Irodalmi Ujság, 1987 (38. évfolyam, 1. szám)

1987-11-01 / 1. szám

A Magyar Szocialista Munkáspárt Írók Pártszervezete Vezetőségének Budapest Tisztelt elvtársak ! 1986. október hó 27-én, a pártszervezet titkára és egyik vezetőségi tagja átadta részemre dr. Kecsmár Ilonának az MSZMP, VI. ker. Pártbizottsága agitációs és propaganda titkárának szóbeli figyel­meztetését. A nevezett funkcionárius üze­netében azt jelezte, hogy a Párizsban megjelent könyvem miatt — mely a párt­ban kialakult « nómenklatúra » tarthatat­lan kiváltságairól szólt, ami az egész nemzet elítélő véleményére ad okot — szándéká­ban áll neki és az eljárásra utasítást adó, előttem ismeretlen, pártbürokratáknak fe­gyelmit indítani ellenem. Közölték Dr Kecsmár Ilona azon nyi­latkozatát is, hogy amennyiben még egyszer külföldön jelentetek meg kötetet, úgy kizárnak a Magyar Szocialista Munkás­pártból. Ebből a nyilatkozatból két kö­vetkeztetést vonhatok le . Először : Dr Kecsmár Ilona és a mögötte álló anonim funkcionárius vagy funkcioná­riusok nem ismerik a magyar törvényeket. Az « Emberi Jogok Nyilatkozata » és a « Helsinki egyezmény » egyúttal magyar törvény is és a Magyar Közlönyben kihir­dették azokat. Dr Kecsmárra és társaira, úgy tetszik, ezek a törvények nem vo­natkoznak. Másodszor: Felülállnak a Magyar Szo­cialista Munkáspárt Szervezeti Szabályza­tán is, mivel az említett dokumentum pontosan leszögezi : « (...) személyre való tekintet nélkül tárja fel a fogyatékosságokat, har­coljon a bírálat elfojtása és az önelégült­ség ellen (...) » Mivel az én harcomat a « nómenklatú­ra » e hazában nem engedte végigvinni, azaz írásomat megjelentetni, ott küzdöt­tem, ahol erre tér nyílt, ez esetben Párizs­ban. Az én kötetem megfelel a Szervezeti Szabályzat idézett pontjának, hiszen nem pártellenes és hőse egy kommunista párt­titkár, aki az «új nemesi osztály» visszatetsző kiváltságai ellen küzd. A fentiek értelmében világos előttem, hogy a demokratizmus állandó hangoztatá­sa mellett nincs másról szó, mint a bírálat elfojtásáról — adminisztratív eszközökkel. Ez fényében félelmetesen hasonlít a Ráko­­si-rendszer hasonló megtorlásaihoz, igaz, finom eszközökkel. Most nem a gumibottal levert vesék szolgálnak megtorlásul, hanem olyan némaságra való kárhoztatás, mely pszichikailag és anyagilag is tönkretesz. Persze ez sem járatlan út. Kiváló magyar írók is végigmentek ezen. Megvigasztal viszont az, hogy az inkrimi­nált kötetemnek a hazában nagy az olvasótá­bora. A gyáraktól kezdve a HNF szerveze­teken keresztül, egészen a főhatóságokig kézről-kézre jár a könyv, ronggyá olvassák. Hogy a nagyvilág is tudjon erről a vissza­taszító jelenségről, az idegen nyelvekre való fordítása most van folyamatban. — Mivel a mai napig fegyelmi eljárás megindításáról ellenem írásos ér­tesítést nem kaptam, — mivel nem vagyok hajlandó az MSZMP Szervezeti Szabályzatá­ban fel nem lelhető adminisztratív megtorlásnak alávetni magamat, — mivel az általam tisztelt és megbecsült alapszervi pártvezetőséget és a Művészeti Alap pártbizottságát kellemet­len és parancsszóra kötelezett fe­gyelmi eljárási processzussal ter­helni nem akarom, — mivel « tettemre » sem a Magyar Népköztársaság Alkotmánya, sem az « Emberi Jogok Deklaráció­ja », melyet az Elnöki Tanács 1976./8.sz. TVR. emelt hatályos törvénnyé, nem mond ki tiltást, sőt ez utóbbinak 19. cikkelye fel­hatalmaz arra, hogy azt tegyem, amit néhány pártbürokrata « bűnömül » felró, tisztelettel és igen nagy sajnálattal bejelentem, hogy az MSZMP Szervezeti Szabály­­lyzata 11./G §-a felhatalmazása alapján a Magyar Szocialista Munkáspártból a mai nappal kilépek. Bár szándékomban nem állt, de a fent megjelölt pont előírja a kilépés indokolá­sát. Elhatározásomat tehát az alábbiakkal támasztom alá . Kilépésemet hosszú éveken át rengeteg vívódás, majd érett megfontolás előzte meg. Jelen iratban nem akarok az egész ország előtt ismert és megbotránkoztató adminisztratív intézkedésekre hivatkozni (lásd : a Kun Béla kötet bezúzatása, Bibó­­emlékkönyv, Mozgó Világ, Tiszatáj stb. stb.), csupán az engem ért megrázkódtatá­sokat szedem, nagy vonalakban, rendbe . 