Irodalmi Ujság, 1986 (37. évfolyam, 3. szám)

1986 / 3. szám

4 A gazdasági válság kiváltotta láncreakció világszerte azonos. Azonos egy pontig : — Növekvő gazdasági nehézségek — csökkenő életszínvonal ; — Csökkenő életszínvonal — növekvő társadalmi elégedetlenség ; — Növekvő társadalmi elégedetlenség — ... és itt van az a pont, ahol megszakad a világméretű egység. Vannak társadalmi rendszerek, amelyekben a lakosság növekedő elégedetlensége — a korábbi logikát követve — a mindenkori kormány újraválasztási esélyeinek csökkenését jelen­ti. De vannak olyanok is, amelyekben a növekvő társadalmi elégedetlenség az ad­minisztratív, elsősorban rendőrségi intézke­dések szaporodását vonja maga után. Ma­gyarország az utóbbi csoportba tartozik. Évek óta tapasztaljuk, hogy a csökkenő életszínvonal miatti nyugtalanságra a rend­szer a törvények szigorításával, a rendőrség hatalmának kiterjesztésével válaszol. Gon­dolok itt a « rendőrhatósági kényszerin­tézkedések » megszigorítására, a kényszer­­munka és deportálás bevezetésére, a közmunka elrendelésére, arra a lehetőségre, hogy a törvényeket a rendőrség önkényesen értelmezze, vagy a nők katonai számbavételének megkezdé­sére. Korábban (lásd : Irodalmi Újság, 1985.2.szám) már foglalkoztunk a rendőrhatósági kényszerintézkedések megszigorításával, a kényszermunkát és deportálást lehetővé tevő törvényekkel. Itt most egy új « találmányról » : a közmunká­­ról, a rendőrség önkényes törvényértelmezéséről lesz szó. A közmunka küszöbön álló intézménye­sítése minden szempontból eltér a deportá­lást, kényszermunkát lehetővé tevő törvényerejű, vagy a rendőrhatósági kény­szerintézkedéseket szigorító belügymi­niszteri rendelettől. Eltér már csak azért is, mert közmunkát előíró törvény, rendelet nem létezik. Próbaképpen két megyében — Szolnok és Baranya — minden jogi alap nélkül vezetik be a közmunkát, és ha beválik — miért ne válnék be ? — országos szintre « emelik ». Országosan közmunká­ra kötelezhetik tehát azt az állampolgárt, akinek még elméleti lehetősége sincs felleb­bezésre, jogorvoslatra, hiszen mire hi­vatkozzék ? A törvény nincs. A közmunka intézményével foglalkozó hivatalos tájékoztatás rendkívül gyér. Rö­vid, nem mindig pontosan érthető beszá­moló jelent meg egy-két újságban, a Kos­suth Rádióban, hogy aztán ma már olyan természetességgel beszéljenek róla, mint valami mindenki által ismert, elismert, a mindennapi élethez tartozó intézményről. A közmunka bevezetésének terveivel először a « Vasárnapi Hírek » 1985. au­gusztus 25-i számában találkoztam. A lap minden különösebb magyarázat nélkül kö­zölte : « Kísérletképpen még az idén bevezetik a közmunkát. Az Állami Bér- és Munkaü­gyi Hivatal készülő tervezete szerint egyelőre két megyében — Szolnokban és Baranyában — próbálják ki az új fog­lalkoztatási módot. » Arról egy szó sem, hogy milyen rendelt, jogszabály, törvény alapján történik ezen « foglalkoztatási mód » bevezetése. Arról, hogy ki volt a kezdeményező, valamivel többet tudtunk meg a Kossuth Rádió szeptember 2-i adásából. « Kísérletképpen Szolnok és Baranya megyében bevezetik az úgynevezett közmunkát. Arról van szó, hogy az érintett megyék tanácsai az Állami Bér- és Mun­kaügyi Hivatalt kérték fel a vizsgálatra , milyen lehetőséget látnak az ilyesfajta fog­lalkoztatás bevezetésére. m Ilyen egyszerű ez. A megyei tanács megérdeklődi egy törvényhozás tekinteté­ben hozzá hasonlóan illetéktelen intéz­ménynél : « Hogyan is lehetne ilyen közmunka-fajta foglalkoztatást bevezet­ni ? » Az intézmény — jelen esetben az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal — erre kidolgoz egy tervet, amit attól kezdve úgy kezelnek, és főleg úgy alkalmaznak, mintha a parlament megvitatta és törvényerőre emelte volna. Úgyannyira