Irodalmi Ujság, 1987 (38. évfolyam, 1. szám)
1987-11-01 / 1. szám
A Magyar Szocialista Munkáspárt Írók Pártszervezete Vezetőségének Budapest Tisztelt elvtársak ! 1986. október hó 27-én, a pártszervezet titkára és egyik vezetőségi tagja átadta részemre dr. Kecsmár Ilonának az MSZMP, VI. ker. Pártbizottsága agitációs és propaganda titkárának szóbeli figyelmeztetését. A nevezett funkcionárius üzenetében azt jelezte, hogy a Párizsban megjelent könyvem miatt — mely a pártban kialakult « nómenklatúra » tarthatatlan kiváltságairól szólt, ami az egész nemzet elítélő véleményére ad okot — szándékában áll neki és az eljárásra utasítást adó, előttem ismeretlen, pártbürokratáknak fegyelmit indítani ellenem. Közölték Dr Kecsmár Ilona azon nyilatkozatát is, hogy amennyiben még egyszer külföldön jelentetek meg kötetet, úgy kizárnak a Magyar Szocialista Munkáspártból. Ebből a nyilatkozatból két következtetést vonhatok le . Először : Dr Kecsmár Ilona és a mögötte álló anonim funkcionárius vagy funkcionáriusok nem ismerik a magyar törvényeket. Az « Emberi Jogok Nyilatkozata » és a « Helsinki egyezmény » egyúttal magyar törvény is és a Magyar Közlönyben kihirdették azokat. Dr Kecsmárra és társaira, úgy tetszik, ezek a törvények nem vonatkoznak. Másodszor: Felülállnak a Magyar Szocialista Munkáspárt Szervezeti Szabályzatán is, mivel az említett dokumentum pontosan leszögezi : « (...) személyre való tekintet nélkül tárja fel a fogyatékosságokat, harcoljon a bírálat elfojtása és az önelégültség ellen (...) » Mivel az én harcomat a « nómenklatúra » e hazában nem engedte végigvinni, azaz írásomat megjelentetni, ott küzdöttem, ahol erre tér nyílt, ez esetben Párizsban. Az én kötetem megfelel a Szervezeti Szabályzat idézett pontjának, hiszen nem pártellenes és hőse egy kommunista párttitkár, aki az «új nemesi osztály» visszatetsző kiváltságai ellen küzd. A fentiek értelmében világos előttem, hogy a demokratizmus állandó hangoztatása mellett nincs másról szó, mint a bírálat elfojtásáról — adminisztratív eszközökkel. Ez fényében félelmetesen hasonlít a Rákosi-rendszer hasonló megtorlásaihoz, igaz, finom eszközökkel. Most nem a gumibottal levert vesék szolgálnak megtorlásul, hanem olyan némaságra való kárhoztatás, mely pszichikailag és anyagilag is tönkretesz. Persze ez sem járatlan út. Kiváló magyar írók is végigmentek ezen. Megvigasztal viszont az, hogy az inkriminált kötetemnek a hazában nagy az olvasótábora. A gyáraktól kezdve a HNF szervezeteken keresztül, egészen a főhatóságokig kézről-kézre jár a könyv, ronggyá olvassák. Hogy a nagyvilág is tudjon erről a visszataszító jelenségről, az idegen nyelvekre való fordítása most van folyamatban. — Mivel a mai napig fegyelmi eljárás megindításáról ellenem írásos értesítést nem kaptam, — mivel nem vagyok hajlandó az MSZMP Szervezeti Szabályzatában fel nem lelhető adminisztratív megtorlásnak alávetni magamat, — mivel az általam tisztelt és megbecsült alapszervi pártvezetőséget és a Művészeti Alap pártbizottságát kellemetlen és parancsszóra kötelezett fegyelmi eljárási processzussal terhelni nem akarom, — mivel « tettemre » sem a Magyar Népköztársaság Alkotmánya, sem az « Emberi Jogok Deklarációja », melyet az Elnöki Tanács 1976./8.sz. TVR. emelt hatályos törvénnyé, nem mond ki tiltást, sőt ez utóbbinak 19. cikkelye felhatalmaz arra, hogy azt tegyem, amit néhány pártbürokrata « bűnömül » felró, tisztelettel és igen nagy sajnálattal bejelentem, hogy az MSZMP Szervezeti Szabálylyzata 11./G §-a felhatalmazása alapján a Magyar Szocialista Munkáspártból a mai nappal kilépek. Bár szándékomban nem állt, de a fent megjelölt pont előírja a kilépés indokolását. Elhatározásomat tehát az alábbiakkal támasztom alá . Kilépésemet hosszú éveken át rengeteg vívódás, majd érett megfontolás előzte meg. Jelen iratban nem akarok az egész ország előtt ismert és megbotránkoztató adminisztratív intézkedésekre hivatkozni (lásd : a Kun Béla kötet bezúzatása, Bibóemlékkönyv, Mozgó Világ, Tiszatáj stb. stb.), csupán az engem ért megrázkódtatásokat szedem, nagy vonalakban, rendbe . 