Irodalmi Ujság, 1973 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1973-01-15 / 1-2. szám

Radoslav Selucky cseh köz­gazdász és újságíró a prágai ”Kulturny Tvorba” munkatár­sa volt. Liberális gazdasági né­zeteiért Novotny, az akkori dik­tátor, 1966-ban élesen bírálta. Selucky Dubcek követői és Ota Sik munkatársai közé tartozott és a szovjet invázió után el­hagyta Csehszlovákiát. Jelen­leg Kanadában egyetemi tanár. Az alábbi részlet ’’Kelet — az Kelet” című könyvéből való, amely már emigrációjában je­lent meg. 1967 OKTÓBERÉBEN érkez­tem Budapestre, s már a repülő­téren belekóstoltam a kádárizmus­ba : vendéglátóim ugyanis nem Volgát küldtek értem, mint a többi szocialista államban, hanem Mer­cedest. A nyugati kocsi azonban éles ellentétben állt azzal, amit pár nappal később átéltem : no­vember 9.-e állami ünnep volt Magyarországon. Az októberi for­radalom évfordulójának ünnepi ülésén vettem részt és végighall­gattam azokat a beszédeket, ame­lyeket annyiszor hallottam már az ötvenes évek Csehszlovákiájá­ban. Vendéglátóim mindjárt az el­ső nap egy budai kiskocsmába hívtak meg vacsorára. Úgy éreztem magam, mintha Prágában a Mala stranán lennék. Budapest elragadó város, azt mondhatnám, van vala­mi belső egyezés Bécs, Prága és Budapest között,­­ az ember min­denütt otthon érzi magát és kissé sajnálja, hogy annak az öreg mo­narchiának, amely Közép- és Ke­­let-Európa közt az egyensúlyt tar­totta, nem sikerült belüről még az első világháború előtt modernizá­lódnia. Európa bizonyára máskép­pen és jobban nézne ma ki. A másik vendég — akinek a tiszte­letére rendeződött tulajdonképpen a vacsora — szovjet pártember volt, aki pár nappal később azon a bizonyos unalmas, az októberi forradalom ötvenedik évfordulójára rendezett ünnepélyen szónokolt. Közöttünk tolmács ült, valamennyi jelenlevő az orosszal birkózott, ahelyett, hogy németül, vagy va­lami más európai nyelven próbál­ták volna kifejezni magukat. Nem szeretnék eltérni a tárgytól, de mielőtt Magyarországról szól­nék, közbe kell szúrnom valamit. Háromnapi budapesti tartózkodás után pár órára Prágába látogat­tam, egy előadásomat vették föl a televízióban, s mivel Prágában ak­koriban elég sok aggályosság me­rült fel a szabad előadások irányá­ban, inkább megfizették a repülő­jegyemet, mintsem hogy a drága forgatási tervbe valami hiba csúsz­­szék. Délelőtt repültem oda és dél­után ismét visszatértem Magyar­­országra. Nem vesztettem időmet hazai látogatásokkal — ehelyett X.-el ebédeltem, aki arról számolt be, hogy éppen most ért véget a KSC (Csehszlovák Kommunista Párt) központi bizottságának ülése, amelyen Alexander Dubcek bírál­ta Novotnyt, a vitában Josef Spa­­cek és mások is felszólaltak, — a látens krízis amelyről mindenki tudott, végre a nyilvánosság előtt is kirobbant. Ennél jobb hírt nem is mondhattak volna nekem. Úgy repültem hát vissza Budapestre, hogy nem a magyarországi ter­veimre, hanem elsősorban az ott­honi eseményekre gondoltam. És éppen erre az estére beszél­tem meg találkozót egy volt lenin­­grádi osztálytársammal. (Amikor budapesti barátaimnál telefonszá­ma után érdeklődtem, nem akar­tak hinni a fülüknek, valóban Z.-vel akarok találkozni, hiszen ő aztán igazán megcsontosodott konzervatív, hát még az orosz fele­sége! Én csak legyintettem: nekem fogják őket bemutatni , hiszen két évig egy szobában laktam ve­le a kollégiumban, a feleségével három évig jártam az egyetemi előadásokra, és a szemináriumban tanulmányi körünk Komszomol­­titkárnője volt.) A hotelem hall­jában várt rám : első látásra funk­cionárius típus, tizenöt év távolából alig ismertem rá. Az egyik buda­pesti kerület városi párttitkáraként, szolgálati sofőrrel rendelkezett. IGEN TANULSÁGOS VOLT számomra ez az este. Z.