Irodalmi Ujság, 1975 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1975-01-15 / 1-2. szám

AZ EMBER, AKIT KÁDÁRNAK NEVEZNEK A márciusra meghirdetett pártkong­resszus előtt egész Magyarország, s a nyugati sajtó egy része is tele van talál­gatásokkal : megy-e Kádár, avagy ma­rad ? Azt híresztelik róla, hogy beteg, hogy ’’elege van” a hazai balosok erő­södő nyomásából, az oroszok egyre szi­gorúbb követeléseiből és kritikáiból. Ezt híresztelik róla, a­vagy ezt híreszteli magáról ? Azért, hogy egy egész ország kérlelje : maradjon. Hiszen jóformán mindenki fél : aki utána jön, az aligha­nem rosszabb lesz. Ebben a bizonytalan légkörben, avagy mesterségesen keltett bizonytalanságban érdemes megismerkedni azzal az új könyvvel, ami nemrégiben jelent meg a londoni Weidenfeld és Nicolson kiadásá­ban s amely éppen Kádár János alakját kíséreli meg közelebb hozni a nyugati olvasóhoz. * TIZENHÉT esztendővel ezelőtt egy an­gol író, Robert Ardrey, színművet írt ró­la "Hősök árnyai” címmel, Peter Hall rendezte, a londoni Piccadilly Színházban játszották. Most egy angol újságírónak, William Shawcrossnak, róla szóló könyve jelent meg : "Crime and Compromise”. Bűn és kiegyezés. A drámán és könyvön kívül nagy nyugati magazinoknak számtalan cikke foglalkozott vele az elmúlt tizennyolc esztendő során, képe megjelent a Time és a Newsweek címlapjain, analizálták tör­ténetét, elhatározásainak és cselekedeteinek indítékait, kutatták vélt s valódi titkait ; a szovjet tömb országainak vezetői közül kevesen foglalkoztatják a politikai érdeklő­désű írók s újságírók képzeletét oly in­tenzíven, mint Kádár János. A Showcross­­könyv aligha legutolsó profilja Kádárnak, csak éppen a legutóbbi és eleddig a legi­gényesebb. A fiatal újságíró roppant erő­feszítéseket tesz annak érdekében, hogy először megértse, azután megértesse azokat az embereket, akiket sorsuk a Kreml hosszú árnyékában élő országaik élére állít s ve­zető helyzetükben többé-kevésbé rendhagyó módon viselkednek és cselekszenek. Három esztendővel ezelőtt Dubcsekről és a prágai tavaszról szóló könyve jelent meg, új művében Kádárról és a budapesti ősz­ről ír. Többször elutazott Magyar­­országra, de Kádár Jánossal egyszer sem találkozhatott, sőt, miután nem titkol­ta, hogy Kádárról akar írni, udvariasan tudtára adták : ha csakugyan ír, ne re­mélje, hogy visszatérhet Budapestre. Sajnálják, de az archívumokban és a Párttörténeti Múzeumban nem található Kádárról életrajzi adat. A párt főtitkára gyűlöli a személyi kultuszt. Közvetlen mun­katársai a fejüket rázzák , múltjáról nem tudnak semmit. Amit igen, az megtalál­ható a lexikonokban is. Shawcrosst azon­ban az ember érdekli. Nyugaton nem tud­nak leszokni erről az eléggé nem helytele­níthető szokásról. Tudni szeretnék, hogy sorsdöntő helyzetekben miért cselekszik valaki úgy, ahogyan cselekszik és azután a következményeket miként egyezteti lel­kiismeretével ? AKADTAK MÉGIS olyanok, akiket szó­ra bírhatott és lassan kibontakozott benne az elképzelés az emberről. Elutazott a kis faluba, Kapolyba, ahol Czermanik Borbá­la, a fiatal leányanya telepedett meg gyer­mekével, Jánossal. 