Irodalmi Ujság, 1972 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1972-01-15 / 1-2. szám
Irodalmi Ujság XXIII. évfolyam 1.-2. szám A MAGYAR ÍRÓK LAPJA 1972. január 15.-február 15. A STATUS QUO ALKONYA 1. AZ ÚJSÁGOK szerint India népe leírhatatlan ünneplésben részesítette, örömujjongva kísérte útjain Indira Gandhi asszonyt a Pakisztán felett aratott győzelem alkalmából. Néhány nappal később Pakisztán népe örömujjongva fogadta Bhutto külügyminisztert, aki New Yorkból visszatérve átvette a hatalmat az addigi diktátortól, Yahya Khántól. Három hét sem telt el és Bangla Desh népe örömujjongva ünnepelte Mujibur Rahman sejket, aki kilenc hónapos fogságból kiszabadulva visszatért az immár felszabadult Daccába. Mint látható, mindenki örömujjong. Győztesek, vesztesek, a paszszív ellenállás eszméjén nevelkedett aktív beavatkozók és az egyenlőre idegen megszállás alatt élő felszabadultak, a fél lakosságukat elvesztett nyugat-pakisztániak és a muzulmán testvéreiken hindu segítséggel túladó keleti muzulmánok. Tulajdonképpen mintha nem is történt volna semmi, megint lezajlott egy háború, megint legyilkoltak, felkoncoltak, sántává-bénává tettek néhány tízezer gyereket, asszonyt, öregembert, leromboltak néhány száz lakóházat, gyárat, kórházat, középületet, — hát aztán. Maradt még elég, főleg emberekből. A világ is fellélegzett, bármelyik küzdődésnek ’’szurkolt” légyen is, — fő, hogy a helyi háborúból nem lett világháború, csak ’’normális” bombák hullottak és nem atom- vagy hidrogénbombák. Azt hiszem, a családom is jól járt : a jövőben valamivel több pénzt fogok költeni a saját gyerekeimre. Mert akármilyen komiszán hangzik is, kimondom : nekem aztán mutogathatnak megható plakátokon és megrázó televíziós adásokban éhező indiai és pakisztáni gyerekeket, amióta megtudtam, hogy ez a két ország évi költségvetésének 66 százalékát hadicélokra költi, azt üzenem Gandhi asszonynak, a sejkeknek, a kánoknak, a marsaliknak és a minisztereknek , majd ha az angol tankokra, a francia repülőgépekre, az amerikai bombákra, a kínai lángszórókra és a szovjet hadihajókra kidobott pénzt a saját népük jólétére fordítják és még így sem boldogulnak, hozzám csak azután jöjjenek kéregetni. Addig — legnagyobb sajnálatomra — nem állok rendelkezésükre. 2. HA VOLNA független Magyarország, — mint ahogy nincsen, — ha volna önálló magyar külpolitika, — mint ahogy nincsen, akkor egy elfogulatlan, az igazságot kereső és támogató budapesti külügyminisztériumnak komoly fejtörést okozott volna, vajon milyen álláspontot foglaljon is el az Egyesült Nemzetek Szövetségének fórumain az indiaipakisztáni konfliktusban. (Történelmi okokról már nem is beszélek, noha emlékezetes, hogy 1956- ban Nehru Indiája csak megkésve és immel-ámmal ítélte el a szovjet beavatkozást, míg Pakisztán azonnal és egyértelműen kiállt a magyar ügy mellett. 57-58- ban nem egy indiai politikussal találkoztam, akik hosszasan fejtegették nekem, milyen súlyos hibát követtünk el a forradalmunkkal, hiszen az elnyomókat, gyarmatosítókat nem fegyverrel, hanem békés ellenállással kell távozásra kényszeríteni, mint ahogy ők tették annak idején az angolokkal. Hiába érveltem azzal, hogy angol és szovjet gyarmatosítók nem egészen egyformák és próbáltak volna csak ők Moszkvával úgy viselkedni, mint Londonnal, — a fejüket csóválták és Mahatma Gandhi tanítását idézték : fegyverrel semmire sem lehet menni...) Most mégis fegyverrel támadtak Pakisztánra, nyílt agressziót követtek el, — kiderült, hogy már hosszú hónapok óta tudatosan készültek rá, — tehát egy (nemlétező) szabad magyar külpolitikának az ENSZ Alapokmány betűi szerint ellenük kellett volna állást foglalnia. Ugyanakkor viszont igaz az, hogy Kelet-Pakisztán népe egy szabad választás