Irodalmi Ujság, 1986 (37. évfolyam, 3. szám)
1986 / 3. szám
2. Becsvágy és önérdek Nem tetszik a « Népszabadság » rendőrmunkatársának, Szabó Lászlónak, hogy « harminc neves és kevésbé neves magyar állampolgár » a bécsi « Die Presse » hasábjain felhívással fordult az osztrák közvéleményhez : akadályozza meg Ausztria részvételét a Magyarországra végzetesen károsnak mutatkozó bős-nagymarosi vízlépcső és vízierőmű felépítésében. A 30 magyar aláíró — mondja Sz.L. — a környezetvédelem apostolának játssza meg magát, holott csak a becsvágy és minősítésre sem érdemes politikai szándékok fűtik őket, miközben a magyar környezetvédelmi szakemberek és vízügyesek, hidrológusok és geológusok, ökológusok és az elektromos energia termelésének tudósai itthon és külföldön, terepasztalon és valóságos kutatási kísérletek során föltártak minden előrelátható, kiszámítható, lehetséges hatást, s biztosítottak eszközöket az esetleges, nemkívánatos mellékkörülmények menet közbeni kivédésére ». Akárcsak Csernobilban — gondolhatná az olvasó, ha nem tartana attól, hogy őt is csak a becsvágy vagy a rosszindulat fűti. Szerencsére Sz.L. átlát a harminc aláírón, akik a felhívásukkal — egyebek közt — nemcsak az Ausztria és Magyarország közötti jóviszony megrontását kívánják, hanem személyes érdekeiket is szolgálják. Mint az a bizonyos Kurt Falk nevű osztrák újságíró, a « Kronenzeitung » egyik társtulajdonosa és szerkesztője, aki «elismerte, hogy a hainburgi vízierőmű elleni fellépéshez személy szerint ő és lapja indított kampányt, ő, akinek a hainburgi erdőben és az ott tervezett folyómeder környékén villája és vadászterülete van ». Sz.L. cikkének meglett a foganatja. A harminc aláíró egyike, Karinthy Ferenc, akiről így, a távolból nem tudni, hogy a nevesek vagy a kevésbé nevesek közé sorolandó-e, de aki — úgy fest — ezt az aláírási akciót nem utolsó sorban arra akarta felhasználni, hogy a Karinthy nevet kissé ismertebbé tegye Magyarországon, — nos, Karinthy Ferenc, megkésve ugyan, — három héttel Sz.L. cikkének megjelenése után, — az « És » május 9-i számában egyéb indítékait illetően őszintének tűnő önkritikát gyakorolt. « Parforce » című, megrázó vallomásának szövegét az alábbiakban szó szerint közöljük : « Kedvenc reggeli lapomban a minap megpirongattak, amiért — nem egyedül — féltem az ablakom alatt hömpölygő Dunát. Bizonyos Fálk nevű dúsgazdag osztrák úrhoz hasonlítanak, aki szintén különféle gyanús akciókat, manővereket szervezett valahol Hainburgnál, és puff, a végén kiderült, csak azért fúrta az erőművet, mert ott vannak a földbirtokai, vadászterületei. Ha már így rajtaértek, bevallom , mi tagadás, nálam is ilyesmiről van szó. A Duna-kanyarban fekszenek ugyanis nagybirtokaim, erdőségeim, vadászterületeim, ahol kis családommal a rendes évi falka- és parforcevadászataimat tartom, persze, szigorúan az előírásos piros frakkban, fehér lovaglóbricseszben és simléderes sapkában, továbbá tigris- és oroszlánszafarikat, olykor-olykor, ha az ormányosok túlságosan elszaporodnak, elefánthajtásokat. No és ha így van ? Hemingway-nek szabad volt, a szegény magyar írónak nem ? Ezt a kis örömet is elirigyelnék ? » aligha van helye a toleranciának ». A cikkíró megnyugodhatott : nem is volt ott egy csöppnyi tolerancia sem : a budapesti rendőrség gumibotokkal verte szét a felvonulást. Nyilván annak az önérzetes alapelvnek a gyakorlati biztosítására, amit Bánki így formuláz meg : « Nem engedhetjük, hogy bizonyos külföldi tényezők zavarják belső viszonyainkat, államközi kapcsolatainkat ». Ha az újságírásban « scoop »-nak nevezik egy lap minden más lapot megelőző híradását, akkor a « Magyar Hírlap »-nak a környezetvédők elleni kemény fellépésével sikerült az « anti-scoop » modeljét megteremtenie. Bánki cikke 1986. április 24-én jelent meg. Április 25-én este felrobbant az egyik csernobili atomreaktor. « Bizonyos