Jel-Kép, 1981 (1. szám)
Tallózó - Könyvekről
KÖNYVEKRŐL ban sem találta meg — legfeljebb keresi — a helyét a magyar bábanimáció. Tévedtek viszont akkor, amikor a — sejtett — formalista veszélyek között az absztrakt filmet — a stilizációs törekvésmódok egyikét — zsákutcának tartották: „Zsákutca az absztrakt film, amely nem a valóságot tükrözi sajátos módon, hanem csak a mozgó alakok és formák színes kavalkádja." Szerencsére éppen napjaink néhány Pannóniás „absztrakt" alkotása cáfol rá leginkább az akkori óvó szándékú aggodalmakra! Lássunk most két jelentős és időtálló citátumot: „A rajz- és bábfilm tematikájába — hangzik az első — bevonultak a mai ember legfontosabb problémái." „Döntő fordulatot — szögezi le a második — az 1959-es év hozott." 1959-ig az animációs művek jobbára a kedves-humoros mesefilmekkel voltak azonosíthatók. A „fordulat" idején s után jelennek meg filmjeinkben a közéleti, társadalmi érvényű kérdésekkel játékosan komolyan foglalkozó, mindinkább nem-Disney stílusi, kritikai hangvételű alkotások, például: Ne hagyd magad, emberke! (Dargay, 1959.), A ceruza és a radír (Macskássy, 1960.), Párbaj (Macskássy, 1961.) — nagykorúsodó animációs filmművészetünk nyitó korszakának jelentős képviselői. A magyar animációs film történetének vázlata (Tanulmányok a magyar animációs filmről. Magyar Filmtudományi Intézet, Bp. 1975.) a felszabadulás utáni időszaktól, a hőskortól egészen a hetvenes évekig kalauzolja el az olvasót. Szinte a szerzővel együtt csodálkozhatunk, hogy az ötvenes évek ideológiai béklyói ellenére elkészül pl. az első — és színvonalas — rövid rajzjátékfilm, A kiskakas gyémántfélkrajcárja (Macskássy, 1951.), a méltán híres Két bors ökröcske (Macskássy, 1955.), s számos egyéb rajz- és bábfilm. A filmgyártás akkori és alakuló szerkezetét is felvázolja Kelemen Tibor. Ismerteti a munkatársak feladatkörét és honoráriumát éppúgy, mint a rajz- és bábfilmek számának és méterhosszának 1954 és 1960 közötti mutatóit, vagy az 1948— 1966-ban készült művek fesztiváleredményét. Hogy, hogy nem, a díjazott (gyerek és/vagy felnőtt ?) filmek többsége mai szemmel is méltánylandó! Filmelemzésekkel sem fukarkodik a szerző. A jellegükben igencsak vegyes reklámfilmek minősítését a báb- és a rajzmesefilmek elemzése követi. A műfaj nagykorúsodó tendenciáját képviselő filmek tiszteletének jele: a részletesebb esztétikai analízis. A magyar animációs film új hullámát szintén gyártási adatokkal, a praktikum oldaláról vezeti be a dolgozat: „1961-től lényegesen megnő mind a filmek száma, mind a méterhossz". E „hosszak" nagy része — s ez jellemző változás — filmsorozat. Az 1961—1967-es időszak ez Peti, Marci, Gusztáv születése és gyerekkora. „A sorozatok előtérbe kerülése egyáltalán nem eredményezte az egyedi filmek háttérbe szorulását." Az egyedi („szerzői") filmek, alkotók, alkotói műhelyek értelmezésével folytatódik animációs filmünk története. Többek között Macskássy, Csermák Tibor, Nepp József, Dargay Attila, Mata János, Szabó Szabolcs, Kovásznai György munkásságával ismerkedhetünk meg. Azokéival, akiket azóta is jegyez a szakma és a publikum. Okkal: az animációs filmművészet filmkultúrába való integrálódási törekvésének kezdő, rögös-sikeres lépéseit ők tették meg. Első hosszú rajzjátékfilmünk, a János vitéz születéséig sok és sokféle, s köztük sok jó filmet produkált a stúdió. Egyes sorozat és egyedi filmekben keresi, véli felfedezni Kelemen a majdan debütáló egész estét betöltő rajzfilm csíráit. Az izgalmas oknyomozás közben újabb nevek bukkannak fel: Réber László, Cseh András, Szabó Sipos Tamás, Imre István, Foky Ottó stb. S persze újabb rajz- és bábfilmek, egyediek és sorozatok. Talán az 1959-cel datált fordulat hozta fejlődés második nagy szakaszát képviselő művészek, filmek (többnyire itthon és külföldön díjazott filmek) ezek. Petitől, Marcitól, Gusztávtól sokan veszik át a stafétabotot: dr. Agy, Mézgáék, Casanova kontra Kékszakáll, Vili és Bütyök, Kukori és Kotkoda, Frakk, Mirr-Murr és mások. Felsorolni is sok volna őket, amint egyedi filmbeli társaikat is. És akkor még ott van a többi filmfajta: reklámok, tévés megrendelések, külföldi bérmunkák stb. Koronaként Jankovics Marcell János vitéze (1973). Nem lehetett könnyű a tanulmány írójának megbirkózni velük. Amint a Pannóniának sincs könnyű dolga: szerény lehetőségeivel dacolva már-már egy mammutstúdió terhét vette, veszi a vállára — vállal, teljesít, s nem rangon, nem színvonalon alul . . . Itt nem említhetjük sem az új animációs műfajokat, sem a fiatal alkotókat, de még a friss művekben megjelenő groteszk szemlélet okos — szerzői — elemzését sem. Az érdeklődő olvasónak viszont érdemes e terjedelmes anyagban elmélyülnie. Kelemen „animációtörtén