Irodalmi Ujság, 1971 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1971-09-15 / 9-10. szám
XXII. évfolyam 9.-10. szám A MAGYAR ÍRÓK LAPJA 1971. szeptember-október 23. KÉTHLY ANNA A NAGY ÁTALAKULÁS UTÁN A forradalom 15. évfordulóján A FORRADALOM 15. évfordulója a nagyátalakulás, az új gazdasági mechanizmus harmadik évével esik egybe. Gyanakodhatunk, hogy azért siettek a gazdasági élet rosszul begombolt mellényét újra gombolni, hogy legalább a tizenötödik évforduló valamiféle igazolást mutathasson a forradalom alatt újjáteremtésre készülő ország számára. A célt nem érték el, a tizenötödik évfordulón még mindig adós a rendszer azzal az eredménnyel, amit az ellenforradalmi új kormány propagandája megcsillogtatott a magyar nép előtt. "Vannak még hibák, elvtársak...”. Talán még soha ennyire nem mentegetőzött a hivatalos szóhasználat a visszásságok miatt, amelyek enyhítésére csak egyetlen módja van, az, hogy már panaszkodni is lehet ellenük. Aki figyelemmel kíséri a magyar újságokat, megállapíthatja, hogy a hivatalos lelkendezések mögött ott sötét sik a nagy tömegek megélhetésének reménytelensége. A szocializmusba való átmenet és a kommunizmushoz való közeledés jelszavai majdnem úgy hatnak, mint a gonosz gazda módszere, aki a szekerébe fogott éhező ló előtt a kocsirúd végére köti a szénát, ami után a szegény állat hiába nyújtózkodik. KEZDHETJÜK UGYAN a bírálatot azzal is, hogy a magyar diktatúra Nyugaton sikereket ért el. A Nyugat fokozatosan hozzászokik ahhoz, hogy a diktatúra külső jelei megváltoztak. A forradalom előtti korszak brutalitását, az idegen érdekeket szolgáló kizsákmányolást és kiszolgáltatottságot sokkal enyhébb módszerek váltották fel. Ki figyeli azt, hogy Záhony felé a vasútvonalat végleg és alaposan kiépítették ugyanakkor, amikor a munkásvonatok és vonalak száz év előtti primitívségben maradtak. A Nyugat gazdasági összeköttetéseket óhajt létesíteni, ehhez önmagát kell megnyugtatnia, hogy a koexisztencia számára már elkészültek a megfelelő alapok. A magyar diktatúrának gazdasági összeköttetéseket kell létesítenie, mert gazdasági átalakulása — saját érdekében ,s az idegen hatalom érdekében — elengedhetetlenné teszi mindazon gépek, szabadalmak, termékek megszerzését, amelyeket csak az iparilag sokkal fejlettebb Nyugatról tud behozni. A propaganda kiskönyvecskéiben még mindig a "kizsákmányoló kapitalista imperializmus” a főellenség, bár mi, magyar menekültek, akik ennek a kapitalizmusnak világában élünk, sokkal jobban, alaposabban és indokoltabban tudnék megvilágítani ennek a társadalmi rendszernek emberellenes működését, mint azok az otthoni ’’írástudók”, akik a fejüket törik, hogy újfajta hibákat fedezzenek fel. Ez a "roskadozó” és mindennap újra sírba temetett társadalmi rendszer nem törődik azzal, hogy a magyar nép úgy választ képviselőket, mint ahogy a hitleri birodalomban történt a ’’megnyilatkozása” a népakaratnak. Nem törődik azzal sem — sőt bizonyos elégtétellel veszi tudomásul —, hogy az új gazdasági mechanizmusban a molyzsákból újra előszedett managerek a régi világban tanult módszereikkel dolgoznak az üzemekben. A Bedeaux és Taylor módszerek helyett más néven újítják fel a ’’Schwitzarbeit” kizsákmányolási formáját. Azzal sem törődik a profitot mindenekfölött kedvelő gazdasági partner, hogy a munkás munkabérét másként is megcsapolják a különféle célokra rendszeresített külön műszakokkal, ingyen felajánlásokkal, ’’önkéntes" hozzájáulásokkal. Miért is törődnék vele, azzal sem törődnék, ha saját dolgozón ugyanilyen sorsban élnének, amit csak azért nem érhet el, mert valódi szakszervezeti érdekképviseletek állnak vele szemben. Ezeknek a valódi szakszervezeteknek valódi, törvényekben biztosított jogaik vannak, amelyeket valódi szolidaritással érvényesíteni képesek. Nemcsak véleményezési — és alig respektált — jogok ezek, nem csupán olyan intézedések ellen tiltakozhatnak, amelyek ’’törvénybe vagy jó erkölcsökbe ütköznek”, nemcsak sport- és kulturális kérdésekben van rendelkezési joguk. A nyugati gazdasági partner az ellen sem tiltakoznék, ha a szakszervezetek — mint a csatlós országokban — náluk is elsősorban azzal törődnének, hogy a munkás a termelés és a termelékenység rabszolgája legyen. Első az eredmény, második az ember ! CSODÁLKOZHATUNK-e, hogy ilyen adottságok között otthon a sikeres gazdasági vezető az elsőszámú kedvenc ? Néha egy-egy keserű glosszát olvashatunk az új sznobokról és protzokról, szóvá teszik ezek ékszermániáját, alkoholfogyasztását, csak külföldi márkát isznak, könnyedén jutnak autóihoz, háztartási gépekhez, külföldi túrához. Ez utóbbihoz főleg azok juthatnak, akik régi gazdasági összeköttetéseiket újítják fel és értékesítik Nyugaton. Már sokszor emlegettük ezt az ”új középosztályt", amelynek tagjai lelkiismeretfurdalás és pártkönyvecske nélkül élvezik a nekik kijáró privilégiumokat. Még az sem nyugtalanítja őket, hogy ennek a kivételezettségnek egyszer vége is lehet. A "vannak még hibák, elvtársak" jelszava soká nélkülözhetetlenné teszi őket. Lehet, talán arra is spekulálnak, hogy a ’’fehér elefánt időközben megtanul beszélni”. Vagy kimúlik ? ! Senki se gondolja azonban azt, hogy a magyar szellemi élet elitje is ehhez a csoporthoz tartozik. Tudósok, mérnökök, pedagógusok ezrei nem kevésbé reménytelenül hadakoznak a megélhetés gondjaival, mint az ipari munkás. Az értelmiségi osztály gyermekei, ha szüleik segítségével átvergődnek egyetemen, szakfőiskolákon, sokszor nehezebben,rosszabb fizetéssel indulnak el pályájukon, mint a fizikai munkás gyermeke. Az utóbbiakat szüleik sok esetben korábban veszik ki a felsőbb oktatási intézményekből, mert szükségük van arra a keresetre, amivel a fiatal fiú vagy leány a család eltartásához hozzájárul. Vagy pedig — mint egy ezzel foglalkozó riport megírta — a fiatalság a korai munkábaállással megszerzett viszonylagos függetlenségét és ennek alapját, a fizetését magára fordítja. Szeret jobban élni, mint apja és anyja él, sokszor lakásra vagy kelengyére gyűjt, hogy önállóságra jutva, ne kényszerüljön a szülői otthon zsúfoltságával megelégedni. Az egyetemet végzettek kezdőfizetése rendszerint ismét a szülői segítségre utalja ezeket a fiatalokat. VESsÜNK egy pillantást a tizenötödik évfordulón az ipari munkás problémájára is. A magyar forradalom megelőzte a ’’prágai tavaszt” azzal a szándékával, hogy emberarcú szocializmust akart teremteni. E szándék megvalósítása minden dolgozó anyagi felemelkedését is magával hozta volna. Magyarország a ’’szegény országok” közé van sorolva, méltánytalanul és indokolatlanul. Természeti kincseink bőven vannak, önmagában bauxit- és uránleleteink elég hasznot biztosíthatnának ahhoz, hogy elmaradt ipari gépesítésünket felújíthassuk. Termálvizeink elképzelhetetlen bősége alkalmas lenne arra, hogy külföldiek százezrei nálunk gyógyuljanak meg a legritkább betegségekből is, ha volna szándék és anyagi fedezet, hogy ezeket a fürdőket kiépíthessük, berendezhessük és szolgáltatásokra alkalmassá tehessük. Idén is számtalan Magyarországom járt turistával beszéltem, mind rajongással szólt arról a gyógyhatásról, amelyet ezekben a termálfürdőkben élvezhetett. Csak az töltött el szomorúsággal, mikor arról számoltak be, hogy milyen elhanyagoltat ezek a fürdők. Nyugati ember szántára sokszor olyan képet nyújtanak, mint a Ganges szent vizében fürdő fanatikus hinduk látványa. A fizikai munkás helyzete és munkahelye szoros összefüggésben van azzal, hogy természeti kincseinket nem a magunk javára értékesítjük. Legtöbb üzemben fantasztikus körülmények és még fantasztikusabb munkabérek mellett dolgoznak a munkások. Dicsérik a propagandisták a női munka térhódítását és nem írnak arról, hogy a munkásnő második, sőt harmadik műszakjára nem csak a gazdasági életnek, hanem a családnak is szüksége van, ha némileg