Irodalmi Ujság, 1978 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1978-01-15 / 1-2. szám

r­o­dalmi Újsá évfolyam 1.-2. szám A MAGYAR ÍRÓK LAPJA 1978 január-február B21889. HELYZET EGYRE ROMLIK KIRÁLY KÁROLY ROMÁNIAI KOMMUNITA VEZETŐ TILTAKOZÁSA A MAGYARÜLDÖZÉS ELLEN Román Kommunista Párt­­ volt vezetője tiltakozik az megkülönböztetés ellen, nem a magyar kisebbség az Ita". Harmadik oldalának ezzel a három hasábon át­lermét ismertette Franciaor­­z tekintélyesebb napilapja, a „Le Monde” azt a levelet, őt Király Károly, a Román Jurista Párt Központi­­ágának volt tagja, a Végre- Bizottságnak, a párt legfelső­nek volt póttagja a román keléshez intézett. Az erdélyi a romániai magyarok nével ilyen kiemelt helyen, ín terjedelemben alig azott még a nagy párizsi lint most. Király levele mn. S a levelet, rövidebben szabban, az egész világ­­smertette. Először fordult egy nem csupán Románia­­ról érkezett tiltakozó hang, hanem olyan ember részéről, aki maga is egyik vezetője volt a Román Kommunista Pártnak. Király Károly fiatal munkás­ként került a kommunista mozga­lomba. Mind magasabb párt­funkciókat kapott. Kovászna me­gyének lett első titkára, s ebben a minőségében azzal vált nép­szerűvé, hogy szembeszegült a magyarellenes intézkedésekkel. 1972 áprilisában visszavonult a politikai élettől, — nem kívánt többé a román párt funk­cionáriusa lenni. Többéves, kínzó hallgatás után 1977-ben meg­szólalt. Beadványokat intézett a Központi Bizottsághoz, a Maros Megyei Tanácshoz. Tiltakozásai nyomán — úgy hírlik — Ilie Verdet, akit a román párt második emberének tekintenek, beidézte a pártközpontba és ott megígérte neki, hogy a párt orvosolni fogja a magyarok és a többi kisebbség sérelmeit. Nem ez történt. Egy névtelen levél alapján fegyelmi eljárást indí­tottak Király ellen, azzal a váddal, hogy „kapcsolatot tart fenn ma­gyar írókkal és szembenáll a párt nemzetiségi politikájával”. Tény az, hogy sok erdélyi magyar író, művész és tudós egyetért Király magatartásával, sőt állítólag egyetért vele Maurer volt román miniszterelnök is. Nyilván széles visszhangot keltene Magyaror­szágon is, ha a hazai sajtó ismertetné vagy közölné. Ez azonban nem történt meg. A világsajtó kivonatos be­számolói után Király Károly eredeti szövege teljes terjedelmé­ben először az Irodalmi Újság hasábjain jelenik meg. Annál jelentősebbnek tartjuk e dokumentum közlését, mivel a romániai titkosrendőrség külön utasítást kapott arra, hogy minden eszközzel meg kell akadá­lyoz­nia Király levelének Nyugatra jutását. A levél egyik­másik megfogalmazása, — például az, amelyikben Romániát a nemzetiségek „közös hazá­jának" s „jó anyának" nevezi, — aligha hangzik jól magyar fülekben. De el lehet-e felejteni, hogy ez a levél abban az or­szágban született, amelyik ma Európa egyik legkeményebb diktatúrája, s megírója mekkora kockázatot vállalt, amikor megbé­lyegezte Ceausescu immár para­noiás „személyi kultuszát", fel­sorolta a magyarüldözés konkrét tényeit, és mekkora szolgálatot tett azzal, hogy az egész világ fi­gyelmét felhívta a romániai ma­gyarság s a többi elnyomott nemzetiség helyzetének állandó romlására?! Király Károly levele Vincze János elvtársnak, Dán Kommunista Párt Köz­­bizottsága tagjának Bukarest vés Barátom, fidalom és gond fáti­so­mért arról szeretnék írni­­, hogy az utóbbi időben or­rban mi módon foglal­­t nemzetiségi kérdéssel, végzik munkájukat — or- és megyei szinten — a­zok Nemzetiségi Taná­.''