Irodalmi Ujság, 1971 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1971-09-15 / 9-10. szám

XXII. évfolyam 9.-10. szám A MAGYAR ÍRÓK LAPJA 1971. szeptember-október 23. KÉTHLY ANNA A NAGY ÁTALAKULÁS UTÁN A forradalom 15. évfordulóján A FORRADALOM 15. évfordu­lója a nagy­­átalakulás, az új gaz­dasági mechanizmus harmadik évével esik egybe. Gyanakodha­tunk, hogy azért siettek a gazda­sági élet rosszul begombolt mel­lényét újra gombolni, hogy leg­alább a tizenötödik évforduló va­lamiféle igazolást mutathasson a forradalom alatt újjá­teremtésre készülő ország számára. A célt nem érték el, a tizenötödik évfor­dulón még mindig adós a rend­szer azzal az eredménnyel, amit az ellenforradalmi új kormány propagandája megcsillogtatott a magyar nép előtt. "Vannak még hibák, elvtár­sak...”. Talán még soha ennyire nem mentegetőzött a hivatalos szóhasználat a visszásságok miatt, amelyek enyhítésére csak egyetlen módja van, az, hogy már panasz­kodni is lehet ellenük. Aki fi­gyelemmel kíséri a magyar újsá­gokat, megállapíthatja, hogy a hi­vatalos lelkendezések mögött ott sötét sik a nagy tömegek megélhe­tésének reménytelensége. A szo­cializmusba való átmenet és a kommunizmushoz való közeledés jelszavai majdnem úgy hatnak, mint a gonosz gazda módszere, aki a szekerébe fogott éhező ló előtt a kocsirúd végére köti a szé­nát, ami után a szegény állat hiába nyújtózkodik. KEZDHETJÜK UGYAN a bí­rálatot azzal is, hogy a magyar diktatúra Nyugaton sikereket ért el. A Nyugat fokozatosan hozzá­szokik ahhoz, hogy a diktatúra külső jelei megváltoztak. A forra­dalom előtti korszak brutalitását, az idegen érdekeket szolgáló kizsákmányolást és kiszolgáltatott­ságot sokkal enyhébb módszerek váltották fel. Ki figyeli azt, hogy Záhony felé a vasútvonalat vég­leg és alaposan kiépítették ugyan­akkor, amikor a munkásvonatok és vonalak száz év előtti primitív­ségben maradtak. A Nyugat gaz­dasági összeköttetéseket óhajt lé­tesíteni, ehhez önmagát kell meg­nyugtatnia, hogy a koexisztencia számára már elkészültek a meg­felelő alapok. A magyar diktatú­rának gazdasági összeköttetéseket kell létesítenie, mert gazdasági átalakulása — saját érdekében ,s az idegen hatalom érdekében — elengedhetetlenné teszi mindazon gépek, szabadalmak, termékek megszerzését, amelyeket csak az iparilag sokkal fejlettebb Nyugat­ról tud behozni. A propaganda kiskönyvecskéiben még mindig a "kizsákmányoló kapitalista impe­rializmus” a főellenség, bár mi, magyar menekültek, akik ennek a kapitalizmusnak világában élünk, sokkal jobban, alaposabban és in­dokoltabban tudnék megvilágíta­ni ennek a társadalmi rendszernek emberellenes működését, mint azok az otthoni ’’írástudók”, akik a fejüket törik, hogy újfajta hi­bákat fedezzenek fel. Ez a "ros­kadozó” és mindennap újra sírba temetett társadalmi rendszer nem törődik azzal, hogy a magyar nép úgy választ képviselőket, mint ahogy a hitleri birodalomban tör­tént a ’’megnyilatkozása” a nép­akaratnak. Nem törődik azzal sem — sőt bizonyos elégtétellel veszi tudomásul —, hogy az új gazda­sági mechanizmusban a moly­zsákból újra előszedett manage­­rek a régi világban tanult mód­szereikkel dolgoznak az üzemek­ben. A