1976-ban a Magyar Népköztársaság Belügyminisztériuma felkért, hogy ellenpropaganda céljából — mint az egyik legismertebb rádió-dokumentumdráma szerző — készítsek műsort a kábítószerélvező fiatalokról. Ekkor a halálos áldozatok száma öt fiatal volt. A mű elkészült és meghallgatására, a belügyminiszter megbízásából, a sugárzást támogatandó, megjelent Rudas György rendőr vezérőrnagy. A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának képviseletében pedig Flesch István és Tóth Lóránd, kik a műsort — egy állítólagosan cenzúra nélküli országban, mely fennen hirdeti humanitárius elkötelezettségét — ott helyben a párt nevében betiltották. Amint sokasodtak az értelmetlen ravatalok és az egészségügyi és belügyi kormányzat tanácstalanul állt a kialakult és ellenproganda nélküli helyzet előtt, s mert az Országos Ideg- és Elmeorvosok e témakörben összehívott szegedi konferenciája a futótűzként terjedő halálos veszélyt járványnak minősítette, és bízva a Központi Bizottság humanitárius elkötelezettségében, teljesen pártszerűen, a testülethez fordultam. Hitem bohó ábrándnak bizonyult. Kértem, hogy engedélyezzék a belügy és egészségügy által is nagyon óhajtott ellenpropagandát. Az elutasító írásos válaszokat őrzöm : — 1978. január 24. Ag./10/23/2 . « (...) Az ezzel kapcsolatos helyzetet, az illetékes szervek a közelmúltban ismételten áttekintették, és értékelésünk alapján az az álláspont alakult ki, hogy a témára — így az Ön ezzel kapcsolatos dokumentum műsorára — továbbra is az embargót rendeljük el (...) Aláírás : Grósz Károly — 1979. július 28. 11519/2 . « (...) Tájékoztatom, hogy Grósz Károly elvtárs 1978. január 24-i e témára vonatkozó állásfoglalásával egyetértünk. » Aláírás : Győri Imre A Központi Bizottság illetékesei a « téma » embargójával egyetértettek, a nyomorultul elpusztult fiatal halottak száma és az anyák könnye pedig sokasodott. Az áldozatok elsősorban a munkásfiatalok közül kerültek ki. A családok tragédiája huszadrangú kérdés volt. A « nómenklatúra » mundérján nem eshetett folt, tudniillik, hogy a szocialista építés hazájában is létezik, és nemcsak a nyugati demokráciákban, a kábítószer-járvány. A Központi Bizottságnak a Bibóemlékkönyv szerzőivel kapcsolatos szigorúan bizalmas adminisztratív intézkedéseit tartalmazó pártokmány — máig sem tisztázott körülmények között — annak létrejötte után rövid idővel megjelent a « Le Monde » című francia világlapban. Ezt követően összehívták a kommunista írók aktíváját, melyen megjelent a politikai bizottság két tagja, egy miniszter, továbbá a KB egy osztályvezetője , az irat szerzője és annak munkatársa. Az aktíván Óvári Miklós elvtárs így nyilatkozott : « Mindent meg lehet írni, csak a dolgozatokat kövesse marxista kritika». Ezután szólásra jelentkeztem. Elmondtam, hogy a fiatalok sorozatban pusztulnak el, a felvilágosító ellenpropagandát pedig a párt megtiltja. Tudományos testület által megállapított járvánnyal állunk szemben. A Magyar Büntető Törvénykönyv egy járvány lokalizálását megakadályozót, vagy megakadályozókat hét év szabadságvesztéssel fenyegeti. A huszonnegyedik órában vagyunk. Tenni kell