Irodalmi Ujság, 1979 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1979-01-15 / 1-2. szám

Irodalmi Ujság XXX. évfolyam 1-2 szám HALÁSZ PÉTER A MAGYAR ÍRÓK LAPJA B21889F 1979 január - február LAPUNK TARTALMÁBÓL Halász Péter: A harminc éves Irodalmi Újság (I. old.) Sziklay Andor: Washingtoni árnyak a Szent­korona mögött (2-3-6. old.) Méray Tibor: Erdély dolgában (4-5. old.) Györgyey Aladár: A nagy felülvizsgálat (13 -14. old.) Cs. Szabó László: Giambologna és Piranesi (15- 16. old) Az Irodalmi Újság erdélyi melléklete: Jehuda Lahav: Szovjet politika Erdélyben, 1940-1946. 1953 nyarán felhívott tele­fonon Molnár Miklós, az Iro­dalmi Újság szerkesztője és meg­kérdezte, írnék-e egy tárcát a lap legközelebbi számába arról, hogy mit jelent egy pártonkívülinek Nagy Imre új kormányprogram­ja? Milyen energiák szabadulnak fel? Vagy indulatok? Milyen félel­mek csillapulnak? Remények bontakoznak? Az volt az érzésem, hogy Miklós zavarban van egy kicsit. Régóta ösmertük egymást de sorsunk, életkörülményeink annyira másként alakultak, hogy ha találkoztunk egy-egy film, vagy színdarab bemutatóján, enyhe zavarral átszőtt rövid kö­szönésnél többre nem futotta. Ezt az enyhe zavart most a telefon­­kagylón át is éreztem. — Ráadásul még nagyon sürgős is volna. Holnap reggelre kellene — tette hozzá. A kérést teljesítettem, a tárcát megírtam és másnap reggel bevittem a szerkesztőségbe. Homályosan úgy emlékszem, hogy egy mérnökről szólt, aki immár esztendők óta kedvetlenül, szárnyszegetten kóválygott munkakörében; most, hogy kimondták végre az igazságot ismét célt és feladatot lát maga előtt, értelmet kapott az élete. Az volt a cikk címe, hogy “A mi ügyünk”. A mérnök volt akkori­ban a divatos intellektuel. Az értelmiség áramszedője. Nem csoda, hogy a tárca hőséül mér­nököt választottam. Jóllehet az Irodalmi Újság akkor már négy esztendős volt, először léptem át azon a reggelen szerkesztőségének küszöbét. Feszültségemet feloldotta, hogy a szőke, középkorú asszony, akivel elsőnek találkoztam és aki most Illés Bélának, az Irodalmi Újság főszerkesztőjének titkárnője volt korábban a Reggel főszerkesztője. Lázár Miklós mellett töltötte be ugyanezt a tisztséget 1­949 őszéig, a lap megszüntetéséig. Lázár akkor már régen Nyugaton élt. Ez a főnök-csere nem lehetett számára könnyű, gon­doltam akkor. Bár ki tudja. Molnárnál rövid időt töltöttem, átadtam a kéziratot, elmenőben Illést is láttam, éppen a titkár­nőnek adott utasítást szobája nyitott ajtajából, ujjai közt kialudt szivarral. Mondták, hogy amerre járt, útvonalát ilyen kialudt szivarok jelezték. Mohón rágyúj­tott s maga mögött hagyva menekült. Rossz volt a szíve, el­tiltották a dohányzástól. A titkár­nőnek ez a küzdelem ismerős lehetett. Lázár ugyanígy harcolt a cigarettákkal. Szipkába gyömö­szölt félcigaretták. A szerkesztő­ségi titkárnők mindig azonos tünetekkel találkoznak, ezért érzik magukat otthonosan minden főszerkesztő mellett. Szegény Forgách Erzsi is viszonylag megrázkódtatás nélkül tette meg az utat Lázártól Boldizsárig. Aki az igazságért főszerkeszt, ugyan­úgy emészti magát, mint az, aki a fentmaradásért. A szakma szimp­­tómái megtévesztően hason­lítanak. És különben is­­ Illés, aki a Vörös Hadsereg őrnagyaként (vagy ezredeseként?) érkezett 1945-ben Pestre, semmivel sem volt kevésbé “polgári" író, mint Lázár. Első útja Heltai Jenőhöz vezetett. Heltai böngészte és javít­gatta át angyali türelemmel Illés kéziratait, amelyeket a nagy hon­foglalásra már készen hozott magával. Az 1953 nyarán írt tárca megjelent az Irodalmi Újságban. A lap otthoni évfolyamaiban az első és egyben utolsó cikkem. A harcot, amely az irodalmi életben akkor kezdődött, azoknak kellett megvívniok, akik a sáncállások mögött voltak. Határt idézve “in­­tra muros". Nem is lehetett másként Az irodalmi szintér küz­delmeiben csak az vehetett részt, aki