-t és fele­ségét valóban őszintén szerettem. Z. természetesen már tudott arról, amit X.-től Prágában hallot­tam. A pártélet belső nemzetközi információs gépezete általában ki­tűnően működik, különösen olyan­kor, ha a nemzeti pártok vezetői­nek érdekében áll, hogy jól működ­jék. Z. különösen keményen beszélt, s ha ma felidézem ennek a beszél­getésünknek emlékét, be kell lát­nom : alábecsültem jelentőségét. Lényegében ezeket mondotta : Ná­latok kezdenek veszélyessé válni a dolgok. Ne játszadozzunk most ideálokkal, ennek semmi értelme nincs. Nem ideálok, hanem az erő mozgatja a világot. Az egyik erőt Amerikának, a másikat Szovjet­uniónak hívják. Mi a Szovjetunió alá tartozunk. Nem vagyunk ro­mantikus diákok, hogy ideális szo­cializmusban vagy kommunizmus­ban higgyünk, felnőttünk, reálpo­litikusok vagyunk, Moszkvához tartozunk. Akarva nem akarva az ő játékszabályukat kell követnünk. Mi Magyarországon ennek eleget is teszünk , s ezért a szolgála­tért Moszkva bizonyos enged­ményekre hajlandó, amelyeket mi a lakosság javára fordítunk. Ez így rendjén is van, ellenkező eset­ben a nép lázongna, így azonban sikerül a békességet megőrizni. A mozgalmon belüli ellentétek már amúgy is nagyobbak a kelleténél : az egyik oldalon Jugoszlávia, a másik oldalon Kína. Mi szükség van arra, hogy ehhez még Cseh­szlovákia is csatlakozzék ? A Nyugat védtelen. Nem ismeri a mi világunkat. Mi azonban ismerjük a Nyugatot. Mi két tapasztalattal, a Nyugat csak egy tapasztalattal rendelkezik. Legnagyobb gyöngénk Kína, ő még egy harmadik ta­pasztalatra is szert tett, ismer minket is és a Nyugatot is. Bár magyar vagyok, nem azért vagyok Románia ellen, mert rosszul bá­nik a magyar kisebbséggel, hanem azért, mert kihasználja a Moszk­va és Peking közötti ellentétet. Lásd be, többről van szó, mint Csehszlovákiáról : a világ megosz­tott erők egyensúlyára támaszko­dik. Az oroszok döntenek saját politikájukkal arról, ki legyen az LTSA elnöke. Amerikának szüksé­ge van stabilitásra és Moszkva ra­cionális magatartására. Mielőtt még valami romantikus álmodozó venné át ett a hatalmat, a Fehér Ház Brezsnyev mellé áll , saját játékszabályai diktálják ezt. Ben­neteket lesöpör a tábláról Moszk­va is és a Nyugat is. Elhiszem Ne­ked és a többieknek is, hogy szo­cialisták vagytok és jót akartok. Éveket töltöttem veletek, ismerlek benneteket. De ne vesszétek el a józan eszeteket és hagyjátok a fenébe az ideálokat. A világ nem ismeri el a gondolatokat, csak az erőt. Lehet, hogy a ti gondolatai­tok erősek, de katonailag, politi­kailag és gazdaságilag gyengék vagytok. Nekünk megvannak a mi 1956-os magyar tapasztalataink. S megtaláltuk a kiutat is , a kádáriz­must. Teoretikusan száz érved is lehet ellenünk, praktikusan egy se. MINDEZ logikusan hangzott. Éveken át hallgattam ehhez ha­sonló érvelést, olyan emberektől, akik a Csehszlovák Kommunista Pát Központi Bizottságának ap­parátusához tartoztak. Z.