Kozocsa Sándor szerk.: Irodalomtörténet, 1945. 34. évfolyam
Műelemzés - Kozocsa Sándor: Halász Gábor: Magyar századvég 36. p.
36 BÍRÁLATOK / mindjárt pozitív istenhitet látnia. A szeretet műveinek transcendentális okaira szépen mutat rá (Fekete kakas stb.). Méltóképpen adja Mikszáthnak a nemzetnevelő elnevezést. Ezt Gárdonyira Pintér Jenő alkalmazta, de méltán kijár Mikszáthnak is. Tisztán látta, ha hiába is, hogy társadalmunkban „bizalmi válság" dúl, melynek egyetlen megoldása, ha az értelmi vonalonáttörve a transcendens világába is teszünk néhány lépést — a szeretet formájában. Ezt a rangot Mikszáthról méltó és ideje volt már kimondani, s időszerű is napjainkban, midőn az illuziómentesség annyi keserű lecke után oly szükséges alapjává lett a hazafiságnak is. Egyike volt ez itt kóválygó, kimondatásukat és ezzel felszabadulásukat sürgető lekötözött igazságunknak. A dolgozat vége: Mikszáth művészetének belepréselése a Böhm-féle értékrendszerbe, ha még könnyedebben menne is, bízvást elmaradhatott volna. A rózsáknak nem az a rendeltetésük, hogy fojtásul szolgáljanak lövegekbe, hanem hogy illatozzanak és szépítsék az életet. Karácsony egészében helytálló, derék munkát végzett, vele tisztázódott is, gazdagodott is nem értéktelen Mikszáth-irodalmunk. Várdai Béla: Halász Gábor: Magyar századvég. Bp., 1944. (Officina.) 801. (Officina képeskönyvek 60 61.) A könyvecske szerzőjének ez utolsó fennmaradt esszéje, tulajdonképen összegezése 1937-ben a Nyugatban megjelent hasonló című finom és találó vonásokkal meghúzott tanulmányának. A három nagy opusz után (Az értelem keresése, Justh Zsigmond naplója",Az angol irodalom kincsesháza) ez a kis dolgozat kitűnően illusztrálja a tragikus kegyetlenséggel elnémított fiatal tudós alkotórendszerét. A társadalmi háttér megrajzolásával a magyar fin de siècle alapjait rakta le: a polgári rend kibontakozását szellemi életének különféle megnyilvánulásán, a sajtón, a színházon át, sajátos irodalmi ízlését, sznobizmusát is érintve, egészen az erkölcsiségről, és a nőről vallott ideológiájáig. Egy előbbivel kapcsolatban szellemesen figyeli meg, hogy „akik a polgárságot, mint művészetellenest támadják, rendesen elfeledkeznek arról, hogy a művészek egyenjogúsítása végeredményben nekik köszönhető; az udvarok és kastélyok szórakoztatóját ők emelték először maguk mellé, sőt maguk fölébe. A, művész polgárjogot nyert, s hangja, témája is polgárosodott", utódairól azt állapítja meg, hogy „minden nő kicsit meg nem értett asszonyként gyötrődik ekkor értelmetlenségekkel zsúfolt babaotthonában; boldogtalan, mert az áhítattal rátekintő férfi meg akkor lenne boldogtalan, ha kénytelen lenne őt megérteni, így mindegyik a szerepét játssza és az életben és a színpadon egyformán megszületik a polgári dráma". Rávilágít az irodalmi, művészeti és társasági életben megnyilatkozó általánosságokra, így René .Tohannet Éloge du bourgeois français-ira hivatkozva, a nálunk is megfigyelhető kollektív erőfeszítést emeli ki, ami látható többek között a polgári rokokónak nevezett ízlésáramlatban, melyet most „szecessziónak neveznek". Ennek az irányzatnak irodalmunkban legkiemelkedőbb képviselője Justh Zsigmond, akinek Naplóiét olyan rieleg rokonérzéssel éppen Halász Gábor, a ,,Magyar századvég" leghivatottabb tolmácsolója, tette közzé és kommentálta becses jegyzetek és tanulmányok kíséretében. Kozocsa Sándor.