emberi körülmények között kíván élni. Az utóbbi időben egyre szaporodnak azok a sirámok, amelyek a nagyipari üzemekből elvándorló munkásokról szólnak. "Elmennek a legjobbak...” az egyik cikk címe. (intők, kohászok, hegesztők hagyják ott a rossz fizetést és az éppen olyan rossz munkahelyet, ahol a gépek ósdiak, a munkahely levegője elviselhetetlen, a szociális körülmények hiányosak. ”Az iparpolitika egyik alapvető feltétele, hogy a legkorszerűbb technika találkozzék a legjobb munkaerővel" , így szól az egyik meghatározás. A kitűnő munkaerő, az évek hosszú sora óta ugyanabban az üzemben dolgozó munkás elhagyja munkahelyét, mert 12 forintos órabér helyett egy termelőszövetkezeti ipari üzemben a dupláját fizetik neki. A nagyipari üzemek bérrendszere — mint a vezetők mondják — kötött és korszerűtlen. Akik ennek ellenére a helyükön maradnak, úgy dolgoznak, ahogyan éppen akarnak, nem hajtják magukat, mert nem látják munkájuk értelmét. Ha mindezt a gazdasági reform tervezői és kivitelezői nem veszik figyelembe, akkor magukra vethetnek a kialakuló ellenőrzésért. A GYÁRAKBÓL elvándorló szakmunkásokat most már hoszszabb ideje felveszik a termelőszövetkezetek ipari üzemei. Ezekben nincs kötött bér, túlóratilalom és sokszor olyan nyereséggel dolgoznak, hogy a termelőszövetkezet valódi céljának, az agrárgazdálkodásnak a deficitjét könynyedén elbírják. Egyik termelőszövetkezetnek kohászokat foglalkoztató üzeme van. Egy másik tapétát gyárt, a nagy nyomdáktól csábította el a legjobb szakembereket. A harmadik, a negyedik, a többi mind keres magának olyan üzemi típust, amely nagyon sokszor ipari hiánycikket gyárt s ezzel még csak konkurrenciát sem teremt a hasonló iparcikk termelését megtagadó nagyipari üzemnek. A nagyobb fizetés nagy csábító erő, ennek kedvéért a szakmunkás elviseli a sokkal primitívebb termelési viszonyokat is. És ha sürgősen nem segítenek gondjain, akkor az új gazdasági mechanizmus nagyra törő célkitűzései elérhetetlenek maradnak. De tud-e a kormány azokon segíteni, akik létének állítólagos alapjai, az ipari munkásságon ? Ez a munkásság nem tud túljutni azokon a korlátokon, amelyeket a magyar diktatúra kolóniáig jellegénél fogva — számára felállított. CSAK NÉHÁNY SZÓT a magyar kultúrpolitika egyik elhanyagolt területéről is. A nyomdaipar — mint ezt a szakszervezet közgyűlésén elmondották — évek óta hiába könyörög a modernizálásért. "A könyvkiadás aggasztó állapotáról, riasztó arányokról, a változtatás sürgős szükségességéről” szól egy cikk. A könyvkiadás sorsa egyre rosszabb, helyzete átmeneti zavarból állandósággá változott. Mint írják, ”a közgazdasági szemlélet dialektikáját, a reformban gondolkodás realizmusát” kellene elérni. Fel kellene újítani az évtizedek óta elhanyagolt nyomdaüzemeket. Eddig propagandacélokat, kirakatpolitikát jelentett, hogy a magyar könyv sokkal olcsóbb volt, mint bármely nyugati könyv. Ám ha a könyv megdrágul, a rossz fizetésű dolgozó számára éppenígy luxuscikké változik, mint a már helyzeti szimbólumot jelentő autó. A nyomdák külföldi bérmunkákat vállalnak mert a szerzett valutát esetleg beruházásra fordíthatják. A könyvnyomtatás rossz üzletté vált számukra, azért is, mert sok munkalehetőséget ’’elszipkáznak” tőlük a termelő szövetkezeti és nagyvállalati kis nyomdák. E SZOMORÚ TÉNYEKKEL szemben némileg vigasztaló a falu népének helyzete. Ma falun a lakosság lélekszáma több mint öt és félmillió, de ebből mindössze 2 és félmillió lélek él mezőgazdasági munkából. A falusi fiatalság azonban meglelte az utat a mezőgazdaságból az iparba, csak kisebbségük dolgozik a mezőgazdaságban. A munkabérezés javulása, a háztáji juttatás kiépítése (bár ez nagyon érthető okokból a városi ellátás biztosítása érdekében történt) a fiatalok észrevehető visszaáramlását is elősegítette. A rosszul dolgozó, állandóan deficittel küzdő termelőszövetkezeteket ugyan elkerülik, de ahol különféle módon