Tamás Attila - Schein Gábor szerk.: Irodalomtörténet, 2003. 34/84. évfolyam
Műelemzés - Ambrus Gábor: A jelként elgondolt élet. Szirák Péter: Kertész Imre. Az értelmezés szükségessége. Szerk.: Scheibner Tamás, Szűcs Zoltán Gábor 501–511. p.
morális-esztétikai" érdeklődés jellemezte, addig ebben lép fel először markánsan az én (az „önmagaság") írás általi közvetítésének és megértésének, illetve az írásként felfogott emlékezésnek a problematikája. Az azonos kérdésiránnyal együtt ugyanúgy megidézi Ricoeur Emlékezet - felejtés - történelem című esszéjét és szembesíti Kertésszel, mint Szirák Péter teszi (leghangsúlyosabban monográfiája végén). Vadernát tanulmánya tárgyánál fogva persze nem a lehetséges megbocsátás aspektusa érdekli, hanem az aktív és passzív emlékezés, illetve felejtés, melyeket elemző segédfogalmakként használ. Segítségükkel megmutatja az írás kudarcát, a kudarc mibenlétét, melyben az emlékezés és az identitás megtalálásának ellehetetlenülése egy tőről fakad. Gondolatmenetének (s ez természetesen azért megalapozott, mert a regénynek is!) külön érdekessége, hogy az „írásemlékezet-identitás" kimondottan nyelvi kérdéskörébe a Sisyphos-mítosz hívásával bevonja az egzisztencialista filozófiát. Teslár Ákos esszéje szintén A kudarc szövegközeli elemzése. Az „Élni és (újra)írni" jól érzékeli azt a problémát, amely nem pusztán abban áll, hogy a regény nem engedi írott fikció és nem nyelvi valóság hagyományos szembeállítását, hanem főleg abban, hogy egy „antibiográfikus" beállítottságú értelmező részéről is mellőzhetetlen szerzői önéletrajzi igényekkel lép fel, miközben nem deklarálja magát autobiográfiának, hanem regénynek. Az esszéíró a mű fülszövegében szereplő „Erkölcsöm: ugyanazt a regényt írni és élni" kijelentés körüljárásával arra a következtetésre jut, hogy nincs benne szimmetriában „egy élet megírása" és „az írás megélése", hiszen az első osztályrésze az ábrázolás (az említett életrajzi valóságreferenciák figyelembevételével többek között éppen az írásképtelenség, az írói válság irodalmi ábrázolásának) kudarca, a második pedig mint életmód, mint „morális kényszer" (165.) e kudarc dacára is az írás folytatására szólít. Más vonatkozásban jelenik meg valóság és fikció megváltozott helyi értékeinek kérdése Molnár Sára tanulmányában. A szerző Kertész Jegyzőkönyv és Esterházy Élet és irodalom című írásának együttes vizsgálata során többek között ebben látja a továbbírás Kertészmű által felkínált lehetőségét. Kimondott célja éppen ez: megtalálni, hogy abban „milyen előzményei és nyitottságai vannak a továbbírásnak", és általa hogyan válik az Esterházymű egy „magát pontosan a tőle való különbözőségben meghatározó" mássá (170-171.). „Résekre" bukkan rá, melyek a szövegek nyitottságáról, megválaszolatlanságáról tanúskodnak. Nemcsak azért tartom ezt termékeny fogalomnak, mert összenyílik „a szövegeszménnyé megtett nyitottsággal", hanem azért is, mert felkínálja a tartalom és a forma régi dichotómiáját egyes értelmezőknél több szempontból továbbörökítő, rosszul értett nyelv(ezet)-tematika kettőst. A „rés", azaz a „szövegrés" Kertész és Esterházy nyelvének sajátja a maga teljességében: a Jegyzőkönyvben például a Molnár Sára által részletesen elemzett Csehov-intertextus („Lelkemre és becsületemre mondom, Kátya, nem tudom.") és az abba írt „nem tudom" a nyelvnek az irodalomértés szempontjából releváns akármelyik rétegében „rés". Egyéb emlékezetes megállapításain túl, mint például az, hogy Az angol lobogó című novella, melynek nyelve szintén a maga teljességében az elbeszélhetetlenség nyelve, önmaga allegóriája (201.), vagy az, hogy zenefelfogásában, forradalomértelmezésében, magában a címadó szimbólumban Kertész, ha megváltozott hangsúllyal is, de itt az európai platonikus hagyományokat (!) folytatja (205-206.). Margócsy István írásának kivételességét nem csupán a kötet többi írása közt, de az egész szakirodalomban is az adja, hogy vázlatos összehasonlító elemzését közli Ottlik és Kertész írásművészetének, és ezzel az első lépéseket teszi meg az írónak a magyar irodalomtörténetben való elhelyezése felé. 509