Irodalmi Ujság, 1986 (37. évfolyam, 3. szám)

1986 / 3. szám

2. Becsvágy és önérdek Nem tetszik a « Népszabadság » rendőr­­munkatársának, Szabó Lászlónak, hogy « harminc neves és kevésbé neves magyar állampolgár » a bécsi « Die Presse » hasáb­jain felhívással fordult az osztrák közvéle­ményhez : akadályozza meg Ausztria rész­vételét a Magyarországra végzetesen káros­nak mutatkozó bős-nagymarosi vízlépcső és vízierőmű felépítésében. A 30 magyar alá­író — mondja Sz.L. — a környezetvédelem apostolának játssza meg magát, holott csak a becsvágy és minősítésre sem érdemes politikai szándékok fűtik őket, miközben­­ a magyar környezetvédelmi szakemberek és vízügyesek, hidrológusok és geológusok, ökológusok és az elektromos energia ter­melésének tudósai itthon és külföldön, terepasztalon és valóságos kutatási kísérle­tek során föltártak minden előrelátható, kiszámítható, lehetséges hatást, s biztosí­tottak eszközöket az esetleges, nemkívána­tos mellékkörülmények menet közbeni ki­védésére ». Akárcsak Csernobilban — gondolhatná az olvasó, ha nem tartana attól, hogy őt is csak a becsvágy vagy a rosszindulat fűti. Szerencsére Sz.L. átlát a harminc alá­írón, akik a felhívásukkal — egyebek közt — nemcsak az Ausztria és Magyarország közötti jóviszony megrontását kívánják, hanem személyes érdekeiket is szolgálják. Mint az a bizonyos Kurt Falk nevű osztrák újságíró, a « Kronenzeitung » egyik társtu­lajdonosa és szerkesztője, aki «­elismerte, hogy a hainburgi vízierőmű elleni fellépés­hez személy szerint ő és lapja indított kampányt, ő, akinek a hainburgi erdőben és az ott tervezett folyómeder környékén villája és vadászterülete van ». Sz.L. cikkének meglett a foganatja. A harminc aláíró egyike, Karinthy Ferenc, akiről így, a távolból nem tudni, hogy a nevesek vagy a kevésbé nevesek közé sorolandó-e, de aki — úgy fest — ezt az aláírási akciót nem utolsó sorban arra akarta felhasználni, hogy a Karinthy nevet kissé ismertebbé tegye Magyarországon, — nos, Karinthy Ferenc, megkésve ugyan, — három héttel Sz.L. cikkének megjelenése után, — az « És » május 9-i számában egyéb indítékait illetően őszintének tűnő önkritikát gyakorolt. « Parforce » című, megrázó vallomásának szövegét az aláb­biakban szó szerint közöljük : « Kedvenc reggeli lapomban a minap megpirongattak, amiért — nem egyedül — féltem az ablakom alatt hömpölygő Dunát. Bizonyos Fálk nevű dúsgazdag osztrák úrhoz hasonlítanak, aki szintén különféle gyanús akciókat, manővereket szervezett valahol Hainburgnál, és puff, a végén kiderült, csak azért fúrta az erőművet, mert ott vannak a földbirtokai, vadászterületei. Ha már így rajtaértek, bevallom , mi tagadás, nálam is ilyesmiről van szó. A Duna-kanyarban fekszenek ugyanis nagy­birtokaim, erdőségeim, vadászterületeim, ahol kis családommal a rendes évi falka- és parforcevadászataimat tartom, persze, szi­gorúan az előírásos piros frakkban, fehér lovaglóbricseszben és simléderes sapkában, továbbá tigris- és oroszlánszafarikat, oly­kor-olykor, ha az ormányosok túlságosan elszaporodnak, elefánthajtásokat. No és ha így van ? Hemingway-nek szabad volt, a szegény magyar írónak nem ? Ezt a kis örömet is elirigyelnék ? » aligha van helye a toleranciának ». A cikkíró megnyugodhatott : nem is volt ott egy csöppnyi tolerancia sem : a budapesti rendőrség gumibotokkal verte szét a felvo­nulást. Nyilván annak az önérzetes alapelv­­nek a gyakorlati biztosítására, amit Bánki így formuláz meg : « Nem engedhetjük, hogy bizonyos külföldi tényezők zavarják belső viszonyainkat, államközi kapcsola­tainkat ». Ha az újságírásban « scoop »-nak neve­zik egy lap minden más lapot megelőző híradását, akkor a « Magyar Hírlap »-nak a környezet­védők elleni kemény fellépésé­vel sikerült az « anti-scoop » modeljét meg­teremtenie. Bánki cikke 1986. április 24-én jelent meg. Április 25-én este felrobbant az egyik csernobili atomreaktor. « Bizonyos