-vel azon­ban mégsem tudtam egyetérteni. Ellenvetéseim persze csak akadé­miai természetűek voltak. Nem va­gyok sem megveszekedett liberális, sem megveszekedett intellektuel, — mondtam neki. Elfogadom a realitást, amely kitörölhetetlen és megkerülhetetlen. Becsülöm őszin­teségét s becsületességét, különben nem is kezdeményeztem volna ezt a találkozást. Azt is tudom : a tér, amelyen belül mozoghatunk, kö­rülhatárolt. Általános az a véle­mény, — fűztem hozzá, — hogy a keleti tömbhöz tartozó valameny­­nyi országnak három határt kell tiszteletben tartania : a Varsói Szerződéshez való hűséget, a szov­jet külpolitika általános vonalve­zetésének a támogatását, és a köl­csönös gazdasági segélynyújtási szerződésből adódó kötelezettségek teljesítését. Mi respektálni akarjuk ezt a hármas határt és én szembe­szegülök mindazokkal, akik a ha­ladás szekerét azzal a jelszóval akarják előregördíteni, hogy ’’fej­jel a falnak !” Viszont mindezért valamit kapnunk is kell , méghoz­zá a Varsói Szerződésen és a szo­cialista táboron belül egy bizonyos ’’finlandizációt.” Vagyis , hogy belső ügyeinket saját szükségle­teink, hagyományaink és a lakosság kívánsága szerint intézzük. Figyelj csak ide, — mondtam neki.­­— Ro­mánia mindhárom előbb említett princípiumot megsérti, de belső ál­lamberendezése neosztálinista. Mi a jobb ? Betartani a külső megszo­rításokat és belül végrehajtani az alapos és strukturális gazdasági és politikai reformokat, vagy szem­beszegülni a külső megkötöttsé­gekkel és elveszíteni mindent. Megbocsájtóan elmosolyodott , de hiszen nem erről van szó. A maximum, amit kaphattok, az a kádárizmus. Lásd be végre, hogy minden játéknak megvan a maga szabálya. BEISMEREM, hogy nem fog­tam fel, helyesebben, nem voltam hajlandó elfogadni az érvelését. (1971-ben, a denveri konferencián, a Kelet-Németországban végbeme­nő gazdasági reformokról számol­tam be, amikor a teremben J.-t pil­lantottam meg, aki abban az idő­ben az ENSZ Biztonsági Tanácsá­nak titkárságán dolgozott. Hosszú éveken keresztül osztálytársam volt Leningrádban . 1952 után azonban szétváltak útjaink. Bár pártbüntetésben és nyilvános meg­rovásban részesült miattam, mi­vel nem tett időben jelentést revi­zionista és pártellenes nézeteim­ről, ez nem ártott a karrierjének. Amikor 1954 tavaszán kikézbesí­tették neki a munkabeosztásáról szóló határozatot, mely szerint va­lamelyik cseh főiskolán a politi­kai gazdaságtudományi tanszék asszisztenseként kell működnie, a leningrádi postáról felhívta édes­apját, s pár nap múlva közölte barátaival, hogy a külügyminiszté­riumban kapott beosztást. Itt dol­gozott éveken keresztül — még­hozzá a legmagasabb pártvezető­ség Kreml­lel folytatott tanácsko­zásainak tolmácsaként — és bevált. 1957-ben a legmagasabb szinten lefolyt megbeszéléseken mint for­dító vett részt. Hruscsov meg­jegyezte : ’’Természetesen az el­múlt években mi magukat meg­loptuk, lett légyen szó az uránról, vagy a külkereskedelemről általá­ban.” Viliam Siroky, az akkori miniszterelnök figyelmeztette, hogy ezt a mondatot ne fordítsa le. Hruscsov azonban felfigyelt a manőverezésre és rászólt: ”Ty, pe­­revodcsik perevodi vszjo i tocsno.” 1. diplomáciai tálentumról tett ta­núságot. A mondatot így fordítot­ta : ”Az elmúlt években a Szov­jetunió és Csehszlovákia között nem egyenlő értékű cserére került sor.” Hruscsovtól aranyórát kapott ajándékba, az óralapra bevésett ajánlással, a csehszlovák kormány­tól bizalmi beosztást az ENSZ szervezetébe. Amikor elugrottunk a denveri Hilton hotelben egy ”drink”-re, már több mint egy év­tizedet az Egyesült Államokban töl­tött. Jól ismertük egymást, így a politikai szakadék, mely közöttünk tátongott, nem akadályozhatta meg személyi kapcsolatunkat. Dr. Drábek, a protektorátusi kormány elleni perek volt államügyésze, ré­gi koncentrációs tábortöltelék és már több mint két évtizede poli­tikai emigráns az Egyesült Álla­mokban, ezt nem tudta megérte­ni . ”J. úr, — mondta, — ’’hát nincs magában egy parányi be­csület sem, hogy szolgálhat maga egy ilyen rendszernek ?” — ’’Nyugodtan” — válaszolta J. és hozzátette : — ’’Nem a becsület­ről van szó, doktor úr, hanem a meggyőződésről.”