1976-ban a Magyar Népköztársaság Belügyminisztériuma felkért, hogy ellen­propaganda céljából — mint az egyik legismertebb rádió-dokumentumdráma szerző — készítsek műsort a kábítószer­élvező fiatalokról. Ekkor a halálos áldoza­tok száma öt fiatal volt. A mű elkészült és meghallgatására, a belügyminiszter megbí­zásából, a sugárzást támogatandó, megje­lent Rudas György rendőr vezérőrnagy. A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának képviseletében pedig Flesch István és Tóth Lóránd, kik a műsort — egy állítólagosan cenzúra nélküli országban, mely fennen hirdeti humanitárius elkötele­zettségét — ott helyben a párt nevében betiltották. Amint sokasodtak az értelmetlen ravata­lok és az egészségügyi és belügyi kormány­zat tanácstalanul állt a kialakult és ellenpro­­ganda nélküli helyzet előtt, s mert az Országos Ideg- és Elmeorvosok e témakör­ben összehívott szegedi konferenciája a futótűzként terjedő halálos veszélyt jár­ványnak minősítette, és bízva a Központi Bizottság humanitárius elkötelezettségé­ben, teljesen pártszerűen, a testülethez fordultam. Hitem bohó ábrándnak bizo­nyult. Kértem, hogy engedélyezzék a bel­­ügy és egészségügy által is nagyon óhajtott ellenpropagandát. Az elutasító írásos válaszokat őrzöm : — 1978. január 24. Ag./10/23/2 . « (...) Az ezzel kapcsolatos helyzetet, az illetékes szervek a közelmúlt­ban ismételten áttekintették, és értéke­lésünk alapján az az álláspont alakult ki, hogy a témára — így az Ön ezzel kapcsolatos dokumentum műsorára — továbbra is az embargót rendeljük el (...) Aláírás : Grósz Károly — 1979. július 28. 11519/2 . « (...) Tájékoztatom, hogy Grósz Ká­roly elvtárs 1978. január 24-i e témára vonatkozó állásfoglalásával egyetér­tünk. » Aláírás : Győri Imre A Központi Bizottság illetékesei a « té­ma » embargójával egyetértettek, a nyo­morultul elpusztult fiatal halottak száma és az anyák könnye pedig sokasodott. Az áldozatok elsősorban a munkásfiatalok kö­zül kerültek ki. A családok tragédiája huszadrangú kérdés volt. A « nómenklatú­ra » mundérján nem eshetett folt, tudniil­lik, hogy a szocialista építés hazájában is létezik, és nemcsak a nyugati demokrá­ciákban, a kábítószer-járvány. A Központi Bizottságnak a Bibó­­emlékkönyv szerzőivel kapcsolatos szigo­rúan bizalmas adminisztratív intézkedéseit tartalmazó pártokmány — máig sem tisztá­zott körülmények között — annak létre­jötte után rövid idővel megjelent a « Le Monde » című francia világlapban. Ezt követően összehívták a kommunista írók aktíváját, melyen megjelent a politikai bizottság két tagja, egy miniszter, továbbá a KB egy osztályvezetője , az irat szerzője és annak munkatársa. Az aktíván Óvári Miklós elvtárs így nyilatkozott : « Mindent meg lehet írni, csak a dolgozatokat kövesse marxista kritika». Ezután szólásra je­lentkeztem. Elmondtam, hogy a fiatalok sorozatban pusztulnak el, a felvilágosító ellenpropagandát pedig a párt megtiltja. Tudományos testület által megállapított járvánnyal állunk szemben. A Magyar Büntető Törvénykönyv egy járvány lokalizálását megakadályozót, vagy megakadályozókat hét év szabadság­­vesztéssel fenyegeti. A huszonnegyedik órában vagyunk. Tenni