Irodalmi Ujság, 1986 (37. évfolyam, 3. szám)
1986 / 3. szám
4 A gazdasági válság kiváltotta láncreakció világszerte azonos. Azonos egy pontig : — Növekvő gazdasági nehézségek — csökkenő életszínvonal ; — Csökkenő életszínvonal — növekvő társadalmi elégedetlenség ; — Növekvő társadalmi elégedetlenség — ... és itt van az a pont, ahol megszakad a világméretű egység. Vannak társadalmi rendszerek, amelyekben a lakosság növekedő elégedetlensége — a korábbi logikát követve — a mindenkori kormány újraválasztási esélyeinek csökkenését jelenti. De vannak olyanok is, amelyekben a növekvő társadalmi elégedetlenség az adminisztratív, elsősorban rendőrségi intézkedések szaporodását vonja maga után. Magyarország az utóbbi csoportba tartozik. Évek óta tapasztaljuk, hogy a csökkenő életszínvonal miatti nyugtalanságra a rendszer a törvények szigorításával, a rendőrség hatalmának kiterjesztésével válaszol. Gondolok itt a « rendőrhatósági kényszerintézkedések » megszigorítására, a kényszermunka és deportálás bevezetésére, a közmunka elrendelésére, arra a lehetőségre, hogy a törvényeket a rendőrség önkényesen értelmezze, vagy a nők katonai számbavételének megkezdésére. Korábban (lásd : Irodalmi Újság, 1985.2.szám) már foglalkoztunk a rendőrhatósági kényszerintézkedések megszigorításával, a kényszermunkát és deportálást lehetővé tevő törvényekkel. Itt most egy új « találmányról » : a közmunkáról, a rendőrség önkényes törvényértelmezéséről lesz szó. A közmunka küszöbön álló intézményesítése minden szempontból eltér a deportálást, kényszermunkát lehetővé tevő törvényerejű, vagy a rendőrhatósági kényszerintézkedéseket szigorító belügyminiszteri rendelettől. Eltér már csak azért is, mert közmunkát előíró törvény, rendelet nem létezik. Próbaképpen két megyében — Szolnok és Baranya — minden jogi alap nélkül vezetik be a közmunkát, és ha beválik — miért ne válnék be ? — országos szintre « emelik ». Országosan közmunkára kötelezhetik tehát azt az állampolgárt, akinek még elméleti lehetősége sincs fellebbezésre, jogorvoslatra, hiszen mire hivatkozzék ? A törvény nincs. A közmunka intézményével foglalkozó hivatalos tájékoztatás rendkívül gyér. Rövid, nem mindig pontosan érthető beszámoló jelent meg egy-két újságban, a Kossuth Rádióban, hogy aztán ma már olyan természetességgel beszéljenek róla, mint valami mindenki által ismert, elismert, a mindennapi élethez tartozó intézményről. A közmunka bevezetésének terveivel először a « Vasárnapi Hírek » 1985. augusztus 25-i számában találkoztam. A lap minden különösebb magyarázat nélkül közölte : « Kísérletképpen még az idén bevezetik a közmunkát. Az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal készülő tervezete szerint egyelőre két megyében — Szolnokban és Baranyában — próbálják ki az új foglalkoztatási módot. » Arról egy szó sem, hogy milyen rendelt, jogszabály, törvény alapján történik ezen « foglalkoztatási mód » bevezetése. Arról, hogy ki volt a kezdeményező, valamivel többet tudtunk meg a Kossuth Rádió szeptember 2-i adásából. « Kísérletképpen Szolnok és Baranya megyében bevezetik az úgynevezett közmunkát. Arról van szó, hogy az érintett megyék tanácsai az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatalt kérték fel a vizsgálatra , milyen lehetőséget látnak az ilyesfajta foglalkoztatás bevezetésére. m Ilyen egyszerű ez. A megyei tanács megérdeklődi egy törvényhozás tekintetében hozzá hasonlóan illetéktelen intézménynél : « Hogyan is lehetne ilyen közmunka-fajta foglalkoztatást bevezetni ? » Az intézmény — jelen esetben az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal — erre kidolgoz egy tervet, amit attól kezdve úgy kezelnek, és főleg úgy alkalmaznak, mintha a parlament megvitatta és