Irodalomtörténet, 2011. 42/92. évfolyam
2011 / 2. szám - SZEMLE - Seress Ákos: Imre Zoltán: A színház színpadra állításai. Elméletek, történetek, alternatívák
SZEMLE IMRE ZOLTÁN: A SZÍNHÁZ SZÍNPADRA ÁLLÍTÁSAI az abban történt változásokat, illetve az azzal kapcsolatos szokásokat és elvárásokat is tartalmazza, és éppen ezért „a színháztörténeti korszakoknak, vagy egyes színházi alkotásoknak a színházi hagyományon és alternatíváin keresztül történő feldolgozása tekinthető a színház történeti emlékezetének megőrzésére, illetve megváltoztatására irányuló kísérleteket rögzítő írásoknak is.” (34.) Egy alakuló magyar színháztörténetnek utalnia kell a 19. század előtti hagyományokra, a populárisnak nevezett jelenségekre, a marginális csoportok színházi tevékenységeire, az alternatívnak tekintett, progresszív kísérletekre, az európai színházi kontextusra, illetve a mindennapi élet teátrális eseményeire. Ezek a feltevések a szerző munkássága során a gyakorlatban is megvalósultak, igazolja ezt az általa szerkesztett Alternatív színháztörténetek. Alternatívok és alternatívák (Balassi, Budapest, 2009.) című kötet, melynek bevezető tanulmányát e fentebb bemutatott szöveg képezi. A könyv — mint címe mutatja — eleget tesz az alternatív kísérletekkel kapcsolatban megfogalmazott kérésnek, emellett maga mögött hagyja a fejlődéselvű (tehát időben lineárisan előrehaladó) szemléletmódot, és inkább „interteátrális mikrotörténetekként” kívánja reprezentálni a hazai alternatív színházi hagyományt. Az elméleti szempontból megalapozott vizsgálati módszer pedig a kötet legtöbb írását jellemzi. A színháztörténeti diskurzus vizsgálati mezejét bővíti, ha — miként azt Imre teszi — a teatralitást metaforaként használjuk. Mindez annak belátását jelenti, hogy a mindennapi élet reprezentációi gyakran strukturálódnak és értelmeződnek a színház keretén belül (természetesen azért nem az egész világot színházként leíró, hibásan Shakespeare-re hivatkozó közhelyről van szó). E felfogás indokolttá teszi a teatralitás és ideológia, illetve a politikai célokra használt teatralitás vizsgálatát. A Diktatúra, színház és legitimáció című tanulmányban a szerző pontosan ilyen elemzésre vállalkozott, az 1955-ben megvalósult Tragédia-előadást helyezve a középpontba. Hűen a színháztörténet-írásról írt koncepciójához, Imre Zoltán tanulmányát a tágabb történelmi, társadalmi, politikai kontextus bemutatásával kezdi. Megállapítja, hogy a Rákosi-rendszer legitimációjának hiánya miatt leginkább a mindennapi élet átteatralizálásában volt érdekelt. Az „életvilág-kampányok”, illetve különböző gazdasági- és munkaversenyek a romló életszínvonalról próbálta elterelni a figyelmet, létrehozva a kommunista világ „őszinte” és „hiteles” világát. Az állandóan fenyegető és démonikus jegyekkel bíró „ellenség” megkonstruálása pedig ezt a teatralitást a magánélet szférájába is bevonja, „mivel minden (magán) cselekvés egyszer, valamely előre nem látható okból még a köz mérlegére is kerülhetett illetve meg- elítéltethetett” (103.). Ezen a ponton érdemes lenne elgondolkozni azon, hogy a teatralitás mellett nem lenne-e jogos a fémszerűséget is vizsgálni. A szerző is hivatkozik Orwell 285