^Nemzetiségi kérdés külön­­böző respektusairól több mint hárorm hónapja írtam Verder elv­­társnál és — ahogy Önnek is tudomása van róla — fölvetettem a problémát a Központi Bizottság legutóbbi ülésén ugyanúgy, mint a Maros Megyei Tanács ezévi tavaszi ülésén. Egyébként észre­vételeit, kritikáit, javaslatait a köz­ponti és megyei tanácsok több tagja is elmondta már. Jómagam több mint egy éve kértem, hogy ez ügyben a Legfelsőbb Pártveze­­tőség előtt fogadjanak kihall­gatáson. Mély csalódással vettem tu­domásul, hogy nem fogadtak és levelemre sem kaptam semmiféle választ A kérdéskörrel kapcsolatos né­hány gondolatomat, töprengései­met szeretném megosztani Önnel. Elsőként említeném az ezen Nemzetiségi Tanácsok munkájára vonatkozó problémát, vagyis azt, hogy a Nemzetiségi Tanácsok ho­gyan, milyen módon fejtik ki tevékenységüket Ismeretes, hogy az ezen tanácsok létrehozására vonatkozó, immár tíz éve el­fogadott párthatározatot or­szágunk különböző nemzetiségű dolgozóinak milliói fogadták el és üdvözölték megelégedéssel, mert mélyen átgondolt, a nemzeti lét megőrzéséért felelős tettet láttak benne, olyan szervezeti keretet, amelyen keresztül hallathatják gondjaikat-bajaikat, amely elő­segíti társadalmi, anyagi és szellemi életük fejlődését. Annak ellenére, hogy már kezdetben a szervezeti felépített­­ség ugyanúgy, mint a működési szabályzat szűknek, elégtelennek bizonyult, a Tanácsok tevékeny­ségében mégis bátorító-ösztönző jelek mutatkoztak. Gyűléseken szabadon, nyíltan lehetett tár­gyalni, a sok javaslat közül jópár meghallgatásra talált, volt néhány plenáris ülés is, melyen részt vett Ceausescu elvtárs és Maurer elv­társ, stb. Élénk visszhangot és örömteljes megelégedést vál­tott ki Ceausescu elvtársnak az a beszéde, amelyet a Nemzeti Tanácsok közös plenáris ülésén mondott 1971 tavaszán. Sajnos, a megelégedés, a remény rövid életű volt. A gyakorlatban bebizonyo­sodott, hogy ezek a szép, sok igaz alapelvet magukba foglaló be­szédek nem erettünk vannak, ha­nem a propaganda, különösen a külföldnek szánt propaganda céljait szolgálják. Általánosan ismert tény, hogy az igazság érvényessége a tartós életrevalóságban, a szavak és tettek teljes összhangjában nyilvánul meg. Meg kell állapí­tanunk, hogy elmélet és gyakorlat között nagy a szakadék, valójában egyet mondanak és egészen mást tesznek. Szakközépiskolákat, techniku­mokat ígértek, melyekben a nem­zetiségek nyelvén folyna az oktatás, a valóságban tanúi va­gyunk ezen iskolák számbeli csökkentésének: évről évre kevesebb .V..ödik A gyermekek nem tanulhatnak anyanyelvükön, bevezették a román nyelv köte­lező oktatását az óvodákban is. 1976-ban határozat született a magyar nyelvű felsőfokú intézmények fölszámolására. A kolozsvári „Bolyai" Egyetemet követte a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet, majd felsőbb határozat alapján a Szent­­györgyi István Színművészeti Fő­iskolán román tagozat létesült, ez­által gyakorlatilag likvidálták az anyanyelvű felsőfokú oktatás utolsó „szigetecskéjét" is, és — hogy semmi kétség ne férjen a dologhoz — a főiskola idén végzett hat növendéke közül csupán egyetlen egyet helyeztek a Magyar Színházhoz, a többi öt — akarva, nem akarva, — román nyelvű színházaknál kapott állást. Egyébként az sem titok, hogy a Marosvásárhelyi Állami Magyar Színháznak román igazgatója van, aki nem beszél magyarul. Ugyanúgy nem újdonság az sem, hogy olyan városokban, me­lyekben többségben van a ma­gyar lakosság, mint Nagyvárad, Marosvásárhely, Szováta, stb., magyarul nem beszélő, román polgármestereket neveznek ki. Ami az anyanyelv használatát illeti: párt-, KISZ- és szakszerve­zeti gyűléseken, a dolgozók különféle tanácsaiban teljességgel korlátozott, sőt a Dolgozók Nemzetiségi Tanácsainak ülésein sem engedélyezett az anyanyelv használata. Az intézmények, a helységek stb. stb. elnevezéseinek fölirata lakóinak nyelvén majdnem teljesen eltűnt. Kovászna me­gyében 1971-ben, amikor első titkár voltam, a Megyei Nép­tanács Határozata értelmében két­nyelvű, román és magyar