Bedeaux és Taylor mód­szerek helyett más néven újítják fel a ’’Schwitzarbeit” kizsákmá­nyolási formáját. Azzal sem törő­dik a profitot mindenekfölött ked­velő gazdasági partner, hogy a munkás munkabérét másként is megcsapolják a különféle célokra rendszeresített külön műszakok­kal, ingyen felajánlásokkal, ’’ön­kéntes" hozzájáulásokkal. Miért is törődnék vele,­­ azzal sem tö­rődnék, ha saját dolgozón ugyan­­ilyen sorsban élnének, amit csak azért nem érhet el, mert valódi szakszervezeti érdekképviseletek állnak vele szemben. Ezeknek a valódi szakszervezeteknek valódi, törvényekben biztosított jogaik vannak, amelyeket valódi szolida­ritással érvényesíteni képesek. Nemcsak véleményezési — és alig respektált — jogok ezek, nem csu­pán olyan intézedések ellen tilta­kozhatnak, amelyek ’’törvénybe v­agy jó erkölcsökbe ütköznek”, nemcsak sport- és kulturális kér­désekben van rendelkezési joguk. A nyugati gazdasági partner az ellen sem tiltakoznék, ha a szak­­szervezetek — mint a csatlós or­szágokban — náluk is elsősorban azzal törődnének, hogy a mun­kás a termelés és a termelékeny­ség rabszolgája legyen. Első az eredmény, második az ember ! CSODÁLKOZHATUNK-e, hogy ilyen adottságok között otthon a sikeres gazdasági vezető az első­számú kedvenc ? Néha egy-egy keserű glosszát olvashatunk az új sznobokról és protz­okról, szóvá teszik ezek ékszermániáját, alko­holfogyasztását,­­ csak külföldi márkát isznak, könnyedén jutnak autóihoz, háztartási gépekhez, kül­földi túrához. Ez utóbbihoz főleg azok juthatnak, akik régi gazda­sági összeköttetéseiket újítják fel és értékesítik Nyugaton. Már sok­szor emlegettük ezt az ”új közép­­osztályt", amelynek tagjai lelki­­ismeretfurdalás és pártkönyvecske nélkül élvezik a nekik kijáró pri­vilégiumokat. Még az sem nyug­talanítja őket, hogy ennek a ki­­vételezettségnek egyszer vége is lehet. A "vannak még hibák, elv­társak" jelszava soká nélkülözhe­tetlenné teszi őket. Lehet, talán arra is spekulálnak, hogy a ’’fehér elefánt időközben megtanul be­szélni”. Vagy kimúlik ? ! Senki se gondolja azonban azt, hogy a magyar szellemi élet elit­­­je is ehhez a csoporthoz tartozik. Tudósok, mérnökök, pedagógusok ezrei nem kevésbé reménytelenül hadakoznak a megélhetés gond­jaival, mint az ipari munkás. Az értelmiségi osztály gyermekei, ha szüleik segítségével átvergődnek egyetemen, szakfőiskolákon, sok­szor nehezebben,rosszabb fizetéssel indulnak el pályájukon, mint a fizikai munkás gyermeke. Az utóbbiakat szüleik sok esetben korábban veszik ki a felsőbb okta­tási intézményekből, mert szük­ségü­k van arra a keresetre, amivel a fiatal fiú vagy leány a család eltartásához hozzájárul. Vagy pe­dig — mint egy ezzel foglalkozó riport megírta — a fiatalság a ko­rai munkábaállással megszerzett viszonylagos függetlenségét és en­nek alapját, a fizetését magára fordítja. Szeret jobban élni, mint apja és anyja él, sokszor lakásra vagy kelengyére gyűjt, hogy önál­lóságra jutva, ne kényszerüljön a szülői otthon zsúfoltságával meg­elégedni. Az egyetemet végzettek kezdőfizetése rendszerint ismét a szülői segítségre utalja ezeket a fiatalokat. VESsÜNK egy pillantást a tizenötödik évfordulón az