kötelező erejűnek tekintik, hogy kimondják : « Be­tartását a rendőri szervek biztosítják majd. » Persze, a gyanútlan állampolgár első hallásra nem nagyon érti, miért kellene az intézkedésnek rendőri hatalommal érvényt szerezni, amikor — mint arról minden tudósítás biztosítja — a közmunka beveze­tése « a közjót szolgálja ». Csak akkor győződik meg arról, hogy az ügyben tény­leg fontos szerepe lesz a rendőrségnek, amikor megtudja , milyen munkáról van szó és kik fogják végezni. Igaz, a Vasárnapi Hírek riportere először olyan tájékoztatást kapott az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatalban, amely arra enge­dett következtetni, hogy a közmunka egy­fajta karitatív intézkedés. Ezt mondták neki : « A közmunka bevezetésével új munka­helyeket kívánunk teremteni. » A növekvő munkanélküliség miatt erre persze szükség lenne. De lehet közmunká­val « munkahelyet teremteni » ? Nem kell közgazdasági előképzettség annak felisme­réséhez, hogy közmunkát végző emberek nem teremtenek, hanem betöltenek mun­kahelyeket. A közmunka nem munkahe­lyet, hanem munkást « produkál ». Az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal másik megokolása a közmunka bevezeté­sére ugyan nem egésen világos, de közelebb jár az igazsághoz. « Szeretnénk enyhíteni néhány területen tapasztalható foglalkoztatási gondot. » Foglalkoztatási gond. Ez jelenthet olyan munkakört, amelynek betöltésére nem ta­lálnak jelentkezőt. De jelentheti azt is, hogy vannak olyan személyek, akiknek a foglalkoztatása okoz gondot. Ezek lehet­nek munkanélküliek, vagy olyanok, akik valamilyen okból nem akarnak dolgozni. Segít az első csoport, a munkanélküliek helyzetén a közmunka intézménye ? Ha utána olvasunk, hogy milyen munka­­lehetőséget kívánnak biztosítani, akkor a kérdésre határozott « nem » a válasz. A Baranya Megyei Tanács Munkaügyi Osztá­lyának vezetője mondja : « Olyan munkákat szeretnénk biztosíta­ni, amelyeket jelenleg is kölségvetési, vagy vállalati gazdálkodási keretben végeznek, viszont munkaerőhiánnyal küzdenek eze­ken a területeken. » Az osztályvezető-helyettes kiegészíti főnökét : « A helyi köztisztasági, továbbá út- és járdaépítési gondokat kívánjuk megoldani közmunkával. Ezen kívül kölcsönzünk is segédmunkásokat egy-egy létszámgonddal küzdő építőipari vállalatnak.­­ Tehát nincs kétség : közmunkával nem munkahelyet akarnak teremteni — láttuk, nem is lehet —, hanem olyan munkahelye­ket akarnak betölteni, amelyekre nem találnak — nyilván a rossz munkakörülmé­nyek, vagy alacsony bérek, esetleg mindkettő miatt — önkéntesen jelentkező munkást. És a munka jellegéhez sem fér kétség : segédmunkási állásokról van szó. Jelenleg — mondotta az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal vezetője — 76.000 betöltetlen munkahely van az országban. Túlnyomórészt segédmunkási állások. A segédmunkásoknak tehát nem kell munkanélküliségtől félniük. Nem is ők a munkanélküliek — mondja az imént idézett forrás —, hanem « a végzett diplomások, szakközépiskolások egy része », vagy olyan hivatalnokok, könyvelők, bérelszámolók stb., akik egy-egy vállalat felszámolása miatt kerültek utcára. Nekik mindenekelőtt vidéken van nehézségük, mert a becsukott intézmény nem egy esetben a környék egyetlen, munkahelyet biztosító vállalata volt. Azt azonban senki sem gondolja, hogy ezek a valódi munkanélküliek — számuk sajnos napról-napra nő — most felsóhajta­nak, és a közmunka keretében önként jelentkeznek olyan faladat elvégzésére, amire a vállalatok eddig segédmunkást sem kaptak. Azok, akik kigondolták a « közmun­kát », pontosan tudták ezt. Baranyában elsőnek vezették be, holott — mint a Megyei Tanács Munkaügyi Osztályának vezetője mondta — a megyében « egyetlen munkanélküli sincs ». Ez ugyan minden