Irodalmi Ujság, 1972 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1972-01-15 / 1-2. szám

4 TaV IL /HI ” EZ IS csak itt fordulhat elő!’’ — hallani naponta Itáliában, többnyire a külföldi átutazó tu­risták meg az egyik nyaralás so­rán itt feledkezett telepesek kö­zött, de mostanában egyre gyak­rabban maguk a bennszülött óla­szók is ezekkel a szavakkal csó­válják a fejüket egy-egy újabb történet hallatára. Ezekből a ’’csak itt előfordulható” dolgokból állt össze az alábbi­­gyűjtemény, a rendszerezés legkisebb szándéka nélkül.# HA KISSÉ keresettebb jelzőket és igealakokat használok, a törté­net reneszánsz novellának hat. Valahogy így : ’’Hatvan éjt és hat­van nappalt várt az ifjú feleség, hogy megismerhesse választottja oldalán a szerelem édességét, de mindhiába. Vesztvén minden re­ményét, így szólt hites urához isten és ember előtt, ám a ná­szágyban nem : ’Ha nem tétetik meg’ aminek már meg kellett vol­na tétetnie, teszek róla, hogy a vi­lág tudomására jusson, milyen férjem is vagy te énnékem.’ A megrémült férj cselhez folyamo­dott. Bájitalt kevert s asszonya esti italába, majd­ amikor az mélysé­gesen mély álomba bódult, beve­zette szobájába egy jóbarátját, aki megtette szívességből, amit a férj­nek kellett volna kötelességből és vágyból. És jön, hogy a kellő idő­ben, a rendes módon, ám a ma­gát leánynak hívő asszony nagy megdöbbenésére egészséges­ gyer­mek látott napvilágot a házastár­sak portáján. De a férj lopott büszkeségét ugyancsak gyorsan szétdúlta a feleség, világgá kür­töivé mindazt, ami megesett, hogy nem maradt ember széles az or­szágban, ki ne nevetett volna a magát felszarvazott férjen.” BOCCACCIO novellái között, a reneszánsz humor duzzadó jegyei­vel feldíszítve a történet hihető­nek is hangzanék. Egy bírósági tárgyalás kilúgozott, jellegtelen terminológiájával fogalmazva va­lószínűtlen, a peres házasfelek, szószegény és szemérmes vallomá­saiban pedig bohózattá lesz. Rómában zajlott le a tárgyalás, amely a jogászok és a sajtó sze­rint a félévszázad legérdekesebb pere a félszigeten. A kihallgatá­sok zárt ajtók mellett folytak, és csak egyes kiváltságos újságírók kaphattak belépési engedélyt. A felperes : Rosaria Licata. ROSARIA LICATA, 31 éves. 26 éves volt, amikor férjhez ment alpereshez, Giuseppe Guerrieró­­hoz, aki nála hat évvel idősebb. Sosem volt viszonya sem a házas­sága alatt, sem azelőtt, sem a fér­jével, sem más férfival. A peres feleknek azonban van egy 3 éves kislányuk. Születése körül min­den rejtélyes, csak egyetlen dolog biztos : Rosaria Licata szülte. ”E figlia mia!” — kiáltja egy opera­­hős szenvedély­ességével a Szicíliá­ból Tivoliba emigrált férj : ”Az én lányom!” — ”E’ figlia di non si sa chi...” — válaszol halkan, de haragtól izzó hangon az ugyan­csak szicíliai származású asszony: ’’Lánya az isten tudja kinek...” Rosaria Licata azzal vádolja Giuseppe Guerrierót, hogy az egy este beadott neki valami italt, ami­től olyan mélyen elaludt, hogy csak másnap délben ébredt, ha­rangozáskor, holott rendesen haj­nalban kel, és igen furcsán érezte magát. Férje megnyugtatta, hogy minden bizonnyal a nehéz vacso­ra az oka, és Rosaria ebben meg is nyugodott volna, ha az eset után néhány hónappal nem ész­lel magán különös jegyeket, ame­lyekről kiderült, hogy egy szabá­lyos terhesség szabályos tünetei. A két déliesen fekete hajú, sze­mű, bőrű embernek lett pedig egy kék szemű, szöszke kisbabája. AZ ELSŐ NAPON a bíró csak a peres feleket hallgatta ki. A pa­ragrafusok