során kinyilvánította autonóm törekvéseit s az össz-pakisztáni kormány ennek a választásnak az eredményét semmibe vette, győztes politikusát börtönbe vetette és szörnyűséges vérfürdőt rendezett, terroruralmat valósított meg a keleti országrészben. Bengáliaiak milliói menekültek Indiába, nehezedtek az ottani gazdasági életre. Mindez India felé billenti a mérleg nyelvét. Igaz viszont az is, hogy a kasmíri kérdésben, aholis a helyi lakosság többségének szíve Pakisztán felé húz, Új-Delhi egyáltalán nem mutatkozik az emberi jogok és a nemzeti szabadságtörekvések olyan rettenthetetlen bajnokának, mint amikor nem saját magáról, hanem gyűlölt szomszédjáról van szó s az elfogulatlan megfigyelőben felvetődik a gyanú, vajon Gandhi asszony főként Bangladesh felszabadítása avagy az ’’örökletes ellenség’’ államának szétdarabolása és térdre kényszerítése miatt folyamodott-e a fegyverekhez. S MINTHA a helyzet önmagában véve nem lett volna eléggé bonyolult, a (nem létező) önálló magyar külügyérnek csak végig kellett volna hallgatnia a legnagyobb hatalmak ENSZ-ben felszólaló képviselőit, hogy teljesen és reménytelenül összezavarodjék. Mert meglehetősen furcsa látvány volt az Egyesült Államok, a demokrácia és az önrendelkezési jog nemzetközi bajnoka, amint megbélyegezte Indiát, talán az egyetlen volt gyarmati országot, ahol mégiscsak demokrácia van és feltétel nélkül pártját fogta annak a Pakisztánnak, ahol undorító katonai diktatúra volt uralmon, amely megtagadta az önrendelkezési jogot keleti országrészétől és vérbe fojtotta az ottani szabadságtörekvéseket. Azért-e, mert Pakisztánhoz katonai egyezmény fűzi, (az utóbbi nem ment sokra az amerikai szövetséggel), azért-e, mert India a Szovjetuniónak vált szövetségesévé, (ez lényegesen hasznothajtóbbnak bizonyult), azért-e, hogy Nixon pekingi útja előtt Kínához közeledjék s Mao segítse majd kikecmeregni Vietnamból ?, — ha külön-külön vagy együttesen vizsgáljuk is az okokat, mind erkölcsi, mind rideg politikai szempontból érthetetlen, hogy Amerika miért nem követte legalább Anglia és Franciaország példáját, miért nem igyekezett úgy-ahogy semleges maradni, miért idegenítette el még jobban magától és miért kergette még inkább Moszkva karjaiba Ázsia második legnépesebb államát és hadihajóinak értelmetlen parádéztatása után a Bengáli öbölben miért volt szüksége arra a presztízsveszteségre, amit egy vesztes ügy támogatása jelentett mindig is és jelent ma is a világpolitikában ? De a kínaiak sem mutattak lélekemelőbb látványt abban a vitában, amely tulajdonképpen bemutatkozójuk volt a manhattani üvegpalotában. India és a Szovjetunió iránti gyűlöletüktől vezérelve, a proletariátus és a világforradalom ügyének emez utolérhetetlen szószólói harsogva kiálltak amellett a Pakisztán mellett, ahol a politikai hatalom szélsőjobboldali katonák, a gazdasági hatalom 22 nagykapitalista család kezében van, ahol a népre elnyomás és nyomor nehezedik. A kommunizmus maoista vörös könyvecskéjének lengetői fikarcnyit sem törődtek azzal, hogy míg Indiában legálisan működhet, addig Pakisztánban betiltott és üldözött a kommunista párt ; az antiimperializmus (értsd : Amerika-ellenesség) évtizedes propagandistái, mikor saját vélt vagy valódi érdekeik forogtak kockán, a legcsekélyebb habozás nélkül az Amerikával szövetségben lévő Pakisztánt támogatták és vígan együtt szavaztak azzal az amerikai deleációval, amelyik pár héttel krábban még az ő ENSZ-be való felvételük ellen szavazott. S az oroszok ? Eltekintve attól, amitől bizony nehéz eltekinteni, — hogy fölöttébb gyanús az a hirtelen önzetlenség, amely Budapest és Prága eltipróit egyszerre csak Bangladesh szabadságainak megalkuvást nem ismerő, áldozatkész híveivé változtatta, — hová lettek a Békemozgalom