valószínűség szerint nem igaz, a kijelentés azonban bizonyítja, hogy a szeme előtt a « foglalkoztatási gondok » okozóinak má­sik csoportja lebeg, azok, akik nem is akarnak dolgozni. Nyilatkozata további részéből ez világosan kiderül. « Hadd utaljak itt a betelt munkaköny­vekre, a kilépettekre, vagy hát azokra, akiknek a munkafegyelme nem kielégítő. » Betelt munkakönyv a sok munkahelyvál­toztatás bizonyítéka. Ez pedig helyi értel­mezés szerint olyanok gyakorlata, akik nem akarnak dolgozni. Azokat, akik valamilyen okból ehhez a csoporthoz tartoznak, ná­lunk megbélyegzőn « munkakerülőnek » nevezik, esetleg « közveszélyes munka­kerülőnek ». Ne időzzünk most annál a demokratikus rendszerekben meghonosodott felfogásnál, hogy mindenkinek magánügye­­ akar-e dol­gozni, vagy nem. Magánügy addig, amíg ezzel nem sérti mások jogait. A család dolga, ha a jól kereső szülők lánya olvasás­sal tölti az idejét, és várja, hogy felbukkan­jon a — természetesen szintén jól kereső — férj-jelölt, s attól kezdve mint feleség tarttatja el magát. Erről mindenkinek meg­lehet a véleménye, de hogy ezt a lányt — mint Budapesten megtörtént — bíróság elé állítsák és kényszermunkára ítéljék, az mégsem huszadik századbeli, civilizált jog­állam gyakorlata. De vissza a témához : kik, hogyan kerül­nek közmunkára. Azt természetesen az intézmény feltalálói sem gondolják komo­lyan — bár mondják —, hogy közmunkára « önként jelentkeznek » majd az emberek. Naívság lenne feltételezni, hogy aki nem akar dolgozni, annak a közmunka nyújtotta lehetőségek meghozzák a munkakedvét. Tudják ezt az illetékesek is, ezért eleve úgy tervezték, hogy a közmunka végrehajtásá­ról a rendőrség gondoskodik. Ez nem feltételezés, ezt Kamarás Kálmán, a Bara­nya Megyei Tanács Munkaügyi Osztályá­nak vezetője mondta 1985. szeptember 2-án a Kossuth adó munkatársának. Akire tehát rásütik, hogy « munkakerülő », azt a rendőr viszi dol­gozni. Ezzel aztán a karitatív színekben feltüntetett közmunka intézménye azzá meztelenedik, ami : kényszermunkává. Azt azonban meg kell hagyni, hogy a munkakerülővé nyilvánítás — ez a feltétele a közmunkára kötelezésnek — nem lesz valami hosszadalmas, bürokratikus folya­mat. A megyei Munkaügyi Szolgáltató Irodák állapítják meg nyilvántartásuk alap­ján, hogy ki a munkakerülő, és máris viszi a rendőr az érintettet olyan közmunkára, amire önkéntes vállalkozót nem találtak. Az alapkérdés, hogy mi a « munkakerü­lés » kritériuma, továbbra is megválaszo­latlan. A Büntető Törvénykönyv 266. para­grafusa szerint munkakerülőnek kell tekin­teni­e azt a munkaképes személyt, aki munkakerülő életmódot folytat ». A « munkakerülő életmód » fogalmát a tör­vény interpretációja így határozza meg : « Munkakerülő életmódot az a munka­képes személy folytat, aki megélhetését biztosító munkát annak ellenére nem vállal, hogy nem rendelkezik a létfenntartását biztosító anyagi javakkal.­­ A jogbizonytalanság azonban ezzel a meghatározással sem szűnt meg. Nincs bíróságilag kidolgozott általános érvényű norma arra vonatkozóan, hogy milyen összegre van szükség ahhoz, hogy valaki­nek biztosított legyen a megélhetése. Legfeljebb irányszámot lehetne adni — de ez sem történt meg —, hiszen emberről­­emberre változó, igényesség, természet, alkat kérdése, hogy ki mennyi pénzből képes megélni. Azt sem állapították meg egyértelműen, hogy mennyi ideig kell valakinek munka­­nélkül lennie ahhoz, hogy munkakerülőnek nyilvánítsák. Van, ahol egy hónapról beszélnek, másutt háromról. Olyan nehézségek ezek, amelyek eddig a bíróságoknak is gondot okoztak. Most munkaügyi előadók és rendőrök döntenek az ügyben. Tehetik, az ő dolguk könnyebb, az ő kezüket semmiféle törvény, jogszabály nem köti, mivel ilyen nincs is. Az ügynek van egy másik, ha