Jelenkor, 1963. július-december (6. évfolyam, 7-12. szám)
1963-10-01 / 10. szám - SZEMLE
Polkolitz költői pályájának egyenletes emelkedőjét nem győzzük eléggé csodádni. De ez az emelkedő csak a míves kismesterig tart. Vajon valóban természete és képességei szerint való ez, vagy inkább sorsa, amelyből kiverekedheti magát? Az Esti dal legemlékezetesebb darabja, A sárga fal biztat bennünket, hogy rámutassunk a lehetőségre. Pákolitz költészetének nagyobb formátumot a sodróbb élet és a filozófiai elmélyülés adhat. Az már vitathatatlan, hogy ezután is tökéletesen énekel majd, sőt, egyre tökéletesebben. De inkább legyen ez a kötet a kismester esti dala, hogy következő könyvében a géniusz hajnali himnuszát ünnepelhessük. Bata Imre Gerelyes Endre: TÖPRENGÉS AZ ÉJSZAKÁRÓL Ha Babits valaha a líra haláláról énekelt, nem kellene ma - talán több joggal - a novellát elsiratnunk? A rövidebb lélegzetű, gyors lüktetésű írás elég gyakori ma, de ez még nagyon messze van a klasszikus novellától. Hol a maupassant-i zártság, a konfliktus kitapintható kemény ívelése, amikor a kis műfaj sokaknál már-már az esszé birodalmába billen át. A novella formabontásához Gerelyes is kedvet mutat, és egy fiatal, fegyvertárát gyűjtögető alkotónál ezt még a leghagyománytisztelőbb műítész sem veheti rossz néven. A kötet két darabja (Töprengés az éjszakáról, Kések között) valami átmenet a nagyon személyes esszé meg az irodalmi riport között. Nincs sokkal több közük - nem megrovás ez, csak megállapítás Bocaccio vagy Móricz formai örökségéhez, mint az így írni c. tanulmánynak, amelyből a szerző ízlését, irodalmi eszményeit olyan plasztikusan ismerhetjük meg. Ez a gyakran érezhető személyesség nem mindig válik javára a kötetnek, egészében véve mégis nagyon vonzó tulajdonsága Gerelyesnek. Őszintén, póztalanul mutatja be írói vívódásait, ideges szorongásairól éppoly kevéssé hallgat, mint emberi hibáiról, kudarcairól. Nem habozik felülvizsgálni saját régebbi ítéleteit, kikristályosodott erkölcsi-társadalmi nézeteit: ha első könyvében újra meg újra visszatért a nagyvárosi értelmiségtől való idegenkedés, a népből jött és a „jó gyermekszobájú” fiatalok szinte már szükségszerű szembenállásának motívuma, ma változni kezd állásfoglalása. Egy vak döbbenti rá fiatalos egyoldalúságára: ........egyszer számot kell még vetni ezzel a kitaszított egyetemi korszakkal is, vajon vegyületében milyen arányú a belém szuggerált előítélet, személyes tévedés, gyanakvás és realitás.” Az éber önvizsgálatnak, önmagát újrafogalmazó kétségnek megvan a művészi vetülete is. Gerelyes első kötetéhez (Kövek között) képest új témákkal, hangnemekkel kísérletezik, akadt olyan korábbi tárgyválasztása is, amellyel most szakítani látszik. A kezdeti darabok fő erőssége egyfajta lélektani-biológiai látásmód. Hemingway-n iskolázva, ám friss élményektől táplálva jelent meg tollán az elfáradó vagy elfáradás ellen makacsul küzdő munkás és sportember képe. Izmok játéka, a közérzet hullámhegyei és hullámvölgyei, feltételes reflexek, mindezt már-már elszakíthatatlannak véltük stílusától. Ehhez csatlakozott a második világháború egy-két jól ismert konfliktusa is, de halványan vagy túl bonyolítottan elbeszélve, így nem is kár e problémák, és helyzetek mostani elmaradásáért. Az új gyűjtemény java teljesítményeire (Kegyetlen történet, Nyolcfokos szép lejtő, Töprengés az éjszakáról) az eddiginél összetettebb, tragikusabb árnyalatú szemlélet jellemző. A fiatal művész moralistává érik, megdöbbenve figyel föl a homo sapiens díszletei mögött bújó nyers ösztönlényekre, akik gyilkos szándék nélkül is vért ontanak pusztán az önfegyelem hiányából, avagy a hivatal adta hatalom szédületében, és kizárják maguk közül a testileg fogyatékosokat. A két markáns vasutas-novella mellé méltán sorakozik a vakok életéről szóló tárca: szorongással és fatalizmussal teltek az első pillanatok, ámde legjobban ebben ölt testet Gerelyes hite a férfias helytállásban, az értelmes, emberi együttélésben. A fiatalok nevelhetőségébe vetett bizalom hatja át a Maradj velünk Satyi! c. jól indított elbeszélést is, azonban az optimizmus itt már csaknem kincstárinak mondható: az atmoszféra olyan feszült, hogy a huligánok támadását, szembeszállását várnánk Satyi távozásával szemben, nem csüggedt beletörődésüket. Ilyen szembetűnő törés ritkán mutatkozik a szerzőnél, mégis fel kell figyelni az esetekre, amikor a helyzetek rácáfolnak várakozásunkra, és az írói spekuláció öncélú, a jellemektől távoleső mozzanatokhoz nyúl. Ez a Charon hibája, amelynek Budapest és vidék között ingadozó főhőse (némileg szatirikus önarckép-számba mehet) egyszerre indokolatlanul fenegyerekeskedni kezd a kártyában, s a falusi állást kínáló tsz-elnökkel. Más mesterségbeli gyengeségre is figyelmeztet e feltűnően nagy terjedelmű, részleteiben a regény felé nyújtózkodó történet. Gerelyes mintha csak katalógusnak szánta volna: telezsúfolta emberi, társadalmi problémákkal. Néha már-már címszóvá satnyulva ott gubbaszt benne a falusi fiatalság városba menekülése, a hajdani közép