­ ÖREG ÖRDÖGÖT volt szó meggyőződésről , valahol máshol volt a kutya elásva. 1964 májusá­ban az Isla de Pinoson felépített cementgyár megnyitásának ünne­pélyén a tribünön álltam,­­ azon a kubai szigeten, amely Steven­son ”kincsessziget”-ének modell­­jéül szolgált. Che Guevara a for­radalmi Kuba iparügyi miniszteré­nek tisztségében megnyitottnak jelentette ki az üzemet, amely csehszlovák és keletnémet szakem­berek segítségével épült fel. A szó­noklatok után az Internacionálét énekelték, s a kubaiak közben egymás vállára tették a kezüket, s úgy ugráltak a dallam ritmusára, mintha csak valami népi csacsacsát roptak volna. Jobboldalamon egy olasz keresztényszocialista lap szerkesztője lógott a nyakamon, akivel jóformán mindennap talál­­koztam a havannai Hilton hotel­ben, s aki a legnagyobb hőségben is sötét ruhát, hófehér inget és gondosan megkötött nyakkendőt viselt. Éppen olyan lelkesen éne­kelt, mint a kubai bennszülöt­tek. Megkérdeztem tőle, miért csinálja ezt ? Tudja — mondtam neki, ha léteznék is valami kapi­talista világhimnusz, és én a Ge­neral Motors elnökségi ülésén ven­nék részt, nem tudnám elképzelni, hogy hasonlóképpen együtt tudjak énekelni a többiekkel. Nagyon jellemzően válaszolt: ’’Jobbról balra menni , elnézem, de balról jobbra tartani , becstelennek tar­tom”. DE HOGY BEFEJEZZEM, amibe J.-vel kapcsolatban bele­kezdtem, ő Denverben ugyanazt mondta nekem, amit Y. 1967-ben Budapesten. És még hozzátette : ’’Ezt a mostani fasiszta hullámot ti okoztátok. Őrültek vagytok, ha azt hiszitek, hogy megváltoztat­hatjátok a világot.” Alighanem bolondok vagyunk, válaszoltam,­­ de az ember néha olyan dol­gokért lelkesül, amit a lelkiisme­rete diktál és szeretne a gyerme­kein keresztül az ő szemeikkel látni. Azonos nyelven beszéltünk, de nem értettük meg egymást. Kor­lát volt közöttünk, korlát, amit diszkomunikációnak hívnak. A ”diszkomunikáció” kifejezés jól fedi azt az érzést, amelyet Z.-ék­nél abban a bizonyos budapesti la­kásban éreztem. Ott arról folyt a vita, mit is értünk tulajdonképpen a kádárizmuson. Z. úgy találta, hogy ez Moszkva részéről nagy en­gedmény Magyarország felé. Én arról voltam meggyőződve, hogy, nem egyéb nagy rakás nemzeti kor­rupciónál, s hogy rövidlejáratú engedményekért a jövendő kilátá­sait kell feladni érte. Ira nem ér­tett egyet velem : ’’Tudod meny­nyit fizetünk mi, oroszok, a Var­sói Szerződésben elfoglalt vezető szerepünkért ? A szovjet nemzeti jövedelemnek majdnem a fele megy fegyverkezésre, katonai kia­dásokra és beruházásokra. Csak ha­sonlítsd össze, milyen jól élnek az emberek itt, vagy nálatok, és mi­lyen nehezen élnek Oroszor­szágban.” Azt feleltem, hogy er­ről természetesen tudok, de ez Moszkva gondja. A csehszlovák külpolitikai érdekek nagyon sze­rények, beérik az európai szom­szédos államokkal való kielégítő kapcsolatokkal, és ehhez sem orosz rakétákra, sem orosz bom­bákra nincs szükségünk.