Irodalmi Ujság, 1972 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1972-01-15 / 1-2. szám
4 TaV IL /HI ” EZ IS csak itt fordulhat elő!’’ — hallani naponta Itáliában, többnyire a külföldi átutazó turisták meg az egyik nyaralás során itt feledkezett telepesek között, de mostanában egyre gyakrabban maguk a bennszülött ólaszók is ezekkel a szavakkal csóválják a fejüket egy-egy újabb történet hallatára. Ezekből a ’’csak itt előfordulható” dolgokból állt össze az alábbigyűjtemény, a rendszerezés legkisebb szándéka nélkül.# HA KISSÉ keresettebb jelzőket és igealakokat használok, a történet reneszánsz novellának hat. Valahogy így : ’’Hatvan éjt és hatvan nappalt várt az ifjú feleség, hogy megismerhesse választottja oldalán a szerelem édességét, de mindhiába. Vesztvén minden reményét, így szólt hites urához isten és ember előtt, ám a nászágyban nem : ’Ha nem tétetik meg’ aminek már meg kellett volna tétetnie, teszek róla, hogy a világ tudomására jusson, milyen férjem is vagy te énnékem.’ A megrémült férj cselhez folyamodott. Bájitalt kevert s asszonya esti italába, majd amikor az mélységesen mély álomba bódult, bevezette szobájába egy jóbarátját, aki megtette szívességből, amit a férjnek kellett volna kötelességből és vágyból. És jön, hogy a kellő időben, a rendes módon, ám a magát leánynak hívő asszony nagy megdöbbenésére egészséges gyermek látott napvilágot a házastársak portáján. De a férj lopott büszkeségét ugyancsak gyorsan szétdúlta a feleség, világgá kürtöivé mindazt, ami megesett, hogy nem maradt ember széles az országban, ki ne nevetett volna a magát felszarvazott férjen.” BOCCACCIO novellái között, a reneszánsz humor duzzadó jegyeivel feldíszítve a történet hihetőnek is hangzanék. Egy bírósági tárgyalás kilúgozott, jellegtelen terminológiájával fogalmazva valószínűtlen, a peres házasfelek, szószegény és szemérmes vallomásaiban pedig bohózattá lesz. Rómában zajlott le a tárgyalás, amely a jogászok és a sajtó szerint a félévszázad legérdekesebb pere a félszigeten. A kihallgatások zárt ajtók mellett folytak, és csak egyes kiváltságos újságírók kaphattak belépési engedélyt. A felperes : Rosaria Licata. ROSARIA LICATA, 31 éves. 26 éves volt, amikor férjhez ment alpereshez, Giuseppe Guerrieróhoz, aki nála hat évvel idősebb. Sosem volt viszonya sem a házassága alatt, sem azelőtt, sem a férjével, sem más férfival. A peres feleknek azonban van egy 3 éves kislányuk. Születése körül minden rejtélyes, csak egyetlen dolog biztos : Rosaria Licata szülte. ”E figlia mia!” — kiáltja egy operahős szenvedélyességével a Szicíliából Tivoliba emigrált férj : ”Az én lányom!” — ”E’ figlia di non si sa chi...” — válaszol halkan, de haragtól izzó hangon az ugyancsak szicíliai származású asszony: ’’Lánya az isten tudja kinek...” Rosaria Licata azzal vádolja Giuseppe Guerrierót, hogy az egy este beadott neki valami italt, amitől olyan mélyen elaludt, hogy csak másnap délben ébredt, harangozáskor, holott rendesen hajnalban kel, és igen furcsán érezte magát. Férje megnyugtatta, hogy minden bizonnyal a nehéz vacsora az oka, és Rosaria ebben meg is nyugodott volna, ha az eset után néhány hónappal nem észlel magán különös jegyeket, amelyekről kiderült, hogy egy szabályos terhesség szabályos tünetei. A két déliesen fekete hajú, szemű, bőrű embernek lett pedig egy kék szemű, szöszke kisbabája. AZ ELSŐ NAPON a bíró csak a peres feleket hallgatta ki. A