Irodalomtörténet, 2013. 94. évfolyam
2013 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Török Zsuzsa: Az Aranyfüst és a kulcsregény műfaja a modernizmus magyar irodalmában
TÖRÖK ZSUZSA: AZ ARANYFÜST ÉS A KULCSREGÉNY MŰFAJA... 359 tolakodott közéjük. Ha a férj magas állású, s jó pozíczióval bír a társaságban, nejét „meghívják, de el nem fogadják", mi a szoczietás jargonjában annyit jelent, hogy a külső udvariasság szabályainak eleget tesznek ugyan, azonban oly szisztematikus kegyetlenséggel hanyagolják el, mellőzik és sértegetik, hogy valóságos csoda, ha az áldozat kiállja ezt a folytonos lealáztatást. Pedig csakugyan kiállja, mégpedig azon hősies elszántsággal, melyet csak a meggyőződés kölcsönöz az embernek. Ő a társadalmi állásának martyrja s inkább kiállja a tortúrát, mintsem hogy megtagadná elvitázhatatlan poziczióját azon társaságban, mely őt lenézi. Még egy vonás e mosolygó ajkú, fehér kezű, selyemuszályos Torquemadákról. X. kisasszony a zenei pályára képezi magát s valami előkelő hölgy hallván, hogy szépen énekel vagy zongorázik, meghívja a fiatal leányt estélyére. A leány szívdobogva jelen meg ezen egészen ismeretlen körben s a háziasszony nyájasan fogadja s bemutatja néhány hölgynek. Később azután zongorázásra vagy énekre szólítják fel, előadását megtapsolják, szép virágcsokrot nyújtanak át neki s ezzel vége. Megtörténik, hogy az egész est folyamában alig intéznek két szót a fiatal ismeretlen leányhoz. Ő nem tartozik a szoczietáshoz és így senki sem köteles iránta azon előzékenységgel viseltetni, melyet valamely ismeretlen egyenrangú hölgygyel szemben tanúsítanának. Hogy ő mit érez így kizárva, kitaszítva az általános mulatságból, a lealáztatás mily keserű érzetével távozik e szívtelen körből, azt meg nem gondolja senki, mert ha meggondolnák, úgy hiszem, tán emberiebben bánnának vele.35 S noha Wohl Stephanie ily módon vélekedett a szalonok kizáró jellegéről, valójában saját szalonjuk is az exkluzivitás elvén működött. Ezt nagyon jól érzékelték azon kortársaik, akik maguk is szalonlátogatók voltak. A Wohl-szalonba sem juthatott be akárki, a nővérek gondosan vigyáztak arra, hogy válogatott vendégeket fogadjanak a szalonalkalmakon, így ír erről Justh Zsigmond: [A szalonlátogatók] gyűjtésénél válogatni kell, ezt a két nővér jól megértette, nem felejtették el e franczia axiómát. „L’art de tenir un salon, n’est pas d’ouvrir sa porte, mais savoire le faire.” A Wohl-szalonban sohasem lehetett „tömeget” találni, mert nem a „mennyiség”, hanem a „minőség” lebegett a háziasszonyok szemei előtt. És daczára ennek, folytonos jövés-menés volt náluk, „akár csak egy követségnél” mondta egy rendes látogatójuk, egyik főkonzulunk. Tán az volt az oka, hogy a szalonéletet nem úgy fogták fel, mint (s kivált pár év előtt) minálunk szokták. Nem rendeztek fényes lakomákat, a súlypontot nem az étkezésre fektették, sem a pompára, de éveken át a téli délutánokon, vagy esti órákban „otthon” voltak és aki egy órai causerie-re, egy jó zenére vágyott, biztos lehetett, hogy kedélyes légkört s egy csésze beát talált, még ha váratlanul, hívatlanul is kopogtatott be.36 35 Wohl Stephanie, Guerilla-harcz a salonban , WSHI, 204-206. 36 Justh, A Wohl nővérek szalonjáról, 405. A Wohl-szalon exkluzív jellegét Feszty Árpádné Jókai Róza is említette. Feszty Árpádné: Bösendorfer-zongora, párizsi kultúra, teás-csésze, Literatura 1929/4., 115-118.