Irodalmi Ujság, 1985 (36. évfolyam, 1-4. szám)
1985 / 1. szám
1985. 1. szám Ion Ratiu levele Tisztelt Illyés Elemér úr ! Lelkemet mély szomorúság töltötte el az Ön által írt két cikk olvasása nyomán. Zárótételeiben tökéletesen egyetértünk : egy végtelen körben sínylődünk. Miért ? Mivelhogy a jelenlegi tények és a történelmi valóság magyar felfogása gyökeresen eltér a miénktől. Ezeknek a tényeknek csak példaként való felsorolása is csupán meddő polémiát eredményezhet, s ennélfogva eltekintek ettől. Azonban a jelen tünemények tökéletes megértése hasznos lehet, mivel kiküszöbölheti — ahogy Ön írja — a fellázító történelmi írásokat és a magyarellenes vádakat ». 1940 szeptemberében lettem politikai száműzött, ellenszegülvén a hazámban a náci rendszer létesítését fenntartó Vasgárdistáknak. Azóta számos románellenes kitörés személyes tanúja voltam, amelyek csak nagy jóakarattal minősíthetők revizionizmusnak. Hivatkozom a londoni « Observer » hetilap kezdeményezésében a 60-as években világszerte közölt Edward Crankshaw és Léderer Lajos sajtóhadjáratára, ugyancsak megemlítem azokat is, amelyeket a « Listener », a « The Tablet » és számos más kiadványban Lady Listowell (Márffy Montuano Judith) folytatott, ugyanúgy, mint a « Times »-ban Rónay, stb, stb. Ebben a helyzetben a valóság helyreállításának céljából én is tollat fogtam, igyekezvén a fölösleges elmérgesítést háttérbe szorítani s a mértéktartás és tisztelet modorát meghonosítani írásaimban. Igyekeztem a tárgyilagosság terén maradni és semmi körülmény közt sem akartam Hazám kommunista rendszerének védelmezőjeként feltűnni. Azonban a mostani alaptalan románellenes hullámok tömörsége és világszerte való kiterjesztése veszélyeztetheti Hazám jogos erkölcsi és igaz megbecsülését. Elég két alaptalan határozat megemlítése — Representative Yatron és Senator Moynihan. Világszerte elterjedt az az aljas rágalom, hogy Románia területén magyarellenes etno- és genocídium folyik. Románok és magyarok egyaránt tudjuk, hogy ez merő rágalom és aljas hazugság. Különben Dr. Dávid Zoltán, a budapesti Központi Irattár igazgatója igazolja ezeknek a rágalmaknak teljes alaptalanságát egy kimerítő cikkben, amelyet a budapesti « Mozgó Világ » 1982. júliusi számában tett közzé. A valódi román demokraták — nemzetiségüktől függetlenül — határozott és engesztelhetetlen ellenzői a kommunista rendszernek, amely jelenleg hazáinkat — Romániát és Magyarországot — egyaránt keservesen kínozza. Ugyancsak mi, valódi román demokraták, a béke és az igazság harcosai, megbotránkozással elítélünk minden ilyen jogtalan, súlyos és öntudatlan kampányt. Megengedhetetlen és megbocsáthatatlan, hogy ez az ocsmány etno- és genocídium rágalom igaztalanul megbélyegeztethesse hazánk és nemzetünk becsületét. Harcolunk az igazság felmutatásáért. A rágalom, a hazugság és a képmutatás az örökre elkárhozott diktatúrák aljas módszerei, amelyek ellen mind személyesen, mint az ACARDA (Asociatia Culturala a Românilor din Anglia — az Angliai Románok Kulturális egyesülete) vezetője, mind a most újonnan megalapított « Szabad Románok Egyesületének » választott elnökeként fő kötelességem IRODALMI ÚJSÁG Illyés Elemér válasza Igen tisztelt Ratiu Úr ! Hozzám intézett nyílt levele olvasása azt a benyomást keltette bennem, hogy olykor felemelkedne a kölcsönös megértés világába, de hirtelen visszahull, mint a szélcsöndben felszállni igyekvő papírsárkány. Ki is mond egyet és mást, de olyan csomagolásban, hogy mindjárt az ellenkezőjéről szeretne meggyőzni. Röviden szólva, ami engem zavar, az a jelenlegi hivatalos román nemzetiségpolitika praktikáit idéző stílusmodor : a feltételesség és a nem bennfenteseket könynyen megtévesztő szólamosság. De hadd olvassam részleteiben levelét, melynek kezdeti sorai valóban őszintén csengenek. Kiderül belőle, hogy a román-magyar probléma valóban létezik és meg is állapítja, hogy a « jelen tünemények tökéletes megértése hasznos lehet. » De mindjárt hozzá is teszi, hogy azért « sínylődünk egy végtelen körben », románok és magyarok, mert a « jelenlegi tények és a történelmi valóság magyar felfogása gyökeresen eltér a miénktől. » Nos, tisztelt Ratiu úr, elérkeztünk a mágikus szóhoz, Erdélyhez, minden románmagyar viszálykodás forrásához. Miért tagadnánk ? Minek kerülgessük a nyilvánvaló igazságot ? Amilyen mértékben irritálja Önöket Erdély vagy az erdélyi magyarok sorsának az említése, éppoly mértékben fáj nekünk, magyaroknak, Erdély elvesztése és az ott élő magyarok nyomorúsága. Hogy egymástól merőben eltérő történelemszemléletünk van ? De hiszen hogyan is lehetne másként ? Nyilván azért, mert egyikünk hamis premiszszákból indul ki. A történelmet ma másként értelmezik Bukarestben, másként Budapesten és Prágában, de Szófiában és Belgrádban is másként. S hogy melyik szemlélet közelíti meg leginkább a valóságot, azt döntse el majd az idő. De maradjunk a házunk táján, Erdélynél. Leveléből két erre vonatkozó kitétel keltette fel leginkább a figyelmemet : az, hogy a román kommunista párt nem-román vezetői ellenezték annak idején « Erdély egyesülését Romániával » és másodszor, amikor azt írja : « reméljük, hogy végleg elfogadják a reális valóságot, amely az önrendelkezési jog alapján nyugszik és egyidejűleg szilárd alapja Erdély Romániához való tartozásának ». Az első mondat mindjárt bizonyos kiegészítésre, illetve javításra szorul. Közhelyszerű, hogy minden népnek megvannak — ahogy ön írja — az « ocsmány fajtái », de őszintén megvallva nem értem (úgy vélem nem értettem félre), miért minősíti az egykori román kommunista párt nem-román vezetőit « ocsmánynak » csak azért, mert ellenezték Erdély Romániához való csatolását. Hozzá kell tennem, hogy nemcsak az éppen alakulóban lévő román kommunista párt (ahogy akkor nevezték, a Romániai Kommunista Párt) nem román vezetői ellenezték Erdély Romániához csatolását, hanem a román szociáldemokraták is ; a kommunista pártnak az 1920-as években megtartott kongresszusai pedig határozottan elítélték Románia « imperialista törekvéseit », kimondván, hogy az új román állam « idegen területek annektálása által jött létre ». De mindenekelőtt : ismeretes, hogy Erdély magyar lakossága egyhangúlag ellene volt Erdély Magyarországtól való elszakításának. De lám, ebben a mondatban is terminológiai bukfencek vannak : Ön « egyesülést » mond, én meg « csatolást », illetve « elszakítást ». Ám engedje meg, hogy ne csak a romániai kommunista párt 1944 előtti vezetőit emlegessük, — beszéljünk inkább a Román Kommunista Párt jelenéről, színromán vezetőiről. Az egykori romániai kommunista párt nemromán — vagy román — vezetői részben jóhiszemű, hatalom nélküli idealisták voltak, akik elveket hangoztattak és őszintén hittek a nemzetiségi problémák demokratikus megoldásában. Amióta azonban a Romániai Kommunista Pártnak hatalma van és az ország tejhatalmú ura, a pártot nem magyarok. (Folytatás a következő oldalon) Az utóbbi másfél év során az Irodalmi Újság hasábjain Illyés Elemér két tanulmányban foglalkozott a magyar-román vita problematikájával. Első írásában (Dunának, Oltnak egy a hangja ?, I.V., 1983.3.szám, 5.-6.old.) a polémia főbb jelenségeit ismertette, elsősorban a román emigráció tevékenysége kapcsán ; a második írás (Fantomok ébresztése, I.V., 1984.2. szám, 7.-8. old.) a magyarellenes román vádakat, a román kommunista sajtóban és könyvkiadásban, valamint a román emigrációban megjelent cikkeket, pamfleteket elemezte, rámutatva a kirívóbb torzításokra és történelmi ferdítésekre. Ebben a második tanulmányban — több konkrét példa között — a következőket írta : « Különös figyelmet érdemelnek a Londonban, Ion Ratiu szerkesztésében megjelenő Free Romanian Press brosúrái. Elég egy pillantást vetnünk a címlapra, hogy hangvételükkel tisztában lehessünk. A Mihály román vajda (Vitéz Mihály) fejedelmi pecsétjét ábrázoló lenyomat alatt ugyanis a következő szöveg olvasható : « Mihály vajda egyesítette először a három román tartományt, Moldvát, Oláhországot és Erdélyt ». Rövid, tömör mondat, két durva történelemhamisítással : Erdély nem volt a 16. század fordulóján « román tartomány », mint ahogy Mihály vajda másféléves erdélyi pusztítóhadjárata sem nevezhető « egyesítési » tettnek, még a tisztánlátást elhomályosító nacionalizmus optikájából tekintve sem. A Free Romanian Press 1983 augusztusi száma az első oldalon hosszas cikkben foglalkozik « Genocide and Ethnocide in Transylvania » cím alatt a nyugati magyar emigráció « propaganda tevékenységével », miközben leszögezi, hogy már « jóhiszemű nyugati politikusok is beugranak olyan híreszteléseknek, hogy az erdélyi magyarok ellen erőszakos elnemzetietlenítés folyik, hogy anyanyelvi iskolájukat bezárják, kultúrájukat megsemmisítik ». Ratiu el akarja hitetni a tájékozatlan, jóhiszemű olvasóval, hogy Romániában nincs nemzetiségi elnyomás. Ergo, az elnemzetietlenítésről szóló hírverés « a magyar propaganda koholmánya, melynek hátterében — egyelőre titkos fedezettel — Budapest áll ». « Mennyivel üdvösebb lenne. — írja —, ha összefognának magyarok, románok, a közös ellenség, a kommunizmus ellen ». Szerinte « a nemkommunista románok inkább ki vannak téve a Ceausescu-rezsim üldöző rendszerének ». E megtévesztő manőverek során Ratiu az erdélyi görög katolikus egyház papjainak — valóban fennálló — üldözését idézi, ami azonban kizárólag egyházivallási probléma és nem etnikai-nemzeti természetű jelenség. Egyébként a többségében román görög katolikus egyház felszámolása és papjainak üldözése ürügyén az egymillió háromszázezer (ebből 900 ezer magyar nemzetiségű) hívőt számláló római katolikus egyház is a bőrén érzi az erőszakos egyházpolitika minden változatát. Erdély történetének a Ratiu-féle szemelvényeiből megtudjuk, hogy a 9. századi magyar honfoglalás csupán Pannóniára terjedt ki. Erdélyt később és fokozatosan, a 12. század vége felé vették birtokba a honfoglalók. Azéleterős, hódító nemzet — folytatja Ratiu —, főként a városokban telepedett meg, s így könnyebben uralhatta a nálánál jóval nagyobb számú, falvakban élő őslakosságot ». « A magyar propaganda elhallgatja azt a tényt — idézem Ratiut —, hogy a Romániához csatolt magyar területek lakosságának többsége az elcsatoláskor román nemzetiségű volt és hogy e területek elcsatolása a népek önrendelkezési jogának a következménye ». Az Erdélyben élő népek beolvasztásáról szólva, Ratiu írásából végülis kitetszik az uszító szándék, álcázott nacionalizmusa, s a tudata mélyén lappangó antiszemitizmusa. « Csodálatos — írja —, hogy a magyar zsidók, bárhol is élnek a világon és bármilyen nemzetiségűnek vallják is magukat, mindvégig lelkes hazafiak maradnak ; annak ellenére — folytatja —, hogy Magyarországon és a magyar fennhatóság alatti Észak-Erdélyben (1940-1944) Szálasi kormánya tömegesen végeztette ki az ott élő zsidó lakosságot ». A romániai magyar és román lakosság számbeli viszonyáról elmélkedve, nem feledkezik meg Ratiu a moldvai csángó magyarok népi identitásáról sem. Mint történelemhamisító eszmetársai, a csángókat « románul beszélő magyaroknak », de inkább « románokak » tartja, « bár lehetséges — teszi hozzá —, hogy egyesek magyarnak mondják magukat ». Négy hónappal Illyés Elemér cikkének megjelenése után szerkesztőségünk angol nyelvű levelet kapott Londonból Ion Ratiu-tól ; a levélhez a « Free Romanian Press » szerkesztője egy ún. « Nyílt level »-et csatolt, magyarul, és azt a reményét fejezte ki, hogy « Nyílt level »-ét méltónak ítéljük a publikálásra. Az alábbiakban eleget teszünk Ion Ratiu kérésének, teljes egészében közölve szövegét, mindössze a nyelvtani és helyesírási hibákat javítva ki, amire hangsúlyozottan kért bennünket. Ugyanakkor közöljük munkatársunk, Illyés Elemér válaszát is Ion Ratiu levelére. Célunk az, hogy ezzel az első lépéssel az Irodalmi Újság hozzájáruljon a bármily nehéz magyar-román dialógus megindulásához, az összes szabad román nevében az igazságot mindenhol ismertetni, az üldözést feltárni és a jogfosztottakat — függetlenül nemzetiségüktől és vallásuktól — megvédeni. Örömmel együttműködünk akármelyik azonos irányzatú szervezettel. Példaképül említem a londoni ACARDÁ-t, amely hosszú évek során hajthatatlanul