paragrafusok precíz nyelvét a két érdekelt azonban nem értette, így kezdődött a derültség. A taláros bíró kénytelen volt a köznapi élet szótárából keresni a kifejezéseit anélkül, hogy a kihallgatottak szemérmén vagy a törvénykezés komolyságán csorba essék. A latin ’’impotentia coeundi” és annak ’’ante portás” orvoslása helyett ”dolog”-ról beszéltek, arról a "bizonyos dologról”, azokról a ’’bizonyos dolgok” -ról. A férj mindent tagadott. ’’Férfi vagyok, teszem, amit tennem kell. Tíz éves voltam, amikor az első fehér személy megvolt nekem, azóta is mindig voltak nőügyeim”. ’’Neveket!” — kiáltja közbe az egyik ügyvéd, s ez az adott helyzetben harsány kacagást fakaszt. Az elsőt, amit követ még jónéhány. A bíró is nevet, amikor a feleség így beszél : ’’Mindig csak azt mondta, hogy a csirke az oka. Az esküvői ebéd csirkéje. Férfiembernek csak véres húst szabad ennie. Megrontotta a csirke. Hát meg, az biztos, csak élünk, de nem történik semmi, aztán megint csak semmi.” A MULATSÁG MÉLYÉN azonban súlyosan komoly per folyik. Rosaria Licata a békéjével, a családjával fizet érte, Giuseppe Guerriero 10 évi börtönnel, ha igaznak bizonyul a vád. Márpedig minden jel arra mutat, hogy igaz. Rosaria Licata — ha nem is tudja — nem tehetetlen és túlravasz férje ellen emelt vádat, hanem az egész megzápult, beposványosodott szicíliai társadalom ellen.A MASSAFRA VÁROSKÁBAN él egy 70 éves öregúr, bizonyos Saverio Strusi. Egy szép napon idézést kapott a hadseregtől miszerint rendezze velük fennálló rendezetlen ügyét. Signor Strusi azt válaszolta az idézésre, hogy nyilván félreértésről lesz szó, minthogy neki a katonasággal utoljára félévszázada, 1918-ban volt dolga, amikor leszerelt a 258. regimentből. A hivatal visszaválaszolt, hogy éppen erről van szó : leszereléskor nem adta le a zubbonyát ! S még mondja valaki, hogy a hivatalok rosszul működnek Itá liában.# SERGIO MORICO római lakos 30 éves volt, amikor megalapította a CIDAC nevű vállalatot. A név rövidítés,a betűk az Olasz Művészetet és Kultúrát Terjesztő Központot jelzik. Az új cég forradalmasította a bizony erősen pangó festmény- és szoborpiacot : a nagy mecénások és gazdag műgyűjtők ritka képviselői helyett kisebb pénzű, de lényegesen nagyobbszámú polgárközönségre alapozva. A CIDAC ugyanis úgy árusítja a múzeumi nevű képzőművészek alkotásait, mint a kiskereskedők a frizsidert vagy a porszívót , házalva velük, részletre. Sergio Morico ötlete bevált, a CIDAC működése első hónapját 16 milliós forgalommal zárta ! Az összeg magát a kitalálót is meglepte. Engem nem. Sergio Moricában felismertem azt a leleményesen arcátlan könyvügynököt, akit egy alkalommal a RAI-TV egyenes adásában láttam, amikor is a mikrofonok és kamerák kereszttüzében odalépett a szónoklásra emelkedő akkori államelnökhöz, Saragathoz, és megvételre kínált neki egy tudományos könyvsorozatot ! * A PIAZZA DEL POPOLO ismert alakja egy koldus , apró, fürge kisöreg, olyan klaffogó cipőkben és bő fekete zakóban, mint a cirkuszi bohócoké. Felső zsebében makulátlan, könnyedén begyűrt batisztzsebkendő, gomblyukában szekfű, ápolt, hosszú, ősz haja repked utána, amint átvág a téren Rosati felé, amelynek teraszán estefelé a fél világ valódi és álszínészei iszogatják a jeges anabolicát. A kisöreg úgy siet mindig, mintha valami fontos-pontos dolga lenne. Odalép a járókelőkhöz, s ha nem kap pénzt, úgy tesz, mintha azok szólították volna meg őt, mintha