törvényerőre emelte volna. Úgyannyira kötelező erejűnek tekintik, hogy kimondják : « Betartását a rendőri szervek biztosítják majd. » Persze, a gyanútlan állampolgár első hallásra nem nagyon érti, miért kellene az intézkedésnek rendőri hatalommal érvényt szerezni, amikor — mint arról minden tudósítás biztosítja — a közmunka bevezetése « a közjót szolgálja ». Csak akkor győződik meg arról, hogy az ügyben tényleg fontos szerepe lesz a rendőrségnek, amikor megtudja , milyen munkáról van szó és kik fogják végezni. Igaz, a Vasárnapi Hírek riportere először olyan tájékoztatást kapott az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatalban, amely arra engedett következtetni, hogy a közmunka egyfajta karitatív intézkedés. Ezt mondták neki : « A közmunka bevezetésével új munkahelyeket kívánunk teremteni. » A növekvő munkanélküliség miatt erre persze szükség lenne. De lehet közmunkával « munkahelyet teremteni » ? Nem kell közgazdasági előképzettség annak felismeréséhez, hogy közmunkát végző emberek nem teremtenek, hanem betöltenek munkahelyeket. A közmunka nem munkahelyet, hanem munkást « produkál ». Az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal másik megokolása a közmunka bevezetésére ugyan nem egésen világos, de közelebb jár az igazsághoz. « Szeretnénk enyhíteni néhány területen tapasztalható foglalkoztatási gondot. » Foglalkoztatási gond. Ez jelenthet olyan munkakört, amelynek betöltésére nem találnak jelentkezőt. De jelentheti azt is, hogy vannak olyan személyek, akiknek a foglalkoztatása okoz gondot. Ezek lehetnek munkanélküliek, vagy olyanok, akik valamilyen okból nem akarnak dolgozni. Segít az első csoport, a munkanélküliek helyzetén a közmunka intézménye ? Ha utána olvasunk, hogy milyen munkalehetőséget kívánnak biztosítani, akkor a kérdésre határozott « nem » a válasz. A Baranya Megyei Tanács Munkaügyi Osztályának vezetője mondja : « Olyan munkákat szeretnénk biztosítani, amelyeket jelenleg is kölségvetési, vagy vállalati gazdálkodási keretben végeznek, viszont munkaerőhiánnyal küzdenek ezeken a területeken. » Az osztályvezető-helyettes kiegészíti főnökét : « A helyi köztisztasági, továbbá út- és járdaépítési gondokat kívánjuk megoldani közmunkával. Ezen kívül kölcsönzünk is segédmunkásokat egy-egy létszámgonddal küzdő építőipari vállalatnak. Tehát nincs kétség : közmunkával nem munkahelyet akarnak teremteni — láttuk, nem is lehet —, hanem olyan munkahelyeket akarnak betölteni, amelyekre nem találnak — nyilván a rossz munkakörülmények, vagy alacsony bérek, esetleg mindkettő miatt — önkéntesen jelentkező munkást. És a munka jellegéhez sem fér kétség : segédmunkási állásokról van szó. Jelenleg — mondotta az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal vezetője — 76.000 betöltetlen munkahely van az országban. Túlnyomórészt segédmunkási állások. A segédmunkásoknak tehát nem kell munkanélküliségtől félniük. Nem is ők a munkanélküliek — mondja az imént idézett forrás —, hanem « a végzett diplomások, szakközépiskolások egy része », vagy olyan hivatalnokok, könyvelők, bérelszámolók stb., akik egy-egy vállalat felszámolása miatt kerültek utcára. Nekik mindenekelőtt vidéken van nehézségük, mert a becsukott intézmény nem egy esetben a környék egyetlen, munkahelyet biztosító vállalata volt. Azt azonban senki sem gondolja, hogy ezek a valódi munkanélküliek — számuk sajnos napról-napra nő — most felsóhajtanak, és a közmunka keretében önként jelentkeznek olyan faladat elvégzésére, amire a vállalatok eddig segédmunkást sem kaptak. Azok, akik kigondolták a « közmunkát », pontosan tudták ezt. Baranyában elsőnek vezették be, holott — mint a Megyei Tanács Munkaügyi Osztályának vezetője mondta — a megyében « egyetlen munkanélküli