Jelenkor, 1963. július-december (6. évfolyam, 7-12. szám)
1963-08-01 / 8. szám - JEGYZET - Baránszky Jób László: Az új lengyel film
Ilyen a csenddel való viszonyuk is. Mint általában a művészi alkotások egyik értékjegye, hogy csend hatja át őket, tulajdonképpen a belső csendjük határozza meg létezésmódjukat. A katonai mars, a tánczene, a plakát, a kroki, a bökvers, megmarad a mindennapi hangok, zajok, zörejek világában, a maga nemében „konkrét” zene: nincs neki csendje. Ez választja el Chopin, Beethoven, Wagner gyászindulóit művészi rangban a katonai indulóktól, vagy Mendelssohn és Wagner nászindulóit: csendjük van. Ilyen csend hatja át, veszi körül a legegyszerűbb Petőfi verset, ugyanaz, mint a csend nagy költeményét az Über allen Gipfeln-t. Ilyen csend ihletése árad a nagy képzőművészeti alkotásokról. Ki ne ismerné Leonardo „csend”jét, Rembrandt-ét, Michel Angelo-ét? Corot, Paál László, Munkácsy képeinek, a Medici-kápolna alakjainak, a Medgyessiszobroknak csendjéről nem is beszélve. Nem akarunk most a rutin mestereinek, különben kitűnő alkotásaira hivatkozni, amelyekből hiányzik az a csend, nem szólva a közterek emlékszobrairól, amelyek túlságosan „élnek”, szavalnak, mesélnek, de ha csak üldögélnek is, a „megszólalásig’’ hűek. Rodin-nak volt füle ehhez a csendhez: a Calais-i polgároknak nincs szüksége talpazatra, hogy az utca mindennapi zajától különváljanak. A lengyel filmeknek megvan a maguk sajátos csendje. Legszembeszökőbb ez a Mater Johanna-ban, amely az egyik finomhallású kritikus szerint „a hangok és a csend kristályos káprázata.” Ebben a csendben csobban a mosdóvíz, nyínak vért szimatolva a paripák, csikorog a vezeklő-padláson a szárítókötél, ebben zendül fel az exorcista ének komoran, Mater Johanna-nak, az angyalok priorisszájának pihegése, Szurin atya lihegése, s a flagelláns ostor csattogása; a téli táj, a zárdafolyosó csendje az, amelyben jelentésük van a lépéseknek. Ki ne ismerné az épületek, a falak, a termek, a szobák különböző csendjét, a megnyugtató, barátságos csendet, a nyugtalanító, félelmetes csendet, más a folyosók csendje, a templomé és a kocsma csendje. Az utóbbiban meleg, piszkos a csend, az előbbieké hideg és tiszta, metafizikai csend. Ugyanolyan szférába tartozik, mint a benne megszólaló tárgyak, arcok, ima, sikoly és sóhaj. A csend tükörtaván úszik a Mater Johanna egész világa. S ezt a csendet viszik magukkal a nézők, amikor távoznak a film bemutatójáról, elgondolkozva, befelé nézve, önmagukba. - Nem vitatkoznak, nem kapcsolódnak közönyösen vissza az utca tülekedésébe. - S ugyancsak a csend perspektívája fogja körül a Hamu és gyémánt drámai pergésű jeleneteit. A film alapjául szolgáló Andrejewski-regényben a párbeszéd uralkodik, a belőle készült Waj■da-film fokozott művészi intenzitású jelenetei a csendben élnek, néha úrrá lesz ez a csend, így a széljárta templomromban, amelyben az ellenállók által tévedésből megölt két cementgyári munkás holttestét elhelyezik, a feszületről fejjel lefelé lógó Megfeszített kitárt karokkal szélben lengő fatestének nyikorgása járja át ezt a csendet. Vagy, amint a bárból pár percre távozó szórakozók poharaiban a szeszt meggyújtó Maciek és sorba odasiklasztja a poharakat a tükröző üveglapon bajtársa elé: egy-egy kérdő pillantás és egy-egy név kíséretében és ott égnek a halott bajtársak mécsei egymás mellett, némán. A regényben szóval kell hogy kifejezzék azt, amit a jeltelen sírok emlékmécseinek csendje az üveglapon tükröződő lángok lobogásában elmond: „A régi remények és régi testvériség átható fényével fogta körül az egész múlt, tele ,a meghalt barátok és bajtársak árnyaival. - Mondd ... te... te magad . . . hiszel a magad igazában? - Én? - ismételte meg amaz, csodálkozást kifejező hangsúllyal. - Nem. De ez nem is fontos. Minden jót.” Ennek a két ellenállónak gépfegyvertüzével nyit a Hamu és gyémánt, s az ő golyóiktól találtan feküsznek holtan a rommá lőtt templomban a Megfeszített fejjel lefelé lógó, széllengette nyikorgó fateste alatt az ártatlanul, sőt oktalanul és céltalanul meggyilkolt cementgyári munkások .. . Micsoda távlatai a csendnek .. . De nem szükségesek a lét metafizikai távlatai, hogy megjelenjen ez a csend, ismeri Almán kávéháza az emlékektől terhes alkonyi csendet, amit nem zavar az öreg alkoholista zongorista játéka, de nem űzi el az a tömény szesz sem, amit a szünetekben a kasszírnő jóvoltából lopva felhörpent. Erre a belső csendre fülelnek a szereplők, a múltban