Pintér Jenő szerk.: Irodalomtörténet, 1914. 3. évfolyam

Műelemzés - Galgóczy György: Péterfy Jenő: Petőfi Sándorról 34–35. p.

IRODALOM. Péterfy Jenő: Petőfi Sándorról. Németből fordította Baráti Lajos. Budapest, 1913. 28­­. (Olcsó Könyvtár, 1700. sz.) Péterfynek e szép kis essayje németül jelent meg 1883-ban, a Nemé­nyi Ambrustól szerkesztett Das moderne Ungarn. Essays und Skizzen c. munkában. Érdemes volt lefordítani, mert bár idegenek részére készült s így részletező elemzéstől tartózkodik, lépten-nyomon elárulja a mélyre nézéshez szokott szemet. Az idegen részére, egy-két fővonás művészi egybeszövésével, jellemző s igen vonzó összbenyomást ad­­a mi legeredetibb költőnkről, Magyarország legnagyobb lírikusáról.» S e képtől távol áll minden hangzatos túlzás, minden elfogultság, mellyel idegeneknek szoktuk bemutatni saját javainkat. De át van hatva a költészetnek attól a mély szerelmétől, mely bizalmat kell hogy ébresszen iránta a legidegenebb kül­földi olvasóban is. Céljához képest két oldalról kívánja bemutatni Petőfi költészetét, mert két irányban érdekelheti a külföldet is : érdekelheti, mint a magyar nép jellemének geniális visszatükrözése s érdekelheti, mint kora egy általános vonásának magyar képviselője. A költő életrajza nincs az idegent (sokszor a hazait is) elriasztó merevséggel elkülönítve költészete e két irányú jel­lemzésétől, hanem a maga helyén azzal egybeolvadva, híven érezteti azon szoros összetartozást, mely Petőfi költészetét életével szinte azonos egy­ségbe foglalva, őt a lírai őszinteségnek és közvetlenségnek oly páratlan példájává teszi. Aki idegen e kis essayt olvassa, bármily keveset hall is róla külön, az embert is meg fogja szeretni Petőfiben s bár ez sincs külön hangsúlyozva, fel fogja ismerni költészete természetes közvetlenségét is. Ritka örömet szerezhet a precíz ítéletek kedvelőinek e kis essay egyik-másik megállapítása, amely fitogtatás nélkül és igénytelenül, de hirtelen mélyítéssel, vagy más oldalra is kitekintő éberséggel ad egyéni és igazabb színt egy-egy közkeletű tételnek. Mikor Petőfi természetszere­tetéről szól, rögtön megjegyzi a fontos, egyénítő árnyalatot : «azonban a természet szeretete nem vegyít szentimentális vonást P. költészetébe» — s mindenki érzi e tiltakozás jellemző erejét. Igen hathatósan, sőt többszö­rösen visszatérve mutat rá P. népiességének, népszeretetének a naivságára is : «P.-nél a kunyhó iránt való szeretet olyan naiv, mint vonzalma a ter­mészet iránt» — s e tétel közelebbi kifejezését is megkapjuk tőle : «általá­ban a népies P.-nél nem volt tendentia, hanem természet . . . kezdetben

Next