Pintér Jenő szerk.: Irodalomtörténet, 1923. 12. évfolyam
Tanulmányok - Négyesy László: Elnöki megnyitó beszéd a magyar Irodalomtörténeti Társaság 1923. évi közgyűlésén 3–9. p.
4 TANULMÁNYOK. 2.1 főleg az írók és művészek — természetesen csak a nagy írók és művészek — azok, akik nem múltak el, akiknek munkája nem olvadt egészen széjjel a nemzet s az emberiség haladásában, hanem, akik mintegy tovább élnek, mintegy személyesen jelen vannak köztünk, életünknek ma is megkülönböztethető tényezői, mert határozott alkotásokban áll előttünk életük műve, kristályos formában, szóbeli művekben, melyekben lelkük közvetlenül nyilatkozik meg, melyek által ők saját hangjukon beszélnek hozzánk, úgy hogy szavukat újra meg újra halljuk, hozzájuk járunk melegedni, emelkedni ; az újabb meg újabb nemzedékeknek is mintegy kortársai lesznek, kedves bizalmasai maradnak, szeretetet, lelkesedést tudnak gerjeszteni ; ők mintegy az élet örök forrásai maradnak. Ehhez nálunk még az a különleges mozzanat is hozzájárul, hogy az irodalomnak nemzeti jelentősége történetileg beigazolódott s a köztudatba is többé-kevésbbé átment. Az irodalom elhunyt nagyjai a nemzeti kegyeletnek is tárgyai. Hogyne éreznénk mi ünnepet szívünkben, mikor látjuk, hogy a szaktudományunk körébe tartozó értékek közt a tisztán történeti jelentőségűek mellett vannak olyanok, melyek külön egyediségükben állandóan ható értékek, s hogyne hevülne a mi szívünk, mikor a mi tudományszakunknak egyik fő ihletője kezdetben és mindenkor a nemzeti érzés volt?! És a százéves kerekszám, legalább az első századik év nem is egészen önkényes határpont. A századik év már túl van az emberi élet rendes határán, az író életműve be van fejezve, alakja történeti távlatba kerül — noha a látásszög módosulása számos részletre nézve még valószínű — a múzeális és a maradandó alkotórész meglehetősen különvált. A száz év egyúttal nagyjában három emberöltővel egyenlő, s ez egy periódust jelent a hagyományozásban ; a nagyapa közvetlen hagyománya általában nem terjed tovább az unokánál. Kivált ha a száz évet nem az író születésétől, hanem alkotásának keltétől számítjuk, az alkotott művek maradandóságára nézve az első száz év az esetek többségében meghozta a döntést : a kortársak ítéletének megerősítését vagy megváltoztatását, a feledést vagy az elégtételt. Ha mostantól 100 évvel visszatekintünk , 1823-ban hazai irodalmunkban főleg négy emlékezetes mozzanat ötlik szemünkbe : két költői alkotás foganása és két nagy költő születése. Ebben az áldott esztendőben támadt a magyar himnusz, Kölcsey eszményien nényes lelkének hazafias hevületéből. Nem ez a költői sóhaj az ezeréves nemzet melléből szakadt fel, a mindenkori magyar ember kebléből, aki érzi, hogy rászolgált a büntetésre, mert nem becsülte meg azokat a természeti és erkölcsi áldásokat, melyekkel a Gondviselés meg-