precíz nyelvét a két érdekelt azonban nem értette, így kezdődött a derültség. A taláros bíró kénytelen volt a köznapi élet szótárából keresni a kifejezéseit anélkül, hogy a kihallgatottak szemérmén vagy a törvénykezés komolyságán csorba essék. A la­tin ’’impotentia coeundi” és an­nak ’’ante portás” orvoslása helyett ”dolog”-ról beszéltek, arról a "bi­zonyos dologról”, azokról a ’’bizo­nyos dolgok” -ról. A férj mindent tagadott. ’’Férfi vagyok, teszem, amit tennem kell. Tíz éves vol­tam, amikor az első fehér személy megvolt nekem, azóta is mindig voltak nőügyeim”. ’’Neveket!” — kiáltja közbe az egyik ügyvéd, s ez az adott helyzetben harsány kacagást fakaszt. Az elsőt, amit követ még jónéhány. A bíró is nevet, amikor a feleség így beszél : ’’Mindig csak azt mond­ta, hogy a csirke az oka. Az es­kü­vői ebéd csirkéje. Férfiember­nek csak véres húst szabad ennie. Megrontotta a csirke. Hát meg, az biztos, csak élünk, de nem törté­nik semmi, aztán megint csak semmi.” A MULATSÁG MÉLYÉN azon­ban súlyosan komoly per folyik. Rosaria Licata a békéjével, a csa­ládjával fizet érte, Giuseppe Guerriero 10 évi börtönnel, ha igaznak bizonyul a vád. Márpe­dig minden jel arra mutat, hogy igaz. Rosaria Licata — ha nem is tudja — nem tehetetlen és túl­­ravasz férje ellen emelt vádat, ha­nem az egész megzápult, bepos­ványosodott szicíliai társadalom ellen.A MASSAFRA VÁROSKÁBAN él egy 70 éves öregúr, bizonyos Sa­­verio Strusi. Egy szép napon idé­zést kapott a hadseregtől misze­rint rendezze velük fennálló ren­dezetlen ügyét. Signor Strusi azt válaszolta az idézésre, hogy nyil­ván félreértésről lesz szó, mint­hogy neki a katonasággal utoljá­ra félévszázada, 1918-ban volt dol­ga, amikor leszerelt a 258. regi­mentből. A hivatal visszaválaszolt, hogy éppen erről van szó : leszerelés­kor nem adta le a zubbonyát ! S még mondja valaki, hogy a hivatalok rosszul működnek Itá­­ liában.# SERGIO MORICO római lakos 30 éves volt, amikor megalapítot­ta a CIDAC nevű vállalatot. A név rövidítés,a betűk az Olasz Mű­vészetet és Kultúrát Terjesztő Központ­ot jelzik. Az új cég for­radalmasította a bizony erősen pangó festmény- és szoborpiacot : a nagy mecénások és gazdag mű­gyűjtők ritka képviselői helyett k­isebb pénzű, de lényegesen na­­gyobbszámú polgárközönségre ala­pozva. A CIDAC ugyanis úgy árusítja a múzeumi nevű képző­művészek alkotásait, mint a kis­­kereskedők a frizsidert vagy a porszívót , házalva velük, részlet­re. Sergio Morico ötlete bevált, a CIDAC működése első hónapját 16 milliós forgalommal zárta ! Az összeg magát a kitalálót is meg­lepte. Engem nem. Sergio Moricá­­ban felismertem azt a leleménye­sen arcátlan könyvügynököt, akit egy alkalommal a RAI-TV egye­nes adásában láttam, amikor is a mikrofonok és kamerák kereszt­tüzében odalépett a szónoklásra emelkedő akkori államelnökhöz, Saragathoz, és megvételre kínált neki egy tudományos könyvsoro­zatot ! * A PIAZZA DEL POPOLO is­mert alakja egy koldus , apró, fürge kisöreg, olyan klaffogó ci­pőkben és bő fekete zakóban, mint a cirkuszi bohócoké. Felső zsebében makulátlan, könnyedén begyűrt batisztzsebkendő, gomb­lyukában szekfű, ápolt, hosszú, ősz haja repked utána, amint átvág a téren Rosati felé, amelynek tera­szán estefelé a fél világ valódi és álszínészei iszogatják a jeges anab­­­olicát. A kisöreg úgy siet mindig, mintha valami fontos-pontos dol­ga lenne. Odalép a járókelőkhöz, s ha nem kap pénzt, úgy tesz, mintha azok szólították volna meg őt, mintha