Tamás Attila szerk.: Irodalomtörténet, 2002. 33/83. évfolyam
Műelemzés - Lőrinczy Huba: Harkai Vass Éva: A művészregény a 20. századi magyar irodalomban 456–461. p.
szemle a monográfus is kijelenti róla: „nem művészregény" (90. - az ő kiemelése), s szerepeltetését csupán - nem túl meggyőzően - a benne érvényesülő „lélektani analízis"-sel indokolja (uo.). Ha pedig az esztéta kifinomultságú és látásmódú főhős szoros kapcsolatba vonhatja a műfajjal az Álmok álmodóját, akkor - utóbb említeni kellett volna például Török Gyula A porban című regényét is, szenzibilis, művészetrajongó Kender Páljával egyetemben. Nincs kétség: irodalmunkban a művészregényt a századforduló viszi diadalra, így tartja ezt a monográfus is, ki a jelenséget, a „paradigmaváltást" (97.) az „esztétista stílusirányzatok" (95.), legkivált a szecesszió meghonosodásával magyarázza, felhíva a figyelmet a festőiség fontosságára és a festő hősök sokaságára is (97.). Justh Zsigmondot mint az első magyar művészregény a Művészszerelem - íróját méltatja hoszszabban a szerző, Ambrus Zoltánt három könyve (a Midas király, a Giroflé és Girofla, valamint a Solus eris) reprezentálja, Bródy Sándornak pedig több regénye is (köztük Az ezüst kecske) bemutattatik, legrészletezőbben a kései Rembrandt-ciklus. Ez alfejezet érdekes észrevételekben bővelkedő elemzéseihez annyit fűzünk: szerintünk a Midas király nem portré-, hanem inkább fejlődésregény (109.), a Solus eris nem csupán a zárlatában tételes (116.) - egészében az, Bródy Rembrandtját meg bármi ügyesen érvel is regény volta mellett a szerző (121., 122.) - a magunk részéről változatlanul novellafüzérnek tekintjük. S tán nem ártott volna a vizsgálódás körébe vonni Ambrustól A tóparti gyilkosságot, már csak színészhőse miatt is. A századelőn tovább fut az esztétizmus árama, társulva az új lélektan eredményeivel és aktivista-naturalista tendenciákkal. A periódus művészregényeinek zöme a korrajzregénnyel lép frigyre és - a szerző cáfolja a hiedelmet - nem túl sok akad belőlük (121., 129.). Harsányi Kálmán A kristálynézők, Kaffka Margit Állomások, illetőleg Krúdy Gyula Hét Bagoly című könyvét veszi szemügyre itt a monográfus, s röviden kitér más Krúdy-művekre is. Nem teljesen világos, miért nem a Justh-Ambrus-Bródy-időszakkal együtt tárgyalja ezt az alig tízesztendőnyi periódust Harkai Vass Éva (jóval több sajátosság - köztük az artisztikum kultusza - köti össze a két szakaszt, mint amennyi elválasztja!), még kevésbé világos, miért marad számon kívül Szabó Dezső, holott Az elsodort falu - Farkas Miklós okán - művészregény is, a Segítség! egyik főhőse (Baczó Mózes) költő, másik főhőse (Boór Bálint) szobrász, maga a mű pedig a szatirikus korrajzregény és a pamflet igen érdekes „kevercse". Kivált annak tudatában meglepő a hiány, hogy a monográfia csaknem egy oldalt szentel A költő és a leányzó című - valljuk meg, nagyon gyenge - Krúdy-regénynek... A húszas évekkel nálunk is beköszöntött az epikai kísérletezések ideje. Széttartó erővonalak jegyében címmel vezeti be az újabb, egyben utolsó korszak tárgyalását a szerző, a sokféleségben és a portréregény dominanciájában jelölve meg e mintegy negyvenesztendőnyi periódus legfőbb jellemzőit, s hangsúlyozza azt is, hogy „...csupán kiragadott, jelentősnek tekintett művészregények"-kel foglalkozik (143-144.). Az elemzésre választott művek: Kosztolányitól a Nero, a véres költő, valamint az Esti Kornél, Szentkuthy Miklóstól a Prae, Móricztól a Míg új a szerelem, Máraitól a Szindbád hazamegy, Kassáktól az Egy lélek keresi magát, Tersánszkytól A félbolond s végezetül Füst Milán könyve, A Parnasszus felé. A lista vegyes, másod-harmadrangú alkotás és remeklés egyaránt akad rajta. Ámbár egyik-másik könyv helyén örömestebb láttuk volna például Márai izgalmas-talányos zenészregényét, A nővért, nem jut eszünkbe kárhoztatni Harkai Vass Éva válogatását, hiszen célja a sokszínűség bemu- 459