valamit. Kértem az « embargó » feloldását. Semmitmondó választ kaptam, s minden maradt a régiben. Nincs arról tudomásom, hogy a járvány elleni propagandát betiltók közül egyet is pártfegyelmi eljárás alá vontak volna, vagy a pártból való kizárással fenyegették meg, mint engem, pedig halottak tucatjai és egy, a « nómenklatúra » ellen írt könyv súlycsoportja más és más. A könyv megbocsáthatatlan, mert presztízst sért... — a halottak ? Az más téma... Az ülésen jelen volt a Magyar Rádió akkori elnökhelyettese, Dr Kiss Kálmán. Ezt csupán azért jegyzem meg, mivel sorsom későbbi alakulásánál ez a tény nagy szerepet játszott. A műsor nyolc évig állt betiltva. Közben a halottak száma túlhaladta a negyvenet. Csak ekkor, amikor már az egész ország és a nyugati újságok is tájékoztattak a járványról s mikor már a hazánkban egyre nagyobb számban jelenlévő araboktól a lányok szexuális ellenszolgáltatásért heroint és hasist is kaptak és kapnak, tűzték ki a művemet sugárzásra. Természetesen nem állíthatom, hogy az ellenpropaganda minden fiatalt megmentett volna a haláltól vagy a kábítószer hatása alatt elkövetett öngyilkosságtól. (Ez utóbbiak számát bizalmasan kezelik, számuk ismeretlen.) Azonban ha csak egy diák vagy munkásgyerek a propaganda hatására életben marad, ha a szülők ismerik a veszélyt, az is százezerszer többet jelentett volna, mint a « nómenklatúra » csillogó, pecsét nélküli mundérja, az összes díszes dekórumokkal. Nem mulaszthatom el, hogy említést ne tegyek az időközben a KB-hez került és munkatársként dolgozó újságíró kollégákról. Ők az életből jöttek, ismerték a valós helyzetet és harcoltak — belülről — a műsor elhangzása és a propaganda elindítása érdekében. Őket illeti a szülők, a társadalom és az ifjúság köszönete és hálája. Nem azokat, akik tiltottak és csak akkor találkoznak a « misera plebs contribuenssel », ha a szónoki emelvényről, akadozva felolvassák, Arany János magyar anyanyelvét megcsúfolva, a kizárólag feltételes módban fogalmazott beszédeiket. Sigmund Freud számtalan megállapítással bővíthetné egy ilyen beszéd hallatán tanait. Az írók aktíváját követően érzékeltem, hogy az ég kezd felettem elborulni. Egyre kevesebb lett a rotációs papír, melyen cikkeim, publikációim megjelenhettek. 1985. április 4-re, a 40 éves évfordulóra — érvényes szerződés birtokában — egy tízszer hatvan perces rádió-dokumentumsorozatot készítettem a magyar történelemről a milleniumtól 1945-ig, eredeti hangdokumentumok alapján. Életemből két és fél évet fektettem bele ebbe a munkába. Elkészültében neves, akadémiai fokozattal rendelkező párt-, had-, művelődés-, zene-, politikatörténészek voltak segítségemre. A Magyar Rádió Elnöksége által felkért történész szakbizottság vizsgálta felül a műsor helyességét. A bizottság tagjai a történettudomány kandidátusai és doktorai voltak. Negyven oldalas jelentésükben a meghallgatott műsorokat úgy értékelték, hogy azokat a Közművelődési Tanács kazettán sürgősen sokszorosítsa és küldje szét az ország összes középiskolájába, hogy a sanyarú sorban lévő magyar történelemoktatást segítse. Dr Kiss Kálmán elnökhelyettes a saját testülete által megbízott szakértők véleménye ellenére, a közel egymillió forintba került és elkészült műsorsorozatot egy tollvonással betiltotta. Az okot máig sem közölte. A műsorral és az eljárással kapcsolatos állandó izgalom és stresszhelyzet meghozta első szívinfarktusomat. A magyar karrierizmusról, sznobizmusról, bürokráciáról, az eddig vázolt eseményeket megelőzően, dokumentumsorozatot készítettem. Ezért a kritikusok díját is elnyertem. Illés Endre —ki a díj odaítélésekor