külföldi tényezők » — enyhén szólva — megzavarták Magyarország belső viszo­nyait,­­ és nemcsak a Batthyány tér és a Margitsziget között, és nemcsak néhány békés, csendes osztrák felvonuló, hanem rádióaktív sugárzás formájában. Vártuk, s azóta is várjuk a « Magyar Hírlap » és Bánki András továbbra is önérzetes tiltakozását ezzel az idegen bea­vatkozással szemben. Annak ismételt leszö­­gezését, — ezúttal nem Bécs, hanem Moszkva irányában, — hogy « itt már aligha van helye a toleranciának ». Szomorú Párizs Ezzel a címmel ír útibeszámolót Timár György az « És » május 2-i számában. Elmondja, hogy tizennegyedszer járt Pá­rizsban, (mint a magyar dolgozók átla­ga...), de ez volt az első eset, hogy szomorúnak találta a várost. Párizs nem a « választási csinnadratta » miatt hatott rá szomorúan, bár azt is végigélte benne és látta, hogy — jórészt a televízióban — a riporterek, kommentátorok, helyzetelemzők, szóvivők, hivatásos talál­gatók és sugalmazók — « dicséretükre szóljon » — mindent elkövettek, hogy megszolgálják fizetésüket, (nem úgy, mint Magyarországon, ahol a hasonló foglalko­zásúak köztudomás szerint szembe szoktak fordulni azokkal, akik fizetik őket), és látta, illetve hallotta azt is, hogy az utca embere kereken kimondta, miszerint telje­sen mindegy, ki győz. (Megintcsak nem úgy, mint Magyarországon, ahol köztudo­más szerint sorsdöntő fontosságú, hogy ki győz a választásokon...) Timár nem a választások miatt találta szomorúnak Párizst, hanem a gazdasági válság miatt,­­ amiatt, hogy két-három éve még vidám fiatalok táncos-énekes csopor­tokban kéregettek a metróban, most viszont csak egy-egy magányos kéregetővel-koldussal találkozott, továbbá elszomorította az is, hogy egy fekete bőrű, értelmes arcú, amolyan 30-32 éves « nyi­­zege » (?) férfi megijedt tőle a metró folyosóján s csak akkor nyugodott meg, amikor rájött, hogy Timár részéről « nem fenyegeti veszedelem », (nem úgy, mint az átlag­ párizsiak részéről, akiknek manapság egyik kedves időtöltése, hogy négereket vernek, rabolnak ki, tesznek el láb alól a párizsi metró folyosóin). Ugyancsak szomorúvá tette őt az, hogy a Párizs melletti Nanterre egyetemén, ahol néhányan összegyűltek, írók, fordítók, egyetemi emberek, hogy meghányják­­vessék a magyar irodalom franciaországi helyzetét, a teremben mindössze két (kettő !) diákot látott, akit a téma érde­kelt, vagy akit a tanárja gyöngéden rávett a megjelenésre. Timár ebből feltehetően arra a következtetésre jut, hogy Párizsban mindössze két (kettő !) diák van, akit a magyar irodalom érdekel, — vagy talán még kettő sincsen, — holott juthatna az ellenkező következtetésre is : milyen meg­nyugtató, hogy mindössze két diák megy el egy olyan összejövetelre, ahol a magyar irodalmat ő képviseli... A cikkből az derül ki, hogy leginkább azért találta szomorúnak Párizst a szerző, mert erős rasszista, « fasszoid », Le Pen­­ista hangokkal-propagandaszövegekkel ta­lálkozott. Talán érdemes lett volna megje­gyeznie, hogy a De Gaulle-féle választási rendszer alapján 25 éven át egyetlen Le Pen-féle, szélsőjobboldali képviselő sem jutott be a francia parlamentbe, s azt, hogy most 35-en bekerültek, a baloldal, köztük a francia kommunista párt által megszavazott választási szisztéma tette lehetővé... Timár a párizsi rasszizmus iszonyatos méreteire nemcsak a maga tapasztalatait meséli el, hanem tanút is hív maga mellé, Somlyó György, a magyar irodalom gond­jait Nanterre-ben, teljes érdektelenségben meghányó-vető « kollégája » személyében. Somlyónak Párizs szívében, egy buszban, « egy hátborzongató élménye » volt. Ült a buszon és egyszer csak az egyik utas elordította magát : — Meg fogunk ölni minden külföldit ! Minden arabot, minden zsidót, minden nyomorékot ! Egy bátor, kétgyerekes fiatalasszonynak, aki odaszólt neki, hogy ilyesmit senkinek nem áll jogában mondani, « a kissé hibbant fasiszta » azt válaszolta : — De még mennyire, hogy van ! Az egész jelenetben a legszörnyűbb az, hogy a fiatalasszonyon kívül a buszban sem a vezető, sem az utasok egyetlen szót sem szólnak, « behúzzák a nyakukat, még csak nem is sápítoznak ». Igen, az élmény valóban hátborzongató, — noha pár megjegyzést megkíván. Az egyik az , ha valóban így volt, miért nem szólalt meg, miért nem kell a fiatalasz­­szony védelmére­­ Somlyó György ? Ehhez sem francia állampolgárság, sem különösebb nyelvismeret nem kell : két pofon megtette volna a magáét. Ez az ügybuzgó pártmunkás a fasiszták elleni harcban gyávább volna egy kétgyerekes párizsi fiatalasszonynál ? A másik : az egész jelenetből valószínűleg egy szó sem igaz. Párizsban, egy buszban ilyen aljas, ostoba és elvete­mült kijelentést alighanem csak Somlyó hallott. Az a Somlyó, aki tavaly az « És »­­ben nagy « csinnadrattával » közreadta Cs. Szabó László egy neki címzett, ismeretlen, ultra-balos levelét, és mikor Párizsból jóin­dulatúan figyelmeztették rá, hogy a levél szerzője nem lehetetett Cs. Szabó, újabb lepedőnyi cikkben szemétkosártölteléknek minősítette névtelen jóakaróját. Csak akkor hátrált meg, amikor a levél valódi írója, Kéri László jelentkezett, s akkor is úgy, hogy mindenkitől elnézést kért, csak a párizsi levélírót szidalmazta tovább. Amiből világos az alaptétele : a névvel jelzett hazugság többet ér, mint a névtelen igazság. Ennyit Timár György koronatanújáról. S befejezésül még annyit : úgy hírlik, hogy Párizs polgármestere, aki egyben Fran­ciaország miniszterelnöke is, és aki jól tudja, hogy a francia élet tele van megoldatlan problémával, — munkanélkü­liség, idegenellenesség, alkoholizmus, kábí­tó­szerfogyasztás stb. stb. — most kettőzött erőfeszítéseket tesz, hogy Párizs szomorú­ságát mielőbb eloszlassa vagy legalább csökkentse. Rettegve gondol arra, hogy ha Bizonyos külföldi tényezők Ezekkel a rakoncátlan környezetvédőkkel sok baj van ! Mert ha igaz is, — miként Bánki András írja a « Magyar Hírlap »-ban, — hogy a statiszti­kai vizsgálatok tényei aggasztók : « 1980. és 1984. között tovább szennyeződött levegőnk, vizünk, földünk, egyes növény- és állatfajok pusztulóban vannak, újabb ártalmak erősödtek föl, megjelentek fölöt­tünk a savas esőt hordozó felhők », — mind­ez ellen védekezni, ahogy ugyancsak Bánki András írja, nem lehet a tényeket elfer­dítve, a nemzeti érzelmeket felkorbácsolva, a szocialista társadalom « írott és íratlan szabályait, politikai és erkölcsi normáit » megsértve, — főleg úgy nem lehet, ahogy ez február 8.-án történt Budapesten, ami­kor is « java részt külföldről, Ausztriából importált protestálókkal » utcai felvonulást szerveztek a Batthyány tér és a Margitsziget között. « Nos, — így Bánki, — itt már Csernobil A « Népszabadság »-nak négy napra volt szüksége ahhoz, hogy Magyarország lakos­ságát tájékoztassa a csernobili katasztrófá­ról és öt napra ahhoz, hogy a lakosságot megnyugtassa : « Hazánk légkörében nem növekedett a rádióaktivitás » . Mindenki örömmel vehette tudomásul ezt az április 30-án megjelent közleményt. Annál érthetetlenebbnek tűnt az, amit május 5-én publikáltak : « Tovább csökkent a hazai légtérben a sugárzás ». Hogyan csökkenhetett az a sugárzás, amelyik — az április 30-i jelentés szerint — át sem lépte a szovjet-magyar határt ? Csak nem az történt, hogy a növekedésről tilos volt "szólni mindaddig, amíg a csökkenés el nem kezdődött ? Csak nem az a helyzet, hogy « a szocialis­ta társadalom írott és íratlan szabályainak, politikai és erkölcsi normáinak » értelmé­ben (« Magyar Hírlap », 1986. április 24.) az ország vezetésének nem a magyar lakos­ság élete és egészsége, hanem a Szovjetunió presztízse, a szovjet érdekek szolgálata a legfontosabb ? IRODALMI ÚJSÁG 1986. 