Barta János szerk.: Irodalomtörténet, 1952. 40. évfolyam
Tanulmányok - Puruczki Béla: Tolnai Lajos a mi szemünkben 365–403. p.
ahogy az is az előbb idézett Oszlopbáró esetében. Nála azonban ez rendszeressé válik s az ember már előre sejti, hogy milyen címek és elnökségek, tisztségek fognak következni. Ez aztán bizonyos fokú monotóniát kölcsönöz neki. Befejezéshez közeledve, meg kell még említeni, hogy írói működésének ebben a szakaszában is ír verseket, de ezek semmi újat nem tesznek hozzá sem eszmei fejlődéséhez, sem stílusához. Nagyjából az a gondolatkör foglalkoztatja verseiben is, ami prózai írásaiban. A »Zsugori vagy fösvény kastély« című igénytelen kivitelezésű, de az osztályellentétet élesen felvető elbeszélő költeményében az ilyen részletek még a régi, népi költeményeket író Tolnait idézik : Tamár Anna úgy jött az öreg szülőknek : Örömül, vigaszul, Áldásul, hogy lássák, Korhadt rózsafának Kései nyílását. Ebben az időben írt sok rajza és elbeszélése sem jelent újat eszmeileg. Az azonban figyelmet érdemel, hogy ezek formailag zártabbak, tökéletesebbek legtöbb regényénél. Az az érzésünk, hogy ezekben a rövidebb lélekzetű írásokban nem volt ideje az írónak arra, hogy szétfeszegesse dühös kirohanásaival a műfaj kereteit. Az »Új világ« című elbeszélés a nemesség pusztulását, »Akik a házukat megették« az írók sanyarú helyzetét, a »Karácsony a fővárosban«, »Fővárosi bérletek« a közigazgatás korruptságát és a kishivatalnokok nyomorát rajzolja meg, a »Szilveszter esti lakoma« egy kortesvezért gúnyol ki. Érdekes a »Kutya« című elbeszélése azért, mert humoros, vidám hangulata olyan ritka jelenség Tolnainál. Annyira sajátja Tolnainak a kesernyés vagy bosszús hang, hogy meglepetésnek számít egy ilyen humoros elbeszélés, amiben egy megcsalt férjet figuráz ki,aki nem a feleségére haragszik, aki őt felszarvazta, hanem a kutyájára, amelynek a révén erre rájött. Ha a kutya rá nem vezeti a turpisságra, ő nyugodtan élhetett volna, most pedig három családban következik válóper. Ez mellékesen a polgári erkölcsök »mélységét« is bizonyítja. Tolnai nem vidám hangulatú író. Korát »sötét világnak« érzi, de nem is pesszimista. A polgári irodalomtörténészek közfelkiáltással megállapították, hogy a pesszimista világkép kifejezője, de ez nem igaz. Arra már az eddigi fejtegetések is alapot szolgáltattak, hogy belássuk ennek az állításnak a helytelenségét. Nem pesszimizmusról van itt szó, hanem arról, amit Kabos Ede így fogalmazott meg : »Tolnai Lajos dühbe jött, mart és harapott. Az induló Dickensből, aki színes, gazdag, meleg és bőbeszédű, az a másik Dickens lett, aki mindig csak Amerikáról ír, amelyet nem is tud másként látni, csak a gyűlölet és az undor gőzén keresztül«. Csak éppen Tolnai nem Amerikát gyűlölte elsősorban — bár az Eladó Birtokokban találunk rá példát, hogy azt is — hanem a magyar úri rendet. Annyira tudott gyűlölni, hogy még ma is tanulhatunk tőle. Úgy gyűlölte igazi, vagy kivételes esetekben csak vélt ellenségeit a haladásnak, mint egyetlen író sem a kortársai közül. Az esztétikus Révai József elvtárs azt írja az Adyról szóló tanulmányának utolsó fejezetében : »A hivatalos »népies-nemzeti« iránnyal szemben szinte rögtön 1867 után fellép egy irodalmi ellenzék. A népies nemzeti irodalom üres optimizmusával szemben Vajda János és Zilahy Károly, Justh Zsigmond és Tolnai Lajos, Reviczky Gyula és Komjáthy Jenő a pesszimizmus, az elkeseredés, a kiábrándulás hangját üti meg. Két forrásból táplálkozott ez az ellenzék : a városi élet új problémáiból és a 67-es kompromisszummal és társadalmi következményeivel való szembenállásból. Hogy mit jelentett Tolnai Lajos szembenállása írói szempontból a 67-es kiegyezéssel és az utána következő társadalmi formációval, azt már láttuk. Ebben a részben azt fogjuk áttekinteni vázlatosan, hogy milyen irodalompolitikát folytatott Tolnai a hivatalos irodalom képviselőivel szemben azok ellenére és dühös támadásaik közepette. Esztétikai működését még Marosvásárhelyen kezdte. Hosszas előtanulmányok után megírta a több szempontból ma is helytálló doktori értekezését Tompa Mihályról.