1914-ben, miután Fiu­méban nem lehetett tovább maradása szol­gálóhelyén, a városi írnok házában. És azért éppen Kapolyban, mert a falu mindössze húsz kilométernyi távolságra esett Pusz­­taszemenestől, ahol viszont János édesap­ja élt, akit a gyermek nem ismert. Kres­­singer János gazdálkodó, a Monarchia 44. gyalogezredének volt katonája, akivel Bor­bála Fiuméban találkozott, amikor az ez­red ott állomásozott. Shawcross írói ih­letet keresett a régi idill színhelyén és is­mét csak magyarázatot mindarra, ami ké­sőbb történt, ds az apa viselkedésében, aki akkor már egy falujabeli lánnyal házassá­got kötött és sovány kis pénzsegély jutta­tásán kívül egyéb kötelezettség vállalá­sára nem volt hajlandó, pedig hét hold föl­det mondhatott magáénak. S azután végigu­tazott az író ugyanazon a vonalon, a­­melyen az 1918-as esztendőben hatéves fiá­val Borbála is — Kapolyból a Délivasútig. A Wesselényi utcai iskolát is megnézte, ahol Czermanik János elemibe kezdett jár­ni, nyomozott a műhely után, ahol 14 esz­tendős korától inaskodott és elment a Ha­vas utcába, ahol később, sokkal később egy sakkversenyen jutalomkönyvként megnyer­te Engels Anti-Dühringjét, a művet, amely saját állítása szerint irányt és új értelmet adott az életének. WILLIAM SHAWCROSS valószínűleg az első, de ha nem, akkor minden bizonnyal leglelkiismeretesebb, minden részletnek je­lentőséget tulajdonító és a részleteket fel­derítő életrajzírója Kádár Jánosnak. Az ol­vasó azonban mégis úgy érzi, hogy akkor kell s akkor érdemes igazán felfigyelnie, amikor a párt kezdi nevelni a fiatalembert, a kommunisták, a "különös emberek”. A származás, a gyermekkor élményei, a kifejlődő osztályöntudat és szolidaritás ugyanis akkor kerülnek próbatételre, amikor egyeztetni kell azokat a párt követelményei­vel, majd a párt követelményeit a Szovjet­­túnió érdekeivel, de nemcsak egyeztetni kell tudni, de meglelni, főként pedig elhinni azok harmóniáját és e hit varázserejével fölszabadulni a kételyek kínzó gyötrelmei alól. Fölszabadulni ? Legalábbis a fölsza­­badultság látszatát kelteni. Shawcross is hasonlóképpen indítja köny­vét, mint Audrey a drámáját : 1956 no­vember 1-ének borús késődélutánján, ami­kor a Parlament épületében, Nagy Imre miniszterelnök jelenlétében. Kádár János haragtól kigyúrt arccal áll Andropov, szov­jet nagykövet elé és így kiált föl : — Magyar vagyok s ha kell szembeszállok a tankjaikkal puszta kézzel is .­ És ugyan­azon az estén, 9 óra 50­ perckor ezt mond­ja a Szabad Kossuth Rádió hullámhosszán : —• Dicsőséges fölkelésével népünk lerázta magáról a Rákosi-rendszert ! És azután leg­közelebbi "rádiószózatában" három nappal később ugyanez az ember már ellenforra­dalomról beszél és újabb néhány nap múl­tával szovjet páncéloskocsiban tér vissza Budapestre. TERMÉSZETESEN mindez már történe­lem, ebben a gyorsiramú korban tizennyolc esztendő korszakos változásokat felölelő idő. De ez az, amit a nyugati politikai írók nem értettek akkor s nehezen értenek máig, s ami a Shawcross-kaliberű írót arra készte­ti, hogy fölkerekedjék és végignyomozza a megfejthetetlennek tűnő személy életút­ját. A könyvben helyet kap minden mozza­nat. A második világháború előtti és alat­ti földalatti pártmunka. A forró barátság Rajkkal. Azután egy napon az elsuttogott szavak Rajk cellájában : —­ Kedves Laci ! Rákosi elvtárs nevében jöttem. Arra kért, hogy magyarázzam el neked a helyzetet. Természetesen valamennyien tudjuk, hogy ártatlan vagy... Shawcross mindezzel szenvtelenül fog­lalkozik könyvében. Jó írók ösztönösen megérzik, hogy a legforrób dráma igényli a leghűvösebb hangvételt. Az állásfoglalás szükségtelen. Hiszen minden további moz­zanat egy súlyos lánc vasszemeinek könyörtelenségével kapcsolódik. A magyar olvasó számára azonban éppen ezért válik egyszeriben csaknem elviselhetetlenül fáj­dalmassá, a vaslánc ugyanis a húsába mélyed. A kívülálló hűvösen szemlélődhet és a fejét csóválhatja, de aki nem áll "kí­vül", aki az elkötelezetlen rosszallás luxusát nem engedheti meg magának, az ennek a negyedszázados szellemidézésnek lidérc­­fényes légkörében fizikailag szenved. Az összefüggések teszik oly fájdalmassá, a meglepőnek tűnő