kell valamit. Kér­tem az « embargó » feloldását. Semmit­mondó választ kaptam, s minden maradt a régiben. Nincs arról tudomásom, hogy a járvány elleni propagandát betiltók közül egyet is pártfegyelmi eljárás alá vontak volna, vagy a pártból való kizárással fenyegették meg, mint engem, pedig halottak tucatjai és egy, a « nómenklatúra » ellen írt könyv súlycso­portja más és más. A könyv megbocsátha­tatlan, mert presztízst sért... — a halottak ? Az más téma... Az ülésen jelen volt a Magyar Rádió akkori elnökhelyettese, Dr Kiss Kálmán. Ezt csupán azért jegyzem meg, mivel sorsom későbbi alakulásánál ez a tény nagy szerepet játszott. A műsor nyolc évig állt betiltva. Közben a halottak száma túlhaladta a negyvenet. Csak ekkor, amikor már az egész ország és a nyugati újságok is tájékoztattak a jár­ványról s mikor már a hazánkban egyre nagyobb számban jelenlévő araboktól a lányok szexuális ellenszolgáltatásért he­roint és hasist is kaptak és kapnak, tűzték ki a művemet sugárzásra. Természetesen nem állíthatom, hogy az ellenpropaganda minden fiatalt megmen­tett volna a haláltól vagy a kábítószer hatása alatt elkövetett öngyilkosságtól. (Ez utóbbiak számát bizalmasan kezelik, szá­muk ismeretlen.) Azonban ha csak egy diák vagy munkásgyerek a propaganda hatására életben marad, ha a szülők ismerik a veszélyt, az is százezerszer többet jelentett volna, mint a « nómenklatúra » csillogó, pecsét nélküli mundérja, az összes díszes dekórumokkal. Nem mulaszthatom el, hogy említést ne tegyek az időközben a KB-hez került és munkatársként dolgozó újságíró kollégák­ról. Ők az életből jöttek, ismerték a valós helyzetet és harcoltak — belülről — a műsor elhangzása és a propaganda elindítá­sa érdekében. Őket illeti a szülők, a társadalom és az ifjúság köszönete és hálája. Nem azokat, akik tiltottak és csak akkor találkoznak a « misera plebs contri­­buenssel », ha a szónoki emelvényről, aka­dozva felolvassák, Arany János magyar anyanyelvét megcsúfolva, a kizárólag felté­teles módban fogalmazott beszédeiket. Sig­mund Freud számtalan megállapítással bővíthetné egy ilyen beszéd hallatán tanait. Az írók aktíváját követően érzékeltem, hogy az ég kezd felettem elborulni. Egyre kevesebb lett a rotációs papír, melyen cikkeim, publikációim megjelenhettek. 1985. április 4-re, a 40 éves évfordulóra — érvényes szerződés birtokában — egy tízszer hatvan perces rádió-doku­­mentumsorozatot készítettem a magyar történelemről a milleniumtól 1945-ig, ere­deti hangdokumentumok alapján. Életemből két és fél évet fektettem bele ebbe a munkába. Elkészültében neves, akadémiai fokozattal rendelkező párt-, had-, művelődés-, zene-, politika­történészek voltak segítségemre. A Magyar Rádió Elnöksége által felkért történész szakbizottság vizsgálta felül a műsor helyes­ségét. A bizottság tagjai a történettudo­mány kandidátusai és doktorai voltak. Negyven oldalas jelentésükben a meghall­gatott műsorokat úgy értékelték, hogy azokat a Közművelődési Tanács kazettán sürgősen sokszorosítsa és küldje szét az ország összes középiskolájába, hogy a sa­nyarú sorban lévő magyar történelemokta­tást segítse. Dr Kiss Kálmán elnökhelyettes a saját testülete által megbízott szakértők vélemé­nye ellenére, a közel egymillió forintba került és elkészült műsorsorozatot egy tollvonással betiltotta. Az okot máig sem közölte. A műsorral és az eljárással kapcso­latos állandó izgalom és stresszhelyzet meghozta első szívinfarktusomat. A magyar karrierizmusról, szno­bizmusról, bürokráciáról, az eddig vázolt eseményeket megelőzően, dokumentum­sorozatot készítettem. Ezért a kritikusok díját is elnyertem. Illés Endre —­ki a díj odaítélésekor