Jelenkor, 1989. július-december (32. évfolyam, 7-12. szám)
1989-10-01 / 10. szám - Györffy Miklós: A kő és a hegy (Kertész Imre: A kudarc)
tendők, ez az öreg tehát hol gondolkodik („Olyan nagy rutinra tett már szert az öreg a gondolkodásban, hogy olyankor is képes volt a gondolkodás látszatát kelteni, amikor pedig nem is gondolkodott, noha esetleg ő maga is úgy képzelte, hogy gondolkodik”), hol papirosait, feljegyzéseit olvassa, bár ettől fél, semmi jót nem vár tőle. De végül ezek a személyes irományok is betagolódnak az öreg meddő tépelődéseit, tevését-vevését rögzítő szövegbe, és bennük bontakozik ki annak a bizonyos sorsdöntő regénynek az elő- és utóélete, amely az író életében a Sorstalanság volt. Különös képződmény jön így létre: arról olvasunk, hogy valaki meg akar írni egy könyvet, mert történetesen könyvírás a foglalkozása („illetőleg - hogy pontosabbak legyünk - úgy alakult, hogy ez lett a foglalkozása, minthogy egyéb foglalkozása nem volt”), de nem jut eszébe semmi, csak papirosai nyomán újra meg újra első regénye írásának élménye, és mindez egy új regény része, anyaga; regényszereplővé válik egy másik regény és egy még el nem készült regény. „Antiregény”, „írói önéletrajz”, „metaregény”, mondhatnánk az ismert, de keveset mondó klisékhez folyamodva, ám az eltávolító, ironizáló hangnem gyanút kelt, hogy a felütött regénybőröndnek ez még csak az első feneke. Különben is, a könyv első harmadánál tartunk, ki tudja, mi vár még ránk. És valóban, egyszerre csak adódik valami apró ötlet, még az öreg sincs tisztában a jelentőségével, mindenesetre íródni kezd az új szöveg, a regény a regényben, „A kudarc” címmel. Ez a regény már sokkal inkább hasonlít igazi regényhez, bár nemsokára kiderül, hogy a különbség mégsem olyan nagy, ez a regény az előzőnek egyszerre folytatása és előzménye, hősének, Kövesnek a „sorstalanságában” bizonyos mozzanatok ismerősek már a bevezető részből. Köves „regényes” története különös absztrakt szférában játszódik, amely némileg kafkai ihletésűnek látszik. Budapestről repülőgépen érkezik Köves abba a meg nem nevezett idegen városba, amelyben regényéletét élni fogja. Ez a város erősen emlékeztet arra a városra, amelyből Köves állítólag elrepült, lényegében szintén Budapest, az ötvenes évek Budapestje. De egyben persze mégsem az, hanem parabolikus mása, kicsit olyanformán, ahogy A per Josef K.-jának lakhelye sem Prága, hanem Kafka szülővárosának - és más közép-európai városoknak - fantasztikus-kísérteties metaforája. Köves azért érkezhet Budapestről Budapestre, mert egyrészt a mából, a nyolcvanas évekből, az öreg jelenéből érkezik ide vissza, másrészt a koncentrációs tábort megjárván érkezik haza, más városba, mint ahonnét elhurcolták, más emberként, mint ahogy elment. Olyannyira más emberként, hogy múltja mintha nem is létezne történetében, csak következtethetünk rá abból, hogy a regény, amelynek eszméje végül megfogamzik benne, azonos azzal, amelyet az öreg már megírt, vagyis Auschwitzról szól. Továbbá azért is érkezik Budapestről Budapestre, mert „nincs kiút”. Önmaga sorstalanságként megélt sorsa elől nem menekülhet el sehová, és erre éppen akkor eszmél rá, amikor választania kell: megírja-e anyanyelvén regényét, a számára egyetlen lehetséges regényt, vagy felszáll a teherautóra, abban a tévhitben, hogy lehet másutt is keresnivalója. Ez a Budapest ugyanakkor annyiban csakugyan nem Budapest, hogy nem a magyar nemzeti főváros - azaz történelmi-etnikai-politikai szempontból tágabb érvényű hely annál. Ez az „a hely, ahol vagyunk”, a létnek az a színtere, amely „éppen őneki adatott”. Ahol Köves van, az szükségképp egy Budapest-szerű hely, budapesties alakokkal és helyzetekkel. Köves budapesties története valószínűleg emlékeztet Kertész Imre történetére. Ez a történet a kor abszurd viszonyait hasonló abszurdummal viszonzó módon azzal kezdődik, hogy Kövest megérkezése másnapján kirúgják abból a szerkesztőségi állásából, amelyet sohasem töltött be. Ez a kirúgás is emlékeztet kicsit A perre, ott letartóztatják a hőst, illetéktelenek, minden látható ok nélkül. Olyan világ ez a Budapest-szerű, amelybe csak úgy léphet be valaki, hogy előbb kirúgják belőle. E beavatása után megkezdődhetik idevalósi élete. Köves albérletben lakik, idejének javarészét egy Déltengerek nevű kávéházban tölti (melynek gyanítható a budapesti modellje), míg el nem megy dolgozni egy vasgyárba. A sosemvolt, de mindenesetre már kirúgott újságíró egy vasgyárban fölismerhető képlet: Magyarország vagy Közép-Kelet-Európa az ötvenes években. Egy kávéházi ismerősének közbenjárására „kiemelik” innen Kövest, és egy minisztérium sajtóosztályán helyezik el, ahol főnöke tudósításait, közleményeit, jelentéseit kell megírnia. Nemsokára innen is elbocsájtják, és Köves ekkor kávéházi barátjával „az egyetlen kiutat”, a sikert kísérti meg: zenés vígjátékot imák. E fordulatok közben mások életébe is bepillant, amelyek szintén a képletben adott minták szerint alakulnak: a háziasszony sakk-világsikerekre törő kamasz fia öngyilkosságot követ el, a régi vá