külföldi tényezők » — enyhén szólva — megzavarták Magyarország belső viszonyait, és nemcsak a Batthyány tér és a Margitsziget között, és nemcsak néhány békés, csendes osztrák felvonuló, hanem rádióaktív sugárzás formájában. Vártuk, s azóta is várjuk a « Magyar Hírlap » és Bánki András továbbra is önérzetes tiltakozását ezzel az idegen beavatkozással szemben. Annak ismételt leszögezését, — ezúttal nem Bécs, hanem Moszkva irányában, — hogy « itt már aligha van helye a toleranciának ». Szomorú Párizs Ezzel a címmel ír útibeszámolót Timár György az « És » május 2-i számában. Elmondja, hogy tizennegyedszer járt Párizsban, (mint a magyar dolgozók átlaga...), de ez volt az első eset, hogy szomorúnak találta a várost. Párizs nem a « választási csinnadratta » miatt hatott rá szomorúan, bár azt is végigélte benne és látta, hogy — jórészt a televízióban — a riporterek, kommentátorok, helyzetelemzők, szóvivők, hivatásos találgatók és sugalmazók — « dicséretükre szóljon » — mindent elkövettek, hogy megszolgálják fizetésüket, (nem úgy, mint Magyarországon, ahol a hasonló foglalkozásúak köztudomás szerint szembe szoktak fordulni azokkal, akik fizetik őket), és látta, illetve hallotta azt is, hogy az utca embere kereken kimondta, miszerint teljesen mindegy, ki győz. (Megintcsak nem úgy, mint Magyarországon, ahol köztudomás szerint sorsdöntő fontosságú, hogy ki győz a választásokon...) Timár nem a választások miatt találta szomorúnak Párizst, hanem a gazdasági válság miatt, amiatt, hogy két-három éve még vidám fiatalok táncos-énekes csoportokban kéregettek a metróban, most viszont csak egy-egy magányos kéregetővel-koldussal találkozott, továbbá elszomorította az is, hogy egy fekete bőrű, értelmes arcú, amolyan 30-32 éves « nyizege » (?) férfi megijedt tőle a metró folyosóján s csak akkor nyugodott meg, amikor rájött, hogy Timár részéről « nem fenyegeti veszedelem », (nem úgy, mint az átlag párizsiak részéről, akiknek manapság egyik kedves időtöltése, hogy négereket vernek, rabolnak ki, tesznek el láb alól a párizsi metró folyosóin). Ugyancsak szomorúvá tette őt az, hogy a Párizs melletti Nanterre egyetemén, ahol néhányan összegyűltek, írók, fordítók, egyetemi emberek, hogy meghányjákvessék a magyar irodalom franciaországi helyzetét, a teremben mindössze két (kettő !) diákot látott, akit a téma érdekelt, vagy akit a tanárja gyöngéden rávett a megjelenésre. Timár ebből feltehetően arra a következtetésre jut, hogy Párizsban mindössze két (kettő !) diák van, akit a magyar irodalom érdekel, — vagy talán még kettő sincsen, — holott juthatna az ellenkező következtetésre is : milyen megnyugtató, hogy mindössze két diák megy el egy olyan összejövetelre, ahol a magyar irodalmat ő képviseli... A cikkből az derül ki, hogy leginkább azért találta szomorúnak Párizst a szerző, mert erős rasszista, « fasszoid », Le Penista hangokkal-propagandaszövegekkel találkozott. Talán érdemes lett volna megjegyeznie, hogy a De Gaulle-féle választási rendszer alapján 25 éven át egyetlen Le Pen-féle, szélsőjobboldali képviselő sem jutott be a francia parlamentbe, s azt, hogy most 35-en bekerültek, a baloldal, köztük a francia kommunista párt által megszavazott választási szisztéma tette lehetővé... Timár a párizsi rasszizmus iszonyatos méreteire nemcsak a maga tapasztalatait meséli el, hanem tanút is hív maga mellé, Somlyó György, a magyar irodalom gondjait Nanterre-ben, teljes érdektelenségben meghányó-vető « kollégája » személyében. Somlyónak Párizs szívében, egy buszban, « egy hátborzongató élménye » volt. Ült a buszon és egyszer csak az egyik utas elordította magát : — Meg fogunk ölni minden külföldit ! Minden arabot, minden zsidót, minden nyomorékot ! Egy bátor, kétgyerekes fiatalasszonynak, aki odaszólt neki, hogy ilyesmit senkinek nem áll jogában mondani, « a kissé hibbant fasiszta » azt