ipari munkás problémájára is. A ma­gyar forradalom megelőzte a ’’prá­gai tavaszt” azzal a szándékával, hogy ember­arcú szocializmust akart teremteni. E szándék meg­valósítása minden dolgozó anyagi felemelkedését is magával hozta volna. Magyarország a ’’szegény országok” közé van sorolva, mél­tánytalanul és indokolatlanul. Ter­mészeti kincseink bőven vannak, önmagában bauxit- és uránlele­teink elég hasznot biztosíthatn­á­­nak ahhoz, hogy elmaradt ipari gépesítésünket felújíthassuk. Ter­málvizeink elképzelhetetlen bősé­ge alkalmas lenne arra, hogy kül­földiek százezrei nálunk gyógyul­janak meg a legritkább betegsé­gekből is, ha volna szándék és anyagi fedezet, hogy ezeket a für­dőket kiépíthessük, berendezhes­sük és szolgáltatásokra alkalmas­sá teh­essük. Idén is számtalan Magyarországom járt turistával beszéltem, mind rajongással szólt arról a gyó­gyhatásról, amelyet ezekben a termálfürdőkben élvez­hetett. Csak az töltött el szomo­rúsággal, mikor arról számoltak be, hogy milyen elhanyagoltat­ ezek a fürdők. Nyugati ember szántára sokszor olyan képet nyújtanak, mint a Ganges szent vizében fürdő fanatikus hinduk látványa. A fizikai munkás helyzete és munkahelye szoros összefüggés­ben van azzal, hogy természeti kincseinket nem a magunk javára értékesítjük. Legtöbb üzemben fantasztikus körülmények és még fantasztikusabb munkabérek mel­lett dolgoznak a munkások. Di­csérik a propagandisták a női munka térhódítását és nem írnak arról, hogy a munkásnő második, sőt harmadik műszakjára nem csak a gazdasági életnek, hanem a családnak is szüksége van, ha némileg emberi körülmények kö­zött kíván élni. Az utóbbi idő­ben egyre szaporodnak azok a sirámok, amelyek a nagyipari üzemekből elvándorló munkások­ról szólnak. "Elmennek a legjob­bak...” az egyik cikk címe. (intők, kohászok, hegesztők hagyják ott a rossz fizetést és az éppen olyan rossz munkahelyet, ahol a gépek ósdiak, a munkahely levegője el­viselhetetlen, a szociális körülmé­nyek hiányosak. ”Az iparpolitika egyik alapvető feltétele, hogy a legkorszerűbb technika találkoz­zék a legjobb munkaerővel" , így szól az egyik meghatározás. A kitűnő munkaerő, az évek hosszú sora óta ugyanabban az üzemben dolgozó munkás elhagyja munka­helyét, mert 12­­ forintos órabér helyett egy termelőszövetkezeti ipari üzemben a dupláját fizetik neki. A nagyipari üzemek bér­rendszere — mint a vezetők mondják — kötött és korszerűt­len. Akik ennek ellenére a he­lyükön maradnak, ú­gy dolgoznak, ahogyan éppen akarnak, nem hajtják magukat, mert nem látják munkájuk értelmét. Ha mindezt a gazdasági reform tervezői és kivitelezői nem veszik figyelembe, akkor magukra vethetnek a kiala­kuló­ ellenőrzésért. A GYÁRAKBÓL elvándorló szakmunkásokat most már hosz­­szabb ideje felveszik a termelő­szövetkezetek ipari üzemei. Ezek­ben nincs kötött bér, túlóratila­lom és sokszor olyan nyereséggel dolgoznak, hogy a termelőszövet­kezet valódi céljának, az agrár­gazdálkodásnak a deficitjét köny­­nyedén elbírják. Egyik termelő­­szövetkezetnek kohászokat foglal­koztató üzeme van. Egy másik tapétát gyárt, a nagy nyomdák­tól csábította el a legjobb szak­embereket. A harmadik, a negye­dik, a többi