Bóka László szerk.: Irodalomtörténet, 1961. 49. évfolyam
Műelemzés - Bessenyei György: Nagy Péter: Szabó Dezső indulása 67–69. p.
népellenes ideológiák melegágyává. Ez a leglényegesebb kérdés, s nem véletlen, hogy ebben a nagyon jól szerkesztett könyvben ez kapja a legnagyobb hangsúlyt. Mert itt van a Szabó Dezső-viták minden problémájának kiindulása, s a tévedések is innen adódnak. Itt gyökerezik ennek az ideológiának rendkívüli veszedelmessége is. Mert letagadhatatlan tény az, hogy Szabó Dezsőnél maróbb szatírával, keserűbb dühvel alig fordult író a fennálló rend, a kapitalizmus ellen. S ezek a dühös-gúnyos, véreskeserű kifakadások tévesztenek meg még ma is sokakat. De nem gondolják meg, hogy Szabó Dezső kritikája honnan, milyen sajátos szempontból történt. A könyvnek ez a legjobb része, Nagy Péternek eléggé nem méltatható érdeme annak részletes kifejtése, hogy Szabó Dezső minden ellenzékieskedése, szubjektív jószándéka mellett a reakció szájával szól, akarata ellenére is annak a malmára hajtja a vizet. Ennek vizsgálatához a leglényegesebb kérdésből: szocializmushoz való viszonya tisztázásából indul ki. Alapos vizsgálat alá veszi idevágó nyilatkozatait, s bebizonyítja, hogy Szabó Dezső távolról sem tartozott a szocializmust váró, eléje futó írók közé, hanem ellenkezőleg, a szocializmust akarta saját magához igazítani, a saját képére formálni (67—68. 1.). S bár kiundorodott a kapitalizmus hazug demokráciájából, szubjektíve, és éppen ezért csak szavakban a szocializmust várta; gyakorlatilag, állandó dogma-komplexumaival és egység hangoztatásával a kapitalizmust megelőző társadalmi forma, a feudalizmus vizeire evezett, s egy korabeli, még reakciósabb ideológia, a fajelmélet, a későbbi fasizmus szál-láscsinálójává vált. A tanulmánynak itt van a Szabó Dezső személyén túlnövő nagy tanulsága: a kapitalizmus-ellenesség szocializmus nélkül elengedhetetlenül reakciós, misztikus-irracionális tanok zsákutcájába vezet. A harmadik út letagadhatatlan csődjét bizonyítja Szabó Dezső egész tragikus pályája. Szabó Dezső eredetiségének boncolgatása is messzemenő következtetésekre ad alkalmat. Azzal, hogy Nagy Péter kimutatja ideológiájának Nietzschétől s a francia royalista íróktól, Barréstől és Maurrastól lelkedzettségét, egyúttal nemcsak Szabó Dezső gondolatrendszerét, hanem az imperializmus filozófiájának egyik, irodalomban erősen megnyilvánuló ágazatát is bemutatja. Elemzi azt, hogy Szabó Dezső mennyire változtatta meg ezeket, s mi volt az a magyar helyzet, mely ezeket a hatásokat motiválta. Mondanunk sem kell, elemzése távolról sem merül ki a hatások közvetlen kimutatásával. Részint rávilágít arra, hogy a fajelmélet arisztokratizmusát a parasztságnak legtisztább faji képletté való misztifikálásával cseréli fel, részint pedig a liberalizmus nálunk „fokozottan csökevényes voltá"-val magyarázza erős kapitalizmus-ellenességét. Említi a „faj"fogalomnak magyarországi útját, s megjelöli változatait. (Ezt a témát sem lenne haszontalan egyszer alaposabban felkutatni.) Ezekre a megállapításokra támaszkodva már könnyű belátni azt, hogy Szabó Dezső forradalom alatti gyors pálfordulásait nemcsak és nem elsősorban hallatlan hatalomvágya és feltűnni akarása magyarázza, hanem az is, hogy valójában sohasem volt a szocialista, a társadalmi jellegű változtatások híve. Mást, magyar faji omnipotenciát akart, és ennek megvalósulását várta forradalomtól és ellenforradalomtól egyaránt. Kár, hogy Nagy Péter a pálfordulások mögött meghúzódó következetességet nem mutatja meg már a kezdetnél, Szabó Dezső Székesfehérvárról Nagyváradra kerülésénél. Mert hiába mondja maga Szabó Dezső is, hogy az volt az ő damaszkuszi útja, antiszemitizmusból filoszemitizmusba átcsapó magatartásában — véleménye szerint — itt csupán csak az a kérdés, hogy a magyarnak mint fajnak előbbrejutása a zsidóságnak mint fajnak kizárásával vagy beépítésével történjék-e? Eredeti elméletének más variációjáról — „gyakorlati" alkalmazásáról — van csupán szó. Szabó Dezső ekkori munkásságának zömét irodalmi tanulmányai alkotják. Nagy Péter is ezekkel foglalkozik a legbővebben. Amint világnézetének elemzésénél kimutatja a harmadik út járhatatlanságát, úgy mutat itt rá a látszat-ellentétek mögött meghúzódó szükségszerű folyamatra, a pozitivizmus szellemtörténetbe való átnövésére. „... mert a történelmi materializmust 'tudományellenes elvonás'-ként elutasítja magától, s ezzel együtt elutasítja az osztályok, az osztályharc gondolatát és ennek művészetekre tett befolyását is; ez a társadalmi indíték testetlenné válik, s lényegében metafizikussá lesz." (50. 1.). Ugyanezt a folyamatot mutatja meg Szabó Dezső szépírói munkásságával kapcsolatban. Itt is érdekesen újszerű, de nem teljesen eredeti alkotásokkal állunk szemben. Szabó Dezső stílusa és írói látásmódja sokban rokon a kor jellemző irányával, az expresszionizmussal és általában a formabontó törekvésekkel. Nagy Péter igen alaposan dokumentálja ezt, csak az érthetetlen előttem, hogy ebben a jól szerkesztett könyvben miért nem ott tárgyalja ezt, ahová szervesen tartozik: az előszavaiban hangoztatott programjai és azok valóraváltása közötti távolság bemutatásánál, s miért kerül ez az utolsó fejezetbe, ahol Szabó Dezső hatásáról s általánosan összefoglalt képéről esik szó?