felvilágosítást kértek volna tőle : elmutat a két ikertemplom irányába. Nálam társalgási hangon megjegyzi : ’’Szép időnk van, nemde ? Én valahogy mégis megfáztam. Persze csak csekélység.” A pénzt szinte mellékesen és szórakozottan teszi el. A szomszéd asztalnál éppen fizetni készülnek, amikor odasodródik. A pincér ácsorog, mert a vendég hosszan kutat aprópénz után. A kisöreg odalép : ’’Kisegíthetem ?” — kérdi és keze őszinte szolgálatkészséggel belemélyed a zakót térdig süppedő zsebébe. AZ EUROPEO nevű képes heti folyóirat haditudósítást közölt — nem Pakisztánból, nem Vietnámból, nem a Közel-Keletről, hanem az Adriai tengerből, pontosan 11 és fél kilométernyire Riminitől. Itt egy szép júniusi napon tengeri csata zajlott le. Az ütközet során eldőlt a Rózsák szigete nevű köztársaság sorsa.Szóbanforgó köztársaság 1964 óta létezett az említett ponton, vagyis körülbelül 400 méternyire az 1914. augusztus 8.án elismert olasz felségvizek határaitól. A Rózsák szigetének egy bolognai mérnök, signor Rosa az alapítója és államelnöke. A haditudósító kérdésére, hogy miként kell a 20. század második felében Európa szívében köztársaságot alapítani, a mérnök így felelt : ’’Eresszünk le a tengerfenékre a felségvizek határain kívül tíz darab 62 centiméter átmérőjű acélhengert. Töltsük meg őket cementtel, majd húzzunk fölébük egy húszzor húszméteres deszkapallót.” A DOLOG, ha nem is éppen Gyerekjáték, nem megoldhatatlan, arki megteheti, akinek akad 60 millió fölösleges lírája. Signor Rosa azonban mindenkit lebeszél a dologról, miután saját személyes példáján tapasztalta, hogy századunkban a potenciális államok könyörtelenül elfojtják a szabadság olyan apróbb lángjait, mint amilyen a Rózsák szigete is volt. Igen, volt. Azon a bizonyos júniusi napon az olasz állam képviseletében egy motorcsónakon három carabinieri szállta meg a köztársaságot, fittyet hányva arra, hogy illegális határsértést követ el. Az invázió pillanatában a köztársaság egyetlen lakója, bizonyos Pietro Bernardini épp aludt. A carabinierik partraszállása, majd az inváziósok távozása után Bernardini állampolgár a szigeten maradt ugyan, de nem tudni, milyen minőségben. Hadifogolynak nem minősíthető, lévén hogy a köztársaság kívül esik Olaszország területén, tehát az olasz hatóságok hatáskörén, ugyanakkor állampolgári jogainak gyakorlásában igenis megakadályozták, lefoglalva a köztársaság területén található, és a várható turistaforgalomra számító alkoholmentes hűsítőitalkészletet. Az államalapító Rosa mérnök mindenesetre energikusan kijelentette az Europeo haditudósítójának, hogy amennyiben Bernardini alattvalónak bármi baja is esnék, a Vöröskereszthez fordul, hogy hatályt szerezzen a genfi egyezmény politikai menekültekre vonatkozó paragrafusának. Az elkobzott italok miatt aggódó Bernardininek azt javasolta, kérje bankjától a felvásárláskor aláírt váltói elévültetését, mint ezt hadiállapotban mindig is tenni lehetett. * NEM LAPOZHAT az ember olasz napilapot anélkül, hogy ne kerülne a szeme elé egy rendőri krónika szerelmi - féltékenységi gyilkosságról. Az első időkben a dolog elborzasztott. Aztán kezdtem alaposabban megvizsgálni az eseteket, elolvastam minden sort, jól megnéztem az áldozatok fényképeit. Meglepődve konstatáltam, hogy a legtöbb féltékenységből lelőtt feleség bizony már jól benne van a korban, s eléggé csúnyácska. Elképzelhetetlen, hogy műszempillák alól hűvös pillantást vessen