, reprodukciókat is közölve. Az irányzat — az Enciklopédia szerint — természetesen továbbra is ’’teljesen elszakadt a társadalmi igazságok felismerésének feladatától, s csak a művész személyes érzelmeit tolmácsolja”, ezért ’’antihumanista”, ’’idealista”, ’’polgári”. Mindezek mellett mégis meglepő, hogy az absztrakt művészetnek — mint a lexikon 1971. január 15. Gerő, a műfordító Amióta Gerő Ernő, volt Komintern-ügynök, volt spanyolországi GPU-funkcionárius, volt ’’hídverő”, volt pénzügyminiszter, volt belügyminiszter, volt pártfőtitkár hazakerült a Szovjetunióból és 1960-tól kiemelt pártnyugdíjas Budapesten, keveset hallott róla a közvélemény. Most újra felbukkant a neve. Szerényen, eldugva. A Kossuth Kiadó gondozásában 1970. decemberében megjelent Leo Figueres : "Trockij és a trockizmus” (Le trotzkisme, cet antiléninisme) című boszorkányüldöző munkát franciából magyarra Gerő Ernő ültette át. Az idők változnak. De az emberek ? (M. G.) Sas László halálára A LEGTÖBB öregember élete regény és úgy mennek el közülünk, hogy regényükről alig tudunk meg valamit. Mint riporter, régen keresem az alkalmat, hogy a körülöttünk élő öregeket szólásra bírjam, elmondassam velük mindazt, ami kortörténeti vagy más szempontból gyakorta hihetetlenül izgalmas. A történelem minden nemzedékből sokat szórt szét közülünk a világba, a világ sok részén akadnak olyan öregjeink, akiknek az emlékezése valóban érdekfeszítő. Készülök néhány hetven éven felüli magyart mikrofonnal felkeresni. S a legidősebbek néha cserbenhagynak. Elviszik magukkal az emlékeiket. LONDONBAN élt egy idős újságíró, Sas László. Ő volt a ’’Világ” alapítótagjai közül az utolsó, aki még közöttünk járt. Kosztolányival, Jászi Oszkárral, Bíró Lajossal dolgozott együtt ennél a kiváló, radikális lapnál. A barátjuk volt. Sas László a lelkes, irodalmár újságírók közé tartozott. Fordított francia költőket és Upton Sinclairt. A háború Angliába sodorta, közegéből kimozdította. Szerényen élt, már csak magának írt. Tíz éve annyira romlott a látása, hogy nem cizellálhatta tovább kéziratait. A kertjét jól ismerte, írás helyett kertészkedett. Most, nyolcvan évesen meghalt. Hangját nem örökítette meg hangszalag. Eggyel megint kevesebben maradtak azok, akik még tudják, milyen volt a szerkesztőségben Kosztolányi és milyen volt a századeleji hírlapírói élet. M. S.