mind keres magának olyan üzemi típust, amely nagyon sokszor ipari hiánycikket gyárt s ezzel még csak konkurrenciát sem teremt a hasonló iparcikk terme­lését megtagadó nagyipari üzem­nek. A nagyobb fizetés nagy csá­bító erő, ennek kedvéért a szak­munkás elviseli a sokkal primití­vebb termelési viszonyokat is. És ha sürgősen nem segítenek gond­jain, akkor az új gazdasági me­chanizmus nagyra törő célkitűzé­sei elérhetetlenek maradnak. De tud-e a kormány azokon segíteni, akik létének állítólagos alapjai, az ipari munkásságon ? Ez a mun­kásság nem tud túljutni azokon a korlátokon, amelyeket a magyar diktatúra­­ kolóniái­g jellegénél fogva — számára felállított. CSAK NÉHÁNY SZÓT a ma­gyar kultúrpolitika egyik elhanya­golt területéről is. A nyomdaipar — mint ezt a szakszervezet köz­gyűlésén elmondották — évek ó­ta hiába könyörög a modernizá­lásért. "A könyvkiadás aggasztó állapotáról, riasztó arányokról, a változtatás sürgős szükségességé­ről” szól egy cikk. A könyvkia­dás sorsa egyre rosszabb, helyze­te átmeneti zavarból állandósággá változott. Mint írják, ”a közgaz­dasági szemlélet dialektikáját, a reformban gondolkodás realizmu­sát” kellene elérni. Fel kellene újítani az évtizedek óta elhanya­golt nyomdaüzemeket. Eddig pro­pagandacélokat, kirakatpolitikát jelentett, hogy a magyar könyv sokkal olcsóbb volt, mint bármely nyugati könyv. Ám ha a könyv megdrágul, a rossz fizetésű dol­gozó számára éppen­­így luxus­cikké változik, mint a már hely­zeti szimbólumot jelentő autó. A nyomdák külföldi bérmunkákat vállalnak mert a szerzett valutát esetleg beruházásra fordíthatják. A könyvnyomtatás rossz üzletté vált számukra, azért is, mert sok munkalehetőséget ’’elszipkáznak” tőlük a termelő szövetkezeti és nagyvállalati kis nyomdák. E SZOMORÚ TÉNYEKKEL szemben némileg vigasztaló a fa­lu népének helyzete. Ma falun a lakosság lélekszáma több mint öt és félmillió, de ebből mindössze 2 és félmillió lélek él mezőgazda­­sági munkából. A falusi fiatalság azonban meglelte az utat a mező­­gazdaságból az iparba, csak ki­sebbségük dolgozik a mezőgazda­ságban. A munkabérezés javulása, a háztáji juttatás kiépítése (bár ez nagyon érthető okokból a vá­rosi ellátás biztosítása érdekében történt) a fiatalok észrevehető visszaáramlását is elősegítette. A rosszul dolgozó, állandóan deficit­tel küzdő termelőszövetkezeteket ugyan elkerülik, de ahol külön­féle módon állandó évi foglalkoz­tatottságot tudnak nekik biztosí­tani, szívesebben vállalják ezt, mint a városban a segédmunkás állapotot, a munkásszállást vagy az ’’ingázást”. Általában a falusi dolgozó ma jobban él, mint a vá­rosi munkás, a termelőszövetkeze­tekben mindig van egy kis rés, a háztájiban pedig szorgalmas asz­­szonyok, dolgos férfiak mindig pótolni tudják azt, amire szüksé­gük van. Talán csak a falusi nyugdíjasok és a tanyasiak egy része nem élvezi ezt a megválto­zott helyzetet. De a falu, még akkor is, ha a ’’paraszt” megjelölés lassan indo­kolatlanná válik is, lélekben nincs a rendszer szolgálatában. Nem kommunisták, még abban a laza értelmezésben sem, ahogyan ma a kommunizmusról szó lehet ná­lunk. Megalkudtak a lehetőségek­kel és ha egy újabb hajsza nem