válaszolta : — De még mennyire, hogy van ! Az egész jelenetben a legszörnyűbb az, hogy a fiatalasszonyon kívül a buszban sem a vezető, sem az utasok egyetlen szót sem szólnak, « behúzzák a nyakukat, még csak nem is sápítoznak ». Igen, az élmény valóban hátborzongató, — noha pár megjegyzést megkíván. Az egyik az , ha valóban így volt, miért nem szólalt meg, miért nem kell a fiatalaszszony védelmére Somlyó György ? Ehhez sem francia állampolgárság, sem különösebb nyelvismeret nem kell : két pofon megtette volna a magáét. Ez az ügybuzgó pártmunkás a fasiszták elleni harcban gyávább volna egy kétgyerekes párizsi fiatalasszonynál ? A másik : az egész jelenetből valószínűleg egy szó sem igaz. Párizsban, egy buszban ilyen aljas, ostoba és elvetemült kijelentést alighanem csak Somlyó hallott. Az a Somlyó, aki tavaly az « És »ben nagy « csinnadrattával » közreadta Cs. Szabó László egy neki címzett, ismeretlen, ultra-balos levelét, és mikor Párizsból jóindulatúan figyelmeztették rá, hogy a levél szerzője nem lehetetett Cs. Szabó, újabb lepedőnyi cikkben szemétkosártölteléknek minősítette névtelen jóakaróját. Csak akkor hátrált meg, amikor a levél valódi írója, Kéri László jelentkezett, s akkor is úgy, hogy mindenkitől elnézést kért, csak a párizsi levélírót szidalmazta tovább. Amiből világos az alaptétele : a névvel jelzett hazugság többet ér, mint a névtelen igazság. Ennyit Timár György koronatanújáról. S befejezésül még annyit : úgy hírlik, hogy Párizs polgármestere, aki egyben Franciaország miniszterelnöke is, és aki jól tudja, hogy a francia élet tele van megoldatlan problémával, — munkanélküliség, idegenellenesség, alkoholizmus, kábítószerfogyasztás stb. stb. — most kettőzött erőfeszítéseket tesz, hogy Párizs szomorúságát mielőbb eloszlassa vagy legalább csökkentse. Rettegve gondol arra, hogy ha Bizonyos külföldi tényezők Ezekkel a rakoncátlan környezetvédőkkel sok baj van ! Mert ha igaz is, — miként Bánki András írja a « Magyar Hírlap »-ban, — hogy a statisztikai vizsgálatok tényei aggasztók : « 1980. és 1984. között tovább szennyeződött levegőnk, vizünk, földünk, egyes növény- és állatfajok pusztulóban vannak, újabb ártalmak erősödtek föl, megjelentek fölöttünk a savas esőt hordozó felhők », — mindez ellen védekezni, ahogy ugyancsak Bánki András írja, nem lehet a tényeket elferdítve, a nemzeti érzelmeket felkorbácsolva, a szocialista társadalom « írott és íratlan szabályait, politikai és erkölcsi normáit » megsértve, — főleg úgy nem lehet, ahogy ez február 8.-án történt Budapesten, amikor is « java részt külföldről, Ausztriából importált protestálókkal » utcai felvonulást szerveztek a Batthyány tér és a Margitsziget között. « Nos, — így Bánki, — itt már Csernobil A « Népszabadság »-nak négy napra volt szüksége ahhoz, hogy Magyarország lakosságát tájékoztassa a csernobili katasztrófáról és öt napra ahhoz, hogy a lakosságot megnyugtassa : « Hazánk légkörében nem növekedett a rádióaktivitás » . Mindenki örömmel vehette tudomásul ezt az április 30-án megjelent közleményt. Annál érthetetlenebbnek tűnt az, amit május 5-én publikáltak : « Tovább csökkent a hazai légtérben a sugárzás ». Hogyan csökkenhetett az a sugárzás, amelyik — az április 30-i jelentés szerint — át sem lépte a szovjet-magyar határt ? Csak nem az történt, hogy a növekedésről tilos volt "szólni mindaddig, amíg a csökkenés el nem kezdődött ? Csak nem az a helyzet, hogy « a szocialista társadalom írott és íratlan szabályainak, politikai és erkölcsi normáinak » értelmében (« Magyar Hírlap », 1986. április 24.) az ország vezetésének nem a magyar lakosság élete és egészsége, hanem a Szovjetunió presztízse, a szovjet érdekek szolgálata a legfontosabb ? IRODALMI ÚJSÁG 1986. 