a zsűri elnöke volt — bizta­tott, hogy egy kisregényben ezt a sokrétű témát egy emberben ábrázolva írjam meg, így született meg « Az egyetem lova » című kötetem. Más kérdés az, hogy Illés a könyvet nem merte kiadni. Én mindene­setre betartottam az előírt kiadási rendele­teket. A visszautasítások semmitmondó badarságok, melyek mellébeszéléséből szinte kiált a « nómenklatúrától » való félelem. Nekem Illyés Gyula helyeslő bírá­lata volt a mérce, nem a « dritte sortiment­­hez » tartozó cenzoroké. A kötetet csak akkor jelenttettem meg Nyugaton, amikor a Kiadói Főigazgatóság, mely a pop­énekesnő hálószobatitkait, bizonyosan egy szexuáltechnológiai kultúrmissziót telje­sítve, a magyar olvasóközönség elé tárta, az én kéziratomat politikai kifogás nélkül, semleges szöveggel, de betiltotta. Engedjék meg, hogy felhívja a szíves figyelmüket, hogy ez is abban az országban — Magyaror­szágon — történt, melynek alkotmánya módot ad a magánkiadásra, ha az írás nem rendszerellenes és ahol nincsen cenzúra. Természetesen fellebbeztem a hivatal felü­gyeletét ellátó miniszterhelyetteshez. A magas pozícióban lévő hivatalnok, anélkül, hogy a kéziratomat elolvasta volna — válaszában ezt ő maga is beismerte, írván, hogy : « belepillantott » —, helybenhagyta a Kiadói Főigazgatóság cenzorának ítéletét. Ekkor már beláttam, hogy akármilyen jobbító és marxista alapról induló kritikával illetni a « nómenklatúrát » több mint őrültség — reménytelen. Könyvem párizsi megjelenése után kö­vetkeztek a mélyütések. Velem írásban nem közölve, de valakik, nyilván azok, akik a pártból való kizárásommal fenyeget­tek meg, hallgatólagos szilenciumot rendel­tek el velem szemben. A Szerződés birtokában elkészített, a II. Világháború hangdokumentá­cióiból összeállított 6 nagylemeze­met, a kedvező lektori vélemé­nyek ellenére, nem adták ki. A Hanglemezgyártó Vállalat a mai napig a szerződött honoráriumom­ból 17.000 forintot nem fizetett ki. Indok : a gépírónő véletlenül elgé­pelte az összeget ! Sic ! — Szerződés birtokában a magyar ifjúsági devianciákról írott ösz­­szefoglaló kötetemet — a kedvező lektori vélemények ellenére — a Magyar Média kiadó nem adta ki, hanem egy szappanos dobozban. (Folytatás a következő oldalon) Kubinyi Ferenc levele az írószövetségi pártszervezet vezetőségéhez Mint olvasóink tudják, az Irodalmi Újság 1986 elején Párizsban kiadta Kubinyi Ferenc « Az egyetem lova » című szatirikus regényét. A Budapesten élő, 59. évében járó író, aki a Magyar Televízió és Rádió osztályvezetője volt s akinek otthon több könyve jelent meg, ezt a regényét Illés Endrének, a Szépirodalmi Könyvkiadó akkori igazgatójának bíztatására írta, de a kéziratot a Szépirodalmi is, a Magvető Könyvkiadó is elutasította, s mikor Kubinyi — a fennálló törvényes lehetőségek szerint — egy ceglédi nyomdával kiszedette és magánkiadásban kívánta publikálni, ezt a Művelődésügyi Minisztérium Kiadói Főigazgatósága nem engedélyezte ; a szerző fellebbezését a művelődésügyi miniszter­­helyettes « a kéziratba való betekintés­e után elutasította. Ezek voltak az előzményei annak, hogy Kubinyi Ferenc az Irodalmi Újságnak ajánlotta fel megjelentetésre a kéziratát. A könyv megjelenése óta Kubinyit hallgatólagos szilencium sújtja, könyveit, hanglemez-dokumentum-sorozatát nem engedik megjelenni és a VI. kerületi pártbi­zottság « szóbeli figyelmeztetés »-ben részesítette, további fegyelmi eljárást helyezve kilátásba. Az alábbiakban kommentár nélkül közöljük azt a levelet, amelyet — ezt követően — Kubinyi Ferenc a Magyar Szocialista Munkáspárt Írók Pártszervezete Vezetőségéhez intézett. ____SZABAD FORUM____ 1987. 1. szám

Next