ismerte a politikai arénában dúló öldöklő csata front­vonalainak hullámzását. A lapba nem írtam ugyan, de akkortól kezdve már olvastam. Akkor már érdemes volt. Elolvastam azt a cikket is, amelyet M.J. írt 1955 áprilisában a Madách Színház Kamaraszínházában bemutatott darabomról, politikai mondani­valóját annyira elhibázottnak minősítve, hogy a darabot (eredeti formájában) nyomban betiltották. Tűnődésre csak az késztetett, hogy miért gratulált M.J. kön­­­nyes szemmel a főpróba után a színház előcsarnokában? De ebből is levonhattam a tanul­ságot, hogy aki tájékozatlanul téblábol az arcvonalak között, an­nak pórul kell járnia. Az erővi­szonyok hétről-hétre változtak, módosultak. Hol a politika hátrált néhány lépést az erőre kapott írók össztüze elől, hol a pártvezetés mozsárágyúi kezdtek dörögni és összeomlott (ha átmenetileg is) az irodalmi arcvonal. Molnár, Aczél. Méray minderről többet tud. En­­czi többet tudott. A magamfajta periférikus betűvetőben hamvába holt a remény, a “mérnök” meg­­szégyenülten összehajtogathatta “rollstock”-ját, nem, ezt nem tudja “mérni". Még akkor sem, ha a harcban a tét: szülőhazája, anyanyelve, létének minden fel­tétele. S azután jött az 1956-os esztendő lélegzetfullasztó irama, az év, amelyben az Irodalmi újságot megjelenése órájában elkapkodták az újságárusoktól, a hónapok és a hetek, amelyekben csakis ebből a lapból lehetett tájékozódni és következtetni, s amely a zsarnokságról megfogal­mazott “egy* mondat”-ban ért forrpontra, öngyilkos dühvel, elszánt jajdulással, minden, időre szóló, végrendelkező figyelmez­tetéssel. Az Irodalmi Újság legköze­lebbi számát már az amerikai Connecticut államban olvastam, a Danbury nevű kisváros tőszom­szédságában lévő West Lake­­farmon. Tiszta, napsugaras időben West Lake-tól a New York állam északi határán húzódó hegyvonulatig lát az em­ber. A kis tó kristálytiszta, a mélyén cikázó halak olyan fényes csíkot húznak maguk után, mint a gyakorlatozó vadász jet-gépek a felhőtlen égen. Ha beülök az öreg Dodge-ba, amit száz dollárért vet­tem a másodgenerációs Mrs. Kassaytól, tíz perc alatt elhajtok a 6-os út szélén, Brewster közelé­ben lévő “Joe’s luncheonette”-be, ahol a környék legjobb hambur­gerét sütik és a legsűrűbb chocolate malted-et eresztik a pohárba. Joe luncheonette-jében, a pult melletti magas széken ülve olvastam végig az első londoni Irodalmi Újságot. Körülöttem jönnek-mennek, vendégek kapaszkodnak föl mellettem a magas székekre, help. Jack, what can I do for you, two fried, sunny side up, french fried, bottle of Budweiser, yessir, coming up buddy, hay, Joe, can I have my check, sure thing, in a hurry today old boy...? Mindebből nem hallok semmit. Visszazuhanok az időbe. Mennyit? Nem is olyan nagyon sokat. Vagy tizenkét és fél esztendőt. 1945 áprilisa. A nyíregyházi Erzsébet-kórház kór­terme. Hadinyomor, hadi-halálra­­ítéltség, hadifogság utáni lába­dozás, eszmélés. A mellettem lévő ágy civil páciensének látogatója zsebéből kikandikál egy rózsa­­színű újság. Kölcsönkérem, kész­séggel nyújtja. A Nyíregyházi Néplap. Az első újság, mennyi idő után? Egy év, tíz év, száz év, egy másik világ, másik élet, halál és feltámadás után az első újság. Nézem. Lapozom. Megszagolom. Nyiregyházi Néplap. A koalíciós pártok lapja. Még azon a dél­utánon cikket írok. “Életjel". Ez a címe. Másnap ismét jön a látogató, megkérem, feladná-e a postán a szerkesztőségnek? Nem szükséges, mondja, ott megy el minden nap a szerkesztőség előtt, majd átadja személyesen. Harmadnap nyílik a kórterem ajtaja. Fiatalem­ber lép be óvatosan, fürkészen. Kezében kis csomag és a Nyíregyházi Néplap friss száma. A lap első oldalán az "Életjel”. A kis csomagban a honorárium: a látogató fiatalember a főszer­kesztő­t mamája küldi: aznap sütött almáspite. A fiatal főszer­kesztő neve: Rákos Sándor. Ismert költő lett belőle