kezdődik ellenük, akkor élik és alakítják a saját életüket. A FORRADALOM tizenötödik évfordulóján a piramis legtetején ülők nem sok eredményt írhatnak a maguk javára. A reform végre­hajtói jól élnek, az ipari munkás LAPUNK TARTALMÁBÓL Kéthly Anna : A forradalom 15. évfordulóján (1. old.) Király Béla : November negye­dike (3. old.) Kerényi Károly: Thomas Mann és Lukács György (4. old.) Háy Gyula : Október 23. (4. old.) Dr. Michael Stepanek : Hidak, amelyeken járnak (5. old.) Halász Péter : Mitől lázas a beteg ? (6. old.) Kollányi András Sik Endre könyvéről (7. old.) Cs. Szabó László : Shakespeare portréja (8.-9. old.) Nadányi Pál : Elvetélt nemze­dék (8.-9. old.) Deák Zoltán : Honvágy (10. old.) Kabdebó Tamás : Költészet 1 századdal haladóiknak (11. old.) Dénes Tibor : A százéves Proust (13. old.) Borszéky György : Emlékezés Nagy Györgyre (14. old.) Aczél Tamás : Devecseri Gá­bor halálára (15. old.) Földes István: Tymoteusz Kar­­powicz és Tűz Tamás versei Az Idő Sodrában, Levelek­­ Szerkesztőhöz, Kritikák, Hí­rek, Glosszák­ a legalsó fokon kínlódik, a falu népe meglelte azt a kibúvót, ami szinte hozzáférhetetlenné teszi minden elviselhetetlen kihaszná­lás ellen. Mi maradt meg a re­formból, a szövegeken kívül ? A magyar miniszterelnök legutóbbi parlamenti beszédében nem volt túlságosan optimista az eredmé­nyek felsorolásánál és a reform tervezői, végrehajtói is az elmúlt évek során sokszor tettek olyan kijelentéseket, amelyek a vérmes reményeket lehűthették. Védték ugyan az új gazdasági mechaniz­mus szükségességét, azokat az alapelveket, amelyek számoltak a régi módszerek hibáival, tekintet­be vették az újonnan alakult helyzetet és tényeket. Ám ha igaz volna hogy ezek az alapelvek minden szakértő bírálatot kibír­nak, akkor a gyakorlat mutatná meg, hogy a szakértők nem té­vedtek. Mert máskülönben csak az az igazság érvényesül, hogy az operáció ugyan sikerült, de a be­teg meghalt. TIZENÖT ÉV UTÁN IS úgy érezzük — és számtalan hazulról jött üzenet bennünket igazol —, hogy Nagy Imre és társai 1956. októberében jól előkészített ope­rációra vállalkoztak. Jól felmérték az ország népének érdekeit, a rendelkezésükre siető szakértők te­hetségét, az ország teljesítőképes­ségét, az emberek készségét az együttműködésre. Nem akartunk megalkuvást és belenyugvást, ha­nem teljes színes-lélekkel való kooperációt. Mindezek a tényezők ma hiányoznak a gazdasági re­form végrehajtásánál. Éppen ezért vagyunk szomorúak a tizenötödik évfordulón. Hruscsov halálhíre lapzártakor érkezett. Életútjának, tevékenységének, tündöklésének és bukásának pontos és hiteles fel­dolgozása a történészekre vár és valójában még hozzákezdeni is nehéz mindaddig, míg a Kreml feltve őrzött titkos dokumentumai nyilvánosságra nem kerülnek. Annyi azonban már most is vilá­gos, hogy kétségtelen érdeme a sztálini terror fellazítása, a kom­munista világmozgalom egységé­nek megbontása s — noha aka­ratlanul — a mesterséges szovjet birodalom hanyatlásának előké­szítése. Bár teljes működését néz­ve jobb szándék ii volt elődjénél és utódainál, a magyar forradalom vérbefojtása és vezetőinek tetése megbocsáthatatlan közé tartozik, kivégez­énnel

Next