fordulatok és az, hogy e tragikus élményekkel telített egyéni sors oly megfellebbezhetetlenül fűződik rá a magyar nép sorsára. A dráma szeszélyes fordulatai, meglepő hajtűkanyarjai ily mó­don egy nép történelmi grafikonját rajzol­ják ki, a huszadik század derekán. Az élet­rajzban tehát semmi sem "egyéni." "...Miután brutálisan és látszólag meg­bocsáthatatlanul elárulta a forradalmat”, írja Shawcross, ”a magyarok nagy több­sége esztendőkön át kevés különbséget ész­lelt az ő és Rákosi politikája között. Min­dazonáltal — legalábbis 1961 óta — következetesen törekszik arra, hogy a Nagy Imre-program egyes célkitűzéseit megvaló­sítsa, nem azok eredeti formájában, de ha lehet, szellemében. Egy közeli munkatársa így jellemezte : 1956 november elsején ráeszmélt arra, hogy a forradalmat csak úgy mentheti meg, ha összezúzza az ellen­­forradalmat. Egy másik meg ugyanezt visszájára fordítja, így : Kádár ma már tudja, hogy teljesítenie kell a forradalom követeléseit, ha féken akarja tartani az ellenforradalmat. "Mindkét állítás”, fűzi hoz­zá Shawcross fanyarul, "valószínűleg ta­láló jellemzése a helyzetnek...” KÉRDÉS. Mindenesetre , az egyéni sors keskenyvágánya itt vált át a nemzeti sor­sot vezető széles nyomtávra. Melyek a mérföldkövek, az egyéniek és a históriaiak a töltés mentén ? Shawcross így kezdi könyvének egyik­ fejezetét : ”1961 november 7.-én Albánia vezetője, Enver Hodzsa, indiszkrét módon, de gyanít­­hatón nem kis kárörömmel, beszédében idé­zett egy kezébe került­ levélből. Hruscsov írta a levelet Titónak, 1956 november 9.-én, két nappal azután, hogy a Kádár-kormány megalakult Budapesten. A levél utalt arra a tényre, hogy november 4.-én Nagy Imre s körülbelül húsz barátja az orosz tankok és az NKDV emberei elöl a jugoszláv kö­vetségen keresett menedéket. Vélemé­nyünk szerint, írta Hruscsov valóban elfo­gadható Önnek az a nézete, hogy ez idő sze­rint nem szükséges különös jelentőséget tu­lajdonítanunk a kérdésnek, hogy vajon helye­sen járt-e el a budapesti jugoszláv nagykö­vetség, amikor menedékjogot adott Nagy Imrének és társainak !” FINOM FOGALMAZÁS, jegyzi meg Shawcross, ami nem változtat azon, hogy Hruscsov is, Tító is "különösen nagy jelen­tőséget tulajdonított” Nagy Imre jövőjének. Hogy az a jövő miként alakult, azt Shaw­cross a Borba budapesti tudósítójának, Alt­­mannak cikkével exponálja : ’’Nagy Imre és barátai köszönetet mond­tak a jugoszláv kormánynak azért, hogy követségén menedékjogot nyújtott nekik és tegnap, november 22-én, este hat óra har­minc perckor felszálltak arra az autóbusz­ra, amelyet a magyar hatóságok bocsájtot­­tak rendelkezésükre azzal a céllal, hogy az a lakásaikra szállítsa őket. A követség épü­lete előtt, a Hősök Tere és a volt Sztálin út (ma a Magyar Ifjúság útja) sarkán egy szovjet tiszt szállt be az autóbuszba. A busz elindult s ekkor melléje hajtott egy szovjet katonai autó, amelyet szorosan kö­vetett egy másik gépkocsi. Mindkét jármű hamarosan a Gorkij utcai szovjet főhadi­szállás irányába fordult. Amikor az autó­buszban ülő két jugoszláv diplomata til­takozni kezdett, a busz megállt és a szov­jet tiszt mindekettőt mindent ceremónia nél­kül kilódította. A diplomaták azonban to­vább protestáltak, mondván, hogy ez a viselkedés a magyar-jugoszláv megállapo­dás megsértése, a szovjet tiszt ekkor azt válaszolta, hogy neki semmi köze a megál­lapodáshoz, az a parancsa, hogy az utasok fölötti intézkedést átvegye. Ennek megfe­lelően a busz mellé tapadt két gépkocsit két páncélosautó váltotta föl s ezek kísére­tében az autóbusz Nagy Imrével és bará­taival elindult ismeretlen rendeltetési helye felé...” A RENDELTETÉSI HELY — a végső rendeltetésé — 1958 június 16-án vált "is­mertté", az először a moszkvai, majd a budapesti rádión át elhangzott közlemény­ből . ... a legfelső bíróság Nagy Imrét és három társát halálra ítélte. Fellebbezés­nek helye nincs. Fellebbezésnek helye csakugyan nem volt. Amikor a közlemény elhangzott, Nagy Im­re "és három társa” már nem élt. "Hivatalos helye mindehhez kevés hozzá­fűzni valót talált 1964 február 19.