felvilágosítást kértek volna tőle : elmutat a két iker­­templom irányába. Nálam társal­gási hangon megjegyzi : ’’Szép időnk van, nemde ? Én valahogy mégis megfáztam. Persze csak csekélység.” A pénzt szinte mel­lékesen és szórakozottan teszi el. A szomszéd asztalnál éppen fizet­­ni készülnek, amikor odasodródik. A pincér ácsorog, mert a vendég hosszan kutat aprópénz után. A kisöreg odalép : ’’Kisegíthetem ?” — kérdi és keze őszinte szolgálat­készséggel belemélyed a zakó­­­t térdig süppedő zsebébe. AZ EUROPEO nevű képes heti folyóirat haditudósítást közölt — nem Pakisztánból, nem Vietnám­ból, nem a Közel-Keletről, hanem az Adriai tengerből, pontosan 11 és fél kilométernyire Riminitől. Itt egy szép júniusi napon tengeri csata zajlott le. Az ütközet során eldőlt a Rózsák szigete nevű köz­társaság sorsa.Szóbanforgó köztár­saság 1964 óta létezett az említett ponton, vagyis körülbelül 400 méternyire az 1914. augusztus 8.­­án elismert olasz felségvizek ha­táraitól. A Rózsák szigetének egy bolognai mérnök, signor Rosa az alapítója és államelnöke. A hadi­­tudósító kérdésére, hogy miként kell a 20. század második felében Európa szívében köztársaságot alapítani, a mérnök így felelt : ’’Eresszünk le a tengerfenékre a felségvizek határain kívül tíz darab 62 centiméter átmérőjű acélhen­gert. Töltsük meg őket cementtel, majd húzzunk fölébük egy húsz­­zor húszméteres deszkapallót.” A DOLOG, ha nem is éppen G­yerekjáték, nem megoldhatatlan, arki megteheti, akinek akad 60 millió fölösleges lírája. Signor Ro­sa azonban mindenkit lebeszél a dologról, miután saját személyes példáján tapasztalta, hogy száza­dunkban a potenciális államok könyörtelenül elfojtják a szabad­ság olyan apróbb lángjait, mint amilyen a Rózsák szigete is volt. Igen, volt. Azon a bizonyos jú­niusi napon az olasz állam képvi­seletében egy motorcsónakon há­rom carabinieri szállta meg a köztársaságot, fittyet hányva ar­ra, hogy illegális határsértést kö­vet el. Az invázió pillanatában a köztársaság egyetlen lakója, bizo­nyos Pietro Bernardini épp aludt. A carabinierik partraszállása, majd az inváziósok távozása után Ber­nardini állampolgár a szigeten maradt ugyan, de nem tudni, mi­lyen minőségben. Hadifogolynak nem minősíthető, lévén hogy a köztársaság kívül esik Olaszor­szág területén, tehát az olasz ha­tóságok hatáskörén, ugyanakkor állampolgári jogainak gyakorlásá­ban igen­is megakadályozták, le­foglalva a köztársaság területén található, és a várható turistafor­galomra számító alkoholmentes hűsítőitalkészletet. Az államalapító Rosa mérnök mindenesetre energikusan kijelen­tette az Europeo haditudósítójá­nak, hogy amennyiben Bernardini alattvalónak bármi baja is esnék, a Vöröskereszthez fordul, hogy hatályt szerezzen a genfi egyez­mény politikai menekültekre vo­natkozó paragrafusának. Az el­kobzott italok miatt aggódó Ber­nardininek azt javasolta, kérje bankjától a felvásárláskor aláírt váltói elévültetését, mint ezt ha­diállapotban mindig is tenni lehe­tett. * NEM LAPOZHAT az ember olasz napilapot anélkül, hogy ne kerülne a szeme elé egy rendőri krónika szerelmi - féltékenységi gyilkosságról. Az első időkben a dolog elborzasztott. Aztán kezd­tem alaposabban megvizsgálni az eseteket, elolvastam minden sort, jól megnéztem az áldozatok fény­képeit. Meglepődve konstatáltam, hogy a legtöbb féltékenységből lelőtt feleség bizony már jól ben­ne van a korban, s eléggé csú­nyácska. Elképzelhetetlen, hogy műszempillák alól hűvös pillan­tást vessen