Iskolakultúra, 2005/1 (15. évfolyam, 1-7. szám)
2005 / 3. szám - KONFERENCIA - György Péter: Minden archívum, minden örökség
György Péter: Minden archívum, minden örökség halmazható meg ez a változás, ugyanígy érvényes lehet például az élet/történelem distinkció is. „Marchel Duchamp egyszer kifejtette, hogy egy műtárgy kb. 40 évig számít műtárgynak, utána történelemmé válik. Egy hasonló gondolatmenettel azt is állíthatjuk, hogy a műtárgynak van egy közvetlen kontextusa, mely a pillanatnyi jelentését adja, ez hatást kelt a befogadóban és lehetőséget teremt arra, hogy a művész által elképzelt hatás és a befogadók által értelmezett jelentés közel kerüljön egymáshoz. És ez a közvetlen kontextus egy idő után észrevétlenül megváltozik.” (17) Más kérdés, hogy minden bizonnyal sokkal gyakoribb a - nevezzük így - Zámbó Jimmy-eset, amikor a hirtelen, és a kultuszképzéshez illő halál egyik pillanatról a másikra kioltja a kritikai recepció értelmét és relevanciáját, hozzásegítve ahhoz, hogy az addig kanonizálatlan életmű hirtelen, szó szerint a nemzeti kulturális örökség része legyen. Ez a tendenciaszerű folyamat persze akarható is, s nem túl meglepő módon a művészeti identitás konstruktív elemeit megértő populáris alkotók gyakran életkoruktól, teljesítményüktől függetlenül azt a képzetet kívánják kelteni magukról, hogy munkásságuk nem a piac, hanem a nemzeti üdvtörténet emelkedett fejezeteinek része. Kelták, avarok, akármikor éltek, az örökösök szemében „ma is élnek”. Kovács Ákos nagyszerű tanulmánya Ópusztaszerről (18) pontosan rekonstruálja azt a folyamatot, ahogyan a historizmus kiürült szelleme továbbra is történeteket teremt ott, ahol a történelem kritikai szemlélete semmit sem lát. Mindaz, amit a történelemhez tartozónak hívhatunk, különféle mérlegelések, filozófiai megfontolások, tényeknek való megfelelések eredménye lehet. A történelem nyomokat keres - vagy épp teremt -, s ha mégoly fikcióként írhatjuk is le a tényeknek hihető emlékeket, mint arra Hayden White tanít, a történelem mégis reflexió kérdése. Az örökség ellenben érzéki evidenciáké, illetve azok felkeltésének programjáé. „A történeti kutatás feltárja és magyarázza az idővel mindjobban elhomályosuló múltat, míg az örökségalkotás azért világít rá a múlt eseményeire, hogy aktuális célokhoz igazítsa őket.” (19) Ha a történészek meggyőzni és kételkedni akarnak, akkor az örökség képviselőit mitsem zavarják hibás következtetések, az elfedett tévedések. A történész - ahogyan a muzeológus - jobban kedveli a bevallott nem-tudást, az örökség képviselői panorámaképet festenek. A történészek például kedvelik megjelölni a műemléki rekonstrukciókban a különféle régiséghez tartozó részek, illetve a kortárs kiegészítések határait. A történészek, az ikonológusok, filológusok, etnológusok, pszichológusok egyaránt a rekonstrukció episzteméjének (20) megfelelően járnak el. A múló idő természetének megfelelően egyre dekontextualizáltabb apró részletek értelmezésének munkája révén kívánják helyreállítani az egykori intenciókat, a jelentéseket teremtő hajdani összefüggések szövetét, illetve vizsgálat tárgyává tenni a történeti idő determinálta jelentésváltozásokat. Mindazok, akik az örökség elkötelezettjei, élményt kívánnak és kínálnak híveiknek, s nem értelmezést. Az örökség hívői számára a rekonstrukció episzteméje is mást jelent. A 19. századtól az etnológiai, néprajzi múzeumok rekonstruált skanzenjeinek például a maguk teljességében kell egy mára nem átélhető kor élményvalóságát felidézniük. Ezekben az intézményekben az élményvalóság a nemzeti tudat és közösség átélhetővé tételének programját és elvárásrendszerét követik. A néprajzi múzeumok gyűjteményei, a tárgykultúra dokumentumai önmagukban nyilván kevéssé voltak alkalmasak az érzület felkeltésére. A szabadtéri múzeumok építészeti „rekonstrukciói” igen közel vannak az örökséghasználat mai gyakorlatához. A kultúrtörténet nem más, mint a változó kontextusok, rekontextualizálások között folyamatosan átalakuló jelentések, használatrekonstrukciókban érdekelt kritikai szemlélet, ezzel szemben az örökség hitvallói közelebb állnak David Copperfieldhöz, a mágikus trükkök mesteréhez. Ahhoz ugyanis, amelynek megfelelően az érzéki élmény teljességében, az átélésben semmivé foszlanak a racionális kérdések. A kultúrtörténet kérdez, a kulturális örökség élmény valósága feleslegessé teszi a kérdéseket. David Löwenthal nem