a férjére, miközben súlyos arany karpereceket csörgetve ajkához emeli a pezsgős poharat — noha a filmek szerint ez az a nő, a femme fatale, akit a férjek le szoktak puffantani. Igen, a külföldiek, de nem az olaszok ! Az olasz férfival veleszületik a galantéria, amely bearanyozza a nem-fiatal, nemszép, nem gazdag nők életét is. Itáliában a csúnyácska, hozomány ■ talán vénlányoknak is teszik a szépet, őket is szeretik, az öregecske feleségekre is féltékenyek. — őket is lelövik ! Hát nincs ebben valami megható ? ZALÁN MAGDA TAIL JAN/46€I^ # IRODALMI ÚJSÁG 1972. január 15.-február 15 Olvasóink ismerik azokat a nehézségeket, amelyekkel az Irodalmi Újság küzd. Két hónappal ezelőtt, legutóbbi számunkban kendőzetlenül elébük tártuk őket. Segítségüket kértük, megértésükre, áldozatváltásukra appelláltunk. Elmondottuk, hogy lapunk, amely az egyre fokozódó nyomdai és postai költségek súlya alatt harcol a fennmaradásért, csak akkor folytathatja megjelenését, ha az addiginál nagyobb mértékben számíthat azokra, akik szeretik : olvasói, előfizetői táborára. A szigorúan követelő hangra, vagy a szánalom húrjainak pengetésére nem érezzük magunkat feljogosítva. Az Irodalmi Újság súlyos erkölcsi örökség letéteményese s ama kevés számottevő magyar sajtótermék egyike, amely szabadnak vallhatja magát,— de ezt mindenki tudja, anélkül is, hogy pózba vágnák magunkat. A patetikus hangot is kerülni akarjuk : kellemesen ebédeltünk, ezeket a sorokat fűtött szobában írjuk, s tudjuk, fizikailag túlélnék az Irodalmi Újság megszűnését. Mint ahogy olvasóink is túlélnék. S a világ is tovább forogna. Tovább forogna, de azért lennének jónéhányan, akik mégis másképp forognának a világgal Akik úgy éreznék, a magyar szó lett bennük szegényebb. Bennük és az egyébként valóban változatlanul forgó világban. "Itt küldöm kis pénzem, húsz dollárt. Bár tudnék sokkal többet adni, de boldogan is tenném ! Sajnos csak egy szegény özvegy vagyok (6 éve az U.S.A.-ban) és gyermekem segítem az egyetemen. Remélem, hogy újságunk fenn tud maradni ! Nekem e lap életszükséglet, mert összeköt az öreg Európával és a hazámmal is ! További sok sikert és főleg szerencsét ! Mondanunk sem kell, hogy az ilyen sorok — s hány hasonló levelet kapunk ! — bíztatást jelentenek számunkra. Legutóbbi számunkban közölt felhívásunk eredményesnek bizonyul , az előfizetéseket olvasóink majdnem kivétel nélkül megújították. Szép számmal jelentkeznek új előfizetők. De ezzel még nem állíthatjuk, hogy az Irodalmi Újság jövője biztosítva van. Ahhoz, hogy az inflációs világban megmaradhassunk, többszáz új előfizetőre, felajánlásokra, támogatókra van szükségünk. Kérjük azokat, akik már beküldték előfizetésüket : segítsenek új előfizetőket találni barátaik, ismerőseik körében ! Helyzetünk biztatóbb, mint két hónappal ezelőtt volt, amikor S.O.S. kiáltásunk elhangzott. Biztatóbb, de még nem biztos. 11 MEGRENDELŐ LAP Az Irodalmi Újság Kiadóhivatalának 21, rue des Acacias 75 PARIS 17, France 1972. januárjától előfizetek az Irodalmi Újságra □ évi 10 dolárért, illetve ennek megfelelő összegért □ kettős előfizetésként évi 20 dollárért, a magam számára és az alábbi névre és címre □ pártoló előfizetőként, évi 50 dollárért vagy ennél nagyobb összegért (......... dollárért.) Név Cím (A kívánt előfizetési forma kockáját kérjük kereszttel megjelölni.) Baráti, ismerősi, rokoni körömből kérek mutatványszámot küldeni az alábbi címekre :