Játéktér, 2022 (11. évfolyam, 1-4. szám)

2022 / 2. szám

50 KRITIKA Az, hogy a díszlet távolról csodált kidolgozott olajfestményből szegényes és szűk élettérré vált, majd átértelmeződött egy deszkakoporsó még ennél is klausztrofóbabb terévé, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az előadás utáni napokban is újrajátsszam magamban az ebben a spe­ciális játéktérben és körülötte történteket. Ehhez hozzáadódott Bajkó Blanka-Alíz jelmezvilága is, aki a díszlet szín- és érzetkompozíciójához igazodott. Mondhatni Golicza gyalult hatású fakopor­sójához Bajkó érzékletesen hozzáfabrikálta és merev hatásúvá tette a jelmezeket, amelyek így nagyban segítették a színészeket. A szereplők a XX. század eleji Oroszország egy nyomornegyedének élőhalottaiként vannak megjelenítve. Már ennek ötlete is összeköti a mával Erdman történetét. Aki meglehet, hogy simán ünnepelte volna Botos Bálint rendezését. Hiszen művésztársainak többségével ellentétben látta, sőt, túlélte azt, ahogy a cári idők után, Sztálin regnálását követően sem keveredik ki zombi-lét­­formájából a nép. Erdman üzenetei Botos láttatásában arra is utalnak, hogy mennyire konzervá­lódtak az 1928-as darabban megírt viszonyrendszerek. Illetve az előadás ugyanúgy olvasható a bevezetőben már említett váradi események tükröződéseként is, mint ahogy reflektálhat a mai oroszországi helyzetre is. Az aktualizáltságon túl, Botos formai megoldásaival is új lendületet adott a váradi együttesnek. Az külön újszerű, hogy a tragibohózat műfajához nyúlt, illetve öröm­teli, hogy a színház elektronikus zenében is jeleskedő színészét, Trabalka Cecíliát kérte fel az elő­adás audiális rétegének megkomponálására. Botos tömegmozgatásai vagy intermezzo-jelenetei nemcsak az abszurdot erősítő humor forrásai, és nem csupán tartalmi jelentőségük van, hanem képileg is ellensúlyozzák azt, hogy viszonylag igénybe veszi a nézőt a verbális túlsúllyal bíró és nyelvileg sem könnyed előadás. Már csak ennek örvén is érdekes, hogy egy olyan formanyelvileg meghatározó művet, mint a Lars von Trier nevéhez kötődő Dogville hogyan brutalizált a maga képére Urbán András. Elsőre ki kell emelnem, hogy az általam látott feldolgozások nem távolodtak túlságosan el Trier azon ötletétől, hogy a jelzésszerű díszletezés ráerősít arra, ne a történet legyen erős az előadásban/ filmben, hanem a viszonyrendszerek. Urbánt ez a hagyomány, nem meglepő módon, majdhogy­nem jottányit sem érdekelte. ígéretes kezdetű feldolgozásában a Grace-t alakító Fülöp Tímea volt az, aki, ha úgy tetszik, Trier-parafrázisként a bevett lecsupaszított díszletet jelképezte. Urbán azonban itt nem feltétlenül a színésznők kiszolgáltatottságáról szóló kiáltványként vetkőztette le Fülöp Tímeát, holott annak az értelmezésnek lenne potenciálisan feszültségkeltő erejére. Hanem a néző komfortzónából való kiakolbólítására igyekezett felhasználni (ismét) a pőreséget. Nem meglepő ez tőle. Nyilván a váradi közönség soraiban is akadt, aki még nem látta a sza­badkai Kosztolányi Dezső Színház színészeit odaadó meztelenségükben. Olyan is akadt (megint csak), akit sokkolt is a látvány, és elhagyta a nézőteret. A Dogville-ben nem voltak testszínű jelmezek, nem volt félmegoldásnak számító félpucérság, és a színészek nem egy paplan alatt nyögdécselve játszották el, hogy üzekednek. Illetve egyszer­re, egy teherautóponyva alatt, és a kevesebb több elvén az is volt a leghitelesebb. Urbán Dogville-­e igazából a történeti síkon evezgetett. A kezdeti humor, ami hazabeszélő jelleggel a színészek testi és lelki lecsupaszításaként is értelmezhető volt, egy baljóslatú történet­­elbeszélésbe csúszott bele. Aki ismerte a Trier-filmet, illetve látta már más előadásban a darabot, annak nemigen okozhatott különösebb meglepetést ez a Dogville, kivéve persze, ha nem volt újdonság számára a színpadon látott tömeges meztelenkedés. A több ládányi alma színpadon való széttrancsírozása, illetve a szétterített hulladékömleny szintén inkább vizuális orgiaként mű­ködött, mintsem a szituációk drámaiságát növelte volna. Az előadás elején elhangzó cinikus hu­morral megfogalmazott kezdőmondatok - „Ne a saját városukat képzeljék el. Ez a történet nem az önök városáról szól. Ez a történet nem önökről szól. Önök jó emberek...” - szépen rímeltek a nyitóelőadásban, A tigrisben megidézett város képére. Ezzel, ha tetszik, egy keretbe zárva is értelmezhetjük az idei Holnapután Fesztivált.

Next