később. De nem találkoztunk többé soha­sem. S most itt ülök Joe lun­­cheonette-jében s körülöttem az amerikai hangok, have a nice day Charlie, a hamburger old boy, medium rare, salad with french dressing, coming up sweetie pie, anything to drink?... s nem hallok mindebből semmit, olvasom az Irodalmi Újságot szerkesztőség St.George Street 14., London Wl, olvasom Faludyt és Cs.Szabót, Szabó Zoltánt és Zilahyt, Kerényit és Fenyő Miksát, Mikest és Pálóczi- Horváthot és Ignotust... és abban a szempillantásban, igen, bizonyos, hogy abban a szem­­pillantásban kezdődik az a kettős létezés, amiben mi élünk, az a kifinomult hallás, amivel a világ­talanok látnak, s amivel a leg­­kaotikusabb zaj, moraj, világ­­örvénylés kellős közepében is fel­fogjuk az onnan érkező hangokat nem is kell a talajra hajtanunk fejünket, mint hajdan az in­diánoknak, hogy olvassuk kilométerek messzeségében vág­tató paripák patáinak telegrafáló dübörgését.. Az öreg Dodge zihálva kapasz­kodik a West Lake felé vezető emelkedőn. A volán mögött már fogalmazom első írásomat Élet­jel. Gondolatban már a borítékot címzem; Irodalmi Újság. 14 St.George Street. London. Később úgy alakul a sorsom, hogy esztendőkön át Londonban élek, de az Irodalmi Újság akkor­ra már elköltözött onnan. A lapot akkor már Párizsban szerkesztik, nyomtatják. Mesélik, hogy a lon­doni nyomda az egyik Themze­­hídnak (félig-meddig) a kőpil­lérében működött. Újság a híd alatt. Valahányszor a Bond Street, vagy a Mount Street felé visz az utam, mindig úgy intézem, hogy a St.George Streeten vágok át és megállok egy pillanatra a 14-es számú ház előtt. Magyar írók szaladgálnak be és ki a kapun. Kéziratokat hoznak, korrektúrát visznek, Aczél kész lapot lobogtat Pálóczi Bobby fölhevülten magyaráz Szász Bélának, Faludy lázban ég, Ignotus Pál fanyar mosollyal tesz elhárító moz­dulatot.. Határ most kanyarodik be a Conduit Street felöl, meg­lengeti széleskarimájú kalapját. Aztán a látomás eloszlik. Aczél Massachusettsben, Faludy Kanadában. Pálóczi, Ignotus halott Az Irodalmi Újság és Párizs­b­án. Most amikor a lapcím alá fölkerült hogy XXX. évfolyam: a világ minden táján írják. Méray szerkeszti a Montmartre tövében. Egriék szedik, nyomtatják, pos­tázzák heroikusan Torontóban, áldozatkész asszonyok és férfiak terjesztik Angliától Venezueláig, a müncheni Titurelstrassetól a montreáli Dupuis Avenue-ig, a brazíliai Rua de Abriltól a genfi Chemin Champ d’Anier-ig, a new yorki Second Avenue-tól a svédországi Skarholmenig, az izraeli Bet Hakranottól a holland Leiderdorpig. Világot átfogó vállalkozás. Nincs még egy ilyen tőkeszegény internacionális cég, mint a Gazette Littéraire Hongroise. Nincs még egy ilyen dúsgazdag. A kanadai magyar­betűs szedőgép tovább morzézza öt világrész ékezetes kéziratát öt világrészbe. Magyarországon kívül élő fiatal magyar írók itt szólalnak meg először és immár mind több az olyan Magyar­­országon belül élő író, tudós, szociológus, aki nevével, neve nélkül vagy szomorkás jelkép­nevével itt mondja el azt, amit nem mondhat el ott. S a hivatá­sukat kezdő fiatalok és a hosszú sajtó­hallgatás után újra meg­szólaló világhírű örök­ fiatalok, mint Márai Sándor, vagy Vaszary Gábor! Még arra is volt és van ereje a lapnak, hogy hasábjain vendégül lássa Újváry Sándor patinás „Kritiká”-ját. Bankszámláján a cég szegény, mint a templom egere. Morális mérlegét nem cserélné el egyetlen milliomoséval sem. Mert rossz cserét csinálna. Nincs többé “meggondolás". Frontvonalak, hullámzó arcvonal, taktika, nagypolitika és párt­­politika és kultúrpolitika, erő­viszonyok ilyen-olyan változása és alakulása, csak egyetlenegy van: igazság, becsületes és őszinte szó, a gondolat kifejezésének maradéktalan és feltétel nélküli szabadsága. Én mondom, világ­cég. Az emberi jogoknak évente többször (nem mindig pontosan) megjelenő Deklarációja. XXX

Next