Iskolakultúra, 1992/2 (2. évfolyam, 13-34. szám)

1992 / 21. szám - SZEMLE - Bérczes László: A sokféleség dícsérete: a csurgói diák-színjátszó napokról

SZEMLE A sokféleség dicsérete A csurgói diák-színjátszó napokról Halk, monoton zene fogad bennünket, amikor belépünk a félhomályos térbe. Szemben velünk fekete paravánok zárják körbe a játszókat, akik egyelőre nekünk háttal, fekete tréningru­hában, mozdulatlanul várakoznak. Oldalt két zenész, akik később mindenféle dallammal, dobütéssel és zörejjel kísérik a produkciót. A játszók megfordulnak, bennünket néznek. Már ebben az első pillanatban egyértelmű, hogy a színházi előadás egyik feltétele adott lesz, ez pedig a résztvevők intenzív jelenléte. A megfordulás határozott mozdulata, a tekintet sugárzó biztonsága, a befelé és egymásra figyelés koncentráltsága intenzív jelenlétet ígér - és ezt a nézőtől is megköveteli - az elkövetkező másfél órára. A Kaposi László által vezetett Kerekasztal Színházi Társulás produkciójában a többi feltétel is szinte maradéktalanul érvényesül: Tankred Dorst rendkívül összetett drámafolyamatából, a Merlin, avagy a puszta ország című műből sikerült egy logikus és áttekinthető töredéket készíteni. A játszók rendkívüli fegyelemmel terem­tik meg a rendezői látomásból és feltehetőleg improvizációs gyakorlatokból összegyúrt képeket, megszólalásaik pedig érthetőek, tiszták és hitelesek - a sok egyenrangúan jó alakítás közül is kiemelkedik a később színészi fődíjjal jutalmazott Körömi Gábor teljesítménye; nála ragyogott ki leginkább az egész produkciót meghatározó alapmotívum: a nagyon egyszerű eszközöket alkalmazó játék nem egyszerűsödött le jók és rosszak harcára, hanem azt a szenvedélyt mutatta fel, ami a cselekvést választó ember sorsát írja, vezessen az bármilyen irányba. A lovagsereg éneke elnyert szinte minden díjat Csurgón, ahol tizenharmadik alkalommal rendezték meg az Országos Csokonai Diákszínjátszó Napokat. Az évek óta együtt dolgozó csoport eddigi csúcsteljesítményét láthattuk, de ez azt is jelenti, hogy velük itt már nem fogunk találkozni, “felsőbb osztályba léphetnek”. Már csak az a kérdés, együtt akarnak-e, együtt tudnak-e maradni a jövőben. Ez a produkció messze kiemelkedett a csurgói mezőnyből, róluk tehát írni kell, ugyanakkor ha a fesztivál alapján átfogó képet akarunk alkotni a diákszínjátszás helyzetéről, nem róluk kell elsősorban írni. Más kérdés, hogy a többiek sem az átlagot képviselik, hiszen már ők is kiválasztottak; az előzsűrik őket találták arra érdemesnek, hogy részt vegyenek ezen a fesztivá­lon, melyet mindenekelőtt a sokféleség jellemzett. Büchner és Beckett klasszikus abszurdjaitól a társadalmi feszültségek artikulálatlan (Miskolci Déryné Színpad) vagy John Whiting által artikulált (Szentesi Horváth Mihály Gimnázium) kitöréséig, a színpadi nyelvvel kísérletező játék­tól (Budapesti Vörösmarty Gimnázium) Cocteau szürrealizmusáig (ELTE Gyakorló Gimnázium) és az ártatlan bábjátékig, a maratoni hosszúságú, minden önkontrollt nélkülöző kabarétól (Kőszeg, H. I. D. Frakció) Shakespeare keserű komédiájáig és Adrian Mole kínszenvedéseiig a legkülönbözőbb színpadi műfajok és játékstílusok megjelentek. Ennek egyik oka feltételezésem szerint az (és most “hazabeszélek”, hiszen a zsűri tagja voltam most is, két évvel ezelőtt is), hogy már jó ideje nincsenek úgynevezett “preferált” témák és játékmódok. A másik ok talán az a kissé tanácstalan útkereső állapot lehet, amibe a társadalmi változások során nemcsak a diákszínját­szás, de a magyar és a kelet-európai színjátszás és kultúra egésze került: mi is ma az adekvát színpadi megszólalás? E kérdés általános érvényességének hangsúlyozása közben mégiscsak meg kell találnunk a diákszínjátszás speciális válaszait arra, mit és hogyan játsszanak a főként középiskolás korú fiatalok. Bizonyos vagyok abban, hogy a legnagyobb körültekintéssel megfogalmazott szabály­­rendszert is - ami kimondatlanul a recept szerepét tölti be sokszor - semmivé teheti egy új hangon megszólaló érvényes előadás. Az például önmagában nem erény és nem hiba, ha egy csoport A játszma végét (Tatabányai Műhely Színpad), a Makrancos hölgyet (Debreceni Főnix Színpad), a Leonce és Lénát (Váci Aberrátor Csoport), Az ember tragédiáját (Sepsiszentgyörgyi Mikes Líceum), Örkény Babikját (Pécsi Tabarin Színpad), vagy éppen A hősnek hűlt helye címmel játszott Rozewicz-darabot (Jibraki Színtársulat) választja. Ám a produkciók csak részben vagy egyáltalán nem igazolták a választások helyességét. A tatabányaiak közvetíteni próbáltak egy általános világvége-hangulatot, ám szinte csoda lett volna, ha a tizenéves színjátszók az értelmetlen, céltalan élet és az ennek ellenére fájdalmas elmúlás kisszerű, hétköznapi, szemé­lyiségre lebontott jegyeit is fel tudták volna mutatni. Az üzenet általános vonatkozásainak 56

Next