negyedszázad óta oly hangos és tevékeny szervezői, agitátorai ? Hogá lettek azok, akik Picasso békegalambjaival eregették tele a világot, akik ünnepélyes kormánynyilatkozatot adtak ki arról, hogy tiltsák be nemzetközi konfliktusok esetén a fegyverhez való folyamodás jogát, akik Izraelt agresszornak és megszállónak nyilvánítják, és most az indiai támadást és az indiai csapatok jelenlétét Kelet-Pakisztánban természetesnek tartják ? Mikor az Egyesült Nemzetek Szövetsége elsöprő többséggel felhívta a hadviselő feleket, hogy kössenek azonnal tűzszünetet és hagyják abba az ellenségeskedéseket, ez a határozat a Világbéke közismert védelmezőjének, a Szovjetuniónak a vétóján szenvedett hajótörést. KESERŰ GÚNNYAL, gúnyos keserűséggel szinte azt mondhatnánk : milyen szerencse, hogy ebben a cirkuszi világban, ebben a világpolitikának nevezett kutyak komédiában nincs önálló magyar külpolitika. A magyar ENSZ-delegátusnak nem kellett gondolkodnia, tájékozódnia, haboznia, mérlegelnie. Elég volt papagálymódra elismételnie azt, amit előtte a szovjet szónok mondott s a szavazásoknál a karját akkor felemelnie, amikor azt a szovjet delegátus tette. 3. DE MERT NINCS magyar külpolitika és nincs független Magyarország, — éppen és főként ezért, — az indiai-pakisztáni háború, az iszonyatos vérontás, a gyomorkavaró diplomáciai játékok ellenére, komoly tanulságokkal jár számunkra. Nemcsak tanulságokkal, reményekkel is. A mostani konfliktus lezajlása és kimenetele az elmúlt húsz év történetében minden eddiginél ékesebben mutatta meg, hogy örökös status-quo egyszerűen nem létezik. Annál frappánsabb ez, mert itt nem polgárháborúról volt szó, mint például Kína esetében, nem a gyarmati sorból önállóvá válásról, mint — mondjuk — Kenyában vagy Algériában, hanem egy nemzetközileg elismert határokkal rendelkező, éppen gyarmati sorból függetlenné vált, a világ jóformán valamennyi országával normális diplomáciai kapcsolatokat tartó ország felbomlásáról, széteséséről. S a mai, kicsinnyé zsugorodott világban ez a döntő szempont, s nem az, hogy az esemény Ázsiában zajlott le. Épp így bekövetkezhetnék ugyanez vagy valami ehhez hasonló az amerikai kontinensen, Afrikában és Európában is. MONDANIVALÓM lényegéhez érkeztem. A szovjet diplomácia hosszú esztendők óta egy úgynevezett európai biztonsági konferencia összehívásán tevékenykedik. A konferencia nyíltan megvallott célja az európai status-quo, a jelenlegi politikai és földrajzi helyzet rögzítése, megmerevítése a következő évtizedekre, talán évszázadokra. A tervezett egyezmény legfontosabb pontjai : a mostani határok megváltozhatatlansága, az erőszak alkalmazásának kikapcsolása a nemzetközi vitákból, az egymás belügyeibe való be nemavatkozás. Orosz szempontból : a Szovjetunió európai hódításainak, gyarmatosításának hivatalos elismerése és legalizálása. Úgy fest, vagy legalábbis a legutóbbi időkig úgy festett, hogy a nyugateurópai kormányok többsége és bizonyos fenntartásokkal az Egyesült Államok kormánya is, —különösen a berlini megegyezés ratifikálása után, hajlandónak mutatkozik egy ilyen megállapodás aláírására. Azoknak a nyugati politikusoknak, akiknek a múlt és a közelmúlt tapasztalatai nem voltak elegendők, s akik becsületesek akarnak lenni saját maguk és népeik irányában, most a következő kérdéseket kell feltenniök : Hogyan lehet bízni a belügyekbe való be-nem avatkozást illetően annak az országnak a szavában, amely most indiai áttétellel durván beavatkozott Pakisztán belügyeibe ? Hogyan lehet elfogadni annak az országnak a garanciáját a határok sérthetetlenségéről és az erőszak kikapcsolásáról, amely most fegyvereivel, propagandájával, ENSZ-beli vétójával döntő módon járult hozzá egy nagy ázsiai ország határainak megsértéséhez ? (Folytatás a 2. oldalon) Kerényi KERÉNYI KÁROLY, a ’’jelentékeny fehérhajú”, az ókori szellemtudományok világhírű magyar tudósa 75 éves. Nem ’’ismertetni” akarjuk — ha valakinek, neki nincs rá szüksége. Köszönteni szeretnénk őt, akinek születésnapja egybeesik a majd 12 kötetet kitevő Összegyűjtött Művei 4. kötetének megjelenésével, a müncheni Langen-Müller kiadásában. Üdvözölni akarjuk a mostani ünnepélyes alkalomból a vallástörténészt, az írót és a poétát, a pedagógust, — és büszkén gondolnk arra, — éppen most, amikor Európa, ha nehezen is, egyesülőfélben van, — hogy a legnagyobb ma élő európai humanisták egyike magyar ember. Magyar maradt, ha ott is hagyta azt a hazát, ahol ’’még a görög istenektől is félnek” és Svájcban telepedett le, német nyelven ír. A HUMANIZMUS először Kerényi számára is az ókor tanulmányozását és megismerését jelentette. De neki nemcsak közvetlen, tehát szubjektív kapcsolata jen a mítosszal, mint még aligha valakinek az élők között, hanem az idők során mélyen és átfogóan behatolt a mítosz értelmezésébe. Ő volt az elhivatott.. A tudományos kutatás eredményei számára nem a véget, hanem mindennek az elejét jelentették. Kerényi professzor filozófiája, művének alapgondolata az egységes embertan lett, az európai szellem folytonossága a görögöktől kezdve. Ő vitte át a mitológiát a humánumba, ő tette élővé, időtlenné. Utolsó, Kerényinek írt levelében ezt Thomas Mann is örömmel köszöntötte. A mitológia az ’’igazságmondás”, az emberi lélek képekben megjelenő művészi alkotása lett nála ; a mítoszt tudatosan vonta bele a jelenbe, így lett műveiben az istentan — embertan. Kerényinél ez az egységes isten-embertan valamennyi nép egyetemes mondanivalójának magyarázata. A jelenből átmegy a jövőbe is : aggódik az emberért, és vágya, humanista vágya az európai szellem visszatérése a földre. A filozófiai humanizmusnak, szerinte, a jövő vezető világnézetének kell lennie. IGAZSÁG és világosság, gyógyulás után vágyik az emberiség, mondja Kerényi, amikor a nagy humanizmusban és a humanisztikustudományok tanulmányozásában az önmegismerés felé halad. Az első erkölcsi törvény : az embert nem szabad bántani, nem szabad megsemmisíteni ; az embert, ezt a végtelenül megsebezhető valakit, nem szabad megsebezni. A mai ’’hideg” társadalom (az elnevezés Lévi-Straussé, a francia tudósé) Kerényinek valamiféle ’’second souffle”-t, második, új lélegzetvételt köszönhet, amely az elszegényedés, a leegyszerűsítés ellen küzd és az embert gazdagabbá, szellemibbé, jobbá óhajtja tenni. Szikrát gyújt benne, amely ha valamikor igazán meggyullad, Platon szerint olyan erős lesz, hogy majd önmagát táplálja. Kerényi Károlyt másolni nem lehet, csak követni. KÖSZÖNTJÜK a 75 éves Mestert, olvasói, tisztelői, volt tanítványai és azok nevében is, akik közvetve kaptak és kapnak tőle Jót és Igazságot, és még sok boldog évet kívánunk neki. BERKI ERZSÉBET Károly köszöntése LAPUNK TARTALMÁBÓL Kovács Imre : Búcsú Deák Zoltántól (2. old.) Mindszenty hercegprímás első nyilatkozata (3. old.) Zalán Magda : Talmi taljánságok (4. old.) Hanák Tibor : A Vígszínház Bécsben (5. old.) Megyery Sári : Polémológia (5. old.) Kandy Dezső Márai Sándor új könyvéről (6. old.) Körmendi Ferenc : A narancsfa (7. old.) Cs. Szabó László : Megváltás Szodomában (8.-9. old.) Halász Péter : Terceira (10. old.) Bodnár Bertalan : A Hólyügyről (10. old.) Lehoczky Gergely novellája Határ Győző egy londoni bemutatóról (12. old.) Gergely János : Szervánszky Endre (13. old.) Albert Pál : Marivaux-felújítás Párizsban (14. old.) Kabdebó Tamás : Ulysses az Odysseusok között (15. old.) Fáy Ferenc, Keszei István, Kibédi Varga Áron, Máté Imre, Monoszlóy Dezső és Vitéz György versei Az Idő Sodrában, Kritikák, Glosszák, Hírek