föl­iratokat raktunk ki, de ezeknek rövid élet jutott. Egyszerűen le­szedték őket és 1975-ben már egyetlen helység neve sem volt olvasható magyarul. A nemzetiségek anyanyelvüket az állami hivatalokban sem hasz­nálhatják, hiszen a hivatalnokok többsége román, aki nem beszéli a nemzetiség nyelvét, vagy azért, mert nem ismeri, vagy azért, mert visszautasítja annak hasz­nálatát. Ami pedig a személyzeti kér­dést illeti: hallatlan kitartással fo­lyik a magyar anyanyelvű hivatalnokok románokkal való fölcserélése, (már ott, ahol még vannak). Ez ugyanúgy vonat­kozik a politikai-adminisztratív apparátusra, mint a különféle gazdasági egységekre. A maros­vásárhelyi „I.P.L augusztus 23" üzemeiben, vagy a Vegyipari Kombinátban — hogy csak két példát említsek­ — nincs egyetlen magyar nemzetiségű igazgató vagy igazgatóhelyettes sem, annak ellenére, hogy történtek intézkedések ,,a személyzet nemzetiségi összetételének javí­­tására". Nem akarok szólni olyan városokról, mint pl. Nagyvárad, ahol egyetlen magyar nem­zetiségű párttitkár sincsen. Ennyiből is látható, hogy té­nyek sokasága ellenkezik az Alkotmánnyal, a Párt Alap­­szabályzatával, a pártdokumentu­mokban foglalt és előirányzott alapelvekkel. Ami a gyakorlatban történik, nincs, összhangban ezekkel, sőt mi több, teljesen el­lentmond nekik, és semmi köze a marxizmus-leninizmushoz, sem az ember elemi jogaihoz, a humá­numhoz, etikához és emberi méltósághoz, vagyis mindahhoz, amit a propaganda legkülön­bözőbb formáiban kürtötnek szét. Sok kérdést tesznek föl, me­lyekre egyáltalán nem nehéz vála­szolni; nehéz viszont megérteni azt, hogy kinek használ mindez? Vajon az említett intézkedések hozzájárulnak-e az ebben a hazában dolgozók egységéhez és testvériségéhez? Nem a nemzeti uszítás politikája-e ez? A válasz csak egy lehet: mindez semmi­képpen sincs hasznára a román népnek, sem az együttélő nemzetiségeknek. Oly gyorsan feledésbe merült a történelemnek az a tanulsága, hogy nem lehet szabad az a nép, amelyik elnyom más népeket? A gyakorlat a történelem arra fi­gyelmeztet, hogy a megszorító intézkedések nem vezetnek a problémák megoldásához. A Romániában élő nemzeti­ségek erőszakos asszimilálásának tendenciája olykor — ezt lehe­tetlen tagadni — a sajtóban is olvasható, ez pedig a nemzetiségi politika irányában teljes bizal­matlanságot kelt sőt kétségessé teszi általában a politika őszin­teségét, szétrombolja milliók szocialista társadalom iránti bizalmát Engem most az a makacsság foglalkoztat leginkább, amellyel ezt a problémát mellőzik párt­szerveink, a legalsóbbtól a leg­felsőbb szintig, úgy tesznek, mint­ha semmit se tudnának róla. A magam személyes és mások próbálkozásai, hogy ráirányítsuk a figyelmet, mindezideig nem jártak eredménnyel. És a helyzet egyre romlik pártunk és társa­dalmunk presztízsének rovására. Mély felelősségtudattal írom e sorokat Önnek. Egyike vagyok azoknak a kommunistáknak, akik meggyőződéssel hisznek eszméink igazságában. Ezekért az esz­mékért harcoltam már zsenge ifjúságom óta s később a leg­felsőbb párt- és államvezetés tagjaként is. A nemzetiségi kérdés próba­köve a demokráciának, szerd­­a része az egész társadalom demokratizmusának. Nem szóban, hanem gyakorlatban (Folytatás a 2. oldalon) LAPUNK TARTALMÁBÓL Király Károly tiltakozó levele a román pártvezetőkhöz (1. old.) Csicsery-Rónay István: A ma­gyar demokrácia felszámolása (2-3. old. Szántó Dénes Bálint: Somogyi Béláék halála (3-4. old.) Határ Győző: Oláh János új regénye (9. old.) Somogyi B. Gerő: Mindszenty az emigrációban (10. old.) Lehoczky Gergely: A Szent­korona otthon (II. old.) Halász Péter és Sárközi Má­tyás tárcája Tűz Tamás versei Az Irodalmi Újság melléklete: Kabdebő Tamás: Mit olvas a magyar emigráció? (5-8. old.)

Next