Alszeghy Zsolt szerk.: Irodalomtörténet, 1937. 26. évfolyam
Kisebb közlemények - Rexa Dezső: Petőfi „A borozó”-ja és Kazinczy „Bor mellet”-je 18–22. p.
Minek nevezzelek? Ha megrendülnek hangjaid, a hangok, melyeket ha hallanának A száraz téli fák, Zöld lombokat bocsátanának. Azt gondolván, Hogy itt már a tavasz, Az ő régen várt megváltójok, Mert énekel a csalogány — Minek nevezzelek? Minek nevezzelek, Ha ajkaimhoz ér Arkadnak lángoló rubintköve, S a csók tüzében összeolvad lelkünk. Mint hajnaltól a nappal és az éj, S eltűn előlem a világ. Eltűn előlem az idő, S minden rejtélyes üdvösségeit. Árasztja rám az örökkévalóság — Minek nevezzelek? Minek nevezzelek. Boldogságomnak édesanyja, Egy égbe rontott képzelet Tündér leánya. Legvakmerőbb reményimet Megszégyenítő ragyogó valóság, Lelkemnek egyedüli, De egy világnál többet érő kincse, Édes szép ifjú hitvesem. Minek nevezzelek? Kelő nap és a holdas éj, Madárzene, Kiss árny alatt, Teremthet is mindent, a mi kéj. Kérded miért? Megláttalak. Szálltál velem!! Szállottál, s szende ajkodon Mindegyik édes hangodon Egy-eg ti mennyország nyilt nekem. Szálltál velem! E percben semmi sem gyötört, S kéjelgve érzem a gyönyört, Mit a menny és a széles ég, S a túlvilág szép édene. Örök kéj, élet, és öröm, A bűntlennek teremtene. Kérded miért? Szólítál velem! Megcsókold!! !!! Szép ajkad ajkaimhoz ért. Nem adnám sokszáz életért a csókot, ezzel boldogitál. Megcsókolál!!! S már éltemet sem érezém, És üdvvel telten képzelém A kéjt, mit égi s földi lét. Mit képzelek, mit szeretem. Mit csak te és az istenek Adhatnak, s üdv volt én velem. Kérded miért? Megcsókolás. A két vers egybevetése után is megállapíthatjuk, hogy az Eördögh költeménye a maga primitívségében is szép, a Petőfié azonban remekmű. Kozocsa Sándor: Petőfi „A borozó"-ja és Kazinczy „Bor mellett"-je. Petrovics Sándor, „elcsapott katona és szökött színész" 1842 május 22-én egy „A borozó" című, egészen szokatlanul friss, eredeti hangú kis verssel bevonult az akkori magyar literatorok közé. A vers neki nagy örömöt, a szerkesztőnek, Bajzának és azoknak, akik az Athenaeum körül csoportosultak, bizonyára nem csekély meglepetést szerzett. Csokonai óta nem volt, aki ilyen merészen szólaljon meg a költészetben s ennyire más levegőt, más hangot hozzon abba a hideg és rideg szentélybe, amit költészetnek hívtak akkoriban. Hogy Bajza valójában úgy is, mint szerkesztő, s úgy is mint kritikus, a verset akkori irodalmunk legjobbjai közé tartozónak tekintette, mutatja, hogy az ismeret.