állandó évi foglalkoztatottságot tudnak nekik biztosítani, szívesebben vállalják ezt, mint a városban a segédmunkás állapotot, a munkásszállást vagy az ’’ingázást”. Általában a falusi dolgozó ma jobban él, mint a városi munkás, a termelőszövetkezetekben mindig van egy kis rés, a háztájiban pedig szorgalmas aszszonyok, dolgos férfiak mindig pótolni tudják azt, amire szükségük van. Talán csak a falusi nyugdíjasok és a tanyasiak egy része nem élvezi ezt a megváltozott helyzetet. De a falu, még akkor is, ha a ’’paraszt” megjelölés lassan indokolatlanná válik is, lélekben nincs a rendszer szolgálatában. Nem kommunisták, még abban a laza értelmezésben sem, ahogyan ma a kommunizmusról szó lehet nálunk. Megalkudtak a lehetőségekkel és ha egy újabb hajsza nem kezdődik ellenük, akkor élik és alakítják a saját életüket. A FORRADALOM tizenötödik évfordulóján a piramis legtetején ülők nem sok eredményt írhatnak a maguk javára. A reform végrehajtói jól élnek, az ipari munkás LAPUNK TARTALMÁBÓL Kéthly Anna : A forradalom 15. évfordulóján (1. old.) Király Béla : November negyedike (3. old.) Kerényi Károly: Thomas Mann és Lukács György (4. old.) Háy Gyula : Október 23. (4. old.) Dr. Michael Stepanek : Hidak, amelyeken járnak (5. old.) Halász Péter : Mitől lázas a beteg ? (6. old.) Kollányi András Sik Endre könyvéről (7. old.) Cs. Szabó László : Shakespeare portréja (8.-9. old.) Nadányi Pál : Elvetélt nemzedék (8.-9. old.) Deák Zoltán : Honvágy (10. old.) Kabdebó Tamás : Költészet 1 századdal haladóiknak (11. old.) Dénes Tibor : A százéves Proust (13. old.) Borszéky György : Emlékezés Nagy Györgyre (14. old.) Aczél Tamás : Devecseri Gábor halálára (15. old.) Földes István: Tymoteusz Karpowicz és Tűz Tamás versei Az Idő Sodrában, Levelek Szerkesztőhöz, Kritikák, Hírek, Glosszák a legalsó fokon kínlódik, a falu népe meglelte azt a kibúvót, ami szinte hozzáférhetetlenné teszi minden elviselhetetlen kihasználás ellen. Mi maradt meg a reformból, a szövegeken kívül ? A magyar miniszterelnök legutóbbi parlamenti beszédében nem volt túlságosan optimista az eredmények felsorolásánál és a reform tervezői, végrehajtói is az elmúlt évek során sokszor tettek olyan kijelentéseket, amelyek a vérmes reményeket lehűthették. Védték ugyan az új gazdasági mechanizmus szükségességét, azokat az alapelveket, amelyek számoltak a régi módszerek hibáival, tekintetbe vették az újonnan alakult helyzetet és tényeket. Ám ha igaz volna hogy ezek az alapelvek minden szakértő bírálatot kibírnak, akkor a gyakorlat mutatná meg, hogy a szakértők nem tévedtek. Mert máskülönben csak az az igazság érvényesül, hogy az operáció ugyan sikerült, de a beteg meghalt. TIZENÖT ÉV UTÁN IS úgy érezzük — és számtalan hazulról jött üzenet bennünket igazol —, hogy Nagy Imre és társai 1956. októberében jól előkészített operációra vállalkoztak. Jól felmérték az ország népének érdekeit, a rendelkezésükre siető szakértők tehetségét, az ország teljesítőképességét, az emberek készségét az együttműködésre. Nem akartunk megalkuvást és belenyugvást, hanem teljes színes-lélekkel való kooperációt. Mindezek a tényezők ma hiányoznak a gazdasági reform végrehajtásánál. Éppen ezért vagyunk szomorúak a tizenötödik évfordulón. Hruscsov halálhíre lapzártakor érkezett. Életútjának, tevékenységének, tündöklésének és bukásának pontos és hiteles feldolgozása a történészekre vár és valójában még hozzákezdeni is nehéz mindaddig, míg a Kreml feltve őrzött titkos dokumentumai nyilvánosságra nem kerülnek. Annyi azonban már most is világos, hogy kétségtelen érdeme a sztálini terror fellazítása, a kommunista világmozgalom egységének megbontása s — noha akaratlanul — a mesterséges szovjet birodalom hanyatlásának előkészítése. Bár teljes működését nézve jobb szándék ii volt elődjénél és utódainál, a magyar forradalom vérbefojtása és vezetőinek tetése megbocsáthatatlan közé tartozik, kivégezénnel