3. szám a mostani közállapotok nem javulnak, Timár György esetleg nem jön el — tizenötödször is Párizsba. Összefogás Egy másik hazánkfia, Pomogáts Béla, akit egy kéthetes akadémiai ösztöndíj űzött ki a szomorú Párizsba, ugyanabban az « És »-ben a francia főváros magyar kulturális életébe nyújt bepillantást. Elmondja, hogy előadást tartott a Magyar Nyelv és Kultúra Franciaországi Baráti Körében. « A kör — teszi hozzá — másfél évtizede működik Párizsban, s azokat a magyarokat, illetve magyar eredetű vagy magyarul értő franciákat fogja össze, akik érdeklődnek irodalmunk, a mai magyar kultúra iránt. S bár nem ez a kör a magyar kultúra egyetlen párizsi fóruma, hiszen fontos szerepet tölt be itt a hivatalos Magyar Intézet is, mégis : fennállásának tizenhárom esztendeje alatt elnökének, Kemény Mihálynak szervezőmunkája nyomán 130 előadást rendezett, aminek következtében a tavalyi Anyanyelvi Konferencián ez az elnök Bárczi Gézaemlékérmet kapott. Messziről jött ember azt mond, amit akar és a messziről jött embernek azt mondanak, amit akarnak. Tény, hogy a Magyar Nyelv és Kultúra Franciaországi Baráti Körében sok előadást tartanak és a sok előadó között kiváló asszonyok és férfiak is vannak. De a hatalmas szorgalmú és derék Pomogátsot kissé hiányosan tájékoztatták. Párizsban nemcsak a hivatalos Magyar Intézet és a nem sokkal kevésbé hivatalos Magyar Nyelv és Kultúra Franciaországi Baráti Köre rendez sorozatosan előadásokat és foglalkozik a magyar kultúra ügyeivel, hanem van egy legkevésbé sem hivatalos Demokrata Klub is, hogy a sok évtizede működő Katolikus Misszióról és a több mint félévszázados múltra visszatekintő Magyar Emberi Jogok Ligájáról ne is beszéljünk. Ami pedig azt illeti, hogy a Magyar Nyelv és Kultúra Franciaországi Baráti Köre mit fog össze, azaz összefogja-e azokat, akik a francia fővárosban a magyar kultúra iránt érdeklődnek, nos, ez a kör 13 év alatt nem vette észre, hogy Párizsban ír-alkot a magyar irodalom és közírás élő klasszikusa, Fejtő Ferenc, a modern magyar képzőművészet nemzetközileg legelismertebb kutatója és szakértője, Passuth Krisztina, a magyar kritika világszerte legkiemelkedőbb alakja, Albert Pál, a mai magyar szociológia olyan úttörője, mint Kemény István, a magyar próza olyan mestere, mint Tardos Tibor, mint ahogy azt sem vette észre, hogy Párizsban két olyan jelentéktelen magyar folyóirat is megjelenik, mint a « Magyar Füzetek » és az « Irodalmi Újság ». Igaz, hogy nem lehet egyszerre annyifelé figyelni : az emlékérmeket meghívásokat osztogató Anyanyelvi Konferenciákra is, a rendezvényeken magát mindig képviseltető nagykövetségre is, no meg a párizsi magyar kultúra legjobbjaira is. Szigorúan titkos ! A « Beszélő » című budapesti szamizdatfolyóirat 15. számában két bizalmas Tájékoztatót közöl a múlt őszi budapesti Kulturális Fórum munkájáról. A szövegekből kivehetően ezek a jelentések a Fórumon résztvevő hivatalos magyar küldöttek művei felsőbb szervek számára és a « Szigorúan titkos ! » megjelölést hordozzák. Nem érdemes részletesen foglalkozni velük, csak egyetlen motívumot szeretnénk kiragadni belőlük, azt, ami Erdélyre és a magyar-román viszonyra vonatkozik. Az első « Tájékoztató »-ban, amely az 1985 október 15. és november 1. közötti eseményeket ismerteti, ez áll : « Amerikai szervezetek több memorandumot juttattak el a nyugati küldöttekhez (és a magyar küldöttséghez is) az erdélyi magyarság helyzetéről. Ezt a kérdést azonban a Fórumon senki sem említette ». Érezhető a jelentéstevő elégedettsége : amerikai szervezetek szóba hozták ugyan az erdélyi magyarság helyzetét, de a Fórumon ezt senki sem említette ! Hogy a magyar küldöttségnek lett volna kötelessége napirendre tűznie, ez nyilván eszébe se jutott. A Kulturális Fórum negyedik hetéről szóló « Tájékoztató »-ban ez olvasható : « 1985. november 5-én a Kulturális Fórumon résztvevő román küldöttség vezetője Köpeczi Béla elvtársnak, a budapesti román nagykövet Horn Gyula elvtársnak adta (Folytatás a következő oldalon)