3. szám a mostani közállapotok nem javulnak, Timár György esetleg nem jön el — tizenötödször is Párizsba. Összefogás Egy másik hazánkfia, Pomogáts Béla, akit egy kéthetes akadémiai ösztöndíj űzött ki a szomorú Párizsba, ugyanabban az « És »-ben a francia főváros magyar kulturális életébe nyújt bepillantást. Elmondja, hogy előadást tartott a Magyar Nyelv és Kultúra Franciaor­szági Baráti Körében. « A kör — teszi hozzá — másfél évtizede működik Párizsban, s azokat a magyarokat, illetve magyar eredetű vagy magyarul értő franciákat fogja össze, akik érdeklődnek irodalmunk, a mai magyar kultúra iránt­­. S bár nem ez a kör a magyar kultúra egyetlen párizsi fóruma, hiszen fontos szerepet tölt be itt a hivatalos Magyar Intézet is, mégis : fennállásának tizenhárom eszten­deje alatt elnökének, Kemény Mihálynak szervezőmunkája nyomán 130 előadást rende­zett, aminek következtében a tavalyi Anya­nyelvi Konferencián ez az elnök Bárczi Géza­­emlékérmet kapott. Messziről jött ember azt mond, amit akar és a messziről jött embernek azt mondanak, amit akarnak. Tény, hogy a Magyar Nyelv és Kultúra Franciaországi Baráti Körében sok előadást tartanak és a sok előadó között kiváló asszonyok és férfiak is vannak. De a hatalmas szorgalmú és derék Pomogátsot kissé hiányosan tájékoztatták. Párizsban nemcsak a hivatalos Magyar Intézet és a nem sokkal kevésbé hivatalos Magyar Nyelv és Kultúra Franciaországi Baráti Köre rendez sorozatosan előadásokat és foglalkozik a ma­gyar kultúra ügyeivel, hanem van egy legke­vésbé sem hivatalos Demokrata Klub is, hogy a sok évtizede működő Katolikus Misszióról és a több mint félévszázados múltra visszatekintő Magyar Emberi Jogok Ligájáról ne is beszéljünk. Ami pedig azt illeti, hogy a Magyar Nyelv és Kultúra Franciaországi Ba­ráti Köre mit fog össze, azaz összefogja-e azokat, akik a francia fővárosban a magyar kultúra iránt érdeklődnek,­­ nos, ez a kör 13 év alatt nem vette észre, hogy Párizsban ír-alkot a magyar irodalom és közírás élő klasszikusa, Fejtő Ferenc, a modern magyar képzőművészet nemzetközileg legelismertebb kutatója és szakértője, Passuth Krisztina, a magyar kritika világszerte legkiemelkedőbb alakja, Albert Pál, a mai magyar szociológia olyan úttörője, mint Kemény István, a ma­gyar próza olyan mestere, mint Tardos Tibor,­­ mint ahogy azt sem vette észre, hogy Párizsban két olyan jelentéktelen magyar folyóirat is megjelenik, mint a « Magyar Füzetek » és az « Irodalmi Újság ». Igaz, hogy nem lehet egyszerre annyifelé figyelni : az emlékérmeket­ meghívásokat osztogató Anyanyelvi Konferenciákra is, a rendezvé­nyeken magát mindig képviseltető nagykövet­ségre is,­­ no meg a párizsi magyar kultúra legjobbjaira is. Szigorúan titkos ! A « Beszélő » című budapesti szamizdat­­folyóirat 15. számában két bizalmas Tájé­koztatót közöl a múlt őszi budapesti Kultu­rális Fórum munkájáról. A szövegekből kivehetően ezek a jelentések a Fórumon résztvevő hivatalos magyar küldöttek művei felsőbb szervek számára és a « Szigo­rúan titkos ! » megjelölést hordozzák. Nem érdemes részletesen foglalkozni ve­lük,­­ csak egyetlen motívumot szeretnénk kiragadni belőlük, azt, ami Erdélyre és a magyar-román viszonyra vonatkozik. Az első « Tájékoztató »-ban, amely az 1985 október 15. és november 1. közötti eseményeket ismerteti, ez áll : « Amerikai szervezetek több memoran­dumot juttattak el a nyugati küldöttekhez (és a magyar küldöttséghez is) az erdélyi magyarság helyzetéről. Ezt a kérdést azon­ban a Fórumon senki sem említette ». Érezhető a jelentés­tevő elégedettsége : amerikai szervezetek szóba hozták ugyan az erdélyi magyarság helyzetét,­­ de a Fórumon ezt senki sem említette ! Hogy a magyar küldöttségnek lett volna köteles­sége napirendre tűznie, ez nyilván eszébe se jutott. A Kulturális Fórum negyedik hetéről szóló « Tájékoztató »-ban ez olvasható : « 1985. november 5-én a Kulturális Fóru­mon résztvevő román küldöttség vezetője Köpeczi Béla elvtársnak, a budapesti ro­mán nagykövet Horn Gyula elvtársnak adta (Folytatás a következő oldalon)

Next