Nagy Péter szerk.: Irodalomtörténet, 1970. 2/52. évfolyam
Műelemzés - Rigó László: Nagy Miklós: Jókai 221–224. p.
NAGY MIKLÓS: JÓKAI (Szépirodalmi, 1968.) Jókai Mór életművének ismerői körében egyre inkább tért hódít, és meggyőződéssé válik az a feltevés, hogy Jókai hosszú alkotói pályáján — mind a magatartás, mind pedig az eszmei és művészi fejlődés vonatkozásában — egyetlen alapvető cezúra van, s ez időben az 1860-as és 1870-es évek fordulójára esik. Világnézetében, politikai eszméiben ez idő tájt lassú, de lényegi változás észlelhető: korábbi ellenzékisége kezd részletkérdésekre korlátozódni és szólamszerűvé válni, folyamatosan, de még a fúzió előtt magáévá teszi az új dualista berendezkedés alapelveit, alkalmazkodik a kiegyezéses konstrukcióhoz. Epikájának témavilága kitágul, új, az eddigieknél egyetemesebb, az európai és a hazai iparosodással, a hódító polgári, nagyvárosi életformával összefüggő témák jelennek meg regényeiben, a hagyományos tárgyakat pedig árnyaltabban ábrázolja. Műveinek atmoszférája egyneműbbé válik, komorabb hangvétel, elégikusnosztalgikus hangulat jellemzi szinte valamennyit. Az anekdotizmus 221 Szemle is lemondott a shakespeare-i ábrándról. 1844-ben elbúcsúzik a színészettől. A szerző felsorolja okait: nem volt számára elegendő megfelelő szerep, a közönség műveletlen és értetlen; költői sikereit a színpadon már nem tudta utolérni. Mondjuk el most azt, hogy az igazi színésznek minden szerep művészi próba és önigazolás, s hogy a rossz és színvonaltalan szerepek és az értetlenség mellett Egressy, Megyeri mégis a pályán maradt, és nagy színészek lettek? Mondjuk el, hogy az író Petőfi költészeti forradalma szembeszállt egy egész korszak ízlésével; s hogy az sem véletlen, hogy költői sikere és költői öntudata lett nagyobb? Inkább azon örvendünk, hogy ilyen szép és gazdagon dokumentált, szeretettel és szenvedéllyel festett pályaképpel gazdagodott Petőfi-irodalmunk, s hogy most már világosabban látjuk a költő életének e homályos korszakát. Máris sokat sejtünk a színészpálya és a műveltség, az irodalmi és elméleti művek kapcsolatáról — nagyon kíváncsian várjuk a folytatást. A költő szakítása a színészpályával a szerző szerint „súlyos konfliktust" okozott, „soha nem hegedő sebet ejtett Petőfi lekén" (205). Mi inkább azt hisszük, hogy műveltségben, emberismeretben és közéleti tapasztalatokban gyarapodott színi pályáján, s hogy ezekkel az élményekkel is költészetét gazdagította — a magyar és a világirodalom örök nyereségére. MEZEI MÁRTA