úgy akarom, közgazdasági vetülete is. Mint hallottuk, olyan munkát végeztetnek a közmunkára kényszerítettekkel, amire a vállalatok nem kapnak munkást. A rendőr ettől kezdve « szállítja » nekik a munkaerőt, mégpedig ingyen. A közmun­kát ugyanis nem a vállalat, hanem az állam — értsd : az adózó állampolgár — fizeti. A gyárigazgató tehát, akit eddig a kényszer arra szorított, hogy — ha minden kötél szakad — magasabb bérért végeztesse el a « piszkos » munkát, a jövőben még csak nem is gondol fizetésemelésre, hiszen elég egy telefon a megyei Munkaügyi Szolgálta­tó Irodához, és az máris küld neki rendőrrel közmunkára ítéltet. Sőt, feltételezhető, hogy az eddiginél is több munkahely bérét csökkenti az igazgató — így nem kap rá munkást — és végeztetheti ezt is ingyenes munkaerővel. Az a vállalatvezető, aki így gondolkozik, közgazdasági szempontból « okosan » cselekszik, sőt, azoknak a mun­kásoknak megértésével is számolhat, akik az ingyen munkával megtermelt bevételt prémiumként zsebreteszik. Egyébként a vállalatok és a megyei Munkaügyi Szolgáltató Irodák közötti együttműködést pillanatig sem titkolják. Az idézett interjúkban szó van arról, hogy a hivatal érdeklődött az üzemeknél : mennyi munkaerőre van szükségük, hány közmun­kára kötelezett személyt tudnának ingyen foglalkoztatni. Az érdeklődés érthető mó­don mindenütt jelentős. A gyakorlat — bármennyire is megdöbbentő — az ötvenes évek elejére kezd emlékeztetni. Hegedűs András volt miniszterelnök Bécsben megje­lent életrajzi interjújában olvastam, hogy az internálótáborokat akkor egy, a Szov­jetunióban « tanult » szakember tanácsára vállalatként kezelték. Megállapították a termelési terveket, amelyeket az internál­taknak teljesíteniük kellett. Ha az « inter­nálótábor-vállalat » vezetői látták, hogy az adott lészámmal nem tudják teljesíteni ezeket a terveket, « emelték a létszámot ». Ha meggondoljuk, hogy hivatalos becslés szerint mintegy 30.000 emberre lehet rásüt­ni a « munkakerülő » bélyeget, a tervtelje­sítést szem előtt tartó vállalatvezetők rendőri segítséggel jelentős munkaerő­tartalékhoz nyúlhatnak. Mint említettem, a közmunka bevezeté­sének semmiféle törvényes, jogi alapja nincs. Felmerül a kérdés : miért kell tör­vénytelen módszerekhez nyúlni akkor, ami­kor 1985. január elseje óta « legális úton » is kényszermunkára ítélhetik azokat, akiket munkakerülőnek nyilvánítanak. Érvényben van ugyanis a « szigorított javító-nevelő munkát­­ előíró törvény. És a bíróságok élnek is vele, hat hónap alatt mintegy 80 embert ítéltek kényszermunkára. A tény, hogy ennek ellenére meghonosít­ják a törvényen kívüli közmunkát, sajnála­tos módon annak a gyakorlatnak folytatása, hogy egyre több ügyet vonnak ki a bírósá­gok, a törvényes jogszolgáltatás hatásköréből és helyeznek rendőrségi kézbe. A « szigorított javító-nevelő munká­hoz » bírósági ítéletre van szükség. Alkal­masint hosszadalmas, fellebbezésre lehetőséget adó eljárás. Bizonyos körülmé­nyek között nemkívánatos feltűnést is kelt­het, amikor például olyan személy eseté­ben alkalmazzák akinek nem a munkájá­val, hanem politikai beállítottságával van baja a rendszernek. A közmunka beveze­tése sokkal kényelmesebb, gyorsabb, feltűnésmentesebb eljárás. Itt a helyi mun­kaügyi előadó és a rendőrség dönt. Az ő határozatuk ellen nincs helye fellebezés­ Közmunka, VAGY AMIT AKARTOK... nek KASZA LÁSZLÓ IRODALMI ÚJSÁG 1986. 3. szám PÜSKI — CORVIN HUNGARIAN RECORDS BOOKS 251 E. 82 Street. New York. N.Y. 10028 (212) 879-8893 SOKEZER MAGYAR KÖNYV, ÚJSÁG, HANGLEMEZ ÉS HANGSZALAG Forintcsekk, IKEA, Comturist, TUZEX befizetőhely Látogassa meg boltunkat New Yorkban a magyar negyed közepén. Postán a világ minden tájára szállítunk. Új nagy katalógusunka díjmentesen szállítjuk.

Next