sincs ». Ez ugyan minden valószínűség szerint nem igaz, a kijelentés azonban bizonyítja, hogy a szeme előtt a « foglalkoztatási gondok » okozóinak másik csoportja lebeg, azok, akik nem is akarnak dolgozni. Nyilatkozata további részéből ez világosan kiderül. « Hadd utaljak itt a betelt munkakönyvekre, a kilépettekre, vagy hát azokra, akiknek a munkafegyelme nem kielégítő. » Betelt munkakönyv a sok munkahelyváltoztatás bizonyítéka. Ez pedig helyi értelmezés szerint olyanok gyakorlata, akik nem akarnak dolgozni. Azokat, akik valamilyen okból ehhez a csoporthoz tartoznak, nálunk megbélyegzőn « munkakerülőnek » nevezik, esetleg « közveszélyes munkakerülőnek ». Ne időzzünk most annál a demokratikus rendszerekben meghonosodott felfogásnál, hogy mindenkinek magánügye akar-e dolgozni, vagy nem. Magánügy addig, amíg ezzel nem sérti mások jogait. A család dolga, ha a jól kereső szülők lánya olvasással tölti az idejét, és várja, hogy felbukkanjon a — természetesen szintén jól kereső — férj-jelölt, s attól kezdve mint feleség tarttatja el magát. Erről mindenkinek meglehet a véleménye, de hogy ezt a lányt — mint Budapesten megtörtént — bíróság elé állítsák és kényszermunkára ítéljék, az mégsem huszadik századbeli, civilizált jogállam gyakorlata. De vissza a témához : kik, hogyan kerülnek közmunkára. Azt természetesen az intézmény feltalálói sem gondolják komolyan — bár mondják —, hogy közmunkára « önként jelentkeznek » majd az emberek. Naívság lenne feltételezni, hogy aki nem akar dolgozni, annak a közmunka nyújtotta lehetőségek meghozzák a munkakedvét. Tudják ezt az illetékesek is, ezért eleve úgy tervezték, hogy a közmunka végrehajtásáról a rendőrség gondoskodik. Ez nem feltételezés, ezt Kamarás Kálmán, a Baranya Megyei Tanács Munkaügyi Osztályának vezetője mondta 1985. szeptember 2-án a Kossuth adó munkatársának. Akire tehát rásütik, hogy « munkakerülő », azt a rendőr viszi dolgozni. Ezzel aztán a karitatív színekben feltüntetett közmunka intézménye azzá meztelenedik, ami : kényszermunkává. Azt azonban meg kell hagyni, hogy a munkakerülővé nyilvánítás — ez a feltétele a közmunkára kötelezésnek — nem lesz valami hosszadalmas, bürokratikus folyamat. A megyei Munkaügyi Szolgáltató Irodák állapítják meg nyilvántartásuk alapján, hogy ki a munkakerülő, és máris viszi a rendőr az érintettet olyan közmunkára, amire önkéntes vállalkozót nem találtak. Az alapkérdés, hogy mi a « munkakerülés » kritériuma, továbbra is megválaszolatlan. A Büntető Törvénykönyv 266. paragrafusa szerint munkakerülőnek kell tekintenie azt a munkaképes személyt, aki munkakerülő életmódot folytat ». A « munkakerülő életmód » fogalmát a törvény interpretációja így határozza meg : « Munkakerülő életmódot az a munkaképes személy folytat, aki megélhetését biztosító munkát annak ellenére nem vállal, hogy nem rendelkezik a létfenntartását biztosító anyagi javakkal. A jogbizonytalanság azonban ezzel a meghatározással sem szűnt meg. Nincs bíróságilag kidolgozott általános érvényű norma arra vonatkozóan, hogy milyen összegre van szükség ahhoz, hogy valakinek biztosított legyen a megélhetése. Legfeljebb irányszámot lehetne adni — de ez sem történt meg —, hiszen emberrőlemberre változó, igényesség, természet, alkat kérdése, hogy ki mennyi pénzből képes megélni. Azt sem állapították meg egyértelműen, hogy mennyi ideig kell valakinek munkanélkül lennie ahhoz, hogy munkakerülőnek nyilvánítsák. Van, ahol egy hónapról beszélnek, másutt háromról. Olyan nehézségek ezek, amelyek eddig a bíróságoknak is gondot okoztak. Most munkaügyi előadók és rendőrök döntenek az ügyben. Tehetik, az ő dolguk könnyebb, az ő kezüket semmiféle törvény, jogszabály nem köti, mivel ilyen nincs is. Az ügynek van