-ig, ami­kor is a párizsi Le Monde-ban megjelent az interjú, amelyet Kádár János adott André Fontaine-nak. Fontaine megkérdezte tőle, hogy nyilvánosságra kerül-e valaha a tár­gyalási jegyzőkönyv és rehabilitálják-e egyszer Nagy Imrét ? A válasz így hang­zott : " Nem. A kérdés tökéletesen le­zártnak tekinthető. Jobb nem beszélni ró­la. "Ez volt Kádár kész válasza az előre benyújtott kérdésre. De hirtelen”, — írja Shawcross, — "beszélni kezdett és így foly­tatta : — Abban az időben a magyaror­szági eseményekkel szemben megnyilvánu­ló nemzetközi vélemény hisztérikus hang­ja miatt a helyzet nem volt normálisnak tekinthető. Az volt az érzésem, hogy ilyen körülmények között a nyílt tárgyalásnak nincs értelme. De biztosíthatom önt arról, hogy az eljárás minden tekintetben tör­vényes volt és azon csakis magyarok vet­tek részt. Sok hazugság hangzott el a tárgyalással kapcsolatban, még azt is mond­ták, hogy nem Magyarországon tartották. Jöjjön velem... — Megfogta Fontaine karját, az ablakhoz vezette és a Duna túlpartja felé mutatott, a Fő­ utcai bíróság épülete felé . — Ott történt. És a nyugati híresz­telések ellenére Magyarországon mindenki tudja, azért ítélték el őket, mert megsér­tették a magyar törvényeket. Nem haj­tott bennünket bosszúvágy...” SHAWCROSS ezt nem kétli. Azt sem, hogy ami történt és ahogyan történt, alig­ha múlt Kádáron. Tehát akkor ? "Beletö­rődött”, véli Shawcross, "mert Hruscsov így kívánta tőle. Hruscsov pedig beletörő­dött, mert a kínaiak és Kreml-beli szo­ros szövetségeseik nyomást gyakoroltak rá, hogy tántoríthatalanul leninista szellemben bánjon el Naggyal, a "nemzetközi munkás­­osztály árulójával...” S hozzátehetjük : természtesen könnyebb volt "beletörődnie” Nagy Imréék kivégzésébe, mint a saját esetleges leváltásába... A szerző részletesen foglalkozik könyvé­ben a magyarországi változások minden tényezőjével —■ a gazdasági, a művésze­ti, a társadalmi, az egyházi életben, a saj­tóban, mindenekfölött pedig az ország hangulatában. Könyvét a kis falu színterén, Kapolyban végzi. "A párás, fülledt vasárnapi délutánokon a falubeliek szívesen beszélnek Kádárról, büszkék arra, hogy valaha ott élt. Az irán­ta érzett rokonszenv országos viszonylat­ban is megnyilvánul. Ez, persze, jólesik Ká­dárnak, szüksége van az önérzetét erősítő népszerűségre. De nem boldog ember. "Mint tudják, mondotta a hatvanadik születés­napját ünneplő társaságnak, az én egyéni utam nem volt egyszerű, sem pedig sima...” Tizennyolc éve van hatalmon. Helyére idegen tankok állították. Ráadásul még bol­dog is legyen ? KOLLÁNYI ANDRÁS LAPUNK TARTALMÁBÓL Branko Lazitch : Az infláció Keleten (2. old.) Ugray Attila : A ’’Budapesti Iskola” (3 old.) Zalán Magda : Olaszországi lelkizések (4. old.) Fejtő Ferenc : Két óra Iljiccsel (4. old.) Mikes György : Zilahy Lajos halálára (5. old.) Halász Péter : Búcsú Tábori Páltól (5. old.) Szanyi János Kemenes Géfin László verseiről (7. old.) Cs. Szabó László Kenneth Clark önélet­rajzáról (8-9. old.) Megyery Sári : A Semmi övezetében (11. old.) Határ Győző, Hendi Péter, Ladányi László, Benkó Ferenc, Tardos Tibor, Vajda Albert novellái és tárcái. Fáy Ferenc, Forrai Eszter, Gömöri György, Major Zala Lajos, Tűz Tamás és Zas Lóránt versei.

Next