a férjére, miközben súlyos arany karpereceket csörget­ve ajkához emeli a pezsgős po­harat — noha a filmek szerint ez az a nő, a femme fatale, akit a férjek le szoktak puffantani. Igen, a külföldiek, de nem az olaszok ! Az olasz férfival vele­­születik a galantéria, amely be­aranyozza a nem-fiatal, nem­szép, nem­ gazdag nők életét is. Itáliában a csúnyácska, hozomány ■ talán vénlányoknak is teszik a szépet, őket is szeretik, az öre­­gecske feleségekre is féltékenyek. — őket is lelövik ! Hát nincs eb­ben valami megható ? ZALÁN MAGDA T­AIL J­AN/46€I^ # IRODALMI ÚJSÁG 1972. január 15.-február 15 Olvasóink ismerik azokat a nehézségeket, amelyekkel az Irodalmi Újság küzd. Két hónappal ezelőtt, leg­utóbbi számunkban kendőzetlenül elébük tártuk őket. Segítségüket kértük, megértésükre, áldozatvál­­tásukra appelláltunk. Elmondot­tuk, hogy lapunk, amely az egyre fokozódó nyomdai és postai költ­ségek súlya alatt harcol a fennma­radásért, csak akkor folytathatja megjelenését, ha az addiginál na­gyobb mértékben számíthat azok­ra, akik szeretik : olvasói, előfize­tői táborára. A szigorúan követelő hangra, vagy a szánalom húrjainak pen­getésére nem érezzük magunkat feljogosítva. Az Irodalmi Újság súlyos erkölcsi örökség letétemé­nyese s ama kevés számottevő ma­gyar sajtótermék egyike, amely szabadnak vallhatja magát,­­—­ de ezt mindenki tudja, anélkül is, hogy pózba vágnák magunkat. A patetikus hangot is kerülni akarjuk : kellemesen ebédeltünk, ezeket a sorokat fűtött szobában írjuk, s tudjuk, fizikailag túlél­­nék az Irodalmi Újság megszűné­sét. Mint ahogy olvasóink is tú­lélnék. S a világ is tovább forog­na. Tovább forogna, de azért len­nének jónéhányan, akik mégis másképp forognának a világgal Akik úgy éreznék, a magyar szó lett bennük szegényebb. Bennük és az egyébként valóban változat­lanul forgó világban. "Itt küldöm kis pénzem, húsz dollárt. Bár tudnék sokkal többet adni, de boldogan is tenném ! Saj­nos csak egy szegény özvegy va­gyok (6 éve az U.S.A.-ban) és gyermekem segítem az egyetemen. Remélem, hogy újságunk fenn tud maradni ! Nekem e lap élet­­szükséglet, mert összeköt az öreg Európával és a hazámmal is ! To­vábbi sok sikert és főleg szeren­csét ! Mondanunk sem kell, hogy az ilyen sorok — s hány hasonló levelet kapunk ! — bíztatást je­lentenek számunkra. Legutóbbi számunkban közölt felhívásunk eredményesnek bizonyul , az elő­fizetéseket olvasóink majdnem ki­vétel nélkül megújították. Szép számmal jelentkeznek új előfize­tők. De ezzel még nem állíthatjuk, hogy az Irodalmi Újság jövője biztosítva van. Ahhoz, hogy az inflációs világban megmaradhas­sunk, többszáz új előfizetőre, fel­ajánlásokra, támogatókra van szükségünk. Kérjük azokat, akik már beküldték előfizetésüket : se­gítsenek új előfizetőket találni barátaik, ismerőseik körében ! Helyzetünk biztatóbb, mint két hónappal ezelőtt volt, amikor S.O.S. kiáltásunk elhangzott. Biz­tatóbb, de még nem biztos. 11 MEGRENDELŐ LAP Az Irodalmi Újság Kiadóhivatalának 21, rue des Acacias 75 PARIS 17, France 1972. januárjától előfizetek az Irodalmi Újságra □ évi 10 dolárért, illetve ennek megfelelő összegért □ kettős előfizetésként évi 20 dollárért, a magam számára és az alábbi névre és címre □ pártoló előfizetőként, évi 50 dollárért vagy ennél nagyobb összegért (......... dollárért.) Név Cím (A kívánt előfizetési forma kockáját kérjük kereszttel megjelölni.) Baráti, ismerősi, rokoni körömből kérek mutatványszámot küldeni az alábbi címekre :

Next