védte mindazokat, akik valahol szenvedtek, akár románok, magyarok, németek vagy zsidók voltak. Szépen mondja Illyés Elemér úr : « foglalkozzunk az emberek tragédiáival, terjeszszük azt a világ közvéleménye elé és vegyük védelembe a jogfosztottakat ». Említhet-e Ön, tisztelt Uram, románokat is, akiket a jelen körülmények között megvédett volna Nyugaton ? Egyetlen esetre sem emlékszem. A londoni ACARDA erőteljesen védelmezte a nem-románokat, amit könnyen igazolhat az « Amnesty International », a « Keston College », stb. Hasznos megemlítenünk, hogy az újonnan szervezett « Szabad Románok Egyesületének » első közéleti cselekménye az volt, hogy jegyzéket készítsen 19 családról, amelyek közül csak 4 volt román nemzetiségű (Internationale Gesellschaft für Menschenrechte). Védjük közösen mindazokat, akiket a balsors üldöz és ugyancsak közösen bélyegezzük meg az elnyomókat. Felhívjuk azonban a figyelmet arra, hogy ez utóbbi ocsmány fajtában sok a magyar is. Ne felejtsük soha el, hogy a román kommunista párt alapításától a háború végéig csak egy román eredetű személy számított vezetőjeként, Cristescu Gh. (1922-24), s a többiek : Köblös Elek (1924- 28), Vitali Holostenko (1928-31) ukrán, Danieluk Sándor (1931-35), Stefanov Boris (1935-40) bolgár és Boris István (1940-44) szintén magyar volt. Elfelejtjük-e, hogy ők ellenezték Erdély egyesülését Romániával ? Ennek a pártnak a vezetésében számos magyar és magyarajkú zsidó munkálkodott, úgyhogy pártgyűléseiken gyakran magyarul szónokoltak, ön az egyetlen, aki « lappangó antiszemitizmust » és « uszító szándékú nacionalizmust vél írásaimban felfedezni. Általánosan ismeretes, hogy személyes kezdeményezésem volt a romániai fasizmus áldozatairól a londoni Seymour Place-ben 1971. január 21.-én kegyeletesen és ünnepélyesen megemlékezni, és ugyancsak én olvastam fel ebből az alkalomból az Ószövetség egy részletét a zsinagógában. Várhatok-e hát még más, hasonló koholmányokat a magyar propagandától ? A jobboldali sajtó ugyanakkor azzal vádol, hogy eladtam a lelkemet a világhatalmú zsidóság irányzatainak ? ! Közéleti tevékenységem és alapos ismerőim bizonyítják, hogy kizárólag a tökéletes humanitárianizmus elveit szolgálom. Ezt az ismertetést személyes jellegű tájékoztatással egészítem ki. Tordán születtem és Kolozsvárt tanultam, így számos összeköttetésem volt magyarokkal, szorgalmasan igyekeztem tehát megismerni létüket, törekvéseiket és múltjukat. Madách Imre, Ady Endre gondolatai, Deák Ferenc bölcsessége felejthetetlen számomra, és sok más kiváló magyar gondolkodót méltó helyére tettem a román kiválóságok mellé. Nemzetünk békés természetű, csak igaztalan, mély elnyomás folytán tűzött össze ellenségeivel. A régi hatalmi visszaéléseket határozottan, de megértéssel bíráltuk. Büszkén állíthatjuk, hogy népünk szakadatlanul a béke és szeretet jelében fogadta szomszédait, soha sem gondolva gyűlölettel bosszúra. Nem felejtjük azonban azokat, akik megkínozták népünket, így igyekszünk a jövőben is a megértés világos útján haladni. Országaink és nemzeteink léte és fejlődése nagyban függ a közöttünk dúló végtelen vita őszinte és végleges kiküszöbölésétől, s ez nagy fontosságú a keleteurópai általános helyzetre is. Szorgalmasan igyekszem ez irányban szüntelenül figyelni az Önök sajtóhadjáratát és igyekszem ott felfedezni azt, hogy céljuk nem más, mint az emberi jogok védelme. Reméljük, hogy végleg elfogadják a reális valóságot, amely az önrendelkezési jog alapján nyugszik és egyidejűleg szilárd alapja Erdély Romániához való tartozásának. Szakadatlan megpróbáltatásokon átment nemzeteink akkor majd nyugodtan szemlélhetik a szép, világos jövőt és karöltve igazítjuk történelmi missziónkat. A jelenlegi légkör nem bíztató, mégis mély felelősség terhel minket és késztet megoldásra. Vigyázzunk : a csökönyösség csak mások telhetetlenségének használ, de határozottan állítom, hogy a mi LÉTÜNKET veszélyezteti. Engem a megértés reménye éltet. 1984. aug. 19. Mély tisztelettel ION RATIU Nehéz dialógus Ion Ratiu és Illyés Elemér levélváltása