­­Szu­perhatalomnak lenni, ez bizony nagy tehertétele a mi gazda­sági életünknek, — ismerte be V. Novoszibirszkben. — ’’Talán járuljunk mi is hozzá ?” — felel­tem felelet helyett kérdéssel, s ha­sonló kérdést intéztem most Irá­­hoz. — ’’Nem, ezt nem állítom, — tiltakozott, — de ne okozzatok még több nehézséget.” SZERETTEM VOLNA a min­­dennapi életben megismerkedni a kádárizmussal. A budapesti utcák forgalmasak és zsúfoltak voltak, az üzeletekben árubőség, a kávéházak­ban jólöltözött vendégek. Ma­gyarországon ugyan elég nagy volt a drágaság, de még így is elvitat­hatatlan, hogy a magyar életszín­vonal a szovjet blokkon belül köz­vetlenül a keletnémet és a cseh­szlovák életszínvonal után követ­kezik. Csak az okozott némi ne­hézséget, hogy nem tudtam sen­kivel sem elbeszélgetni, a tolmács­nőm egyszerűen nem volt hajlan­dó politikai kérdéseket lefordítani. ’’Annyira azért még nem vagyunk demokraták”, — tette hozzá ma­gyarázatképpen. A nagy gazdasági reformnak pár héten belül életbe kellett lépnie, így hát erről vitat­koztam a Tervhivatal, az Árbizott­ság és a különféle minisztériumok tisztviselőivel. A piacviszonyt, az áru- és pénzviszonyt, magát a pia­cot az új mechanizmus szó helyet­tesítette, különben ugyanazok vol­tak a viszonyok, mint akkoriban nálunk. A különbség csak abban rejlett, hogy az új gazdasági me­chanizmus bevezetése Magyaror­szágon nem volt politikai reform­mal és ideológiai enyhüléssel ösz­­szekötve. Kissé Lenin Nép­jének kezdeti korszakára emlékeztetett, a gazdasági könnyítések ellenében szorosabbra húzódott a zabla az ideológia és a politika terén. ’’At­tól tartok, hogy Csehszlovákiában kissé messzire mennek”, —­ jegyez­te meg az Állami Tervhivatal egy magasrangú hivatalnoka. — ’’Csak aztán ne igyák meg éppúgy a levét, mint mi 1956-ban.” A különbség a kádárizmus és a gomulkaizmus között szédítő volt. A lengyelek 1956-os elismert vezére 1967-ben hazájának leggyű­löltebb embere lett. Kádár, akit 1956-ban még Rákosinál is jobban utáltak, 11 évvel később általában népszerűségnek örvendett, mivel valamennyi megoldás közül a leg­kisebb rosszat képviselte. Csakhogy pár hónappal később a lengyel diá­kok a maguk Dubcsekjükért tüntet­tek, miközben a magyarok gyana­kodva néztek Csehszlovákia felé, féltek és féltették elért eredményei­ket — a Kádár-féle mechanizmus kitűnően működött. A későbbi ese­mények bebizonyították, hogy a lengyel munkásság megdönthette méltatlan vezérének hatalmát, mia­latt a magyar munkásosztály többé semmire sem képes,­­ a kádárizmus rövidlejáratú előnyei hosszú távon rendkívül kétséges­nek bizonyulnak. PÉCSETT, a helyi újságírók klubjában töltöttem egy délutánt. Arról beszéltem, hogy miután megtekintettem a dunaújvárosi vaskombinátot, felelősségem teljes tudatában kijelenthetem, hogy összehasonlítva az Eisenhütten­­stadt-i, Novo Huta-i és kuncsicei vasművekkel, üzem és város itt majdnem emberien hat, és még ha magára az építkezésre rányom­ta is bélyegét a hidegháborús idő­szak és a sztálini iparosítás, terve­zőinek mégis sikerült megőrizni annyi ízlést, hogy az egész elvisel­hető benyomást kelt. Hogy fogja megállni helyét ez az üzem az új piackörülmények között ? ’’Min­den attól függ”, — vonta meg a vállát egyik vendéglátóm. — ’’hogy mi bújik ki tulajdonképpen abból az új mechanizmusból. Ismeri a viccet ? Az apa reggel megkérdezi a fiát, hogy reggelizni akar-e, vagy inkább húsz forintot. A fiú a pénz mellett dönt. Délben ismét választás elé kerül. Ebéd kell-e, vagy ötven forint ? A fiú ismét a pénzt választja. Amikor késő dél­után hazatér és vacsorát kér, az apa így felel : Kaphatsz, de ez hetven forintodba fog kerülni, pontosan annyiba, amit reggel és délben adtam neked.” Amikor visszatértem Budapest­re, az jutott eszembe, nem jellem­­zi-e ez a vicc az egész kádárizmust, amely valójában még fiatal rend­szer. Ki tudná megmondani, mibe kerül majd a vacsoraszámlája ? A kádárizmusról

Next