egy másik, ha úgy akarom, közgazdasági vetülete is. Mint hallottuk, olyan munkát végeztetnek a közmunkára kényszerítettekkel, amire a vállalatok nem kapnak munkást. A rendőr ettől kezdve « szállítja » nekik a munkaerőt, mégpedig ingyen. A közmunkát ugyanis nem a vállalat, hanem az állam — értsd : az adózó állampolgár — fizeti. A gyárigazgató tehát, akit eddig a kényszer arra szorított, hogy — ha minden kötél szakad — magasabb bérért végeztesse el a « piszkos » munkát, a jövőben még csak nem is gondol fizetésemelésre, hiszen elég egy telefon a megyei Munkaügyi Szolgáltató Irodához, és az máris küld neki rendőrrel közmunkára ítéltet. Sőt, feltételezhető, hogy az eddiginél is több munkahely bérét csökkenti az igazgató — így nem kap rá munkást — és végeztetheti ezt is ingyenes munkaerővel. Az a vállalatvezető, aki így gondolkozik, közgazdasági szempontból « okosan » cselekszik, sőt, azoknak a munkásoknak megértésével is számolhat, akik az ingyen munkával megtermelt bevételt prémiumként zsebreteszik. Egyébként a vállalatok és a megyei Munkaügyi Szolgáltató Irodák közötti együttműködést pillanatig sem titkolják. Az idézett interjúkban szó van arról, hogy a hivatal érdeklődött az üzemeknél : mennyi munkaerőre van szükségük, hány közmunkára kötelezett személyt tudnának ingyen foglalkoztatni. Az érdeklődés érthető módon mindenütt jelentős. A gyakorlat — bármennyire is megdöbbentő — az ötvenes évek elejére kezd emlékeztetni. Hegedűs András volt miniszterelnök Bécsben megjelent életrajzi interjújában olvastam, hogy az internálótáborokat akkor egy, a Szovjetunióban « tanult » szakember tanácsára vállalatként kezelték. Megállapították a termelési terveket, amelyeket az internáltaknak teljesíteniük kellett. Ha az « internálótábor-vállalat » vezetői látták, hogy az adott lészámmal nem tudják teljesíteni ezeket a terveket, « emelték a létszámot ». Ha meggondoljuk, hogy hivatalos becslés szerint mintegy 30.000 emberre lehet rásütni a « munkakerülő » bélyeget, a tervteljesítést szem előtt tartó vállalatvezetők rendőri segítséggel jelentős munkaerőtartalékhoz nyúlhatnak. Mint említettem, a közmunka bevezetésének semmiféle törvényes, jogi alapja nincs. Felmerül a kérdés : miért kell törvénytelen módszerekhez nyúlni akkor, amikor 1985. január elseje óta « legális úton » is kényszermunkára ítélhetik azokat, akiket munkakerülőnek nyilvánítanak. Érvényben van ugyanis a « szigorított javító-nevelő munkát előíró törvény. És a bíróságok élnek is vele, hat hónap alatt mintegy 80 embert ítéltek kényszermunkára. A tény, hogy ennek ellenére meghonosítják a törvényen kívüli közmunkát, sajnálatos módon annak a gyakorlatnak folytatása, hogy egyre több ügyet vonnak ki a bíróságok, a törvényes jogszolgáltatás hatásköréből és helyeznek rendőrségi kézbe. A « szigorított javító-nevelő munkához » bírósági ítéletre van szükség. Alkalmasint hosszadalmas, fellebbezésre lehetőséget adó eljárás. Bizonyos körülmények között nemkívánatos feltűnést is kelthet, amikor például olyan személy esetében alkalmazzák akinek nem a munkájával, hanem politikai beállítottságával van baja a rendszernek. A közmunka bevezetése sokkal kényelmesebb, gyorsabb, feltűnésmentesebb eljárás. Itt a helyi munkaügyi előadó és a rendőrség dönt. Az ő határozatuk ellen nincs helye fellebezés Közmunka, VAGY AMIT AKARTOK... nek KASZA LÁSZLÓ IRODALMI ÚJSÁG 1986. 3. szám PÜSKI — CORVIN HUNGARIAN RECORDS BOOKS 251 E. 82 Street. New York. N.Y. 10028 (212) 879-8893 SOKEZER MAGYAR KÖNYV, ÚJSÁG, HANGLEMEZ ÉS HANGSZALAG Forintcsekk, IKEA, Comturist, TUZEX befizetőhely Látogassa meg boltunkat New Yorkban a magyar negyed közepén. Postán a világ minden tájára szállítunk. Új nagy katalógusunka díjmentesen szállítjuk.