a zsűri elnöke volt — biztatott, hogy egy kisregényben ezt a sokrétű témát egy emberben ábrázolva írjam meg, így született meg « Az egyetem lova » című kötetem. Más kérdés az, hogy Illés a könyvet nem merte kiadni. Én mindenesetre betartottam az előírt kiadási rendeleteket. A visszautasítások semmitmondó badarságok, melyek mellébeszéléséből szinte kiált a « nómenklatúrától » való félelem. Nekem Illyés Gyula helyeslő bírálata volt a mérce, nem a « dritte sortimenthez » tartozó cenzoroké. A kötetet csak akkor jelenttettem meg Nyugaton, amikor a Kiadói Főigazgatóság, mely a popénekesnő hálószobatitkait, bizonyosan egy szexuáltechnológiai kultúrmissziót teljesítve, a magyar olvasóközönség elé tárta, az én kéziratomat politikai kifogás nélkül, semleges szöveggel, de betiltotta. Engedjék meg, hogy felhívja a szíves figyelmüket, hogy ez is abban az országban — Magyarországon — történt, melynek alkotmánya módot ad a magánkiadásra, ha az írás nem rendszerellenes és ahol nincsen cenzúra. Természetesen fellebbeztem a hivatal felügyeletét ellátó miniszterhelyetteshez. A magas pozícióban lévő hivatalnok, anélkül, hogy a kéziratomat elolvasta volna — válaszában ezt ő maga is beismerte, írván, hogy : « belepillantott » —, helybenhagyta a Kiadói Főigazgatóság cenzorának ítéletét. Ekkor már beláttam, hogy akármilyen jobbító és marxista alapról induló kritikával illetni a « nómenklatúrát » több mint őrültség — reménytelen. Könyvem párizsi megjelenése után következtek a mélyütések. Velem írásban nem közölve, de valakik, nyilván azok, akik a pártból való kizárásommal fenyegettek meg, hallgatólagos szilenciumot rendeltek el velem szemben. A Szerződés birtokában elkészített, a II. Világháború hangdokumentációiból összeállított 6 nagylemezemet, a kedvező lektori vélemények ellenére, nem adták ki. A Hanglemezgyártó Vállalat a mai napig a szerződött honoráriumomból 17.000 forintot nem fizetett ki. Indok : a gépírónő véletlenül elgépelte az összeget ! Sic ! — Szerződés birtokában a magyar ifjúsági devianciákról írott öszszefoglaló kötetemet — a kedvező lektori vélemények ellenére — a Magyar Média kiadó nem adta ki, hanem egy szappanos dobozban. (Folytatás a következő oldalon) Kubinyi Ferenc levele az írószövetségi pártszervezet vezetőségéhez Mint olvasóink tudják, az Irodalmi Újság 1986 elején Párizsban kiadta Kubinyi Ferenc « Az egyetem lova » című szatirikus regényét. A Budapesten élő, 59. évében járó író, aki a Magyar Televízió és Rádió osztályvezetője volt s akinek otthon több könyve jelent meg, ezt a regényét Illés Endrének, a Szépirodalmi Könyvkiadó akkori igazgatójának bíztatására írta, de a kéziratot a Szépirodalmi is, a Magvető Könyvkiadó is elutasította, s mikor Kubinyi — a fennálló törvényes lehetőségek szerint — egy ceglédi nyomdával kiszedette és magánkiadásban kívánta publikálni, ezt a Művelődésügyi Minisztérium Kiadói Főigazgatósága nem engedélyezte ; a szerző fellebbezését a művelődésügyi miniszterhelyettes « a kéziratba való betekintése után elutasította. Ezek voltak az előzményei annak, hogy Kubinyi Ferenc az Irodalmi Újságnak ajánlotta fel megjelentetésre a kéziratát. A könyv megjelenése óta Kubinyit hallgatólagos szilencium sújtja, könyveit, hanglemez-dokumentum-sorozatát nem engedik megjelenni és a VI. kerületi pártbizottság « szóbeli figyelmeztetés »-ben részesítette, további fegyelmi eljárást helyezve kilátásba. Az alábbiakban kommentár nélkül közöljük azt a levelet, amelyet — ezt követően — Kubinyi Ferenc a Magyar Szocialista Munkáspárt Írók Pártszervezete Vezetőségéhez intézett. ____SZABAD FORUM____ 1987. 1. szám